Ha most olyan messzire mentünk volna vissza az időben, hogy mondjuk hirtelenjében ki tudjunk lépni a szobánkból ahol eddig fogvatartottak akkor azt mondanám Macknek, hogy 'áááá szerintem inkább ne induljunk útnak', de ugyebár nem mentünk addig vissza az időben és most már nagyon ciki lenne azért könyörögni, hogy menjünk vissza a kis odunkba, úgyhogy inkább csak teljesen csendben maradok - ez amúgy is elég jól megy - és követem Marlat meg Macket és néha-néha visszanézek magam mögé, hogy a polgi jön-e, mégis mit fogunk mondani a világnak miután kiszabadultunk, HA kiszabadultunk, hogy ott hagytuk a polgit az ismeretlenben? Mi van ha a polgi meg fog halni? Hogyan lesz ezután tiszta a lelkiismeretünk? - Te most azt akarod, hogy mondjuk menjek vissza a polgi úrért? - Susogom vissza Macknek és én tényleg elgondolkozom azon, hogy megforduljak és visszaslattyogjak a sötét folyosón a szobába, mert ha egy lány az szeretné, hogy áldozzam fel magam, akkor minden bizonnyal nem fogok tudni neki nemet mondani, most meg aztán nem akármilyen lány kéri: egyenesen Mack utalgat itt nekem valamire és vele mégis csak hosszú-hosszú ideig voltam összezárva, szóval tényleg nagyon is megfontolom. Szóval csak sóhajtok egyet és nagyon szomorúan visszabámulok oda ahonnan jöttünk, ugye jön a kérdés, hogy mi van ha a polgi már rég halott és mi van ha engem is megölnek ott? Hatalmas a dilemma: most áldozzam fel magam, mert Mack megkért rá vagy legyek gyáva nyúl, mert félek meghalni? Szerencsére nem kell visszamennem és el sem tudjátok képzelni, hogy ez milyen megkönnyebbülést hoz a számomra, egyenesen hegyek szakadnak le a mellkasomról és még az sem tudja elrontani a kedvemet, hogy Marla elbóklászik, tűz van és mások is vannak a teremben. Pedig ugyebár itt is meghalhatunk. - Talán maradt bennem annyi mágia, hogy észrevétlenné tegyem magunkat a hangoknak, de-de-de az nem fog úgy menni, ha Marla méterekre van tőlünk. - Mondjuk úgy sem biztos, hogy sikerülni fog, hogy itt van velünk, de ez már csak RÉSZLETKÉRDÉS. Szóval igen, jól gondoljátok én elindulok Marla után.
Amikor a polgi azt mondja, amit mond, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy a szívemre tegyem a kezemet. Vagy tisztelegjek. Vagy esetleg karlendítéssel-- Nem, nem, azért azt mégsem. Valamit mindenesetre jólesne tenni, hogy megtudja, hogy mennyire rohadtul hálás vagyok, hogy azt is megtudja, hogy én TUTIRA rá fogok szavazni, ha lesz szavazás, de ehelyett csak Maddoxba kapaszkodva bukdácsolok a kiút felé, mert úgy tűnik, a mélyről előtörő rettegésem felülír minden mást, még a hálát is. Azért remélem, hogy nem fog odaveszni, mert akkor meg nem tudom, kire fogok szavazni – Marlára? –, de hé, ha egyáltalán nem jutunk ki, akkor szavaznom sem kell, szóval-- Igazából nem tudom, mikor lettem ennyire felelős állampolgár, hogy a szavazás központi témává vált nálam egy élet-halál helyzetben is. UGORJUNK!
Marla-Galadrielre bizonytalanul visszamosolygok, amikor megdicsér, de egyelőre nem kérem el a névjegykártyáját, hogy HA kijutunk innen valaha is, akkor esetleg segítsen nekem visszaszerezni az erőmet. Helyette inkább rászorítok Maddox kezére, és amint a könyvtárba érünk, mélyen a szemébe nézek. – Azt hittem, ha visszahozlak magammal, akkor megőrizhetsz valamennyit az erődből, amit kaptunk. Én kifogytam, de... Neked nem maradt valamennyi? Tudod, hogy esetleg-- Esetleg nem tudom, hogy mit várnék amúgy, szerintem leginkább csak annyit, hogy legrosszabb esetben a saját irhádat mentsd, ha minden kötél szakad. Például most, amikor Marla-Galadriel bóklászni kezd a sorok között, mintha legalábbis shoppingolni jöttünk volna ide, vagy... nos, olyan dolgot csinálni, amit könyvtárakban szokás! Kicsit felsikkantok, amikor aztán a polgi mégis megjelenik mögöttünk, visszafogom magam, hogy ne kapaszkodjak a nyakába rajongva és hálálkodva, de na, ez utóbbi gondolatra már tényleg kinyitnám a számat, hogy megköszönjem, amit értünk tett, de akkor azt mondja, hogy valahol tűz van – ami nem hangzik jól –, illetve, hogy valakik közel vannak hozzánk – ami gyanúsan kegyetlenül ergyán hangzik –, szóval inkább csak visszafordulok Maddox felé, és, hát, remélem, hogy Marla és a polgi után most ő is megvéd ENGEM.
Chatkép : Szerepkör : washingtoni polgármester play by : sebastian stan Hozzászólásaim száma : 77 Pontjaim : 60 Pártállás :
Szimpatizáns
User név : ∫ gábor Őt keresem : ∫ things that really, really hurt are the right things to do. Tartózkodási hely : ∫ washington dc Foglalkozásom : ∫ mayor
Bíztam abban, hogy nem fognak szarozni, és elindulnak. Tudtam, hogy meglepem vele minden ősök ősét, de túlságosan is fűtött a kíváncsiság. Az, hogy tudni akartam, ki áll az egész mögött, ez pedig nem fért a gyávasággal egy sorba. Ráadásul én is megtehetem egy évtizedben egyszer, hogy valami jót cselekszem. Nem azért léptem egyezségre a boszorkányokkal, hogy aztán két ifjoncot a sorsára hagyjak egy ilyen pokoli helyzetben. Még úgy is mondhattuk volna, hogy tartoztam a koalíciómnak és Patricia-nak annyival, hogy a fajtársait sem sodrom veszélybe. Marla egy egészen más tészta lett volna. De még mennyire... Mielőtt a boszorkány elindult, még mellém lépett, és engem lepett meg a legjobban, mikor megérintette az arcomat. Gyorsan választ kaptam a talányra, hisz elárulta, amire csak egy biccentéssel válaszoltam. Tudta ő is, én is, hogy ettől még nem leszünk jóban. Megtesszük azt, amit meg kell tennünk. Amiért idejöttünk. Elhagyták a helyiséget, én pedig a másik ajtó felé fordultam. Elég élesek voltak a képességeim ahhoz, hogy tudjam, ott fognak belépni, kevesebb mint egy perc múlva. Az elszomorító az volt, hogy a két alak egyike sem keltette azt a hatást, ami vezetővé tehette volna őket. Ezek csak... kicsi katonák. A p*csába. Valószínűleg az, hogy csak engem találtak itt, na meg Marla varázslata jobban gátolta őket, mint ahogy én arra számítottam, mert mindketten megtorpantak. Még emlékeztem az egykori kiképzésem minden mozzanatára, ami különbbé tett minden más vámpírtól, így mind a gyorsaságom, mind a fizikai erőm képessé tett arra, hogy az egyiket rögtön kiiktassam egy gyors nyaktöréssel. A másik eközben a fejembe próbált bejutni, éreztem valamilyen zsibbadást, majd egy éles fájdalom hasított a koponyámba. Nagyjából egy másodpercig tartott az egész, a következő pillanatban felé fordultam, és ugyanolyan sorsban részesítettem, mint a másikat. Kifújtam magam, majd megnéztem, jön-e még valaki onnan, ahonnan ők érkeztek. Nem hallottam senkit, íígy egy újabb nagy levegő után elindultam a távozók felé. Nem kellett sokat keresgélnem, a fülem elvezetett utánuk, majd Marla mellé érve biccentettem egyet. Voltaképpen én jól elvagyok azzal is, ha kettőnknek csak így kellene kommunikálnia. Ennél jobb csak az lett volna, ha nem kellene sehogy. A két fiatalnak pedig szemmel láthatóan nem esett semmi baja, egy alapos fürdés után talán majd könnyebben nyilatkoznak erről. A fülemet beszélgetés zaja érte el, az egyik női hangot pedig ismerősnek véltem felfedezni... magam sem tudtam, mikor hallottam utoljára. Tényleg Domino de la Cruz lenne az? - Valahol tűz van. - Ennyit mondtam, nagyjából ennyi tűnt lényeges információnak egyelőre abból, amit hallottam. - Valakik nagyon közel vannak hozzánk.
