Legszívesebben teátrálisan felsóhajtanék, mert mi más jöhetne még, mint egy vérfarkas ami másmilyen. Nem teszem, mármint nem teátrálisan sóhajtok hanem csak egy aprócskát, egészen halkan, meg picit felháborodottan. Kezd már kurvára elegem lenni, már majdhogynem odabenn is jobb volt, csak lenni, nem pedig szektásokat ölni, hülye ködben bolyongani és másmilyen vérfarkasoktól félni.

Hátrébb lépek, hagyom, hogy majd Jerome meg Esmond elpicsázza  a farkast, mert az még oké, hogy a nem feltétlen legképzettebb szektásokkal szemben jól jött a baseball ütőm, azért egy veszett farkassal már talán nem tudnék olyan könnyen elbánni, nektek meg mégis ott az erőtök meg a Jerome te csak farkas vagy szóval …

Szóval bár azért nem annyira látványosan adom fel engedem át nektek az egész harcot, a baseball ütőmet bevetésre készen tartom fel – na nem úgy, mint Cullenék, amikor baseballoztak a viharban, bár valljuk be Jasper azért elég menő volt. Én most inkább vagyok Bella, leszámítva a folyton fintorgó (ó várjunk csak ) arckifejezést.
-Nia, várj – tudom, hogy tökre eleged van neked is, hiába szűnt meg valamennyire az egész érzelem és gondolatátvitel köztünk, azért látom, hogy kurvára eleged van, de hé, azért csak nem gondolod komolyan, hogy nekirontasz egy farkasnak. Vagy de?

VAGY DE.

- Azt a - nem találom a szavakat, ahogy az ujjaidból előtörnek a tűznyalábok, úgy ámulok, mintha amúgy még nem láttalak volna varázsolni, mintha ez tökre új dolog lenne. Egy pillanatra megörülök, hogy most akkor vége, most én is visszakaptam mindent. Hagyom is, hogy a baseballütőm leessen a földre és már gondolatban meg is állítom pontosan a lábfejem fölött –  SPOILER ALERT – sikertelenül. Még szerencse, hogy szögekkel van körbetekerve. Még szerencse, hogy a cipőmet pont arra tervezték, hogy ilyen behatásoktól megvédje a lábfejem. JA, HOGY NEM.

- Bazdmeg – mármint tényleg baszki, mert kurvára fáj aztán remélem ti ezt nem néztétek végig, mert akkor nem csak a lábam fájna, hanem az egész létezésem – Mi van, csak ki akartam próbálni, hogy – kezdem még mielőtt rátok néznék de még mindig remélem, hogy nem néztek.

- Akkor menjünk, Moray, vezess – most már csak tényleg menjünk innen, menjünk haza, még akkor is ha ennek az az ára, hogy most szófogadó ölebe leszek a másik warlocknak.

Nem teszitek túl boldoggá ezzel a káosszal, ami kialakult. Továbbra is azon kattog, hogy kurvára nem kellett volna bejönni a labirintusba, de az egyik elindult, a másik utána, és máris itt bolyongtok, a bőrötök alá mászó hangokkal és libabőrös fantomlihegésekkel a tarkótokon. Ugyanakkor az a gondolat is megveti benne a lábát, hogy esetenként a leghosszabb út a kivezető út. Ha valami minél jobban ellenáll, annál közelebb van a megoldás. Legalábbis szeretné ezt hinni.

És akkor megjelenik az a szerencsétlen farkas is. Nem képes rá mást mondani, csak hogy szerencsétlen állat. Fél lépéssel áll Jerome mögött és látja az arcára rajzolódni azt, amit a vérfarkason érez, ez pedig számára is egyértelművé teszi a helyzetet. Esze ágában sincs persze elkezdeni sajnálni. Az ilyen helyzetekben profin viselkedik, most is, mint mindig.

Vagy hát viselkedne.

Nem habozna azzal, hogy megragadja a farkast és megállítsa a szívét, nem lenne vele problémája egy normális helyzetben, de ez nem egy normális helyzet. Nem érzi az erejét. Nem kezd el pánikszerűen kapkodni a levegőben, hogy azért mégis hátha, de mivel Jerome olyan közel vagy – és egyébként is egymásra vagytok hangolódva wink wink – érezheted rajta, hogy valami baj van.
A következő másodpercben már nem próbálkozik, előveszi a fegyverét és az állatra fogja, de úgy tűnik, erre már nem lesz szükség, ugyanis Niahercegnő beindul. Borzalmasan kiszipolyozó érzés keríti hatalmában, mintha kifelé áramolna belőle az ereje, de nem áll az útjába, azon pedig, hogy mi történik, ráértek később csodálkozni. Mondjuk Nia, a módszereiddel nem ért egyet, ezért – hacsak már más nem tette meg előtte – golyót enged a szemei közé. Összeszorul a gyomra, de vagy ő, vagy ti. Nem áll szándékában megkockáztatni, hogy az állat visszajöjjön, van elég bajotok.

