Már tényleg minden borzasztóan fullasztó, alig látni, csak a füstöt érezni, meg azt a valamit, ami én vagyok, én akarok lenni, bennem rejtőzik és bujkál, hogy a füst helyett egy kicsit ő fojtogasson, hogy  helyettem ő nézzen, hogy úgy vegyen rá arra, hogy induljak el, hogy igazából menni sem akarok. Ólomsúlyú minden mozdulat, ezer évig tart minden egyes pillanat, csak a füst és ő valódi, csak a fuldoklás, és az ő súlya mindennapos, mintha az ember ennyi idő alatt hozzászokhatna egy idegen valami jelenlétéhez, mint egy bebábozódott féreg, tekereg, kavarog, harcot vív ellenem, ellenünk ahogyan befurakodni próbál, beágyazódni a húsba a csontok közé.
Köhögök és öklendezek, vagy hát [i]köhögünk és öklendezünk[/] ahogyan a lépcső felé botorkálunk, ő és én. Én és ő, ez a furcsa idegen, aki nehéz, nagy, alig fér bele a mellkasomba, alig fér el bennem.
Sikít, vagy hát minden bizonnyal tombol bennem, ahogyan a helyzet forrósága ellenére jéghideg lánc a mellkasunkra tapad, küzd ellene, én pedig vele küzdök, a kézre próbálok ráfogni, ami ellent tart, levegőért próbálok kapkodni, valami mágiát használni, csak hát én valahol máshol vagyok, külső szemlélőként, visszhangként vergődőm a saját testemben. Nincs hatalmam, nincs erőm, csak ő és én vagyunk és feszít, és fáj, és forró minden meg füstöt, és köhögni próbálok, meg öklendezni, levegőért kapni, hogy ahogyan hangosan kifúvom a levegőt távozzon el ő is, mindegy hogy hogyan csak menjen már, és megy is, sietősen, lerúgva magáról félig beágyazódott testemet, és csak zuhanok és zuhanok és zuhanok amíg minden sötét nem lesz.

Csöbörből vödörbe szituációra emlékezteti, hogy szinte alig lélegezhettek fel a kötél súlya alól, a bőrüket máris forróság önti el. És nem ám a kellemes fajtából. A kötél érezhetően lazulni kezd, de fellángol. Erre Albert mit csinál? Nevetni kezd egy a kurva életbe kíséretében. Be kell vallania, hogy ez egészen hiányzott neki. Washington egy baromi unalmas hely. Van azonban egy igencsak zavaró tényező, ami eddig sosem szerepelt a palettáján.

- Sil… - …as. Pillanatnyilag a levegő is benn akad, ahogy a mellkasában a helyére roppan néhány csont, támaszkodónak használják, de aztán esetlenül fordul hasra és onnan nyomja fel magát előbb térdelő, majd ingoványosan álló helyzetbe. Egyetlen futó pillantást vet a többiek felé, megállapítja, hogy úgy nagyjából egész jó eséllyel nem fog Alona életébe kerülni, ha ő a boszorkányát ’’választja’’. Gyorsan kell döntenie és nincs jó döntést, de az utóbbi idők eseményeit tekintve a boszorkánya közvetlenebb veszélyben van. – Még mit nem. – Ezután feldobják a szemellenzőt, képletesen szólva nem lát és nem hall senki mást, csak az lüktet a szemei előtt, hogy az ő boszorkányát nem vihetik el. Még mielőtt Silas megtehetné az első lépést a lépcsőn lefelé és eltűnhetne, ő mögötte terem, az ezüstláncot a saját nyakából a másikéba akasztja, majd vámpírsebességgel az alkarját a torka köré fonja és visszarántja magával. – Gyerünk szépségem, ne csináld ezt velem. – Sziszegi és el sem engedi, amíg Silas eszméletét nem veszti. A nyakláncát a boszorkánya vértezte fel még vagy másfél hónapja, hogy semlegesítse az idegen mágiát. Na akkor most már tegye a dolgát!

Nem feledkezhet meg a lángokról és a tetőszerkezet ingoványosságáról sem, a vállára kapja Silast, majd a többiek felé fordul, hogy az egyre sűrűbb füstben összeszedje a kis barátnőjét is – nincs szüksége rá, hogy még Paolo szelleme is visszatérjen kísérteni – és elhúzzanak innen minél gyorsabban.