Patricia C. McDermott felhasználónak tetszik ez a poszt
Boszorkány
Chatkép : Szerepkör : az elsõk egyike play by : sarah gadon Hozzászólásaim száma : 31 Pontjaim : 23 Pártállás :
Ellenálló
Fő képességem : telepathy Őt keresem : because you loved me back then;;
and in this life i can't let go Kedvenc dal : heart of darkness
Az a furcsa érzés van a gyomromban, amikor tudom, hogy valami történt, mégis kívülállónak érzem magam a történések szempontjából. Három évszázad alatt bőven volt időm és lehetőségem tapasztalatokat gyűjteni azzal kapcsolatosan, milyen kényelmetlen tud lenni, amikor az ember részese lesz egy időmanipulátor ténykedésének – a fiatal boszorkány szavai azonban egyértelművé teszik, hogy feleslegesen keresnék bűnöst. Csupán néhány pillanatra fagynak meg körülöttünk a történések, míg belepillantok a lány fejébe, a történések pedig máris értelmet nyernek; szám sarkában büszke mosoly jelenik meg, de nem húzom az időt a dicsérettel, mert tudom, hogy azzal nem állunk túl jól. Érzem a közeledő mágiahasználókat, de mielőtt még összeállna a fejemben a terv, Monagham szólal meg, legnagyobb megdöbbenésemre egérutat kínálva nekünk, méghozzá úgy, hogy magára vállalja a hős megmentő szerepét. Nem tudok rájönni, hol van ebben a csapda, de tudom, hogy most nem ez a legfontosabb. – Gyerünk, menjünk! – intek a két boszorkánynak, megállva az ajtó másik oldalán, hogy előre engedjem őket. Csak akkor fordulok a vámpírhoz, ha mindketten kimentek az ajtón, kezem az arca felé nyúl, és ha elhúzódna, mert támadást sejt mögötte, akkor telekinézis útján érem el, hogy a feje egy helyben maradjon, és ujjaimat a halántékára tudjam csúsztatni. Nem érez mást, mint egyfajta furcsa, simogató érzést az elméjében, aztán az érintkezésnek vége is. – Így nem juthatnak be a fejedbe. – Egyszerű magyarázatként fűzöm hozzá, ha meg is akarná köszönni, nem várom meg; sarkon fordulok, majd a két boszorkány nyomába szegődöm. A fiú vezeti a sort, én pedig zárom, minden figyelmemmel a környezetükre koncentrálva, hogy időben észleljem, ha veszély fenyegetne valamelyik irányból. – Ügyes voltál odabent – súgom közben a lány irányába egy kis mosollyal. A folyosó sötétje és szűke nem túl bizalomgerjesztő, de aztán egy fényes és hatalmas terembe jutunk – könyvtár, tele könyvekkel, szinte égig érő polcokon sorakozva. Mielőtt még szóra nyithatnám a számat, meghallom a hangfoszlányokat a távolból, ezért a két boszorkányra nézve a szám elé teszem a mutatóujjam, jelezve, hogy legjobb lenne csendben maradni. Boszorkányt érzek a közelben, és... Egy pillanatra megdermedek. Kiválasztottak. Két kiválasztott van valahol a könyvtárban. Monaghamet pedig mintha csak maga az ördög küldte volna, amikor épp ekkor bukkan fel a hátunk mögött, de szerencsére kettőnk közül csak egyvalaki gondolatolvasó, és az nem ő. Rápillantok, csupán a tekintetemmel kérdezve, hogy hathatós volt-e a közbejárása, de már félig másra figyelek. Egy furcsa, hívogató érzés kerít hatalmába, mintha lenne itt valami, ami egyenesen azt suttogja nekem, hogy szerezzem meg; a mágiám azonban hatástalannak bizonyul, amikor megpróbálom magamhoz hívni. Különös. A díszes kis társaságra pillantva indulok el halkan a sorok között, ha már a kiutat keressük, közben akár meg is kereshetem azt a valamit.
Szerencsések vagytok, amiért Mackenzie megkapja azt a kevéske erőt az Elsők egyikétől, és azonnal reagál is, ezzel ismét lehetőséget kaptok, hiszen az idő hirtelen visszafelé kezd peregni, és újra a vámpír fenyegető kijelentésénél vagytok: ekkor pedig Bastien dönt, méghozzá gyorsan, és ez egyetlen járható kiút felé irányít mindannyiótokat, de azt is nyilvánvalóvá teszi, ő bevárja az érkező ellenséget. Marla egészen biztosan megdöbben ezen a hősies tetten, de nincs ideje még köszönetet sem mondani - már persze, ha ez egyáltalán megfordult volna a fejében -, sietve küldi előre a két fiatal boszorkányt, hogy megelőzze a korábban bekövetkezett jövőképet. Egy szűkös, sötét folyosón keresztül vezet a hármótok útja, és amikor Maddox végre kijut a folyosóról, fényes könyvtár terembe kerül. A szoba nincs kifejezetten jó állapotban, de látszik, hogy sokat használták, a könyvespolcok a plafonig érnek, égnek a lámpák, és első pillantásra úgy tűnik üres ez a terem, és semmi különös nincs itt. De jobb ha nem siettek, hiszen a könyvespolcok labirintusából hangok szivárognak felétek, egyelőre érthetetlen távolságból. Mindeközben a konferenciaterembe érkező szektatagok igencsak meglepődnek, amikor az Első Boszorkány helyett, akikért küldték őket, Bastiennel és csak vele, találják szembe magukat. A két csuklyás azonban mivel nem számít erre a fordulatra, és hirtelen nem is tudnak mit kezdeni ezzel, így polgármester kihasználhatja ezt a zavart, hogy felülkerekedjen. Ha pedig ez sikerül neki, akkor a három boszorkány után indulhat, s ő is végig mehet a folyosón, így elég hamar beérve a korábbi társaságát. Ő pedig hallhatja, hogy a könyvtárban a távolban valamiféle tűzről esik szó, de egyelőre talán szerencsésebb, ha csendben maradtok, és inkább használható kiutat kerestek - ez azonban nem lesz olyan egyszerű a könyvek rengetegében. S különösen azért nem, mert Marla kíváncsisága elterelődni látszik a kötetek sokasága felé, úgy érzi, van itt valami, amit meg kell találnia, amire szüksége lesz. A könyvek azonban varázslat ellen védelmet élveznek, nem lehet telekinetikus vagy más erőkkel megkaparintani egyiket sem, ennek felfedezése pedig valóban okot adhat a kíváncsiságra és a gyanúra.
Chatkép : Szerepkör : washingtoni polgármester play by : sebastian stan Hozzászólásaim száma : 77 Pontjaim : 60 Pártállás :
Szimpatizáns
User név : ∫ gábor Őt keresem : ∫ things that really, really hurt are the right things to do. Tartózkodási hely : ∫ washington dc Foglalkozásom : ∫ mayor
Elküldésének ideje -- Szomb. Feb. 20, 2021 7:57 pm
Marla & Mack & Maddox & Bastien
You win some, you lose some
Az elégedettség és az öröm nem tarthatott sokáig, elvégre zsigerből megfeledkeztem arról, hogy a nő akkor olvas a fejemben, amikor éppen kedve szottyan hozzá. Igazi szerencse, hogy szökő évente egyszer találkoztunk, bár még így is túl gyakran. Ezt a mennyiséget is le tudtam volna redukálni, úgy mondjuk nullára. Az egész helyzet kezdett nevetséges formát ölteni, így miután éreztem, hogy békén hagyta a fejemet, elkezdtem tovább keresni a lehetséges kiutat. Főleg hogy tisztában voltam azzal, hogy lassan vendégeink érkeznek majd, kristálytisztán hallottam a lépteket, amik megkörnyékeztek minket. Kezdett körvonalazódni, hogy talán mégsem akarok annyira kijutni innen. Nem féltettem az életemet, és meg kellett találnom Patricia-t. Arról a nem mellékes apróságról nem is beszélve, hogy meg kellett szabadítanom a városomat ezektől a betolakodóktól. Amikor a következő pillanatban a két fiatalra lestem, mintha nem ott álltak volna, ahol az imént. Arcuk zavarodottá vált, én pedig kérdőn fordultam feléjük. A gyomrom érdekes mutatványt produkált, a fejem egy másodpercre húzni kezdett, majd Marla-ra nézve megállapítottam, hogy nem rám figyelt. Ez valószínűleg nem az ő műve volt. Hiába nyitottam volna szóra a számat, a lány beszélni kezdett, nekem pedig ötletem sem volt arról, hogy mi ütött belé. - Mi a... - Belekezdtem, de nem tudtam befejezni, ekkor a srácon volt a sor, hogy indulóra verbuváljon. Ők nem hallhatták azt, amit én folyamatosan hallok. A közeledő lépéseket, és azt, hogy Marla lett számukra az első számú célpont. Még ha ez azzal is járt volna, hogy szabadon kellene engedniük a két ifjoncot. Az egyetlen ajtó mellé léptem, ami a helyiségből kifelé vezetett - és amerről nem hallottam hangokat -, majd felnyitottam azt. - Ki kell vinned őket innen. - A szavaimat Marla felé címeztem, miután újra megkerestem vele a szemkontaktust. Egyértelmű volt, hogy neki több esélye volt átjutni az akadályokon, mint nekem. Márpedig egyikünknek fel kellett tartania az érkező tagokat, én pedig ellépve az ajtótól egyértelművé tettem, hogy maradok. Ha Patricia nem is volt az épületben, tudnom kellett, ki áll az egész mögött, és ki akart az életünkre törni, beszennyezve mindazt, amit az elmúlt évtizedben elértünk. A város veszélybe került miattuk. Az én városom. - Gyerünk, csináld már!
