It's a Trap!!!

Szóval, a helyzet úgy kívánja meg, hogy bizony megvédjem azt a lapot, és vigyázzak rá. Zsaru részemet piszkálja a kíváncsiság, még is mi lehet rajta, s miért lehetne olyan fontos valakinek, hogy dühösen keresgélje?
Felfedtem a látomásom titkát Oya előtt, aki elég szeléskörű érdeklődést mutatott a cetlim iránt, s igyekezett megszerezni azt.
Kérdésére, miszerint túlfeszítem a húrt, csak egy szemöldökfelvonással vettem tudomásul, miközben gondolatban hálát adtam, amiért nem esett nekem hasonlóképpen mint Mark-nak.
-Látszólag. - ismételtem meg a szót, aztán megvontam a vállam.
Mielőtt feleltem volna a kérdésére, előbb végighallgattam a mondanivalóját, csak hogy ne mondhassa azt, mennyire modortalan fráter vagyok, meg aztán a jó megszokás, a hallgatással kapcsolatban.
- Édes, hogy azt hiszed simán letudtál volna lépni. - villantottam felé egy mosolyt, miközben rászegeztem kékjeimet. - Ezzel meg is válaszoltad a saját kérdésedet Nyuszikám! -komolyodott el a hangom, majd Isabell segítséget kért, s mi mentünk. Persze előtte még a papírt áthelyeztem a zsebemből, s bizony elkaptam Oya pillantását közben. Ennek még nem lesz jó vége.
Vettem egy nagyobb levegőt, majd segítettünk, s némi előrehaladás után néhány alak toppant be velünk szemben, nem éppen a legjobb állapotban. Fegyverük is akadt, amit felénk tartott az elöl haladó nő, ki ismerős vonásokkal bírt, ám jobban magára vonta a figyelmem az a nő akinek egy nyíl állt ki a vállából. Találkoztunk már.
- Phoebe?! - szaladt össze a homlokom. Mielőtt mozdulhattam volna, hogy segítsek neki, már Oya ott is volt előtte, s elkezdte a sebe ellátását, nem épp a legfinomabban, de finomkodásra talán nincs is idő, hiszen ott volt a szemünk előtt a nyitott ajtó, ami édes szabadsággal kecsegtetett, s bizony az omladozásnak induló plafon nem is enged másfelé menni.
Milyen csodálatos lett volna, ha nem bűzlik az egész úgy, mint egy pöcegödör, hogy bizony egyenesen egy szélesre tárt csapda ajtaján lépkedünk befelé, s bizony a terelgetést is kapjuk hozzá az aláhulló vakolat képében!
Még éppen idejében léptem oldalra, mielőtt rám esett volna egy szép darab.Azt az örömöt pedig kár lenne megadni Oya-nak, hogy a kábúlt énemről letépje a csizmát, és a papírral együtt kereket oldjon.  Az újonnan érkezettek megntették egymást, s igazán bensőséges pillanat is lehetett volna, amint egymáson fekve szemeznek, de a potyogó vakolat, és a sok "gyertyatartó" a személyünkben, bizony rontott a képen.
Mindezekkel egyetemben kezdtem érezni a lassanként visszaáramló mágiámat, s bizony bogarat kezdett ültetni a fülembe, hogy nekem bizony előkellene szednem a lapot, és megpróbálni a felszínre hozni a tartalmát, ám mégsem tettem meg. Helyette odaléptem Phoebe mellé.
- Bár kellemesebb lenne a viszontlátás… - mormogtam oda egy kedves mosollyal arcomon, ám közben ugrásra készen állva, figyelmem másik fele Oya felé irányul, hisz a megérzésem azt súgja, bizony nem adta fel, és megakarja szerezni a papírt, amit furcsamód nem akartam kiadni a kezeim közül.
Isabelle mondatára pislogtam párat, majd elhúztam a szám, hisz a nyitott ajtó lehetett akár látomás is.
- Igaza van… - pillantottam Oya-ra. - Mi lenne, ha megeggyeznénk, hogy odakint majd megnézzük a papírost hm? A szavamat adom… vagy vér esküt akarsz? - kérdeztem felvonva szemöldököm.

Meet with the Temple Of the Mighty.

Nem sokáig vesződtünk azzal, hogy megismerkedjünk az utunkba akadó boszikkal, hiszen ez most egyáltalán nem az a helyzet volt. Más esetben biztos bemutatkoztunk volna egymásnak szép sorban, pár mondatban összefoglalva életünk történetét, mint egy anonim alkoholisták gyűlésen, de most sokkal érdekfeszítőbb volt, hogy szemben az az ajtó konkrétan tárva-nyitva állt.
-Nincs más út.- sóhajtom, hiszen egyértelműen az a tipikus mézes madzag húzódik épp az orrunk előtt, ráadásul pillanatokkal később a mennyezet is megindul, ami még inkább arra késztet minket, hogy bizony ugorjunk fejest abba a csapdába. Akár szó szerint is. Jómagam épp, hogy el tudok vetődni egy nagyobbka darab plafon alól, de aztán azonnal a többieket, leginkább Annát figyelem, hogy egyben van-e. Őszintén szólva bár tudom, hogy Mark meg volt szállva, azért még nem szívesen hagyom a nővérem mellett anélkül, hogy ne tartanám rajtuk a szememet. Az a valaki simán visszamászhat a fejébe, nem?
Miközben az újonnan érkezők romantikus fetrengést rendeztek a padlón, Louért meg ácsingóznak a nők, én az ajtóval szemezek felváltva Annáékkal.
-Igyekezzünk, különben még ez az ajtó is ránk csukódik!- kiabáltam a többieknek, ami elég nehézkes volt a hatalmas zaj közepette, majd egészen az ajtóig rohantam és, csak konkrétan annak vonalában álltam meg. Vajon mi vár ott ránk?

you dug your own grave now lie in it, revenge is a dish best served cold. I see red, a gun to your head, executioner style