Megszédülök.
Vajon ilyen érzés felrobbanni?
Meg akarok támaszkodni.  
ha elájulok és beütöm a fejemet akkor ugye nem kelek majd fel amikor égni kezdek? Ugye előbb fulladok meg a füsttől? Ugye előbb fulladunk meg mind a füsttől?
Fókuszt vesztek.
Mintha minden ezerfelé gurulna, mintha sok darabra akarnának törni, fuldokolni kezdek, csípi a füst a szemem és melegem van, remeg a lábam  és borzalmasan szúrni kezd a tüdőm vagy a szívem, mintha mellkason vágtak volna és a levegő egy egész pillanatra kiszorult volna onnan.
Odaszorítom a kezemet, szédülök, meg köhögök, meg minden ezer darabra esik szét, elgurul és én hiába nyúlok utána, csak elveszek félúton.
Megborulok, de nem esek el.
Fulladni kezdek, de csak messziről visszhangzik.
Kettőslátás, kettős érzés, kettős minden, magányos és hideg és fájdalmas és kontrolálatlan.
Lehetne könnyű is, minden bizonnyal ennek könnyűnek kellene lennie, nem? Csak hagynom kellene, hogy elvigyen ez az érzés, nem kellene küzdeni, ne kellene köhögnöm vagy lépkednem, nem kellene semmit sem tennem, csak átadnom az irányítást. Könnyű lenne métereket zuhanni a semmibe, egy ponton már nem ugrana a gyomrom össze a súlytalanság miatt, egy ponton nem zilálna a szél, nem szúrna a szívem és levegőt is kapnék. Nem lenne fájdalom, csak üres könnyedség.
De még mindig szédülök, még mindig érzem a füst szagát és még mindig érzem ahogyan itt van, a mellkasomba ül, fészket rak, karmokkal kapaszkodik meg. Követelőzik, undokká válik, utálatosan mérgez meg, féregként burjánzik szét és hiába menekülnék előle, hiába lépkedek, hiába kapaszkodom, visszahúz, visszaránt.
Becsukom a szememet mégis látok mindent.
Kiabálok és mégsem hagyja el a számat egyetlen szó sem.
Ő kényszerít mégis én teszem meg helyette.
Alona nyaka olyan hangosan reccsen, hogy képtelen vagyok mást hallani. Minden gerendában az ő nyakának törése visszhangzik, minden lépésben, minden pillanatban csak azt a hidegrázó érzést érzem, ahogyan megteszem, ahogyan rá csúszik a pillantásom amikor az én szemem igazából csukva van, ahogyan néma vagyok pedig neki kiáltok.

Mindig, de tényleg mindig azt emlegetem, hogy nem vagyok jótékonysági szervezet, sőt, ha lehet, pont leszarok mindenkit magamon kívül. De a teremben jelenleg többen is vannak, akik tudják, hogy ez nem így van. Marjoryn kívül úgy általánosságban ki nem állhatom a vérfarkasokat – blööööeee – amíg a kötél tekeredik, én mégis arra használom az utolsó centinyi mozgásteremet, hogy a testhelyzetünkből adódóan az én csontjaim törjenek a kislányé helyett. És törnek is. Nem csak érezhetem, de hallhatjuk is törni a vállam, a karom, és valamit még tutira.

És tudod mit? Kurvára volt már rosszabb is, szóval daddy, chill.

- Tarts még ki egy kicsit… – Sziszegem Miminek, akit épp készülnek összepréselni velem. Ha szépen megkérnek, szívesen kipróbáltam volna a tradicionális japán kötözőművészetet – kinek akarok hazudni, már kipróbáltam, igen eseménydús volt az elmúlt nyolcvan évem – na de azért nem így. Ééés még egy csontnak annyi. Gyerünk már, kis boszorkányom.