Annyira azon kezdek el kattogni, hogy vajon itt fognak-e hagyni minket, hogy tulajdonképpen ha még rónék itt egy vagy két kört, akkor minden bizonnyal meg is bolondulnék ( ami összességében BORZALMAS lenne, hiszen eddig nem bolondultam meg úgyhogy a szabadság kapujában ez valami gyötrelmesen kísértő gondolat tudna lenni ), kicsit közelebb is lépek Mackhez, hogy hát nem is tudom, megfogjam a kezét, hátha attól jobban leszek, de az ujjbegyeim vége bizseregni kezd és olyan jóleső melegség önt el, mint amit az ember akkor érez amikor egy hideg, téli este után a radiátorhoz simulva melengeti megdermedt ujjait; mikor egy forró bögre köré fonja remegős kezét, elmélázva pillantok le az ujjaimra és fel szeretnék nevetni, mert mintha a világ változott volna meg hirtelen, kicsit fényesebb és jobb hely újra, kicsit biztonságosabb, de még csak szólni sem tudok - kívülről látom magunkat és csak kiabálnék és küzdenék a VALAMI ellen, de az ujjam hegyében a bizsergés túl tompa, és az a VALAMI parazitaként cuppan rá az elmémre, a szívemre és a lelkemre és csak szipolyoz, szipolyoz és szipolyoz és még csak küzdeni sem tudok ellene - fáradt vagyok, olyan nagyon-nagyon fáradt, hogy csak átadom magamat neki, így, egyszerűen: a kezébe adom az irányítást. - Ha nem akarjátok, hogy a lány itt haljon meg, ő velünk jön! - Hányingerem lesz a szavaktól, kaparják a torkomat, de tulajdonképpen én itt sem vagyok, valahol máshol, valaki mással - bocsi MINDENKI - tengerparti vársokban, meg vizet szelő motorcsónakokban, és mire rájövök, hogy tulajdonképpen nem is ott vagyok, már ITT VAGYOK. - Mack? - Reszelős hanggal kapaszkodom belé és már öklendeznem sem kell a saját szavaimtól, csak reszketeg fogom meg a lány kezét, szorongatva meg sajnálkozva, de kicsit fáradt vagyok ettől az egésztől, úgyhogy csak szorosan összekulcsolom az ujjainkat, amikor: Ha szét akarnálak titeket tépni, már megtettem volna. És nem veletek kezdtem volna -- és nekem ettől erős deja vu-m támad, mintha már ez megtörtént volna, és ahogyan visszatekerem a gondolataimat úgy a jövőbe látok, mert emlékszem, hogy bizsergett az ujjam és most pang bennem az üresség, szóval: - És semmi sürgetés srácok, de nem tudnánk innen elindulni VALAMERRE? - És a biztonság kedvéért én most nem kezdek járkálni körbe-körbe, pedig elég nagy a kísértés, helyette Mack kezét markolászom, hogy a múltban most mást csináljak a kedvezőbb jövőkép érdekében.
DE IGENIS RAGASZKODOM MADDOXHOZ. (Kivel is veszekszem?) Mondjuk, ezt nem tudom, de azt igen, hogy talán tényleg nem annyira jó ötlet ragaszkodni hozzá – mondtam már, hogy ő az új legjobb barátom? –, pedig ahogy rám néz, még a lélegzetem is elakad! Mondta romantikusan. Majd nemcsak elakadt a lélegzete, hanem úgy is maradt. Na, bassza meg. Ha éppen nem azzal lennék elfoglalva, hogy izomból activityzzem a környezetemnek, hogy nekem ez így most nem kifejezetten jó, akkor biztos feltűnne, hogy Maddox hangja kapott egy ismeretlen zöngét, egy izgalmas filtert, de inkább csak mutogatok tovább – baszki, Maddox, máshogy is a tudtomra adhattad volna, hogy már kurvára unod a barkóbát! –, aztán, amint felfogom, hogy mit mond, elkönyvelem magamban, hogy nekem aztán fakereszt. Amíg meg nem hallom a fülemben doboló vérem zsibongásán keresztül Marla szavait, akit hirtelenjében még Maddoxnál is jobban szeretek – mondjuk, na, annyira nem kiélezett a verseny, Marla nem akar MEGÖLNI, szóval így értitek! –, bár a polgival kapcsolatos plot twistet nem értem, megmondom őszintén, annyira nem is agyalok rajta, mert ahogy újra levegőhöz jutok, inkább az foglal le, hogy ÚJRA LEVEGŐHÖZ JUTOK, és hogy ÚRISTEN, ez mennyire jó dolog, és hogy másoknak is ajánlani fogom, mert tényleg nagyon fasza! Persze, Maddox vállába kapaszkodom – hát vannak ilyen lányok, akik semmiből sem tanulnak, na! –, aztán görnyedt háttal ugyan, de meghatva tűröm, hogy Marla végigsimítja az arcomat – MINT GALADRIEL FRODÓÉT A GYŰRŰ SZÖVETSÉGÉBEN! –, és hát nagyjából úgy is érzem magam, mintha legalább Elendil fényét adta volna a kezembe.
Szóval izé, nem akarok ömlengeni, de Maddox így elég sokat tud a múltamról, mert amikor éppen nem macskafajtákra tanítottam barkóbázás közben, akkor elmeséltem neki egy csomó mindent. Például azt, hogy a szüleim a legjobb tudomásom szerint nem boszorkányok – vagy lehet, hogy valami családi vicc, hogy velem nem osztották meg a dolgot, ki tudja? –, és hogy amikor dagadt, kvázi kiközösített középiskolás lány voltam, és felfedeztem, hogy képes vagyok irányítani az időt, akkor ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy dagadt, de NEM kiközösített középiskolás lány legyek a továbbiakban. A többiek végre befogadtak, mert amikor elmentünk esténként benyomni, akkor gyakorlatilag végtelenítettem a bulikat, és a takarodó számunkra már semmit sem jelentett, a végkimerülésig szórakozhattunk. Hogy a többi elemhez is érthetnék, azt egészen addig nem is sejtettem, amíg Hudson miatt el nem veszítettem az erőmet, és el nem kezdtem alaposan beleásni magam a témába. Igen, Hudson miatt – kábé harmincszor tekertem vissza az időt, amikor kisimította a hajamat az arcomból, és ami számára egyetlen pillanat műve volt, az nekem egy félórás, intenzív session, ahol, hát, konkrétan beleszerettem, azt hiszem.
Hogy miért fontos mindez? Azért, mert amikor Marla-Galadriel végigsimítja az arcomat, azt az érzést semmihez sem tudom hasonlítani. Na jó, talán ahhoz, mint amikor egy csomó ideig fáj a fejed, aztán egyszer csak megszűnik, és újra tudsz hunyorgás nélkül közlekedni a félig elsötétített szobában. Vagy amikor székrekedésed van, és végre-- (Oké, lehet, hogy az ilyen hasonlatok miatt nincs pasim.) A lényeg, hogy amikor Marla-Galadriel végigsimítja az arcomat, és érzem azt a nagyon fura érzést – nem a székrekedést! –, akkor egyszerre két dolog üt szöget a fejembe. És ebből a súlyosabb az, hogy ha most Bastien és Marla elmennek ezekkel az arcokkal, akkor mi, Maddox, legjobb barátom – fojtogatás ide vagy oda –, megbaszhatjuk. A másik az, hogy én továbbra sem értek a négy elemhez. De az idő visszaforgatásához, nos, ahhoz kurvajól értek. A kövér, kiközösített lányok szisztematikus eltökéltsége miatt. Természetesen az lenne logikus, ha Marla keze után kapnék, de nem merek ugrálni, hiszen ki tudja, hogy mikor kezd el megint fojtogatni bárki is, így jobb híján Maddoxba kapaszkodom, hogy ha majd visszamegyünk valamennyit – annyit, amennyit ez a tollpihényi Elendil fénye enged nekem –, akkor segíts őket meggyőzni, hogy ezt ne szopjuk be.