Viszonzom Izzy kezének szorítását, arcom pedig visszatükrözi a mosolyát is. Átkozottul jó érzés újra uralni saját magamat, tudni, hogy nem jelentek veszélyt a többiekre... de az egészet keserédessé teszi, hogy az a nyomorult éppen Markba költözött át. Remélem, hogy megtaláljuk az ő testét is, és porig égethetem. A bosszúságomat azonban feledteti velem kissé, ahogy út közben hatalmába kerít egy bizsergető érzés: mintha csak egy akkumulátor kezdene lassacskán feltöltődni bennem, úgy érzem lassan, de biztos, hogy kezd visszatérni az erőm. Lenézek a kezemre – arra, amelyikkel nem Markot húzom magam után –, megmozgatom kissé az ujjaimat, és ördögi mosoly költözik az arcomra, amikor ujjbegyeim vége felizzik.
Oldalra pillantok, hogy elkapjam Izzy tekintetét és rákacsintok. Az imént kénytelenek voltunk kiszipolyozni a mágiájából mindent, amit csak tudtunk, de ha végre visszatér az erőm, megállíthatatlanok leszünk.
– Mi a francot műveltek ti ott hátul? – pillantok út közben hátra a vállam felett, felvont szemöldökkel nézve hol Oyára, hol Lou-ra, akik úgy civakodnak valamin, mint egy nyugdíjas házaspár. Ennél talán még mi is jobbak voltunk Oyával összezárva, de mielőtt még ezt szóvá tehetném, érzem a húgom felől a levegőváltozást, és még azelőtt visszafordulok, hogy felemelné a kezét, így egyszerre toppanunk meg.
Az Izzyre szegeződő pisztoly látványától körülbelül két pillanat alatt megy fel bennem a pumpa, és mágia detektálása ide vagy oda, kész vagyok felforrósítani a nő kezében a fegyvert, ha csak azt is látom rajta, hogy megrándulna a keze. Látom, hogy még ketten vannak mögötte, és érzem a mágiájukat is... de nem olyan erősen, mint kellene.
Ők is...?
Izzy ki is mondja helyettem a kérdést, de a nő addigra már le is engedte a pisztolyt és oldalra lép, hogy láthassuk a két társát. Akaratlanul is felszalad a szemöldököm, amikor meglátom, hogy a másik nő vállából egy kibaszott nyílvessző áll ki, de a fickó lábán lévő kötés sem túl bizalomgerjesztő. Oya persze már megint türelmetlen, de csak a szememet forgatom, amikor ellép mellettünk, azt sugallva, hogy érzése szerint máris túl sok időt vesztegettünk.
Mivel ő a nőhöz ment, én a bekötözött lábú fickóhoz lépek Izzyvel – és Markkal, akit úgy állítok a falhoz, mint valami rossz gyereket.
– Te ott maradsz – meredek rá, majd a fegyveres boszorkányra pillantok. – Ha nem nagy kérés, ne hagyd innen elmozdulni, jó? Megszállta egy szektás nyomorult. Megkötöttük a mágiáját, de... – Elharapom a mondatot, mert fogalmam sincs, hogy öntsem ezt szavakba úgy, hogy ne hangozzak nevetségesen. – Ő fontos – bökök aztán Markra, leegyszerűsítve a dolgokat. Végül is ez a lényeg, nem?
Figyelmemet aztán a sérült lábúra fordítom, leguggolok, hogy jobban lássak, és kérdés nélkül elkezdem leszedni az átvérzett kötést a lábáról.
– Mi a franc történt veletek? – kérdezem közben mindhármuktól. Meglep, amikor a kötés alatt azt látom, hogy a fickó lábát valaki már megkísérelte összefércelni, de az biztos, hogy ezt a varratot nem arra tervezték, hogy utána még kilométereket bolyongjon idebent. – Meg kell égetnem a sebet, ha nem akarjuk, hogy túl lassan mozogj. – Nem kérdezek, kijelentek. Ha velünk maradnak, ha külön mennek tovább, mindenkinek előnyösebb, ha rendesen tud járni. – Azt garantálom, hogy most rohadtul fog fájni, de ha szerencséd van, Izzy ezen tud segíteni, utána meg sokkal kevésbé lesz természetellenes a járásod. – Egyik kezemmel a combja mögé nyúlok, hogy stabilan tartsam a lábát, a másik kezem ujjait pedig a sérüléshez közelítem. – Ha megrúgsz, vagy ilyesmi, máshol is megégetlek – közlöm nyugodtan, majd minden további figyelmeztetés nélkül munkához látok. Nem érek hozzá a sérüléshez, így is pont elég hőt tudok a seb széleire összpontosítani, hogy elkezdje összehúzni és –forrasztani a bőrt. Elég barbár módszer, de ha Izzy közreműködik egy kis hűtéssel, elviselhető; ráadásul hamar el tudjuk innen húzni a csíkot, ha végeztünk, és ez, tekintettel a mágiahasználatra, még jól jöhet.
– Oké – egyenesedek fel, amikor sikerült összeforrasztani a sebet, és csak egy pillantást intézek a már bekötözött vállú nő irányába, hogy lássam, ő is készen van. Nem kérdezem meg, hogy vannak, elvégre lássuk be, ez most nem igazán számít. Egy biccentéssel megköszönöm a fegyveres nőnek a felvigyázást, aztán megragadom Mark kezét és a húgomra nézek. – Húzzunk el innen.

loud voices calling for revenge, cold metal triggers on their fingertips, the midnight streets are running red