Pont az ilyen jelenetek miatt utálom a horrorfilmeket, mert az ilyen rémisztős dolgok után szokott lenni a még rémisztőbb dolog, ami a megmaradókra - direkt nem fogom azt a szót használni, hogy túlélőkre, mert hát a többieknek is túl kell élniük, ez nem is kérdés -támad rá, akik akárhogyan is nézem Alona és én vagyunk.
Hagyom, hogy rángasson maga után, miközben úgy nagyjából beszédülök a telefonom vakujának himbálózó fényétől vagyis attól, hogy a szemem a fény után kap, ami eredetileg egy pontra szeretne koncentrálódni, de szaladás közben inkább zavaró, mintsem bármit is segítő. -Oké, de nem olyan könnyű bármit is csinálni, miközben még csak azt sem látom, hogy mi történik. - Úgyhogy egy kicsit lerázom magamról Alona kezét, hogy nagyjából egy másodpercre megpróbáljak lehiggadni, megpróbáljak elfeledkezni arról, hogy igazából én most borzasztóan félek és hogy az erőm borzasztóan nincs rendben, úgyhogy ha csinálok is bármit, akkor azt valahogyan úgy kellene, hogy ez az egész hülye hely ne robbanjon a fejünkre és ne haljunk bele a ránk zuhanó törmelékekbe, de ahhoz ugye az kellene, hoy le tudjak nyugodni, de nyilván nincs idő arra, hogy az ember mély lélegzeteket vegyen és a saját belső békéjét kutassa, mert úgy is azon idegeskedem, hogy mi lesz Alberttel meg Mimivel és Marjoryval, Alona meg úgy is szalad előttem úyghogy nekem is szaladnom kell, ha nem akarok egyedül maradni, és aztán még Bob is megőrül nekem meg csak az jut eszembe, hogy miért nem lehetett csak egy nyugis Halloweenünk, egy jó berúgás és utána egy fáradt reggel.
Úgyhogy végül én mégis csak megállok, hogy vehessek egy nagy levegőt - ennél rosszabb már úgy sem lehet, ugye? -még a szememe tis lehunyom, hogy aztán minden erőmmel a megbűvölt kötélre koncentráljak, és ha én lennék a  kötélbűvölő - aki ha a padláson nincs is, valahol a közelben van ez egészen biztos- akkor egy módon lehetne hatástalanítani, ha elvonják a figyelmem, úgyhogy jobb ötlet híján csak a falra teszem a kezemet, hogy varázsigét mormolva felgyújthassam kivülről a tetőszerkezetet aztán pedig a kötél hatástalanításával próbálkozzam, újabb és újabb varázslatokat mormolva.

A szemem sarkából a kislányra kacsintok, ugyan már, mit húzgálja a száját. Marjory egy nemzeti kincs, ezen a kurva padláson szerintem már mindenki smárolt vele. Jó, a kis boszorkányom kivételével. Talán még féltékeny is lennék valami egészen logikátlan okból. Erre persze nincs szükség, belekényelmesedek a helyzetbe, az egyik karommal Silas mögött támaszkodom meg, amitől olyan igazán közel lehetek hozzá. Már épp csókot nyomnék a vállára, amikor jön a gyertyás elméletével, az ábrázatomról pedig ordít a WTF gondolat.

Sajnálom – jó nem sajnálom –, de képtelen vagyok nem felnevetni. De a móka csak idáig tart. Válaszolnék én Alonának, hogy üvegezés közben is vetkőzhetünk, meg nem mintha neki be kellene mutatkoznom. Tudja jól, hogy bármilyen orgiában benne lennék. Illetve lettem volna, Silas előtt, mellette meg hű kutyaként csóválom a farkam. Hát nem édes?

Már nem válaszolok. Tudod, van az a jelenet a Pókember filmekben, amikor a főhősnek a veszély közeledtére feláll a szőr a karján és rosszalló bizsergés fut végig a gerincén. Hasonlóan működik ez a képzettebb vámpíroknál is. Én pedig hagyva, hogy az érzelmeim elvakítsanak, elsőre persze, hogy a kis boszorkányra pillantok, piszkavasként hasítanak belém a boszorkányeltűnések aggodalmai. A támadás azonban a másik oldalról jön, Marjory meg úgy rántódik hátra, mintha kamion után kötötték volna.

Mimi a vérfarkas bokáira vetődik, én pedig a nyakához, de nem mozdul a kötél. A bokámra tekeredik és hasra vágódom, úgy ránt tovább mindhármunkat, keresztül egy, kettő, három összeeszkábált választófalon is. – Baszódj meg. – Halkan, de annál dühösebben morranok fel a csontom reccsenésével. A saját lábammal nem igazán van lehetőségem foglalkozni, mert azon vagyok, hogy a kötelet legalább annyira """lazíthassam""" Marjory nyaka körül, hogy ne tépje le a fejét. De vagyunk itt többen is, chop, chop. – Silas! – Jobb szeretném, ha magától kapcsolna, hogy ide nem erő kell, de biztos, ami biztos, finoman jelzek neki… nincs túl tiszta állapotában.