Ha szét akarnálak titeket tépni, már megtettem volna. És nem veletek kezdtem volna – mondja a polgimester megint, és hát ti, Bastien és Marla, éppen csak annyit vehettek észre az egészből, hogy arrébb cuppanunk egy fél-egy méterrel az eredeti helyünktől. – Nem tudom, hogy mit műveltek, vagy hogy mit akartatok művelni, de azt tuti biztosra tudom, hogy mit fogtok művelni, ahogy azt is, hogy ha elszakadtok tőlünk, akkor nekünk reszeltek, szóval kérlek, könyörgök, ha a csuhás gyökerek azt akarják, hogy ti ketten nélkülünk menjetek bárhová, akkor ne csináljátok, jó? Nem hiszem, hogy lenne időm kifejteni, hogy Maddox közben átment ilyen fojtogatós-perverz állatba, de talán nincs is rá szükség, mert lehet, hogy az Első – mi a faszom az az Első, ha már itt tartunk? és akkor van Második is? –, már érzi rajtunk, hogy legalábbis az egyikünknek még van ereje, és talán azt is, hogy tőle kölcsönöztük. Nem tudom, hogy tudnék-e kiskutyásabb szemekkel nézni rá és a polgira, hogy szánjanak meg minket, és segítsenek nekünk. Azt hiszem, hogy most, most kezdek csak igazán pánikolni.
Nem mondhatnám, hogy az a fajta támadás érkezik, amire számítottam. Tekintetem abban a másodpercben a fiúra szegeződnek, ahogy megérzem felerősödni a mágiáját, ami felettébb gyanús, egyelőre mégsem teszek semmit. Még nem sikerült teljesen megértenem, mit tettek velük, pontosan hogyan vették el az erejüket és mire használták – vagy használják – azt, nem kockáztathatom, hogy olyasmibe avatkozzak, amibe nem szabadna. Pedig, mint kiderül, jól tettem volna. Összehúzom a szemeimet, ha nem lennék telepata is egyértelmű lenne számomra, hogy a fiú most éppen nem önmaga és nem is a saját érdekében beszél. Szemeim gyorsan mérik fel a helyzetünket: először a fiatal boszorkányokra nézek, aztán a feltáruló átjáróban megjelenő két alakra. Belenyúlhatnék a fiú fejébe, hogy kiűzzem onnan a nem kívánatos vendéget, de nem építhetek arra, hogy Monagham addig gondoskodik a másik kettőről, hiszen nyilván nem állna szándékában segíteni. Akkor pedig túl kockázatos lenne a művelet, nem hatolhatok be ilyen mélyen a fiú elméjébe, ha közben a másik kettőre is figyelnem kell... De itt és most pusztuljak el, ha magukra hagyom őket ezzel a vérzsívóval. – Egy feltétellel – jelentem ki határozott hangon. – Veletek megyek... ha ő is velünk jön. – Pillantásomat egyenesen Monaghamre szegezem. – Biztos vagyok benne, hogy tudnátok mit kezdeni a polgármesterünkkel – húzódik lassú mosolyra a szám. Ezeknek a semmirekellőknek tökéletes csali lehet a létező legelső vámpír, és ezzel biztosíthatom, hogy a két boszorkány ne maradjon egyedül vele. Meglehet, hogy ismét magukra maradnak, de legalább a vérüket is megőrizhetik. – Abban a szent pillanatban el is indulhatunk, amikor kimásztatok a fiú fejéből. – Átható tekintetem a két alakra, majd Maddox túlságosan is távoli szemeire függesztem. – És jelezném, hogy tudni fogom, mikor történik meg – teszem hozzá nyugodtan, olyan türelmesen várakozva, mintha a világ összes ideje az enyém lenne. Ők is tudják, hogy ha akarom, nem fognak tudni legyűrni; már most is megölhetném őket, de nem kockáztathatom a fajtársaim életét. Felesleges és meglehetősen kockázatos is lenne trükközniük. Egy tapodtat sem mozdulok, míg ismét azt nem érzem, hogy a fiú visszakapja az irányítást. Óvatosan áttapogatom az elméjét, hogy biztos legyek a dolgomban, aztán biccentek egyet, de mielőtt elindulnék az átjáró felé, közelebb lépek hozzájuk. Végigsimítok a lány arcán, a fiú vállát pedig megszorítom egy pillanatra – anyáskodó búcsúzkodásnak tűnhet, de csak ők ketten érzik, hogy átadok nekik egy keveset az erőmből, hogy ne legyenek teljesen védtelenek. Az elméjükre sajnos csak minimális védelmet tudok bocsátani, mert nem tudom, milyen távolra kerülünk majd egymástól. – Mehetünk, kedvesem? – mosolygok hűvösen Monaghamre, jövendőbeli vendéglátóink felé véve az irányt. Kíváncsi vagyok, ő képes lesz-e belátni, hogy ez most nem a legjobb helyzet a vérengzésre.
Bastien terve nem lenne rossz, de egy boszorkánnyal ujjat húzni sohasem jó ötlet, főleg nem egy Elsővel, főleg nem Marlával, akinek telepatikus képességei sokkal erősebbek mint másoké. Így aztán nem meglepő, hogy mindent, amit akart, kiszedett a vámpírból néhány perc alatt. A tényeken azonban mindez nem változtat, a szekta tagjai valóban közelednek, és valóban el akarják fogni az Első Boszorkányok egyikét, aki ereje teljében van - és ha ez sikerül, talán fel is használják az erejét, hogy visszaállítsák a rendet. De amit Bastien nem hallhatott, arról nem is tudhatott, így a gondolataiból sem lehetett kiolvasni… Mackenzie jobban tenné, ha nem ragaszkodna a másik fiatal warlockhoz, aki most talán nem a legjobb társaság lesz. Maddox ugyanis furcsa dolgot érzékelhet: hirtelen bizseregni kezdenek az ujjai, és érzi, ahogyan az ereje, a mágia lassan visszaszáll belé. Ezzel párhuzamosan azonban elveszíti önmagát és érzi, ahogy átveszik a teste és felett az irányítást. Sajnos áldozatul esik a szekta tagjainak, akik megszállják őt, és az akaratuk alá hajtják. Sok választása így nincs, amikor Mackenzie felé fordul nagyon is ellenségesen, és a lány úgy érezheti, hogy elakad a lélegzete. A fiú pedig Marla felé fordul, a hangján azonban hallatszik, hogy nem igazán ő teszi, amit tesz… - Ha nem akarjátok, hogy a lány itt haljon meg, ő velünk jön! - ezzel párhuzamosan megnyílik egy titkos átjáró a terem egyik hatalmas tükörfala mellett és megjelenik az a két köpenyes alak, akiknek a vezető korábban kiadta az utasítást. Marla döntésre kényszerül, kockáztatja-e két fiatal, gyenge boszorkány életét vagy sem?
// @Marla St. James, kérlek, dobj a kockával! Az eredmény befolyásolja a cselekményt.
Páros szám esetén: elfogadod a helyzetet, nem kockáztatod a fajtársaid életét, és inkább a támadóitokkal tartasz, hogy aztán később próbálj meg kiszabadulni, de csak egy feltétellel vagy hajlandó menni: Bastien is tartson veled.
Páratlan szám esetén: a képességeidet felhasználva belemászol Maddox elméjébe, és megpróbálod kiűzni onnan a behatolókat, s míg ez sikerül igyekszel húzni az időt.
A kockát ebben a topikban tudod dobni, és ha esetleg szükségét érzed, olvasd át nyugodtan, hogyan kell használni a kockát.
Elküldésének ideje -- Szomb. Feb. 13, 2021 5:56 pm
grey faced, eyes burnt out
flames are gone, my gloves are out
Azért én a biztonság kedvéért megfogok még egy flakont, miután kiürítettem az elsőt, egy harmadikat pedig a nadrágom hátsó részébe tuszkolok, mert hát MIND TUDJUK, hogy a női farmereken a zseb leginkább csak dísznek van, én meg tutira nem leszek az az arc, aki majd később a homlokára csap, hogy itt hagyta azt a sok-sok vizet! Mondhat Marla akármit, MÉG nem változtam békává, és szerintem, ha a polginak szabad csak úgy belenyúlkálnia mindenfajta vértócsába – így terjed az ebola, baszki! –, akkor nekem sem lesz semmi bajom a palackos víztől. Inkább mindenki örülhetne annak, hogy nem nyomom reflexből össze a palackot – ahogy rendes Z generációsként tenném! –, mert még én is vágom, hogy a fazékelrúgós mutatványomat követően az a legjobb, ha meghúzom magam, és csendben leszek. És iszom. Mondjuk, most már pisilnem kell, és hát lássuk be, Maddox már HALLOTT vécézni – dolgok, amiket szeretnék elfelejteni! –, még azért kibírom egy ideig, mielőtt mondjuk a polgi meg egy menő boszorkány füle hallatára intézkedni. Ha már Maddoxnál tartunk, lehet, hogy amúgy azért bóklászik ezen az egyméteres sugáron belül, hogy legalább végre távolabb legyen egy kicsit TŐLEM, de én meg már úgy megszoktam, hogy a nyakában lihegek, hogy most is követem, mintha csak szeretném magam kivonni az alól a VALAMI alól, ami Marla és Bastien között folyik, mert hát én tökre nem tudom eldönteni, hogy most fenyegetik-e egymást, flörtölnek, vagy esetleg elirigyelték tőlünk a barkóbázást, és ők is nekiállnak kitalálósdizni.