Erő nélkül egy egészen kicsit jobban érdekel a papír fecni mibenléte, semmint a hősszerelmes Mark akciója. Nem kicsit zavar, hogy, ha nem veszem észre, hogy Lou az emeleti helyiségben az egyik fiókban matatva a farzsebébe süllyeszti a lapot, akkor valószínű nem is tudnék róla – sem én, sem a hősszerelmes, sem a megszállt, de még az épeszű sem. Igazság szerint nem fér a fejembe, hogy mégis... hogy a faszba lehet az, hogy ezek itt halomra, serényen hirdetik a megbocsátás, az összefogás, meg a többi(re nem emlékszem) intézményét, és erre bamm! Az egyikről kiderül, hogy amúgy kurvára annak a bagázsnak az oldalára játszott, aki mindannyiunkat – és még ki tudja, hány, meg hány természetfelettit – bezártak ide, és megkínozták őket. Most meg itt a másik, aki ki tudja, milyen cseszett fontos információt rejteget a csapat előtt.
Nevetséges.
És akkor itt én vagyok a kígyó, ugyebár...
- Ha tudod, akkor miért feszíted túl a húrt, Cicám? – kérdezek vissza egy igazán megnyerő és bájos mosoly kíséretében, miközben olyan közel hajolok Lou-hoz, hogy az orrunk hegye már-már majdnem összeér. Tulajdonképpen most akár le is fejelhetném. But I’m a good girl. – Látszólag, mi...? – cöh hangot hallatva, vehemens mozdulattal húzódok el tőle.
Aztán, mivel a kizsebeléses tervem nem épp úgy alakult, ahogyan én azt terveztem – ugyanis Lou előbb tette rá a mocskos mancsát a fecnire, mint én -, még egyszer megpróbáltam a lapba kapaszkodni, amikor úgy húzta el az orrom előtt, mint valamiféle mézes madzagot.
- Ugyan miért tennék ilyet? – kérdezek vissza, és ezúttal halálosan komolyan teszem fel a kérdést. – Az első adandó alkalommal leléphettem volna nélkületek, amikor kiszabadultunk a cellánkból, és már réges-rég árkon-bokron túl lennék, amikor ti még mindig csak itt pislognátok kétségbeesésetekben és magatehetetlenségetekben – amit amúgy csinálunk is, de közösen. – Miért hiszed azt, hogy azért, mert én nem szajkózom minden második percben, hogy meg kell mentenünk valakinek a seggét, nem gondolom így? – jó, oké. Lehet, hogy meg akartam ölni Markot, meg azt a szerencsétlen kis patkány segítőjét, de jó okom volt rá. Bármelyikünknek jó oka lett volna rá. Csak nekem van is hozzá tököm.
És, ha már a seggek megmentésénél tartunk, oh la la... éppen ebben a pillanatban szaladunk bele egy másik csipet-csapatba, akik ránézésre sem tűnnek szektatagoknak. Nem túl fényes a helyzetük, azt azért meg kell hagyni – már csak a fiatal hölgyikére pillantva sem, akinek egy szájba baszott nyíl (!) áll ki a vállából. Valamicske ragadt rám a poron, meg a véren kívül anyám pincében berendezett, apró kórterméből. Arra kifejezetten emlékszem, hogy az ilyesmiket nem túl célszerű piszkálni, de így, ebben a formában sem maradhat, mert a végén még kiszakad, vagy ilyesmi...
- Na, jó, csak haladjunk – ellépek Isabelle mellett, és a bemutatkozást mellőzve a fiatal nő elé lépek, és kellő óvatossággal, de elég erőt befektetve letöröm a nyílvessző kiálló részét – így már csak pár ujjnyi log ki a nő húsából. Jobb kötszer híján leszakítok egy hosszabb részt a szoknyám aljából, ezzel a ruhadarab éppen a térdemig ér most. – Kurva drága cucc volt, csak, hogy tudd – sziszegem a nő képébe. – Kész is - és nyomatékot adva szavaimnak, erősen meg is húzom a csomót – csak a biztonság kedvéért, természetesen, hogy tartson. Feltételezhetően ez idő alatt a többiek sem tétlenkedtek, és segítettek a másik szerencsétlenen sérült bajbajutotton.
- Szóljatok, ha mehetünk – hanyagul vetem a hátamat a falnak, nem messze Lou-tól, és mit látnak szemeim. Hát, nem a csizmájába rejtette a papírost, a kis hamis?

Meet with the Temple Of the Mighty.

Hálás vagyok maroknyi kis csapatunk hirtelen összefogásának, hiszen kettőnknek ez már valószínűleg tényleg nem ment volna, tekintve, hogy Anna most tért vissza hozzánk én meg eléggé megerőltettem magam az előbb ahoz, hogy úgy érezzem magam, mint egy kifacsart tejes zacskó. Pedig, meg vannak az ellentétek bőven; Oyanak biztosan nem tetszik, hogy nem ölhette meg a fiatal pasast, mint ahogy az sem, hogy nem hagyjuk itt Markot, Lounak meg van valami rejtegetnivalója, de őszintén szólva engem semmi egyéb nem érdekel csak, hogy elhúzzunk végre innen. Marknak köszönhetően pedig, még az utat is tudom most már, így magabiztosan veszem át a vezető szerepet -mondjuk eddig sem a háttérben kullogtam-, hogy kivezessem innen a becstelen brigantykot.
Tisztában vagyok vele, hogy még így sem lesz egy kellemes kirándulás, melyben kíváncsi pillantásokkal szemügyre vehetjük a letűnt korok egy kúriáját, de arra még nem számítok, hogy már megint belebotlunk valakikbe. Érzem őket, már azelőtt hogy a szemem elé kerülnének, azt azonban nem tudom, hogy félnünk kellene-e vagy inkább örülni. A rám fogott stukker mondjuk az utóbbira billenti inkább a mérleget, de nem ugrok odébb vagy ilyesmi, csak feltartom a kezeimet és elsziszegem halkan és nőiesen, hogy basszameg. Már épp azon kezdek töprengeni, hogy mivel győzzem meg a fekete hajú nőt, mikor egy elég fura kérdést szegez nekünk. Magasba is ugranak a szemöldökeim, majd a hátam mögé pillantok a többiekre és vissza a trióra.
-Talán igen. Jól sejtem, hogy nem a szekta hű követői vagytok, igaz?- kérdezem, ennél a pontnál pedig meg is engedem magamnak, hogy a kezeimet leengedjem. A stukkeres nőn kívül a másik kettő sérült, szóval kétlem, hogy nagyon tartanunk kellene tőlük. -A sebeiteket segíthetünk ellátni, de elég sürgős lenne minél előbb lelépni innen, szóval ne sokáig időzzünk egy helyben. Mágiát pedig, csak végszükség esetén használjátok, mert érzékelik ezek a tetvek.- tipegek közelebb kicsit hozzájuk. -Egyébként Isabelle vagyok.- mutatkozok be, ha már így összegyűltünk, majd a többiekre sandítok de fel vagyok rá készülve, hogy valakinek nem fog tetszeni ez az egész, így pillantásom pár másodpercig megpihen a feka boszin. A magam részéről nem vagyok önző. Ha tudok, megmentek még párat szívesen a fajtámból, de Oya lehet, hogy nem így vélekedik.