Van az a kényelmetlen, kellemetlen érzés, hogy tudod, hogy történni fog valami. Azt persze nem tudnád megmondani, hogy pontosan mi fog történni, de érzed a zsigereidben, hogy valami fog: kicsit kiráz a hideg, kicsit összeszorul a torkod, kicsit nehezen veszed a levegőt és kicsit meg szeretnél szólalni, csakhogy igazán nem is tudod, hogy mit kellene mondanod, mert fogalmad sincs, hogy ez csak egy belső kényelmetlenség, egy elképzelt valami vagy ténylegesen egy előérzet.
Úgyhogy rápillantok Albertre, valószínűleg ő az egyetlen, akire ha ránézek, akkor képes vagyok elfelejteni, hogy éppenséggel mennyire félek. Akarok is neki valamit mondani, valami olyasmit, hogy ő is érzi-e ezt a kényelmetlen, kellemetlen érzést, hogy hall-e valamit, érez-e valamit, mert nekem nem szokott csak úgy fölállni a karomon a szőr és nem szokott csak úgy sötét helyektől ennyire verni a szívem - kivéve ha azok a sötét helyek aprók, mondjuk lehetnek azok a helyek világosok is - és hogy vajon szerinte mennyire vagyok berúgva ahhoz, hogy ezt az egészet csak beképzeljem. Azt szeretném kérdezni, hogy ugye ő nem érez semmit, ugye nem hall semmit, ugye tényleg csak részegebb vagyok a kelleténél, de végül is nem kérdezem meg, inkább csak visszafordulok Mimi felé, hogy rámosolyogjak, szerintem menő, hogy nem akar bevágódni azzal, hogy merni akar az első körben. Azok úgy is mindig azért vannak, hogy elhitesd a többiekkel, hogy te aztán nagyon is vagány vagy.
És aztán minden olyan gyorsan történik, mintha felgyorsítva nézném a sorozatot az online videó lejátszón: mindenki hirtelen mozdul: a kötél, Marjory teste, Mimi, Albert. Csak én vagyok az aki lassan képes mozdulni. Benn akad a levegő a tüdömben, ahogyan Albert felé fordulok, Albert felé, aki már nincs is ott. Ha ott ülne még mellettem, akkor egy pillanatra elgondolkoznék rajta, hogy mit kellene csinálnunk, eszembe jutna egy varázslat, egy lehetőség, egy bármi, de mivel Albert nyugtató jelenléte már nincs ott, és minden dulakodástól, nehéz lélegzetvételektől terhes, én is csak előre dőlök, bele egészen a sötétbe, remegős kézzel ugorva szintén arra felé amerre a többiek vetődtek. Előhúzom a farzsebemből a telefont, hogy a vakuval világítsak bele a sötétbe - és légyszi ne nézzen rám vissza senki oda nem illő!! - odasietek a többiekhez, de velük ellentétbe én a hátunk mögé világítok, nehogy valaki onnan előmásszon. Bocs de jelenleg jobban félek a saját félelmeim megelevenüléseitől, mint, hogy ő megfullad. Akkor most szar ember vagyok, ugye?
- Tépjétek már el azt a hülye kötelet! - Szólok egészen sürgetően Albertnek meg Alonának. - Aztán húzzunk innen, mert baromi rossz előérzetem támadt. - Olyan fkeete mágiás rossz előérzetem és én nagyon nem szeretném megvárni, hogy pontosan mi lesz a végkimenetele.