Őszinte leszek: sosem gondoltam volna, hogy Bastien Monagham valaha meg fog nevettetni, de amikor kijelenti, hogy én lettem volna az első áldozata, ha bárkit is szét akarna tépni, egyszerűen nem tudok mást tenni, mint felkacagni. Még csak komolyan sem tudom venni. – Ugyan, kérlek. Fél szememet igyekszem a két fiatal boszorkányon tartani, főleg a vizes akció után, de akaratlanul is beleszaladok egy betonfalba, amikor azt hiszem, Monagham bármiben a segítségünkre – vagy egyáltalán a hasznunkra – lehet. Kissé lebiggyesztem az alsóajkam, mintha csalódott lennék, pedig valójában sosem számítottam rá, hogy kiaknázza majd az egyetlen dolgot, amire használható lenne. Csak bebizonyítja, milyen ő valójában... Hm, és most még csak nem is az ostobaságára gondoltam. Annak csak akkor adja bizonyítékát, mikor nem törli le a számító vigyorát az arcáról. – Talán elfelejted, kivel van dolgod. – Hagyom, hogy elsétáljon mellettem és távolodjon egy pár lépést, csak akkor mászok bele a fejébe és állítom meg a mozgásban. – Szeretnél valamit elmesélni? – teszem fel a költői kérdést, pedig az elméje már meg is súgja a választ, én pedig azzal a lendülettel el is engedem a gondolatait. Ha van hely, ahol kicsit sem szívesen tapicskolok, az Monagham tudata, de most kivételesen meg is érte. – Érdekes. – Felvonom a szemöldököm, én is éreztem, hogy nem vagyunk egyedül a környéken, de határozottan értékes információ, hogy valaki tisztában van a létezésünkkel és ilyen egyszerűen képes detektálni a mágiánkat. Ezek szerint jól éreztem, hogy Clevával ellentétben Victoria tényleg itt van. A dolgok pedig ott kezdenek igazán érdekessé válni, hogy hogyan voltak képesek elkapni őt.
Ez az egész elrablósdi eddig is olyan volt, mint valami abszurdan összeeszkábált történet: ha valakinek mesélni kezdenék róla valószínűleg el sem hinné, mert hát kivel fordul elő ebben a században, hogy elrabolják, bezárják és kiszipolyozzák miközben másokkal van összezárva? Mármint gondolom te sem hinnéd el, hogyha most mesélném pedig esküszöm nem építenék bele kamu elemeket csak azért, hogy izgalmasabb legyen a sztori - úgy mesélném el ahogyan történt, elmondanám hogy éjszakánként a sötét plafont bámultam vagy azt számoltam hogy egy óra alatt mennyit szuszog Mack az álmában, elmondanám, hogy barchobáztunk meg fekete-fehér-igen-nemet játszottunk és, hogy büdösek voltunk és koszosak és ha eddig a pontig elhinnéd a mesémet, azon a ponton amikor áttérnék arra, hogy a polgi vértócsákat kóstolgat kinevetnél. Amúgy megértem, én is alig hiszem el, hogy a polgi - érted a POLGI, SZEMÉLYESEN!!!!!! - előadja a Bear Grylls összes egyik legfontosabb elemét szóval önkéntelenül fintorodom el amikor megnyalja a vért. - Ó hát ez azért megnyugtató. - Bólintok rá párszor arra, hogy lenne olyan jó arc és nem minket tépne szét először aztán egy másodperces fráziskéséssel az ismeretlen nőre pillantok. - Mármint én rettenetesen sajnálom, hogy a mélyen tisztelt Polgármester Úr téged tépne szét először, de azt hiszem az élet elég kegyetlen mindenkihez - Például engem elraboltak pedig sosem jártam kétes helyeken és mindig a zebrán mentem át az úttest egyik feléről a másikra, szóval ha a nőt éppen szét akarná tépni a polgi, akkor tényleg sajnálnám, de legalább neki lenne esélye védekezni nem úgy, mint nekünk földi halandóknak. A helyzet viszont nem tűnik olyan vészesnek, úgyhogy egy kicsit elkalandozom a többiektől - mármint ezt most értsd úgy, hogy egy méteres körzetükben teszek egy-két felfedező kört - de nem távolodom el annyira, hogy esetleg itt tudjanak hagyni, ha éppen itt akarnának hagyni. Ugye nem akarnak itt hagyni?
Chatkép : Szerepkör : washingtoni polgármester play by : sebastian stan Hozzászólásaim száma : 77 Pontjaim : 60 Pártállás :
Szimpatizáns
User név : ∫ gábor Őt keresem : ∫ things that really, really hurt are the right things to do. Tartózkodási hely : ∫ washington dc Foglalkozásom : ∫ mayor
Az, hogy Marla ennyire törődött a két ifjonc boszorkánnyal, talán nem volt annyira meglepő. A boszorkányok mindig ezt csinálták. Nem? Talán nekem sem kellett volna ennyire függetlenítenem magam tőlük, és jobban odafigyelni rájuk, de nem voltam az a kiváltképp... apa-típus. Még mindig a tócsa mellett guggoltam, közben tökéletesen hallva mindegyikük külön mondókáját. Bár a lány helyében nem vetettem volna rá magam ilyen gondatlanul azokra a palackozott vizekre. A csapda szinte tálcán kínálta magát, és jelenleg úgy kellett gondolkodni, mint ahogyan ezek a férgek gondolkodtak. Nem tudtam azonban szabadulni a gondolattól, amit Marla ültetett el a fejemben. Ha Trish tényleg nincs itt... de hol máshol lehetne? Aznap este tűnt el azon a bulin, a többiekkel együtt. Miért lett volna pont ő a kivétel? Felsóhajtottam, majd szinte rutinból újra a vérbe mártottam az ujjamat, hogy megkóstoljam. Második nekifutásra már valamiért ismerősnek hatott. Egyszer már ittam abból a boszorkányból, aki itt hagyta a vérét. Valószínűleg szándékosan. Kezdett értelmet nyerni az egész: itt minden egy átkozott csapda. - Ha szét akarnálak titeket tépni, már megtettem volna. - Ennyivel reagáltam le a fiatal srác szavait. - És nem veletek kezdtem volna. - Tettem hozzá, egyértelműen jelezve, hogy a helyiségben jelenleg csak egy olyan boszorkány volt, akinek ettől úgy igazán félnie kellett volna. De az, hogy Marla-val összecsapjunk, egy másik napra marad. Most Patricia volt az első. Felemeltem a fejem, mikor Marla odaért mellém, a tekintetemben pedig minden benne volt, amit szavakkal nem volt kedvem kimondani. Minek? Ezerszer lejátszottuk már, hogy utáljuk egymást. - Nem tudom, kóstold meg te. - Vágtam rá zsigerből. Minek nézett engem, nyomkövető kutyának? Újabb nagy sóhajt eresztettem meg, bosszankodva azon, hogy nem tudtam kihez kötni a vér ízét. Közben a fülem ugyanúgy működött, mint előtte, így tökéletesen hallottam minden szót, amit tőlünk talán húsz-harminc méterre mondott valaki. Kapják el az Elsőt. Egy sunyi vigyor társaságában emelkedtem fel a tócsa mellől, nem szólva egy szót sem. Habár eltökélt szándékom volt Marla-t kiiktatni - vagy örülni annak, ha más megteszi helyettem -, a két "gyereknek" azt már nem kellett volna végignéznie. Hát elsétáltam mellőle, továbbra is sunyin vigyorogva, miközben újabb kijáratot kerestem a helyiségből. Egy esélyünk még maradt; ha a tagokat leköti Marla begyűjtése, nekünk lesz lehetőségünk tovább haladni.