It's a Trap!!!

A tény, hogy Oya végig a sarkamban volt, és nem hagyott szinte szabad levegőt venni sem, egy bizonyos szinten erősen súrolta a privát szféra fogalmát. Szerettem volna azt mondani, hogy egy kicsit is értékeltem a dolgot. De az igazság az, hogy nem…
Annyira nem folytam bele a dolgokba, hiszen csak egy mellékszereplő voltam, ebben a nagy mentsük meg a nőt, és vigyük ki innen akcióban. Az a tény, hogy bónuszként ott voltunk mi is, hát tada!! Ilyen az, amikor kapsz magad mellé cellatársakat, és az ajtó akkor nyílik ki, mikor mindannyian magatoknál vagytok.
Segíteni nem tudtam, hisz varázserő nélkül csak egy semmirekellő dísztárgynak éreztem magam.
A kis látomásom után, megszereztem a kis összehajtott lapot, s megindultunk kifelé onnan. A magam részéről már rohadtul örülnék egy kis szabad levegőnek, és annak a hatalmas sajtos pizzának, hogy az emlékét is elmossa annak a vacaknak, amit enni kaptunk.
Oya pimasz közelségén talán már meg sem lepődtem, ahogy a kíváncsi kérdései sem okoztak meglepetést. Talán még vártam is. Szóval felszaladt a szemöldököm, már csak megszokásból is, majd ráemeltem kékjeim.
- Volt egy látomásom. - vontam meg a vállam. - Valaki majd kap egy kisebb fejfájást miatta… tudom, hogy nem csíped az árulást Nyuszikám! - jegyeztem meg a tőlem telhető legkedvesebb hangon, miközben ő még mindig úgymond rám volt mászva, s még egy mosolyt is villantottam felé. - Látszólag üres...ha meglenne az erőm… - vágtam egy fintort, s lepillantottam a kezeimre, de semmi sem történt, szóval ajkaim összepréselve pillantottam fel, s emeltem ismét Oya-ra lélektükreim. Aztán kicsit távolabb került tőlem, s elmorfondíroztam rajta, vajon mekkora szarba kerülhetek emiatt a cetli miatt, vagy talán egy jó alku alap is lehet. Ám kiadni a kezeim közül, nem állt szándékomban.
Mikor Oya a farzsebemnél kezdett el próbálkozni, hogy kivegye onnan a papírt, odatettem a kezem, s kivettem onnan a lapot, s megvillantottam egy pillanatra előtte (már ha éppen nálam maradt az… nos ha nem, akkor mindenképpen meg fogom szerezni valahogy, ) míg Mark el volt foglalva Anna helyreállításával, szóval a markomba zártam a lapot.
- Kíváncsi… akárcsak én! Te leszel az első akinek elmondom mi van rajta ha kiderül… te viszont Szépségem, tuti megtartanád magadnak az információt… nem igaz? Azzal ki is lenne az áruló?- kérdeztem, komoly hangon. Nos, azt hiszem kezd visszajönni a nyelvem, most, hogy nem vagyunk négy fal közé zárva.
Mikor Anna visszanyerte önmagát, és Oya figyelme oda vándorolt, én a lapot a csizmám szárába rejtettem. A cipőm talán nem hagyom el címszó alatt.
-Segítek… - bólintottam, aztán már mentem is segíteni, már amennyire tudtam, hogy aztán folytathassuk utunkat kifelé, a remélhetőleg épp eszével, és nem azzal a Caleb    nevűvel a fejében. Szóval csak ballagtunk Isabelle után.

loud voices calling for revenge, cold metal triggers on their fingertips, the midnight streets are running red

