Nem rég még fegyvert fogtál rá és kész lettél volna agyon lőni, most mégis megnyugtatja – már amennyire egy ilyen helyzetben nyugodt lehet az ember, de érted – a jelenléted. Nem, nem is az. A jelenlétednek nem örül. Bár ne jöttél volna ide. Az érintésed viszont jól esik neki. A kezed a vállán. Ő nem ér hozzád, csak biccent, hogy érti. Hogy egy lapon vagytok. Megoldjátok.

Negyven perce haladhattok, mégis óráknak tűnik. A folyosók és helyiségek diszorientáltak körülöttetek, szüntelenül változnak, olykor falak jelennek meg, máskor leszakadt ajtók. A helyet betöltő mágia meg-megszakad, a folyosók és helyiségek hol lelakottnak és elhagyatottnak tűnnek, hol újkori pompájukban mutatkoznak – már amennyire az alagsori személyzeti részleg pompás lehet persze.
A fiúcska bírja a legkevésbé. Egy ponton türelmetlenné válik, a falon megjelenő nyílásban lehetőséget lát a kiútra. Corvus épp csak vissza tudja rántani, mielőtt a téglafal bekebelezné. Ezzel persze sikerül az ő dzsekije nagy részét és a golyóálló mellénye csücskét magába olvasztania a falnak. Neked kell levágnod onnan. Szóval vannak ehhez hasonló bökkenők, de megy ez.

Olyannyira megy, hogy hamarosan eléritek a személyzeti részleg belső részét, egy roskadozó lépcsősor vezet fel a faajtóhoz, ahonnan már a kúria hallja nyílik. Csak ki kell sétálnotok a kétszárnyú ajtón, át az előudvaron, és már ülhettek is autóba. Corvus számára az sem hátrány, hogy az anyja egy ideje már elhallgatott, nem kaparászik a gondolataiban. Sejti, hogy ez mit jelenthet, de most az egyszer önmaga lesz és az emberéletet helyezi előtérbe ahelyett, hogy katona legyen. Az anyja boszorkány, ő nem az, oldja meg, magának főzte.
A hallba érve már minden olyan gyorsan történik. A hall falai remegni kezdenek, az ajtóba egy egész tárat bele kell engedni, hogy kinyíljon. Az egyik lány lábánál hirtelen egy drót szakadásának hangjára lehet mindenki figyelmes. Az addigi robajok helyett hirtelen a légy zümmögését is hallani lehetne, ahogy egymásra néztek. Te kirántod a színes bőrű lányt és a fiú, ő meg elrántja a vöröset, de már nem jutnak ki. Hatalmas robbanás repíti őket vissza a most már romos hallba. Törmelék, por, füst.

Ellökte a lányt, de így őt a robbanás ereje telibe kapta. Nem tud megmozdulni. Te vagy az utolsó dolog, amit lát, mielőtt elveszíti az eszméletét, hogy napok múltán egy kórházi ágyon ébredjen fel. Nem fogja tudni, hogy került oda. És nem fogja tudni, miért nem érzi a lábait.

Nick sem bizonytalanodik el, egy másodpercre sem. Tűpontossággal szegezi a fegyverét Corvusra: nem hagyja, hogy Corvus pillantása megremegtesse, vagy hogy túl gondolja ezt az egészet - a gyerekek védtelenek, ő pedig vadászként felesküdött a védtelenek és kiszolgáltatottak védelmére. Ha most esetleg Corvusszal kell küzdenie, akkor meg fogja tenni. Elvégre nem ismeri igazán, nem tudja miért és hogyan cselekszik, bizonytalan vele kapcsolatban, és hiába próbál úgy tenni, mintha mindenhez értene, mintha nem lennének kételyei, borzalmasan gyötrődik.

Szerencsére nem kell sort keríteni erre a kéretlen párbajra, Nick leereszti a fegyverét és próbál kevésbé görcsösnek tűnni ahogyan közelebb lép, hogy óvva intse Corvust következő ballépésektől. - Igen, minden bizonnyal lesz miről beszélgetnünk. - Egyezik bele annak ellenére, hogy egészen biztos abban, hogy neki nem igazán van mit mondania, ellenben Corvustól egészen sok mindenre szeretne magyarázatot kapni, kezdve azzal, hogy miért dominálta le - bár ezt semmiképpen sem kérdezi majd meg - egészen odáig, hogy miért fogott gyerekekre fegyvert - bár ezt sem fogja megkérdezni: jobban belegondolva nem igazán szeretne kérdezősködni, inkább csak néma ítélkezéssel várná a magyarázatokat - de ahogyan belenéz Corvus szemeibe és ahogyan a másik kimondja a nevét egyszerűen nem tud másra gondolni csak arra, hogy ha most kellene ráfognia a fegyverét, nem tudná megtenni.