Patricia C. McDermott and Marla St. James felhasználónak tetszik ez a poszt
Lelkes újonc
Chatkép : Szerepkör : történetek írója play by : faceless ≫ Hozzászólásaim száma : 92 Pontjaim : 0 Pártállás :
Semleges
Fő képességem : distroying, ruining your life? ≫ Őt keresem :
Az aggodalom felesleges: legalábbis, ami a vizet illeti - de persze nem meglepő, hogy Mackenzie hirtelen felindulásból való cselekedete mindenkit óvatosságra int, és a szőke boszorkánynak igaza van abban, ne bízzatok meg semmiben. Elvégre az egész Chesterfield kúria egy óriási elvarázsolt kastéllyá vált az elmúlt időszakban, ez pedig cseppet sem szerencsés rátok nézve. Éppen ezért a belviszályt időszerű lenne félretenni, a végén még ez lesz a veszte mindannyiótoknak. A vértócsa azonban különös, szinte mintha odakészítették volna. Bastien pedig még úgyis, hogy nem uralkodnak el az ösztönei rajta, azért igencsak ellenállhatatlannak találja, és ami talán a legkülönösebb az egészben, hogy ismerős aromát vél felfedezni, olyat, amibe már belekóstolt, egyszer régen. Kár, hogy nem tudja beazonosítani, kié is lehet, mert talán segítene megfejteni, ki is áll minden mögött, ami az elmúlt időszakban megnehezítette a polgármester életét. Az események ekkor felgyorsulni látszanak: bármilyen jó szándék vezérli a tapasztalt boszorkányt, Marla úgy tűnik nem gondolt bele, hogy azok, akik elvették és használták a fiatalok erejét, azok mire képesek. Márpedig egy Első Boszorkány erejét könnyű kiszúrni a káoszban is, ha ennyire nyilvánvalóan próbálja letapogatni vele a környezetét. Bastien, aki még mindig a vértócsával és annak gazdájának kilétével van elfoglalva, most ismét hangokat hall, ugyanaz a nő adja ki parancsba, hogy keressék meg az ereje teljében lévő Elsőt, aki az épületben nyugati szárnyában van. Újra felmerül a kérdés: mennyire lesz közlékeny a vámpír...
Meglepve vonom fel a szemöldököm a lány válaszán, de nem kezdek kérdezősködni. Ezer és egy módja van annak, hogy az embernek búcsút mondjon a mágiája hosszabb-rövidebb időre, és ez most elég irreleváns téma lenne a helyzetünkhöz képest. A fiú válasza már sokkal inkább felkelti az érdeklődésemet. Lehetséges volna, hogy azért kötöttek ki itt, mert használták őket? Az erejüket? Kétségtelenül jó magyarázat lenne arra, hogyan bírhatott ekkora erővel a birtokot védő energiapajzs, de azért... ez vet fel néhány kényes kérdést. A kéretlen vérszívó társaságunkból könnyedén kinézek ilyesmit, de az kifejezetten új, hogy a saját fajtársaink használjanak fel boszorkányokat ilyen módon. – Nem biztos, hogy meg kéne... – Túl későn szólalok meg, a lány már le is húzta a fél pohár vizet, mire észreveszem, mit csinál. Osztozom az aggódó pillantásban, de többet már aligha tehetek annál, mint hogy nem durván, de azért határozottan kivegyem a lány kezéből a poharat, és a szaglásomra és a mágiámra hagyatkozva megvizsgáljam kissé. – Nem érzek rajta semmi gyanúsat, de én a helyedben nem bíznék itt semmiben. – Magamnak pedig teszek egy lábjegyzetet, hogy tartsam rajta jobban a szemem. Ha már eddig eljutottak, jó lenne, ha nem egy pohár vízzel mérgezné meg magát. Aztán persze megjelenik a társaság legzavaróbb pontja is, a pillantása lepattan rólam, szurkálódó szavaira pedig csak felvonom a szemöldököm. – Azt akarod mondani, hogy városunk elsőszámú embere mégsem olyan felsőbbrendű, hogy már meg is találta a kijáratot? – Szavakkal szándékosan csak erre reagálok; az már nem tartozik rá, hogy belenézek a fejébe, tényleg igazat beszél-e. Tudnom kell, hogy tényleg hallott-e valamit... és ha hallott, azt is tudnom kell, ismerős-e számomra a hang. – Nem, nem az a rész jön – válaszolok Monagham helyett, jelentőségteljes pillantást vetve a vámpírra. Clevát talán sikerült behálóznia, de nagyon téved, ha én hagyni fogom, hogy egy magafajta ártson akár csak egy ártatlan boszorkánynak is, amíg én itt vagyok. Közelebb lépek hozzá, elvégre én egyáltalán nem félek tőle, és egyébként is: talán hasznos nyomot talált. – Mennyire friss? Érzed, merre lehet a forrása? – Mintha csak valami jó kutya lenne, aki követi a vér szagát, de ezzel legalább hasznossá tehetné magát. Én is kiterjesztem a mágiámat, hátha tudok detektálni a közelben akár egy másik mágiahasználót, akár egy elmét.
Csak visszaölelem Macket, mert hát az ember ugyebár mit csinálhatna, ha éppen megölelik, ha nem azt, hogy fogja magát és szépen vissza adja a gesztust? ( Eszembe jut az általános iskola kampánya: MINDENKINEK SZÜKSÉGE VAN NÉHA EGY ÖLELÉSRE, és ha Macknek pont most van erre szüksége, hát ki vagyok én, hogy ebben megakadályozzam? ) Persze nem fúrom a fejemet a hajába, mert, mert.. szóval csak inkább nem teszem ilyesmit.- Tudod ez kedves tőled, de ha mégis úgy alakult volna, hogy csak az egyikünk juthat ki, az nyilván te lettél volna. - És nem akarok arra gondolni, hogy már nem alakulhat így, mert mi van ha mégis? Persze oké, jó, nyilván nem a polgi fog minket itt gyilkolásztatni, meg Marla is elég jó arcnak tűnik ahhoz, hogy egy fokkal biztonságosabbnak tűnjön a helyzet, mint mondjuk eddig volt, de azért nem vennék rá mérget, hogy csak úgy kisétálhatunk innen. Mert annak mi értelme lett volna? - Az enyém meg így csak eltűnt, mármint tök szomorú érzés volt az egész, mintha valaki mindig használna valamire. - Megrántom a vállamat, mert most már ennyi idő után ehhez is hozzá lehet szokni, mint a bűzhöz, a koszhoz, a kényelmetlen helyekhez, a pókokhoz meg érted ahhoz is, hogy Mack ilyen helyzetekben is pont úgy viselkedik, mintha semmi, de semmi gond nem lenne a világon és esküszöm, hogy nem emiatt de azért küldök egy segélykérő pillantást Marla felé ahogyan meglátjuk a palackos vizeket. - Öhmm... - Köszörülöm meg a torkomat. - Ugye nem most jön az a rész, hogy vérengzve tép szét mindannyiunkat? - Attól még, hogy arra gondoltam, hogy a polgi nem harcoltat minket még meg akarhat ölni, hogy megtalálja a boszorkányát.
De nem öltük meg őket. – JA, NEM! – Hát ezt kábé annyira hisztérikusan teszem hozzá, mintha megöltük volna őket, és most próbálnám kétségbeesetten letagadni. ÚRISTEN, Maddox, minek mondasz egyáltalán ilyesmit?! Eddig SENKINEK sem jutott eszébe, hogy mi öltük volna meg őket! Idegállapotba kerülök! Főleg, ahogy fejtegeted tovább ezt a gondolatot, amit SENKI SEM KÉRT, hát a végén már-már pánikban – és büdösen. igen büdösen – borulok a nyakadba. – Én akkor sem öltelek volna meg! Te vagy a legjobb fogolybarátom! – Meg simán meglehet, hogy amúgy is te vagy a legjobb barátom, HÁT KI TUDHATNÁ? Nem mintha lehetőségem lett volna versenyeztetni a többi barátommal, akik lehet, hogy azóta már meghaltak mondjuk egy atomkatasztrófában vagy valami BRUTÁLIS világjárványban, ugyebár! – Ö, az én mágiám már azelőtt kipurcant, hogy bekerültünk ide – röhögök aztán fel, ahogy lefejtem magam Maddox nyakából – neki sincs ám jobb illata, kész szerencse, hogy az enyém elnyomja még az övét is! már nekem szerencse. azt hiszem –, és megdörzsölöm az orromat. – Szóval szerintem velem eléggé mellényúltak, de hé, mégsem öltek meg, hát nem tök jó? – Biztos azért, mert attól féltek, hogy ha elvinnének kivégeztetni, akkor nekik is lyukat beszélnék a hasukba, és ennyire nem mazochisták? Azon persze csak lesek, hogy a magát Marlának nevező nő – na jó, talán ELHISZEM, hogy Marlának hívják! – mennyire csicskítja a polgimestert, és nagyot nyelek, mert azt várnám, hogy visszakézből, izé, hát, kiszívja az összes vérét? Vagy mit csinálnak még az emberrel a vámpírok? Na, mindegy, szóval tök jó, hogy a polgimester ennél láthatóan jobb fej – bár a lesújtó pillantásától még úgy is kis híján összepisilem magam, hogy nem nekem szól –, és benyit egy olyan terembe, ahol VÍZ VAN AZ ASZTALON. ISMÉTLEM. VÍZ. Ez nem próba! ISMÉTLEM, EZ NEM PRÓBA! Hát úgy rabolok rá, mint aki már legalább fél napja nem jutott vízhez, és időtlen idők óta nem jutott TISZTA, FRISS vízhez – talán azért, mert így is van? –, és csak kicsit bukfencezik a gyomromban az eddig lenyomott négy korty kettőt, ahogy a polgimester amolyan gimlisen nyom- és vérolvas abból a tócsából, ami szerintem már egy ideje azért ott lehet. De hát hé, ki vagyok én, hogy másik ízlését tekintve ítélkezzek? Végül is csak tíz évig voltam szerelmes BLAZE-BE. Az alvadt vértócsa hozzá képest nem is tűnik annyira vészesnek!