Nem avatkozom a nagyok dolgába, mert amúgy sem veszik igazán hasznomat – erőm híján nem igazán tudok hozzátenni semmit sem a performanszhoz. E helyett azonban Mark kis barátját próbálom szóra bírni, nem túl sok sikerrel. Azt hiszi ez a szerencsétlen fajankó, hogy neki van jövője – sőt, jelenje! – ebben az átokverte kovenben, hogy ő is fontos-, hovatovább nélkülözhetetlen komponense a nagy egésznek, elhiszi, hogy ő valaki. De, már szinte előre látom a lelki szemeimmel, hogy épp úgy megfosztják az erejétől, mint minket, ha egyszer a nagyon-nagyon közeli jövőben úgy hozza a sors, hogy erre a pár cseppre is szükségük lesz, ami az ifjúban buzog. Mint a tettvágy. Meg a lojalitás.
Ki is nevetem, meg a soron következő ujját is lehetetlen pózba csavarom, és töröm.
Közben szemem sarkából Lou ténykedését figyelem, a fülemet hegyezve pedig Mark és a Navarro lányok (meg az egyikbe bújt ördögfajzat) beszélgetését hallgatom.
Aztán rövidesen az Anna testébe bújt szektatag erejét lekötik, Lou felhagy a kotorászással, és engem is megfosztanak a játékszeremtől – ekkor vágok egy gunyoros fintort Mark irányába -, majd újra elindulunk – a nagy büdös semmibe; én legalábbis így érzem.
Elől meg hős vezérünk, egészen közel tartja magához Annát, és nem sokkal mögöttük lépked Isabelle is – a sort Lou és cseppet sem szerény személyem zárja. Igyekszem kivenni valamit a férfi farzsebébe gyömöszölt papír fecniből, de szar se látszik abból, ami valószínűleg rajta van.
- Ne vetítsd ki rám a perverzióidat, kérlek – színtelen hangon közlöm vele, a keze megfogására tett ajánlatra reflektálva. Közben pedig koponyám hátsó felében folyamatosan ott kattog, és zakatol a kérdés: ki az az ő? Ő, aki mindent irányít? Aki ezt az egészet kitervelte, és megvalósította a kis katonáival? És vajon, ha ő a helyi basszájba, akkor mégis... hol bujkál, mint egy alantas patkány? Miért nem tolja elő azt a felfuvalkodott, pökhendi képét, és tesz rendet ő maga?
- Érdekelne, mit kerestél olyan vehemensen a fiókban – még csak nem is vetítek, vagy kerülgetem a témát. – Mit találtál, Lou? – egészen közel hajolok az arcához, akár menet közben is belemászok az aurájába. – Mi volt olyan rohadtul fontos, hogy abban a feszes helyzetben meg kellett keresned, hm? Mit rejtegetsz a farzsebedben, mondd...? – szinte levegőt sem veszek a kérdések, és felvetések között. – Tudod, nem kevésbé leszel áruló azzal, hogy egy esetlegesen fontos információt rejtegetsz előlünk, mint, mondjuk, nem is tudom... Mark – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. – Csak a miheztartás végett. Gondolom, arra magad is rájöttél, hogy mennyire megvetem az árulókat – nem kell messzire menni, vissza a folyosón, és megnézni, hogy mit műveltem azzal a szerencsétlen párával, de megnézhetjük újra.
Aztán könnyes búcsút veszünk Marktól – hogy aztán visszakapjuk Annát. Nem, nem fogok sírni. Viszont az alkalmat kihasználom, és megpróbálom a kilógó csücsöknél megfogni a papír cetlit, és észrevétlen kihúzni Lou zsebéből – ha sikerül, az én vérfarkas-szőrmém zsebébe süllyesztem egy bizonyos pontig. Ha nem, szimplán vállat vonok.
- Kíváncsi természet vagyok...
Persze, persze, nem hagyunk itt senkit. Még Markot sem. Aki miatt – részben – ide kerültünk. Aki végig eljátszotta, hogy ő a jó fiú, a grál lovag a fehér lovon. Aha. Igen... és, bár nem fűlik hozzá a fogam, megteszem. A maradék kis erőmet arra használom, hogy ez az áruló biztonságba kijusson innen – oh, és a Navarro lányokon kívül értem aligha tett bármit is, vagy, ha mégis, az csak és kizárólag Anna kegyeinek megnyeréséért, és a bizalma visszaszerzéséért volt. De, hé! Milyen jó már, hogy soha nem felejtek, és ezek után jönni fog nekem eggyel, nem? Dehogynem!
- Legyen – adom be a derekamat (leplezetlenül) nagy duzzogva.
A varázslat elvégzése után pedig, immár Isabelle-t követve indulunk meg újra, annak reményében, hogy ezúttal, a következő ajtó mögött ott fog állni az a fasz, aki ezt tette velünk, és visszavehetjük azt, ami minket illet.

Meet with the Temple Of the Mighty.

Nem szeretem az ilyen nagy áldozatot hozó önfeláldozós jeleneteket még a filmekben sem, de most őszintén hálás vagyok Marknak, amiért azzal a tervvel áll elő, amivel. Nem is vitatkozom egy pillanatig sem, amikor elém áll, csak nyelek egy nagyot és bólintok, hogy aztán lehunyt szemmel megnyissam előtte az elmémet. A tudás, csak úgy áramlik belém. A kúria alaprajzát és minden furfangos zeg-zugát úgy látom magam előtt, mintha egykor alaposan feltérképeztem volna. Tudom, hogyan juthatunk ki innen és azt is tudom, hogy sokkal nagyobb veszélyben vagyunk, mint gondoltam. -Köszönöm.- suttogom a férfira pillantva, bár csakis a nővérem mondhatná meg, hogy én milyen rohadt ritkán szoktam ilyesmit bárkinek is kinyögni. -Mindannyian ki fogunk jutni innen. Ígérem.- közlöm egy újabb bólintás kíséretében, közben szándékosan végig nézek a többieken is. Nincs az az isten, hogy bárkiről is lemondjak, leszámítva a kiscsávót, akit Mark likvidál. Őt legszívesebben megrugdosnám cseppet sem finom nőhöz méltó szitokszavak kíséretében, de most erre sincs időnk - sajnos.
-Micsoda? Dehogy... -tiltakoznék, de még erre sem hagy időt, mert már oda is lép Annához és átveszi magába azt, aki megszállta a nővéremet. Egyrészt dühös vagyok, amiért egyedül döntött erről, másrészt viszont mérhetetlenül hálás. Rég tett már értünk bárki is ilyesmit, így eléggé meg is lep.
-Csináljuk!- lépek határozottan Markhoz, aki már nem önmaga, hiszen gondolkodnom sem kell azon, hogy mit forgathat a nővérem a fejében; ugyanazt a varázslatot fogjuk alkalmazni, amit nem sokkal ezelőtt nála is. Azonban tény, hogy szükség lehet a többiekre is, így én magam is várakozva pillantok rájuk. Érzem, hogy hirtelen túl sok erőt használtam fel, de ez most nem számít. Én sem akarom őt itt hagyni azok után, amit értünk tett, akár szektatag volt akár nem, így készséggel áldozom rá az erőmet.
-Senki nem fog itt maradni, viszont iparkodnunk kellene, mert ez tényleg nem játék. Kövessetek! - közlöm határozottan, ahogy végzünk a varázslattal - remélhetőleg sikerült- és már mutatom is az utat a csapatunknak. Utálok vezető szerepben lenni, de itt most össze kell kapnom magam. Minden esetre egy szeretetteljes mosolyt azért küldök Anna felé, ha pedig a közelemben van, meg is fogom a kezét, hogy finoman megszorításam és bólintok, mintha azt akarnám sugallni, hogy sikerülni fog! Ki fogunk innen jutni, a kurva életbe is, aztán összehozom ezt a bandát egy alapos ünneplésre.

you dug your own grave now lie in it, revenge is a dish best served cold. I see red, a gun to your head, executioner style