Csak megrázza a fejét, mert nem akarja, hogy Corvus bármit is mondjon, hogy bármiben is elbizonytalanítsa, hogy most ne tudjon majd koncentrálni, mert most nem eshet hiba a gépbe, most nem kezdhet el a ki nem mondott szavakon agyalni, most nem lehet dekoncentrált. Úgyhogy csak előre nyúl, hogy rászoríthasson a másik vállára, hogy így biztosítsa: minden rendben lesz. Köztük minden rendben lesz.

Ezen gondolkozik amíg a sor végén halad, hátra-hátra pillantva, minden neszre és mozzanásra figyelve, minden idegszálával arra koncentrálva, hogy KÖZTÜK MINDEN RENDBEN LEGYEN.

Corvus egy kicsit belefagy a pillanatba, amikor ráfogod a fegyvered. A sajátját ő továbbra is a három fiatalra szegezi, a tekintete viszont a tieidbe éget lyukat. Láthatod az arcán, ahogy egy kicsit meghasad a szíve, de nem mozdul, nem bizonytalanodik el. Tapintani lehet a levegőben a feszültséget. A helyzetet csak élezettebbé teszi, hogy nem miattad engedi le a fegyverét és te nem miatta engeded le. Baszhatja a két szép szemét, amivel az együtt töltött estéken rád pislog, agyon lőnéd itt a helyszínen és ezt látja rajtad. Talán mégsem volt olyan véletlen az, amikor azt a fiút ölted meg, akiről meséltél neki? Szigorúan figyel téged, de leengedi a fegyverét a gyerekek válaszát hallva.

Nem adja jelét, de megkönnyebbülést érez, amikor odalépsz és hozzászólsz. Azt hallja, amit hallani akart. Ugyanakkor azt hallja, amit nem lett volna szabad hallania. Láthatod a futó fájdalmat az arcán, ahogy a homlokára ráncok szaladnak. Nem szól az anyja, de frusztrációval hasít a fejébe. Mintha csak ostorral csapna oda neki. Úgy tűnik azonban, hogy a nő is elfoglalt. Erre számított Corvus, ez az egyetlen kapaszkodó, amivel kijuthattok... kijuttathat titeket. Hogy vele mi lesz, nem érdekli. Ez a kapaszkodó, hogy az anyja túl elfoglalt minden mással, mintsem az ő kilengéseivel foglalkozzon.

Most már több pontja is van a bizonytalansággal kezdődött lázadásának. Nem csak téged akar kijuttatni, hanem a három másikat is. Együtt, veled. Nem hiába van, amibe őt sosem avatták be. Agymosás ide vagy oda, a személyisége gyökereit nem tudták megváltoztatni. Corvus igenis jó ember, és van egy pont, amit nem hajlandó átlépni. Az, hogy gyerekek is vannak az elrabolt boszorkányok között, pont ilyen.
- Rendben. Azt hiszem, nekünk is lesz miről beszélnünk, ha innen kijutunk… – Előbbit egyetértőn jegyzi meg, utóbbit már érdekesebben, de egyáltalán nem célozgatva vagy ellenségesen, pedig arról beszél, hogy ráfogtad a fegyveredet. Arra pedig ügyel ő is, hogy a gyerekek ne érezzenek közöttetek feszültséget. Bár… már az előbbi fegyverméregetés is elég feszkós volt. Már épp elsétálhatnál, amikor hirtelen fogja meg az alkarodat, hogy visszatartson. – Nick… – Hallhatóan mondani akar valamit, kettőtök közt szólva. De nem folytatja, csak a szemeidbe néz. És abban ott van minden. Ott van, hogy igazán fontos vagy neki. Hogy mennyire nagyon fontos vagy neki. De ez nem a hely és idő ilyesmi megbeszélésére, ezért egy nehéz sóhajjal elenged, és hamarosan folytathatjátok, ahogy elterveztétek. Elindul ő, utána az idősebb lány, mögöttük a két fiatalabb, és végül te.