Chatkép : Szerepkör : washingtoni polgármester play by : sebastian stan Hozzászólásaim száma : 77 Pontjaim : 60 Pártállás :
Szimpatizáns
User név : ∫ gábor Őt keresem : ∫ things that really, really hurt are the right things to do. Tartózkodási hely : ∫ washington dc Foglalkozásom : ∫ mayor
Nyilván nagyobb figyelmet kellett volna fordítanom a két éppen szabaduló boszorkányra, viszont onnantól kezdve, hogy válaszoltak a kérdésemre, inkább az kötött le, hogy füleljek. Fél szemmel közben Marla-ra sandítottam, ő éppen előlépett istápoló szerepbe. Szegény gyerekek, nem tudták még, hogy pontosan kivel van dolguk, és épp ki nyújt nekik segítő kezet. Az, hogy még a gondolatát is gyűlöltem ennek a nőnek, javarészt neki volt köszönhető. Abban is biztos voltam, hogy ha egyszer netán sikerülne az életemre törniük, ő lesz az egyik, aki a kezében fegyvert fog tartani. Mikor elindult, egy ideig még a helyiségben időztem. Csak azután indultam el mögöttük egy nagy sóhajt követően. Beszéd ütötte meg a fülemet, egy erőteljes női hang, ami éppen azt szorgalmazta, hogy mindenkit aki kiszökött, ismét el kell kapni. Szerettem volna szemtől szemben látni azt, aki felelős volt ezért a hadjáratért. Az apró helyiségbe jó nagy fáziskésést követően léptem csak be. - Nem szívesen zavarom meg a nézelődést. - Intéztem lesújtó pillantást Marla irányába, miközben átszeltem a pár méteres távolságot, amit eddig tartottam tőlük. - De a ház úrnője éppen felfigyelt az iménti zajra. Talán tempósabban kellene a kijáratot keresned. - Vetettem oda az éppen anyáskodó boszorkánynak, miközben elhaladtam mellette. Az egyetlen ajtó viszont, ami a helyiségből nyílott volna, épp a funkcióját nem töltötte be. Meg sem lepődtem volna, ha ez is egy átkozott varázslat lett volna. Visszafordultam a csapat felé, majd a tekintetem rögtön kutakodni kezdett a vélhetően konferenciateremnek használatos helyiségben. Ha az az egyetlen ajtó, ami kijáratként szolgálna a helyiségből, nem nyílik, talán ennél sürgetőbben kellett volna más megoldást keresni. A gondolatom viszont addig tartott, míg egy érdekes, fémes illat meg nem ütötte az orromat. Lépve előre kettőt, gyorsan meg is állapíthattam, hogy honnét származott az illat. Egy vértócsa díszelgett az egyik kipárnázott karosszék mellett. Közben fél füllel hallottam, hogy a többiek is motoszkálnak, de engem a tócsa kötött le. Úgy bűvöltem, mintha egy kincsesládát találtam volna. Maga a vér annyira nem is vonzott, remek kontrollal rendelkeztem. Az eredete már annál érdekesebbnek ígérkezett. Főleg hogy körülötte minden rendezett. Sehol egy nyom, hogy megsérült volna valaki. Mutatóujjammal nyúltam a nedű után, majd egy apró cseppet a számhoz emeltem, hogy megízleljem. Jellegzetes íz, nem tudtam volna csak úgy összekeverni bármivel. - Boszorkánytól származik.
Patricia C. McDermott and Marla St. James felhasználónak tetszik ez a poszt
Lelkes újonc
Chatkép : Szerepkör : történetek írója play by : faceless ≫ Hozzászólásaim száma : 92 Pontjaim : 0 Pártállás :
Semleges
Fő képességem : distroying, ruining your life? ≫ Őt keresem :
A kúriában teljes káosz uralkodik, bár erről ti nem tudtok túl sokat, mert a fejetlenség hangjai is csak nehezen érnek el hozzátok - legalábbis a három boszorkányhoz mindenképpen. A világ első vámpírjának egészen biztosan nem okoz gondot, hogy távolabbról halljon ezt-azt. Például, hogy egy női hang azt kiabálja valahol a Chesterfield kúriában: “Azonnal kerítsétek elő az összeset és tereljétek vissza őket!” Vagy éppen, miután Mackenzie felrúgja az egyik régesrég nem használt tálat, s az hangos csörömpöléssel szánkázik végig a kőlapokon, amelyeken álltok: “Te is hallottad? Meg kellene nézni…” Persze az, hogy figyelmezteti-e Bastien az összegyűlt kis csapatot egyáltalán nem biztos, elvégre ha a szekta tagjait elkaphatná, talán előbb szerezhetne bizonyosságot a boszorkánya hollétéről. Mert bármennyire is nem akar hinni Marla szavainak a férfi, a nő nem hazudott neki. A használatban lévő konferenciaterem elsőre semmi izgalmasat nem rejt magában: hosszú asztal, körülötte székek, néhány bontatlan műanyag palackos víz az asztalokon - amelyekre nem lenne túl meglepő, ha a fiatalok lecsapnának. Ezek nem rejtenek magukban veszélyt, de ahogy Maddox közelebb lép az asztalhoz, hogy elvegye az egyik üveget, a bútorzat takarásában egy vértócsát pillant meg. Nem elég az a kellemetlen, viszketeg érzés, ami a boszorkányok bőre alá költözik, még a vér is ott van: ám a hozzá tartozó hulla ez esetben elmarad. Nyoma pedig nincs annak, hogy elvonszolta volna magát a sebesült vagy más tette volna ugyanezt a testtel. Szinte már túl “takaros” az a vértócsa… és bár Bastien nagyon is ura a szomjúságának, most mégis ellenállhatatlan vágyat kezd érezni, hogy táplálkozzon: a jó hír, hogy nem a ti véretek érdekli, hanem a földön lévő... egyelőre.
//
@Bastien Monagham kérlek dobj a kockával, a dobás eredményét pedig mindenképp vedd figyelembe az aktuális körben! Páros: ellen tudsz állni a késztetésnek jelenleg, hogy az ismeretlen eredetű vérből igyál, és megállapíthatod, hogy boszorkánytól származik. Páratlan: eluralkodik rajtad a vérszomj, s tehetetlen vagy ellene, ami pedig nagyobb probléma: a tócsa nem elégíti ki a hirtelen rád törő éhségedet.
A kockát ebben a topikban tudod dobni, és ha esetleg szükségét érzed, olvasd át nyugodtan, hogyan kell használni a kockát.
Bastien lesajnáló szavai úgy pattannak le rólam, mintha soha meg sem szólalt volna, még csak egy grimaszra sem méltatom, miközben elsétálok mellette. Felőlem aztán feltúrhatja az egész kúriát a kedvenc kis boszorkánya után, ha neki attól jobb lesz; az én eszem már rég fontosabb dolgokon járt. Nem hagytam volna itt Clevát, ha valóban itt van – annál sokkal édesebb bosszút dédelgettem –, de egyelőre felesleges lenne azon túráztatni magam, hogy mi van vele. Ő nincs itt, se sokan mások szorulhatnak még segítségre... mint például Phoebe is. Meglep a tény, hogy a külső védelem megtörése ezek szerint idebent is hatott. Nem tudom, miféle mágiával tartották fogva őket... de ezek szerint több minden van összeköttetésben ezen a helyen, mint elsőre gondoltam volna. – Megkeressük a kijáratot – bólintok a lány kérdésére, de nem bocsátkozom magyarázkodásba, hogy nálam a többesszámba nem értendő bele Monagham. Aki persze most is úgy vakkant fel, mintha körülötte forogna az egész francos bolygó. Csak a szemem forgatásával fejezem ki a viselkedéséről alkotott véleményem, de azért kíváncsian hallgatom a két fiatal válaszát. – Nos, ha azt mondod, nem öltétek meg őket... – felelem elnéző mosollyal. Azt inkább nem teszem hozzá, hogy érzésem szerint ezen a helyen a rosszabb fajta horrorfilmekbe illő jelenetekre is volt példa. – Esetleg elmehetnél megnézni, ott van-e a boszorkányod – vetem oda Bastiennek. Elindulok a szemközti fal mentén, valamelyest kevésbé egyértelmű dolgok után kutatva, mint a félig kiszakadt ajtók és betört ablakok, de nem parancsolok rá a két fiatalra, hogy kövessenek. Így is épp elég okuk van a bizalmatlanságra, majd utánam jönnek, ha akarnak. – Mi történt a mágiátokkal? – pillantok közben hátra először a lányra, aztán a fiúra nézve. – Egyszerre érzem rajtatok és olyan, mintha... szinte nem is lenne. Csináltak valamit veletek? – Az biztos, hogy most nem fogok nekiállni bármilyen vizsgálatnak alávetni őket, mert komoly összegben mernék fogadni rá, hogy mindketten inkább menekülőre fognák, pedig én tudom, hogy mellettem nagyobb biztonságban vannak, mintha egyedül barangolnának ebben a romhalmazban. A falba elrejtett kisebb személyzeti ajtó – amit nem is láttam volna meg, ha nem vibrálna körülötte a mágia – érdekesebbnek ígérkezik, mint a szinte összedőlt étkező, ami felé a rendes ajtó vezet. Egy határozott lökéssel sikerül is kinyitnom, megvárom, míg egy kicsit ülepszik a felszálló jelentős mennyiségű por, és csak utána lépek be kissé leszegett fejjel, hogy be is férjek. És ahogy körülnézek, már nem is kérdés, miért éreztem innen valamit. A romokban álló folyosók és szobák után sikerült megtalálni az első olyan helyiséget, amit egyértelműen használtak is.