Újult erővel kezdek harcolni a saját elmémben, hallva az ultimátumot. Add át a Navarro lányokat, vagy Caleb azonnal megöli Annabelle Navarro-t. Most már legalább azt is tudom, ki ez a fasz, aki belemászott a fejembe; van olyan kedves azt is elárulni a gondolataival, hogy az a bizonyos Ő éppen az a hülye picsa, aki Mark fejében dumál és a húgom sorsával fenyegetőzik. Nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy fenn tudjam tartani az ellenállásomat, ez a Caleb gyerek azt hitte, majd bepisilek félelmemben, hogy én vagyok a tét, de rohadtul téved...
Ahhoz nem vagyok elég erős, hogy teljesen elnyomjam, de arra képes vagyok, hogy az ő szemeivel nézzem a világot, így pontosan látok minden történést. Ami ahhoz vezet, hogy percek múlva megszűnik az a folyamatos űzés a fejemben.
Felszabadulok.
Tekintetem rögtön Markét keresi, de hiába nézek a szemeibe, pontosan látom, hogy már nem ő van ott. Nem tudom, ki ez a Caleb, de az biztos, hogy nem lesz szép halála, ha megtalálom... és az is biztos, hogy kiszedem Mark fejéből, ha addig élek is. Nem felejtettem el, hogy tartozik nekem egy elszámolással, de azt sem tudom figyelmen kívül hagyni, amit épp az imént tett.
A szívem egy része ellenkezik, egy másiknak valahol még jól is esik – mondom, nem felejtettem el –, a józan eszem pedig tudja, hogy meg kell tennem: ökölbe szorított kezem egy határozott egyenes mentén emelkedik fel és csapódik teljes erőből Mark állcsúcsába, azon a helyen, ahol legkönnyebben ki lehet ütni az embert. Az nem biztos, hogy sikerül is teljesen kiütnöm, de az garantált, hogy legalább egy kis zavart okozok odabent, ami pont elég ahhoz, amit tennünk kell.
– Sajnálom – mormolom megrázva a fejem, de aztán rögtön a húgomhoz fordulok. – Izzy... – Nem kell szavakba öntenem, tudom, hogy ő is tudja, mit kell tennünk; meg kell kötnünk Mark mágiáját is, de nem lesz egyszerű feladat. Az iménti varázslat is kimeríthette egyedül, és nekem még mindig nincs elég erőm ahhoz, hogy sokat tudjak kölcsönözni neki. – Oya, Lou! – nézek a többiek felé, hirtelen ütközve meg azon, amit látok. Oya úgy áll a férfi sarkában, mintha az árnyéka lenne; értem én, hogy Lou került be abba a szobába, de azért ennyire nem kell rátapadni, hogy ez ne történjen meg újra. A hangomba a kelleténél egy kicsit több bizonytalanság vegyül, mint kellene, az értetlenség miatt. – Tudtok segíteni...?
Csak remélni tudom, hogy sikerül megkötnünk a Caleb nevű rohadék mágiáját – nem vagyok hajlandó Markként hivatkozni rá és ezúttal bocsánatot is csak magamban kérek tőle.
– Nem hagyom itt – jelentem ki aztán egyszerűen a többieknek. Tudom, hogy Mark maga állt elő ezzel a képtelenséggel, de ő sem gondolhatta komolyan, hogy majd egyszerűen csak elsétálok.

It's a Trap!!!

Az igazat megvallva, még nem éreztem magam igazán önmagamnak. A fejem eléggé ködös volt, hiszen jobb esetben segítettem volna a többieknek, hogy Anna ismét önmaga lehessen, ám most még is csak ott szöszöltem a szekrény mellett, s tettem el azt a bizonyos cetlit a zsebem mélyére.
Közben Oya tekintete minduntalan rám szegeződött, mintha a legérdekesebb dolgot műveltem volna, s az kevésbé lenne fontos, hogy Anna éppen lefogódott, s mágiák kapaszkodtak össze, hogy az elektromossággal játszadozó alak az Anna kosztümben végre lecsillapodjon.
A párbeszéd annyira nem érdekelt, hisz mint mondtam, a pasas nem engem árult el. Jelenleg jobban érdekelt a tény, hogy ki akar vinni onnan minket, s nem akar hátrahagyni.
Mikor megindultunk kifelé ebből a fertelmesen színes szobából, s odavetett nekem egy mondatot, csak villantottam egy mosolyt.
- A sarkadban leszek! - jelentettem ki, s közben a hátam mögött Oya valami olyat morgott, hogy ő meg az enyémben, s így indultunk meg Isabelle, és a többiek nyomában. Bár cseppet sértő volt a feltételezés, hogy ennyire gyökér vagyok, hogy szándékosan sétáltam bele egy ilyen csapdába...
Néha hátrapillantottam Oya-ra, vagy épp ráemeltem tekintetem, s felszaladt szemöldökkel mértem végig.
- A kezem esetleg nem akarod megfogni? - morogtam oda, miközben egy pillanatra megtorpantam, s szinte azonnal mentem is tovább. Nem akartam megkockáztatni, hogy ismételten elterelje a figyelmem egy éppen kinyíló ajtó, vagy valami hasonló. Valami azt súgta, a kezem jobb lesz zsebre tenni, s azt a kis cetlit inkább észrevétlen áttenni valahova máshová. Egy olyan helyre, ahol bizonyosan jobban biztonságban lenne,s nem fenyegetné a kirántás esélye, ám mivel a zakóm valahol az irodában porosodott, így erre lehetőségem sem adódott.
Az érzés, miszerint meztelen vagyok a mágiám nélkül, nem akart elmúlni, s kezdett igazán bosszantani a dolog. De a dobogás a fejünk fölül, inkább késztetett arra, hogy bizony nem szabad megállni.
- Oya kedves… mi ez a nagy érdeklődés hírtelen? - és ekkor csusszant be kezem a zsebembe, mélyebbre csúsztatva a lapot, mintha egy hangocska a fejemben azt súgta volna, hogy vigyáznom kell rá, mert még hasznos lehet… Vagy éppen ez fogja a vesztemet okozni? Elvégre úgy nézett ki, mintha üres lenne… de ugye mind tudjuk, hogy itt, semmi sem az aminek látszik.