Igazán ideje sincsen feleszmélni a fuldoklásból és öklendezésből, pedig a víz az orrán és a száján ömlött belé és most a gyomra háborog ettől az egésztől,  Corvus  sokkal összeszedettebben és meglepőebben reagál nála: Nicknek csak erre van szüksége ahhoz, hogy kizökkenjen ebből az állapotból - a gyerekek és Corvus közé helyezkedik és a számszeríját a másikra szegezi abban a pillanatban amint a másik vadász a gyerekek felé fordította az íjat.  Tudja, hogy a vadászok többsége sosem téveszt célt, és amennyire Corvust ismeri biztosra merné állítani, hogy még csak gondolkoznia sem kell azon, hogy lőjön-e vagy sem, és ettől a megállaítástól a szíve a torkában dobog és a gyomra is görcsösen apróra rándul össze, mi lesz ha esetleg meg kell húznia a kioldókart?
(De mégis csak gyerekekről van szó, akik akkor is gyerekek maradnak, ha az elrablók szolgálatában vannak, és ez felülírja az előbbi kérdést.)
(És mégsem lehet kiirtani Nickből a legfontosabb elvet: óvd a védteleneket. Ez pedig szintén felülírja benne az előbbi kéréést. Nick itt most nem mint Corvus barátja van jelen, hanem mint vadász  és a különbséget a két dolog között ő megtanulta már szétválasztani.)
Úgyhogy rezzenéstelen áll, farkasszemet néz a másikkal és amíg Corvus le nem engedi a saját fegyverét, addig Nick sem hajlandó mozdulni.
Vajon tényleg képes lenne meghúzni a ravaszt? Vagy lenne egy másodperc, amiben meginogna? És ez a másodperc vajon hány szcenárióban okozhatná igazán a vesztét?
Azért persze leereszti a vállait - észre sem vette, hogy eddig ilyen görcsösen állt -, amint a másik is enged a támadó állásból, pillantása komolyan siklik a három gyerekre, mérlegeli a hallottakat és próbál lehetőségeket vázolni maguk elé, hogy mikén tudnának hatékony párost alakítani Corvusszal.
Bólint: nem is kérdés, hogy hajlandó lenne hátra maradni annak érdekében, hogy a gyerekek kijussanak; megvárja míg Corvus megnyugtatja a fiatalokat, aztán lép csak hozzá közel, hogy fojtott hangon oszthassa meg vele a saját gondolatait. - Ki kell vinned minket innen, és ezúttal nem futhatunk bele rejtett csapdákba, mert a kiskölyök biztosan nem fog túlélni egy cunamit. - Miután megbeszélik a dolgaikat Nick egészen hátra húzódik, hogy hátulról fedezhesse a csapatot.

Nem bánja, hogy nem szólsz hozzá, jobb a békesség. Máskor, amikor csenddel próbáltad büntetni fel sem vette, a legtöbbször igazából fel sem tűnt neki, olyannyira bele volt ringatva a látványodba, meg a kis rózsaszín ködbe, de most ugyebár nem erről van szó. Most két vadász vagytok, két igencsak összeférhetetlen vadász. Meg hát kisebb baja is nagyobb annál, minthogy épp nem szólsz hozzá. A legnagyobb jelenleg mondjuk az, hogy a Titanic jeleneteire emlékeztető özönvizet nem lehet csak úgy lelőni. Nem lehet tenni semmit, rohanni, rohanni, és remélni, hogy időben eléritek és berúgjátok az ajtót. De nem éritek el.

Sajog a válla és az oldala, ahogy a földön fekszik és öklendezve vizet köhög fel. Érzi, hogy ő kapta el az ajtót, amikor az beszakadt, ott fáj a legjobban. De nem bánja, mert még mindig annak örül, hogy ő kapta be az ajtó nagyobb részét, nem te. Nem mintha szerencsésebben megúsztad volna.
Ahogy ráeszmél, hogy társaságotok van, azonnal térdre veti magát és még kissé homályos tekintettel, de féltérden betámasztva magát rájuk szegezi a fegyverét. Két dolog tűnik fel neki – azon kívül, hogy a vöröshajú lány félig a takarásodban van – az egyik, hogy ismeretlenek, vagyis nem a koven tagjai, számára ’’ellenségek’’. A másik, hogy szinte még gyerekek. Sőt, egyikük ténylegesen gyerek, mert nem lehet több tizenkettőnél. Igyekszik leplezni, de megdöbbenve engedi le a fegyverét a halálra rémült ismeretlenekről, miközben egyikük könyörög, hogy ne lőjetek, vagy legalább csak a kisöccsüket engedjétek el. – Kor és faj? – Úgy tűnik, ez a szöveg nagyon megy Corvusnak, de fontos részletnek tartja. Megtudjátok, hogy a fiú tizenegy éves, vöröske tizenhat, a színesbőrű lány pedig tizennyolc múlt. A karácsonyt még a szüleikkel töltötték, azután se kép, se hang.

Nem rég még ellenséges pillantást vetett rád a sóhajaid miatt. Elvégre nem azt mondta, hogy rögtön kijuttok, hanem hogy a személyzeti részlegre juttok majd, ahonnan kijuthattok. Hát ne sóhajtozz már! Most viszont kérdőn pillant rád, mintha tőled várná a megoldást. Persze nem tudhatod, hogy a megváltást várja, hogy azt mondd, kiviszitek őket. Hisz a lelkiismerete neki is ezt diktálja. Az anyja valami egészen mást. Így csak nagyot nyel. Ha bólintasz, közli velük, hogy ne féljenek, kiviszitek őket, nem lesz semmi baj. Ha nem, akkor rád bízza a beszédet. HA a cica netán szíveskedett visszahozni a nyelvedet.