Valószínűleg nem rettegnék ennyire, ha mondjuk egy kicsit is józanabb lennék, akkor nem gondoltam volna Mimire úgy, mint a húgomra vagy ha meg is teszem, hát akkor semmiképpen nem kapott volna el a pánik, mert józanul az ilyen sötét, recsegős helyek azért mégis csak elviselhetőbbek. Az embernek van mibe kapaszkodnia, a tudata képes kizárni bizonyos körülményeket, de az én tudatom éppenséggel csak arra akar rákényszeríteni, hogy úgy bámuljam a sötétséget, mintha bármelyik pillanatban megelevenedhetne emberi alakban.
Kicsit összerezzenek ahogyan Albert magához húz, de legalább úgy simulok hozzá, mintha egy öleléstől a világ összes gondja megoldódhatna. A sötétben megpróbálok igazán csak rá fókuszálni, pedig a feje mellett elnézve nem tudnék igazán másba belebámulni, mint a végtelenségbe ahonnan képzelt vagy valós alakok pillanthatnának vissza rám, mintha csak arra várnának, hogy egy kicsit is közelebb kerüljenek: akkor aztán éles körmökkel, alaktalan alakokkal rántanának be. Azzá alakulnának akikké csak akarnak mígnem az ember egyenesen bele nem őrülne a saját félelmébe. Én most azért eléggé nem szeretnék megőrülni, úgyhogy minden idegszálammal Albertre koncentrálok és amikor ő elmozdul, hát én akkor is csak utána mozdulok, a cipőjét bámulom és nagyjából nem emlékszem semmire ami történik. Nem igazán tudnám megmondani, hogy akkor én most nyeltem-e le egyáltalán ekit vagy hogy csókolóztam-e valakivel, hogy hogyan kerültem éppenséggel a gyertya közelébe, hogy újra eljutott-e hozzám az üveg vagy sem és, hogy egyáltalán beleittam-e. Olyan erősen koncentrálok arra, hogy lenyugodjak, hogy közben elfelejtek minden mást.
- Én azért örülök, hogy égnek. - Nyögöm ki végül, ahogyan Mimire pillantok, hogy akkor felel-e vagy mer. - Mert ha nem égnének, akkor nem tartanák távol azokat a bizonyos dolgokat, amik miatt meggyújtották őket. - Még belegondolni is hátborzongató, hogy mi történne akkor, ha eloltódnának, egy kicsit jobban fel is áll a szőr a karomon ahogyan újból és újból megborzongok. Például simán meg tudnánk idézni azt aki mondjuk azon a kötélen lógott vagy, aki itt halt meg, de azért én eléggé örülök, hogy erre nem igen fogunk sort keríteni.

Mi a picsa van mindenkivel? A kötelet ott hagyom, először a ledermedt Marjra pillantok, utána a ledermedt Silasra, utána meg Alonára a szemöldökeimet kényesen húzva felfelé, mert érted, nézzük már ki őket. Köztudott, hogy ilyen téren nem sok empátia szorult belém és az egyetlen, ami felvetődik az, hogy mi a picsa. Más esetben szusszannék egyet, azzal a felszólítással, hogy jesszusom, oldódjatok már fel, de van itt ez az apróság. Ami miatt már rá sem nézek a kis barátnőm kis barátnőjére, hanem a tekintetem ismét a boszorkányomé. Pontosan tudom, hogy mi baja lehet. Épp ezért odalépek hozzá, és mielőtt még tovább kellene hallgatnom a pánikszerű szívdobogását, a sötétség felől visszafordítom magam felé és fél karral magamhoz is ölelem. – Semmi baj, itt vagyok. – Leszarva azt, hogy itt amúgy mindenkinek túl jó a hallása Silason kívül, a fülébe suttogom és egy apró csókot is nyomok az ajkai sarkába. Nem szoktam publikusan ilyeneket csinálni vele, de mégiscsak ő az első. Szóval fontos, hogy tudja, itt vagyok.

Ezzel szemben, az illendőnél valamivel azért jobban élvezem azt a csókot, amikor Marjcica átnyomja a számba az ekit a nyelvével együtt. A tenyerem a combjára csúszik, én meg közben szolidan belenevetek a csókba. Ezt azért elég rég csináltuk. – Tedd le azt a kurva kamerát! – Csattanok fel hirtelen Bobra, felé intve az ujjammal. Túl jól ismerem a felvétel elindulásának azt a minimális hangját. Nem mintha valaha is zavart volna az operatőr, szimplán csak szeretek hisztizni.

Meghúzom a mellettem lévő üveg italt, megkínálom a többieket is – nehezemre esett volna megkérdezni, hogy kérnek-e, helyette Alona kezébe nyomom az üveget, ő meg adja tovább, aztán majdcsak visszakerül hozzám. Amikor pedig ez megtörténik és mindenki leült, a földre teszem és megpörgetem. - Kibaszott gyertyák... - Ezt még muszáj megjegyeznem az orrom alatt.
- Felelsz vagy mersz, Miss Mimi? – Teszem fel a kérdést kissé undokul, mikor megáll az üveg, szájjal felé mutatva.