Arra már nem jut időm, hogy olyan kérdéseket tegyek fel, mint például: AKKOR TÁRGY? Rájátszva arra, hogy "nem tudom" mire gondolt vagy éppenséggel tovább húzni az időmet, hogy az agyam csak a random macskafajtákból próbálja kiválasztani, hogy melyiket tanította Mack és melyiket tudtam magamtól is, merthogy többé már nem ketten vagyunk ls habár volt idő amikor szintén nem ketten voltunk tulajdonképpen az is olyan volt, mintha ketten lettünk volna: már valószínűleg csukott szemmel is meg tudnám mutatni Mack anyajegyeit, vagy éppenséggel vissza tudnám sorolni az összes rokona összes kínos történetét, meg tudnám mondani, hogy Mack mit szeret és mit nem, milyen szín áll neki jól és milyen nem, hogy hogyan teljesített történelemből, hogy mikor került be a pompom csapatba, hogy ki a legseggfejebb az egész pompom csapatból, hogy milyen pózban alszik--- Szóval nem, nem tudok már rájátszani arra, hogy 'nem-tudom' mire is gondolt, pedig én minden egyes alkalommal hagytam ezt elhúzódni, mert többé már nem vagyunk ketten és ez a nem vagyunk ketten annyival másabb, mikor bezárva nem voltunk ketten, hogy tulajdonképpen csak bambán meredek a nőre és a polgira - a POLGIRA!!!!! - kicsit Macket is bambán nézem, olyan ez mintha valami teljesem más eseményből csöppentem volna ide és hirtelen senkit nem ismernék vagy éppenséggel a jelenet lenne rémesen furcsa, valahogyan mindig is utáltam a színjátszó kör ezen pontjait, mert hát sose tudtam tökéletesen beilleszkedni az új, random szituációba. - De nem öltük meg őket. - Teszem hozzá Mack információ morzsáihoz. - Szerencsére ez nem egy olyan fajta dolog volt, ami tudjátok azokban a béna, vagy hát kinek mi a béna ugyebár, horrorfilmekben amiket mostanában gyártanak. Ez az egy menekülhet meg, meg egy maradhat életben... - Megint megköszörülöm a torkomat. - Mármint ugye ez nem egy OLYAN helyzet volt? - Nem mintha számítana, de sosem szerettem ezeket a horrorokat.
– Nem fogalom – mondom úgy, mint akit tetten értek – azt hiszem, most már tudod, hogy hová tart ez az egész –, és csak a torokköszörülésed hallatán tapasztom a kezemet a számra, na nem mintha nagyobb szarban lehetnénk attól, hogy RÁKÉRDEZEK, ők is helyi erők-e, mármint, hát, érted, ha már beszoptuk, legalább hadd beszéljek, nem? Úgy értem, tökre élvezem a társaságodat, és szerintem a pszichológusom helyett a pszichológusom IS voltál, de biztos te is unod már valamennyire az én hangomat, hát kérlek, HADD BESZÉLJEK, még ha meg is ölnek minket! Oké, öljenek akkor engem előbb, mert te okosabb vagy! Vagy akkor én feltartom őket a beszédemmel, te meg szaladj el! Az elmúlt hónapok után ennyit már csak bevállalok érted, az új és EGYETLEN legjobb barátomért, nem? Na, hát kábé ennyi mindent üzenek neked a tekintetemmel, mielőtt ugyebár elrúgnám azt a tálat a faszba, ami aztán a legnagyobb döbbenetemre megáll, ami így durván ellentmond a fizika elég sok törvényének. A nőre pillantok, ahogy feltartja a kezét, és persze, Maddox, belém verted a parát, szóval NYILVÁN arra gondolok, hogy ha ő a főgenya, akkor pont így viselkedne, hogy ne gondoljuk azt, hogy ő a főgenya. KÖSZI, MADDOX. Mindenesetre biccentek, mert nem téved. Ha másból nem egyértelmű, hát a lógó, koszos és BÜDÖS ruhánkból mindenképpen az, na meg az is eléggé egyértelműsíti a helyzetet, hogy a hajam úgy állt össze parkettafonásba, hogy NINCS HAJGUMIM. Mindig szidtam magam, amiért nem hordok magamnál vészhelyzet esetére hajgumit, de persze ki számol azzal, hogy hónapokra fogságba esik, és tök jó lenne, ha nem nézne ki úgy, mint egy csöves? – Ö, hát, kinyíltak az ajtók, mi meg így, ö... Izé, kijöttünk. – Oké, ezt nem nagyon lehet úgy előadni, hogy hősiesnek és epicnek tűnjön. – És ki is tudnak vinni? Mert akkor részemről mehetünk, nem muszáj ám itt bolyongani – ajánlom fel VÉGTELENÜL KEGYESEN, és nem sikítok fel, amikor megszólal a polgimester. Csak egy kicsit. – Nem tudom, velünk voltak még páran az elején ott, ahol mi raboskodtunk, de végül csak ketten maradtunk. – Maddoxra pillantok, és még rá is mosolygok, mert hát MENNYIRE JÓL JÁRT VELEM, nem? Nem. Valószínűleg nem.
Chatkép : Szerepkör : washingtoni polgármester play by : sebastian stan Hozzászólásaim száma : 77 Pontjaim : 60 Pártállás :
Szimpatizáns
User név : ∫ gábor Őt keresem : ∫ things that really, really hurt are the right things to do. Tartózkodási hely : ∫ washington dc Foglalkozásom : ∫ mayor
Egy ideig kívülről szemléltem az épületet. Annak idején, mikor Washingtonba jöttem, az akkori városvezetés szerette kihasználni a kúria minden adottságát, én viszont elég ódivatúnak találtam. Mára pedig lepusztult, szinte teljesen beszőtte a por és a kosz, a pókhálóról nem is beszélve. Némi düh éledezett a gyomromban, mikor eszembe jutott, hogy valószínűleg minden eltűnt boszorkány itt raboskodik. Az lett volna a legnagyobb arcul csapás azonban, ha egy olyan valaki szervezte meg ezt az egészet, akit én is ismerek. Elég volt a hátbatámadásokból. A lábaim gyors egymásutánban szelték át a távolságot, egy mély sóhajjal ismerve fel egy régen látott ismerőst. Habár ezen kár volt változtatni, maradhatott volna még ott, ahonnan most megint előmászott. - Igen. - Rövid és tömör válasz volt, ahogyan azt tőlem már megszokhatta. Mindannyiszor, mikor összesodort minket az élet az elmúlt években, nem fukarkodtunk a szavak és egyéb tárgyak fegyverként való alkalmazásában. - Én pedig nem hiszek neked. De gondolom ez nem lep meg. - Egy pillanatra néztem rá, majd ismét a saját utamra koncentráltam. Elültette a gondolat csíráját az agyamba. De hol máshol lehetne, ha nem itt? Egyazon időben tűnt el, mint a többiek arról a halloween-i buliról. Reméltem, hogy kettőnk kapcsolata ezt követően ismét pihenőt kap, úgy nagyjából másfél évszázadig. Ez nagyjából addig tartott, míg pár perccel később ugyanazon az ajtón be nem léptünk. Két idegen, ismeretlen arcot pillantottam meg, az alakjukból kiindulva pedig ők vélhetően nem most lépték át ennek a romhalmaznak a kapuit. Arról felesleges lett volna vitát indítani, hogy mivel vélhetően mindhárman boszorkányok, itt megint én tűntem a felesleges negyedik keréknek. - Hol van a többi boszorkány? - Talán a helyzet megbocsátotta nekem az udvariatlanságot, de egyelőre nem voltam túl körültekintő senki érzéseivel. Patricia-t akartam megtalálni, de valami furcsa belső feszültség kezdett eluralkodni rajtam. Soha nem éreztem még hasonlót.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