Az állkapcsa megfeszül ahogyan farkasszemet néz Corvusszal, a fogait és a száját is összepréseli az emelkedő hangnem hallatán és ha most nem itt lennének vagy legalább lenne ötlete, hogy merre induljon el, akkor gondolkodás nélkül fogná magát, hátat fordítana a férfinak és itt hagyná. Se szó se beszéd. És ez dühíti: dühíti, hogy alá van rendelve ennek az egész helyzetnek, dühíti, hogy Corvus fölényeskedik - jogosan -, hogy több ismerete van a helyszínnel kapcsolatban - jogosan -, hogy felemeli a hangját vele szemben - ezt is jogosan - ő pedig nem tud semmit sem mondani, csak áll ott, mint aki hirtelen megnémult és csak nézi, mint akinek nincs jobb ötlete.
Úgyhogy a kedvenc eszközéhez nyúl: a némasághoz. Nick szeret másokat azzal büntetni, hogy egy-egy kirohanásukra nem mond semmit, hogy kérdésekre vagy okfejtésekre nem válaszol, csak néz összeszűkített szemekkel és megfeszülő állkapoccsal, mintha azon gondolkozna, hogy belé eresszen-e egy nyilat vagy nem éri meg az erőfeszítéseit. Most sem igazán tudja eldönteni, persze abban nagyon is biztos, hogy az nem megoldás, hogy meglövi, elvégre mégis csak Corvusról van szó, elvégre mégis csak bocsánatot kért, csakhogy Nicket meg nem olyan fából faragták, mint akit egy sajnálom éppenséggel levesz a lábáról, nem Nicknek hosszú bocsánatkérésekre van szüksége és magyarázatokra annak ellenére, hogy ő általában egy sajnálommal letudja a dolgokat.
Úgyhogy némasággal büntetve a másikat kullog (!!) előtte vagy éppenséggel utána és minden egyes alkalommal amikor rossz irányba fordulnak és erre Corvus rájön sóhajt egy hatalmasat, mintha éppenséggel elege lenne abból, hogy csak ide-oda lépkednek de még mindig nem jutottak ki. (Kár is lenne tagadni, hogy mennyire élvezi)
Előbb a víz semmivel össze nem téveszthető csobogására eszmél fel, utána pillant csak hátra, hogy a hatalmas özönvíz láttán ami csak ömlik és ömlik feléjük a gyomra összeszűküljön. Eszébe jut az a film a cunamiról és a családról, eszébe jut, hogy hogyan nézett ki a nő miután a víz mindennek nekisodorta és eszébe jut az is, hogy ha az ajtó nem nyílik ki, akkor meg fognak fulladni.
És hiába rohan, hiába látja az ajtót, a víz elkapja és megforgatja, a víz az orrába szökik, Corvusnak csapódik meg a számszeríjának, meg a falnak újra és újra mielőtt az ajtó átszakadna ő meg sajgó fejjel és tüdővel, vizet öklendezve, négykézláb néz fel a gyerekekre.
Fogalma sincs mihez kell kezdeni a gyerekekkel, úgyhogy miután összeszedte magát feláll és NÉMÁN (!!!!) segít felkelni annak a lánynak, akit elsodort. Aztán Corvusra néz és felsóhajt megin.
Ez sem kifele vitte őket.

- Ó, szóval most rám fogsz gyanúsan nézni, mert nem felkészületlenül jöttem ide. – A mondandója visszanyelt második fele meg egészen nyilvánvalóan az lenne, hogy te pedig felkészületlenül jöttél ide, de nem is rád irányul. Hanem apádra. Hogy apád felkészületlenül küldött ide. Annyira, de annyira mérges rá, hogy egyáltalán ideküldött! - Erre. Erre az egészre nincs. Az egyikünk nyilvánvalóan tudja, merre kell menni, a másikunk meg nem. Szóval mi lenne, ha kivételesen hagynánk ezt a ki a nagyobb kutya… – dolgot. A mondatot már nem fejezi be, mert tőle szokatlanul kezd egyre hevesebbé válni a felsorolása, és ha valakivel, hát veled szemben nem akar ilyen lenni. Tisztában van vele, hogy vadászként mindketten egy egészen más mentális állapotba vagytok átkapcsolva, mint ahogy eddig találkoztatok. És egy része kezdi érteni – csak egy incurka-pincurkát, de akkor is –, hogy miért akartál csak civilben ismerkedni vele. Szóval a mondata vége egy nagy sóhaj lesz, megdörzsölgeti az orrnyergét, és kinyög egy – sajnálom – szavacskát is, amit hallhatóan komolyan gondol. Ha ez megnyugtat – haha… - Corvus valóban nem hazudik neked. Pusztán csak ügyesen zsonglőrködik a szavakkal. Ezen viszont mit csodálkoznál? Hisz talán ez volt az első dolog, amit megkedveltél benne, nem? A némi szemtelenséggel meghintett intelligenciája.