you dug your own grave now lie in it, revenge is a dish best served cold. I see red, a gun to your head, executioner style

Áruló.
A gondolat nem-annyira-Anna fejében fogalmazódik meg, mégis az ő arcára ül ki minden: az a mérhetetlen harag és gyűlölet, az árulás érzése, amit az őt irányító érez, ám Anna korábbi érzéseivel szemben ő sokkal intenzívebben éli azt meg. Nem csoda, számára a szekta minden, ami számít, Markban is ugyanúgy bízott, mint a többiekben – ha nem jobban –, épp ezért elég elvakult ahhoz, hogy ne máréegeljen.
Amikor az elektromos szikrák sűrűben kezdenek pattogni az ujjai közt, szokatlanul erős ellenállást érez meg Anna részéről, mégis könnyedén elnyomja azt; a mögötte levő férfi ténykedése és ez együttes erővel azonban éppen elég ahhoz, hogy mégis meg tudják zavarni. A szeme sarkából látja a másik Navarro lányt, és készen áll arra, hogy megváltoztassa a terveit és előbb őt ajándékozzon meg némi elektrosokkal – csak azért kevesebbel, mert Neki még szüksége van a lányokra –, ám abban a pillanatban, hogy ezt végiggondolja, kis híján kilökődik Anna testéből és elméjéből. A lány ellenállása olyan elemi erővel hullámzik fel benne a testvére miatt, hogy hajszálon múlik a kontroll elvesztése, de sikerül fenntartania az irányítást... legalábbis reméli.
Az azonban nagyon gyanús neki, hogy mintha Isabelle mormolása mellé az ő mágiája is hozzáadna valamit... de hát nem ő csinálja. Összeszorítja a szemeit és megrázza a fejét, mindenáron arra koncentrál, hogy elnyomja magában Anna jelenlétét, de mire ezzel végez, Isabelle is végez.
A mágiája pedig éppen úgy tűnt el, ahogyan ők vették el a boszorkányoktól az erejüket.
– Ezt még megkeserülitek... – sziszegi Anna hangján, ám az a magából kifordult, dühös hangszín a legkevésbé sem illik hozzá. – Most meg úgy teszel, mintha mégis közénk tartoznál? – kérdezi gúnyos hangon, amikor Mark védelmébe veszi és hatástalanítja a másik társukat. Vagy inkább az egyetlen társát. Ahogy elindulnak, megpróbálja kirántani a kezét Mark ujjai közül, de most kizárólag Anna testi erejével rendelkezik, ez pedig nem elég a sikerhez. – Már tudnak rólad. – Közelebb hajol Markhoz, szinte az arcbőrére suttogja a szavakat, mintha csak fel akarná használni ellene a tényt, hogy Anna testét használja. – Ő már tud rólad.
Elégedett mosollyal húzódik el, nem ad további magyarázatot, elvégre Mark is pontosan tudja, ki az az ő. Inkább elkezdi pásztázni a környezetet, hogy mágia nélkül vajon mit tudna felhasználni Mark ellen, hogy visszavihesse a boszorkányokat oda, ahová valók.
Csak arra nem figyel eléggé, hogy Anna már nagyon is résen van önnön elméje hátterében. Márpedig a gondolataik most tulajdonképpen közösek...

Meet with the Temple Of the Mighty.

Igyekszem nem hagyni, hogy a kétségbeesés eluralkodjon rajtam, de látva a nővéremet, aki cseppet sem önmaga, akaratlanul is traktálom magam olyan kérdésekkel, amelyekre még nem tudom a választ. Hogy fogjuk kiszedni belőle azt a valakit? Hol van Anna? Mihez kezdjünk ezzel az egésszel? Hogyan állítsuk le ezt a valakit úgy, hogy Annának ne essen baja?
Gyanítottam én, hogy nem lesz egy könnyű menet kivinni Őt innen - bár reméltem, hogy tévedek-, de ez a felállás most egészen megváltoztat mindent. Nem gondoltam volna, hogy ellenem fordítják valaha a testvéremet , de most mégis az a helyzet, hogy vagy teszek valamit ellene, vagy végig nézem, ahogy szépen visszatessékel mindenkit a cellájába bővítve a csapatot velem. Ez nem történhet meg. Ki fog majd Ben idegein táncolni, ha eltűnök? Egyébként is azért jöttem ide, hogy visszakapjam a tesómat, nem pedig azért, hogy beszálljak ebbe a beteg játékba.
Igyekszem mindenre figyelni: a férfira, aki elrejt egy cetlit - kíváncsi lennék, mi áll rajta-, a néger boszorkányra, akinek szavai hallatán képtelen vagyok megállni, hogy ne kapjam felé meglepett pillantásomat, mert elképesztően meghatnak a szavai és Markra is, aki határozottan azt állítja, hogy mindketten vele megyünk. Ám legfőképpen az Anna utánzatot figyelem, aki minden bizonnyal durván ki fog borulni, amikor majd leesik neki, hogy ez a pasi bizony kifelé akar minket vezetni, nem pedig a cellákba. Legalábbis, nagyon remélem, hogy így van, de végül már nincs időm tovább tépelődni ezen. "Anna" ujjai között különös energia mozgolódik és tekintve, hogy Mark és én vagyunk jelenleg a csapatban, akiknek nem nyúlták le a mágiáját, tennünk kell valamit.
A fagyasztós trükk az előbb bejött, de most nem egy mágia nélküli Annáról van szó, hanem egy elektromossággal játszadozó szektatagról. -Fogd le hátulról, ahogy csak tudod!- kiáltok oda Marknak, mellyel egy időben már indulok is a tag felé, hogy ne nagyon tudja, kire is figyeljen, ha pedig Mark megteszi, amit kérek, "Anna" elé állva megfogom két csuklóját és azt az igét mormolva Markra sandítok. Nagyon remélem, hogy veszi a lapot és besegít egy kicsit némi mágiával, mert ez nem egy egyszerű varázslat, erős kapcsolatot és koncentrálást igényel. Nem véletlenül kellettünk mi hozzá, szóval ez valószínűleg nem lesz olyan erős, pláne akkor, ha Mark esetleg mégse segítene be.
-Ez egy ideig leköti az erejét, de igyekeznünk kell. - pillantok a többiekre, hiszen nagyon jól hallhattuk mind, hogy bizony elég szektatag tarthat felénk. -A fiúval mi legyen? - biccentek a fiatal srácra, akit a néger boszorkány próbál szóra bírni, de kétlem, hogy megeredne a nyelve, szóval én leginkább arra szavaznék, hogy üssük le és hagyjuk itt a fenébe.