- Jussunk ki innen. – Pihegve felel a szavaidra, aztán le is hajol, hogy a térdeire támaszkodva kifújja magát. Nia, neked talán meg sem kottyant, de neki azért nem esett jól, hogy a korrupt mágiával átitatott labirintus az erejével játszott. Egészen elveszne a gondolataiban és a hely suttogásaiban, amikor Jerome megérinti a vállát. Felegyenesedik és csak bólint, hogy minden rendben van. – Arra kell mennünk, amerre a legnehezebb. Így próbál majd bent tartani minket is a hely. Az előző teliholdnál – szándékosan nem mond dátumot, jobb, ha nem tudjátok, mennyi ideje vagytok ide bezárva – hasonló alapon működött a varázslat, amivel lezártam egy erdős területet Jerome átváltozásához. – A köteléket pedig bármilyen kellemetlen is… nem szakítja meg. Nem fogja megkockáztatni, hogy elveszítsétek egymást. Senki nincs abban az állapotban, hogy ezzel itt egyedül megküzdjön.

Jerome-nak igaza van, simán megkérdezném, hogy mi a fasz van már megint, a szememmel egy kicsit meg is gyilkolom, amiért itt ilyen bensőséges gesztusokkal int csendre engem , amikor a tejfehér ködben alig látni a labirintus sövényfalát is, nem hogy azt, mi van előttünk, és ha eddig nem hülyültem meg teljesen, hát ez remek alkalomnak tűnik arra, hogy a fejem megadja magát a helyzet feszült abszurditásának.
A tudatom egy jégvékony szintje pontosan tudja, hogy a labirintusban a köd, a hangok, a sejtelmek, minden, ami elemi szinten támadja minden érzékszervemet nem teljes egészében valóságos. Tudom, hogy épp ez a csapda, mentálisan megtörni minket, hogy feladjuk, hogy ne akarjunk tovább menni, ne keressük józanul a kiutat, hanem elvesszünk örökké, hagyjuk, hogy bekebelezzen minket a köd és a kétségbeesés. De a tudatom ennél jóval nagyobb része köszöni szépen, kis híján kész megadni magát bármilyen ellenségnek, legyen az vélt, vagy valós. A torkomat egyre jobban kapargatja a pánik, minél többet vagyunk itt, és csak szeretnék bekuporodni egy sarokba és sírni és meg sem mozdulni többet. Ahogy mindenem idegből feszül, mindenem fáradt és mindenem fáj.
Miért ilyen nehéz?
És akkor értitek, még ez is. Nagyon szeretnék megint olyan dühös lenni, mint odabenn, de most nem vagyok dühös, csak próbálok egy ujjal kapaszkodni a ténybe, hogy az imént még én mondtam, én vissza nem megyek oda, előbb halok meg, idekinn csak jobb lehet, csak jobb lehet, csak jobb lehet...
Jó lenne akkor is ezt mantrázni, amikor megjelenik előttünk a farkas, és hiába vagyunk picivel Jerome mögött, azért őt épp elég valóságosan látom, és bőven elhiszem a házi farkasunknak, hogy valami nem oké vele. Látszik is mondjuk. Elég a szemét nézni.
De a következő két perc - vagy ki tudja, talán több, egyfajta furcsa adrenalin sokká mosódik bennem. Nem sokáig nézünk farkasszemet (haha) egymással, a vérfarkas két ugrással terem közöttünk, morogva és harapva támad - vagy legalábbis, támadna, ha a nevetségesen, reflexből kinyújtott kezem végén nem gyulladnának lángok, és ne pörkölném meg azzal a lendülettel, amivel felém kap. Meglepődni sem igen van időnk. Bárhonnan is jön az ujjbegyeim között tűzként pattogó mágia, elemi erővel szeretne kitörni belőlem, én meg hagyom neki, nem nyúlok a pisztoly után. Remélem, van ennyi eszetek, hogy maradtok mögöttem, mert ha kitart a varázslat, valóságos tűzgyűrűbe, majd tűzorkánba készülök zárni a támadónkat. A varázslat pedig nem csak kitart, de - fáj beismerni, nem mondom -, sokkal könnyebben és elemibben áramlik belőlem, mint legjobb napjaimon is (hiába irányítottam az elemek közül mindig a tüzet legkönnyebben, a legjobban mégis csak a saját képességemet tudom használni), és közben arra is rájövök, kitől vettem kölcsön ezt a hatalmat. Már a sövényig hátrálok, mire a farkas végre feladja és rájön, igenis elevenen fog itt elégni az orrunk előtt, főleg ha mondjuk eresztetek is bele még pár golyót grátiszba, bűzösre pörkölődő bundával, szinte szánalmat keltő vonyítással, de még mindig inkább ő, mint mi...
Egy pillanatra a sövénynek vetem a tarkómat, onnan nézek újult érdeklődéssel Esmondra - Hú, Moray, benned aztán van kraft, mi? - hogy abban semmi természetes nincs, hogy ehhez én valahogy hozzáfértem? Nyilván. De most komolyan fenn kellene akadnom ezen?