Mihelyt sikerül elsimítanotok a nézeteltérésnek is alig nevezhető valamit, indulhattok tovább. Persze, hogy aggódik. Aggódik, hogy neked bajod esik, neki pedig végig kell néznie. Ne mondd, hogy te nem érzel hasonlóan, legalább egy kicsit. Mindig egyedül dolgoztatok, most pedig itt van az egyetlen ember, aki… aki valóban az Egyetlen lehet.

Úgy tűnik, Corvus helyismeretei megfelelőek, néhány benézett kanyar után kilyukadtok a személyzeti részlegen. Nem lélegezhettek fel, mert a folyosót hirtelen özönvíz önti el, ahonnan érkeztek. Az utolsó harminc métert rohanva kell megtennetek, az ajtót azonban már nincs időtök kinyitni, a víztömeg a testetekkel együtt töri be azt. Az ajtó túloldalán – a régi személyzeti konyhán – pedig három ismeretlen tompítja az érkezéseteket. Gyerekek. Mást nem lehet rájuk mondani, a legnagyobb sem lehet még tizennyolc. Ijedtnek és elveszettnek tűnnek, és most már ők is csurom vizesek, ahogy ti.

Felszalad a szemöldöke a hangsúlytól, vészesen emlékezteti valaki más hangsúlyára, de nem akar arra gondolni, hogy David is pont ilyen szigorúan szokott hozzászólni és pont hasonló helyzetekben akar neki parancsokat osztogatni, mert Corvust egy pillanatra sem szeretné ahhoz a másik férfihoz hasonlítani: jobban járnak, ha Nick nem kezd párhuzamokat vonni közöttük.
- Mármint mire nincs időnk? - Nem mozdul, mintha csak földbe gyökereztek volna a lábai: átható, kutakodó pillantással figyeli a másikat. Nem bizalmatlan, egyáltalán nem az - sokkalta inkább értetlen a helyzettel kapcsolatban. Fogalma sincsen Corvus miért ilyen jártas ezzel a hellyel kapcsolatban, pillantása figyelmesen siklik a másikra, hogy a vonásaiból próbálja kiolvasni éppenséggel mennyire avatja be, mennyire akarja lerázni és mennyire akar ő maradni a főnök. - Nyilvánvalóan borzasztóan izgalmas lehet a Városi Könyvtárban a Chesterfield kúria alaprajzait tanulmányozni két műszak között. - Érződik a hangsúlyából, hogy egyáltalán nem elégedett ezzel a válasszal, de ő aztán nem fog többet kérdezősködni, inkább csak elindul és bosszúsan levállalja a másikat. - Érdekes egy hobbi. - Teszi hozzá egészen hűvösen, de hallgat Corvusra: abban egészen biztos, hogy Corvus nem hazudott a testbeszéde legalábbis arra utalt, hogy nem ferdít az igazságon, hogy őszinte Nickkel éppenséggel csak ügyesen zsonglőrködik a szavakkal - olyan információkat oszt meg vele, amik félrevezethetnék, ha nem lenne ő is vadász, ha félne, ha nem tanították volna meg, hogy miként kell bevetésen viselkednie.

Mindketten érezhetitek, hogy kezd kellemetlenné válni a csend. Ő legalábbis érzi, de a néha elmélyülő szuszogásod alapján, számodra sem lehet kellemes. Pedig ráfoghatnátok arra, hogy csak nagyon koncentráltok a környezetre és a lehetséges veszélyekre, nem? Nem. Amikor viszont megszólalsz és megálltok, összeszorul az állkapcsa és kissé sápadtan fordul feléd. Próbálta letörölni, de az arcán még mindig ott van elmaszatolódva Naria vére, amitől egyenesen rosszul van. Vagy hát majd rosszul lesz holnap, ha túlélitek ezt az egészet – legalább te éld túl. Könyörögni tudna érte – most át van kapcsolva a vadász üzemmódba.
- Kértelek, hogy bízz bennem, Nick. Most nincs erre időnk. – Szigorúbban szólal meg, de nem ellenséges az irányodba, egyszerűen csak feszült, és okkal az. Tiszták feléd a szándékai, azt viszont tudja, hogy a bizalmat nem feltétlenül érdemli meg. Látja persze, hogy nem fogsz tágítani. És kiismerhetett már annyira, hogy tudja, milyen keményfejű vagy. Úgy dönt, hogy őszintén válaszol. Félig tényleg. – Volt lehetőségem szemügyre venni az épület alaprajzait. Ha itt tovább megyünk, akkor a régi személyzeti konyhán fogunk kikötni. Vagy legalábbis a személyzeti részlegen. De sietnünk kell. Félek, hogy a fejünkbe férkőznek. Láttad, hogy mi történt velünk alig tíz perce. – Majdnem beleszalad abba, hogy azt mondja, többiekkel. Mert vele nem történt semmi. De tudja, hogy bár más okból, neki is furcsa volt a viselkedése, ezért inkább többes számot használ. Azzal sem ferdít nagyot, hogy aggódik emiatt. Tényleg aggódik, csakhogy az anyja miatt. Az egyetlen, amit remélni tud, hogy most ő, ti vagytok az utolsók, akik foglalkoztatják az elszabadult káosz mellett. Senki más nem érdekli, csak te.