loud voices calling for revenge, cold metal triggers on their fingertips, the midnight streets are running red

A jeges karmok sötét bőrömbe marnak, a húson fúrnak utat maguknak, egészen a csontjaimig. Moccanni sem bírok, nem, mintha számítana: a hő-, és talán az azt követő hideg szétpattintotta a kezemben tartott szilánkot, amely ezer, fényes kis darabra törik, és csilingelve hullik a padlóra. Teljes a csend, az arcok előtt lélegzetek gomolyognak, visszafojtottak, melyek csupán most tudtak maguknak utat törni.
- Azt hiszem, ezek után nem is tőlem kell igazán félned – dorombolom Mark arcába, egészen közel vagyok hozzá ebben a megfagyott pillanatban, talán még leheletem selymét is érzi azon a szép, markáns arcán; előbb Isabelle-re-, majd Annabelle-re sandítok, ravasz rókavigyorra görbítve ajkam szegletét, résnyire szűkült szemekkel, mondandóm végén torkomból feltörő, rövid, negédes kacajjal. Voltaképpen magamnak akartam volna megadni ezt az élvezetet, de olybá tűnik, hogy Annabelle-nek nagyobb szüksége van erre a megtorlásra, mint nekem valaha is lenne. Ezek a mai, felvilágosult, emancipált nők... nem tanulnak elődjeik oktondi hibáiból? Az a sok történelem óra, a megrendezett, megszervezett, lezsírozott házasságról, a korokból, amikor a nőket úgy adták-vették a férfiak, mint a tenyészkancákat... a fotográfiák a könyvekben, amelyek egyetlen nőt ábrázolnak, tucatnyi kölyökkel, mintha nem egyéb volna, csupán egy szuka, a legnemesebb vérvonalból – pedig csak egy szegény varrónő volt, de, hát, ez volt a dolga... nem rémlik? Semmi? Kár.
De majd most. Majd Annabelle megmutatja nekik. És ki vagyok én, hogy megfosszam őt ettől a magasztos érzéstől?
Amikor Isabelle elenged bennünket, még egy öntelt mosoly kíséretében Markra söpröm a szoknyámra és a szőrmémre tapadt jeget, és csak ez után libbenek át újfent a szoba másik felébe, hogy meggyőzzem a kedves, közös, új barátunkat arról, hogy miért volna kifizetődőbb nekünk segítenie.
- Így is, úgy is meg fogsz halni, fiam – undoromat legyűrve érek hozzá újra a bőréhez, összerezzen az érintésem nyomán -, csak az nem mindegy, hogy meddig fogsz szenvedni előtte, ugye? – ajkaimat teátrálisan lebiggyesztem. - Szívem szerint egyesével tépkedném ki a körmeidet, de, ha nem találok ehhez megfelelő eszközt, kénytelen leszek egyesével... lecsapni őket. Mondjuk, egy giccses bárddal – mert, hát, van belőle éppen elég ebben a nem kevésbé giccses porfészekben. – Mivel kezdjem, hm? A fülkagylódat nem hiányolnád annyira, mint az ujjaidat... ujjak nélkül nehéz lesz ám csajozni, kis szívem – és, jobb eszköz híján puszta kézzel töröm el a jobbja mutatóujját, mely reccsenve adja meg magát, és, amire replikája egy mélyről feltörő, észveszejtően fájdalmas ordítás, mely az én kegyetlen nevetésemmel korcsosul a kúria csendjében.
Az eufóriából Mark szavai rángatnak vissza. Dühödten vonom össze szemöldököm, és ingatom meg a fejemet.
- És akkor most mi a teendő, ó, mi bölcs vezérünk, urunk és parancsolónk? – a nyilvánvaló szarkazmus olyan erőteljesen tör ki belőlem, hogy már-már szabad szemmel is látható. – És, ha már itt tartunk – fejemmel Isabelle felé biccentek -, kurvára igaza van, nem kellene ilyen fontos infókat elhallgatnod előlünk, mert a végén te is a fiú sorsára jutsz, és most éppen ingyen leckét adok Annának, ha nem tudnád – elmosolyodok. Érzéssel. És, tulajdonképpen alig fejezem be a férfi vérének szívását, és verbális eltaposását, amikor Anna megszólal. Egy pillanatra még csak szikrányi figyelmemet sem szentelem neki, csak akkor, amikor rájövök valamire. Még nem mondta ki a lényegi részt, de valami... egészen más.
Nem teljesen fordítok hátat a szektatagnak, mert nem bízom sem benne, sem Isabelle-ben, de jelenleg minden megtisztelő figyelmemet Annának szentelem. Volt alkalmam a saját bőrömön megtapasztalni a fiatal boszorkánynő mágiáját, és az kibaszottul nem így nézett ki. Ha lenne erőm, ha Mark, meg a csürhéje nem veszi el tőlem, akkor most földelhetném (bár, akkor tulajdonképpen nem szállta volna meg az egyik félkegyelmű Annát sem, és igazából most egyikünknek sem kellene itt lennie, ebben a rohadt helyzetben, és mennyivel egyszerűbb volna minden).
- Lou, meg én maradunk, ezüst tálcán felkínálva? – puffogó hangot hallatok, mint a... vipera. – Ahhoz lesz egy-két keresetlen szavam – szemem sarkából Lou felé pillantok, aki valamit a zsebébe süllyesztett, míg nagy elánnal kutatta, kutatja a fiókot. – Nem megyünk sehova – Annabelle pillantásába vájom az enyémet, és elrettent az éteri sötétség, ami úgy kering a lélektükreiben, mint egy pár fekete lyuk. - Csak el innen. Annával.