Ő sem igazán érti, hogy mi történik: sem a rájuk törő alakokkal sem pedig a csoportjukkal és mire Nick feleszmél, a nyílpuskája már a kezében van, összerezzen egy kicsit a a pisztoly lövésre, mereven bámulja az eseményeket - ahogyan a nő összeesik a vére pedig rohamosan folyni kezd, lép is egyet hátra, a gyomra felfordul: eszébe jut a múltkori eset, hogy hogyan térdelt oda, hogy lefogja a golyó okozott sebet, hogy milyen meleg volt a fiú vére, hogy átáztatta a nadrágját és a kezére száradt; ahogyan Corvus fegyvere az ismeretlenre irányul és Nick tudja, hogy tennie kellene valamit, de egyszerűen ledermed: nem tud fegyvert fogni Corvusra meg aztán nem is biztos benne, hogy őt kellene megcéloznia - csak rezignáltan bólint, magatehetetlenül lépked Corvus után, percekig néma csendben hallgatva ahogyan a lépteik nem tudnak összehangolódni. Nick valahogyan le van maradva ütemekkel ahogyan magában próbálja összekanalazni az elmúlt percek eseményeit: nem gondolja magát buta fiúnak, de most képtelen összerakni a kirakós darabkáit.
- Várj. - Szólal meg végül miután perceket töltöttek néma csendben, miután megtettek legalább harminc lépést közösen, Nick megtorpan, makacsul hagyja, hogy a lábai földbegyökerezzenek.
- Honnan tudod, hogy erre kell mennünk? - Összeszűkíti a szemeit, választ vár és valami olyan választ ami megnyugtatni fogja nem pedig felzaklatni. - Miért megyünk erre Corvus? - A gyomra kellemetlenül görcsbe rándul a tenyere pedig izzadni kezd, pedig még csak nem is sejtheti, hogy Corvus mit fog válaszolni, egyszerűen csak rossz érzése van ezzel az egésszel kapcsolatban: annyira szeretné, hogy az egész csak vaklárma legyen, annyira nagyon, hogy képes lenne bármit megtenni érte.

Azonnal hozzátok ide őket! A fiút is!
Mindig behódolt az anyjának. Most sem engedi kiülni az arcára azt, amit érez, de Nariára pillant, a nő pedig fölényesen vissza rá. Kezdi úgy érezni magát a társaságában, mint Draco Malfoy a Halálfalók között. De ő nem akar az a fiú lenni, akinek nem volt választása. Téged nem ad. Még Voldemortnak anyának sem.

Nem teljesen érti, ami történik. Elvégre remegni kezd a hat érkező kezében a fegyver, felkészülhetnének a támadásra, különösen úgy, hogy jó eséllyel van köztük mágiahasználó, mint Naria. Kezd az egész tényleg olyan lenni, mint egy nevetséges álom, mert ilyen nincs. Mire feleszmél, már a közeli fegyver elsülésétől sípol a füle és meleg vért érez az arcára csapódni. Dermedtem fordul a földre hulló szektatag felé, aki eddig mellette állt. Az egyik füle ettől sípol, a másik pedig anya hangjától, aki rikácsolva adja parancsba, hogy állítsa meg őket.
Mellesleg igen könnyen elsétál a boszorkánynő és adja ki, hogy kövessék, ahhoz képest, hogy a két társa közül az egyiknek Corvus most varrta össze a combját egyenesen átfúró sebet, a másik vállából pedig egy nyílvessző áll ki. Mindketten vesztettek vért és mindkettő fájdalmas. De hát menjenek csak, mintha tavaszi séta lenne.

Corvus ráfogja a fegyverét. Kész lőni. Végül mégsem teszi meg, pedig megtehetné. Nem okozna számára etikai problémát az, hogy a nő háttal áll neki és nem tud védekezni – hacsak nincs mindezek mellett még vámpírsebessége is. Remegő kézzel engedi le a fegyverét és fordul feléd. Isla nem ölte meg a másik hatot, ő sem fogja hátulról agyonlőni. Legyen ez néma egyezség közöttük. Ahogy az is, hogy jobb, ha egymás nélkül folytatják az utat. Pedig meg kellene tennie, követnie kellene a parancsot. Te mégis fontosabbnak tűnsz számára. Berágta magát a bizonytalanság a bőre alá és nem hajlandó kockáztatni az egyetlen embert, akit valaha közel érzett magához.
- Ígérem, hogy később mindent megmagyarázok és akkor majd utálhatsz, de kérlek, hogy most bízz bennem, Nick. – Mint ahogy akkor bíztál, amikor legutóbb az ágyban egymás mellett fekve elmondtad neki, hogy mi történt azon a bizonyos vadászaton. Vagy ahogy ő bízott benned a szerencsétlen korcsolyapályán. – Erre. – Hát akkor a boszorkányok jobbra, ők meg balra. Egy fokkal jobban ismeri a helyet, elvégre számtalanszor látta az alaprajzait.

A helyzet csak azért bosszantja ilyen nagyon, mert Nick utálja, ha a kezei közül kicsúszik az irányítás: éppen verik és ő még csak pislogni sem tud és ha ez éppenséggel nem lenne elég az amúgy is gyér önbecsülésének, az irányítás újra Corvus kezében van szóval ha nick kívánhatna most azt kívánná, hogy bárcsak képes lenne láthatatlanná válni vagy felszívódni, bárcsak visszavonulhatna valahova a láthatatlan sebeit nyalogatni, csak hát erre nem sok esély van, mert láthatóan nem lett láthatatlan: a nő még mindig ütéseket mér rá és neki tényleg kezd kellemetlen lenni ez a dolog, Corvus számszeríja pedig túl közel van, a levegő megfagy de a káosz közepette ő csak mozdulatlan marad, mintha nem a világ állt volna meg körülötte hanem ő állt volna meg a világban létezni. Tudna ez kényelmes is lenni, Nick legalábbis tudná ezt szeretni, mindig is lenyűgözte a szobrok tehetetlensége: mindent látnak mégsem tudnak semmi ellen sem tenni, de azért szabadulna már.
A számszeríja kicsúszik a kezéből és még csak utána sem tud kapni: ENNNÉL jobban aligha tudnák már megalázni, úgyhogy csak áll ott és bámul maga elé egészen megtörten mígnem úgy nem érzi, hogy a tagjai annyira nagyon elzsibbadtak, hogy bizseregni nem kezdenek - csak fáziskéséssel eszmél rá, hogy újra tud mozogni.
Az első dolga nyilván az, hogy felvegye az íját, a második az, hogy az újonnan érkezőre szegezze ismét, harmadik, hogy hangokat halljon, a negyedik pedig az, hogy ránézzen Corvusra. A tekintetével azt akarja neki üzenni, hogy lője már le azt az új tagot, de fogalma sincs, hogy Corvus megérti-e az üzeneteit. Nick aztán nem fog megfutamodni azoktól akik mögötte jönnek.
- Te. - Szólítja meg Dantét. - Remélem tudsz lőni. -
Nyújtja át a számszeríját ő pedig pisztolyokat húz elő az övéből, nyilván nem ment el a józan esze, nem fog olyan fegyvert adni a férfi kezébe amivel könnyűszerrel meg tudja őket ölni, nyíllal célozni meg mégis csak nehezebb, mint pisztollyal. - Corvus. - Várakozóan rápillant, türelmetlenül szegezi az egyik fegyverét az ismeretlen nőre, a másikat pedig a fegyveres alakok felé. - Ki kell vinned őket. - Nicket nem érdekli a nő, nem érdekli ha százan is törnek rájuk, de nincs az a pénz amiért ő követne egy infámis nőt az ismeretlenbe, mert ha már meg kell halnia, akkor biztosan nem fogja könnyen adni az életét.

Hezitál.
Corvus soha nem hezitál és soha nem döntésképtelen.
A szektatag most mégis láthatja a megbillenést a tekintetében. Mindketten tudják, hogy Corvusnak nem kellett volna látnia azt, ami a pincében történt. A kínzóeszközöket, a holttestet.
- Kor és faj? – Nem engedi le a fegyverét, de épp úgy morran rá, ahogy azt a másik három boszorkánnyal is tette, így elterelve a lehetséges ismertségükről minden gyanút. Ha Naria így akarja beállítani magát, hát legyen. Tudja azonban, hogy mire megy ki a játék, szavak nélkül is kiolvassa a nő tekintetéből, hogy ideje visszazárni a rabokat. Ezen a ponton viszont már nem biztos, hogy egyet ért Corvus azok után, amit látott. De mint mindig, hűséges az anyjához.

Mivel eddig is Nickre volt fókuszálva szinte minden érzéke, már az első koppanásra összeszorul a gyomra. A másodikra pedig olyan lendülettel fordul száz fokot, mintha kötéllel rántották volna. Nem, nem száznyolcvanat, mert eddig is úgy állt, hogy legalább a perifériájában benne legyenek a többiek, most pedig az ’’idegen’’ boszorkánynő legyen benne. Elvégre miért állna háttal egy ’’idegennek’’? Corvus nem hülye.

- Azonnal lépj hátra a sráctól! – Szándékosan nem nevezi nevén vagy vadásznak Nicket. A karakán hangjából pedig kitűnik, hogy nem fogja ismét figyelmeztetni Phoebet. Márpedig ha nem lép hátra, a harmadik ütésre már nem kap esélyt, Corvus lő. Egyenesen Nick felkarja mellett száguld el a nyílvessző, mélyen belefúródva a nő mellkasába, éppen csak a tüdeje felett. Ügyelt rá, hogy a lövése ne kapjon be fontosabb szervet, de nem biztos, hogy a következőnél ilyen kegyes lesz, ha szükség lesz következőre.

***

Megjegyzés korábbi reagból: "Ez a kedvenc fegyvere. Gyors, pontos, és az anyja varázslatai miatt, mágiával eltéríthetetlen."

Nicknek ötlete sincs rá, hogy ki lehet az, aki az útjukat állta, most már csak hunyorogva figyeli: milyen bosszantó, hogy ránézésre nem lehet megállapítani, hogy egy foglyul ejtett agy éppenséggel egy fogva tartóval van dolguk, de akárhogyan is legyen, csakúgy, mint az előbb Nick készen áll arra, hogy ellőjön egy nyilat, az ujja a kioldón pihen és miközben próbálja magát nyugtatni, hogy tulajdonképpen ezt diktálja a becsülete:
fejbe verik.
És ez váratlanul éri.
És megtörténik megint.
Megint.
ÉS MEGINT.
És Nick még csak felnyögni sem tud, pedig a fejére, tarkójára és vállára mért ütések elég erősek ahhoz, hogy mondjuk ha még tízszer megismétlik, akkor mondjuk vérezni kezdjen a feje vagy éppenséggel egy kicsit még idegesebb legyen.
Meg akar mozdulni, sőt meg akar perdülni, hogy a támadóját azonosítsa és leszerelje, de képtelen bármit is csinálni, így csak magában szisszen fel minden egyes határozott ütésre, amivel őt sújtják.
Nyugodj meg Nick, lassan beszív a levegő és lassan kifúj.
Mantrázza magban, hogy még véletlenül se robbanjon fel dühében, pedig közel áll hozzá, rettenetesen közel.

Nick olyannak találja őket, mint valami zs-kategóriás melodrámát, aminek egyszerre hárman próbálnak a főszereplői lenni, éppen ezért igyekszik magát a legtávolabb zárni a beszélgetésüktől és helyette arra fókuszálni, hogy reakcióidő nélkül tudjon majd cselekedni ( nyilvánvalóan UTÁLJA a zs-kategóriás filmeket és a főszereplő szerep is távol áll tőle, ha választhatna, akkor ő egy Oscar díjas film mellék-mellék szereplője lenne, egy tag aki a boltban az eladóval veszekszik, vagy a szállodában reklamál, vagy valahol türelmetlenkedik) hátrálva halad, hogy maguk mögé lásson és minden rezzenésre, minden árnyék vetülésre, minden zajra amit a homályból
látni és hallani vél a szíve kihagyjon egy ütemet. Nicholas nem jó vadász: ügyes, de nem jó vadász. Jól bánik a fegyverekkel, kiválóan céloz, az állóképessége messzemenőkig fejlett, de ha döntéseket kell hozni sokszor képtelen nem átgondolni a helyzetet, nem belegondolni a helyzetbe csak éppenséggel robot módjára cselekedni és nem gondolni arra, hogy mi fog azután vele történni.
Nick olyannyira maga elé koncentrál - a többiek háta mögé -, hogy nem tűnik fel neki igazán az ami mögötte történik, hiszen köszöni szépen, ebben a filmben még csak a statiszta szerepét sem szeretné elvállalni. Hallja, hogy susmorognak, de nem igazán érdekli, hogy miről, meg aztán jobb dolga is van annál, hogy belefolyjon olyan dolgokba amit nem ért és egyáltalán meg sem akar érteni, csak egyetlen dologra vágyik: végre valahára kijutni innen, kocsiba ülni és csak vezetni, vezetni és vezetni, addig amíg a Spotify lejátszási listája végére nem ér és amíg el nem fogy az út alóla.
Időről-időre azért előre is pillant, hogy biztos legyen abban, hogy minden rendben van, nem mintha nem bízna Corvusban, éppenséggel csak kapaszkodik a vezető szerepbe, hogy legalább az önbecsülése maradékát ne tiporják a sárba. Nem is tudja hogy hányadjára néz vissza, amikor feltűnik neki, hogy egyel többen vannak, mint ahányan elindulnak. Megpördül, a nyilát Corvus füle mellett egyenesen a tag homlokának a közepére célozza, de nem lő. Kivár, s az előző helyzetből okkulva csak meg akarja kérdezni, hogy pontosan kivel is állnak szembe. - Azt mondom kedves...khm hogy is hívnak...? - Nem pont ezt a szóhasználatot szerette volna alkalmazni és nem pont ilyen ritmusban, de tulajdonképpen ez is megteszi, éppen csak egy leheletnyit billenti ki a koncentrációjából ahogyan próbálja kiverni a fejéből a dallamot.