Az egész helyzetet még szürreálisabbá teszi az a rövid idő, ameddig egymás fejébe láttok, és tulajdonképpen egyszerre örül is meg nem is, aztán a mérleg nyelve egy pillanatra a nem felé billen, amikor Oakley olyan szívélyesen kifejti a gondolatait ezzel kapcsolatban. A tekintete rád villan - már amennyiben a ködben ezt látjátok -, ám már előtte tudja, hogy egyszerűen csak nem vesz majd tudomást az egész helyzetről. Mit érne vele? Meg valahol meg is érti, hogy a testvérpárnak a fasza kivan az egésszel, és csak haza akarnak jutni… elvégre mióta is vannak itt? Minimum hetekben lehet mérni. Pontosan nem tudja, de azért valahol sajnálja a kialakult szituációt. Ő már néhány óra után szeretne lelépni innen. Nagyon. Kurvára nagyon.

Például nagyon szívesen maga mögött hagyná ezt a kurva ködöt is, meg a kibaszott suttogást, ami néha olyan közelről jön, hogy visszafordul a háta mögé, holott nincs is ott semmi. Kezdi igazán megőrjíteni, hogy minden érzéke csődöt mondott ezen a helyen… Üvölteni szeretne ettől a nyomasztó érzéstől. Éppen csak megforgalmazódna ez a gondolat a fejében, alig hogy körvonalazódik, megérez valamit. Valami olyasmit, amit két éve mindig, mindenhol felismer. Mégis van benne valami fura, valami… pont mint a betegségnek a szaga, a lázé, amit még egyszerű halandóként is érez az ember, ha belép valahová. A pézsmás, földes illatba most ez vegyül, és érzi, ez sok mindent jelent csak jót nem.

A csuklódnál fogva állít meg, és ha Nia vagy Oak meg akarna előzni bennetek, utánuk nyúl. Az eddigi tapasztalatai alapján rögtön a lány felé fordul, és mielőtt az fennhangon megkérdezhetné, hogy most mégis mi a fasz van, az ujját a lány szájához érinti egy pillanatra. Próbálja kihallani a sok zavaró hang mellett, hogy merre lehet az állat, és ehhez kell neki néhány hosszabb perc.

- Egy vérfarkas van valahol a labirintusban - halkan beszél, nem akarja felhívni rátok és magára a figyelmet. - De valami nem stimmel: másmilyen - ezt inkább már neked címzi, és feltételezi, érteni fogod miről beszél. Óvatos léptekkel indul meg előre, lassabban mint eddig, nagyon közel érzi a fajtársát, de ebben az elcseszett útvesztőben nem tudja elég pontosan betájolni, merről hallja és érzi éppen. A farkas pedig úgy tűnik előnyben van vele szemben, mert alighogy kilép a következő forduló takarásából a bundás barátotok már ott is van, és látszik is rajta, amit Jerome megérzett a szagából - valami egészen biztosan nincs rendben vele.

Érzi, ahogy egy hullám szalad végig rajta, ahogy ti beléptek, ő pedig kilép, ahogy még ha csak egy percre is, de mind összeforrtok. Szinte azonnal megdermed. Nem érzi jól magát. Ösztönösen hasít belé, hogy mi a baj. Az ilyen dolgokat a boszorkány egyszerűen érzi. Némán húzza el a kezét tőletek, és ő is érzi a kézfejében Oakley sajgó csontjait. Nia kérdését egészen figyelmen kívül is hagyja, mindössze egy pillantással tudva le. Ha nem figyel, akkor majd elfelejti, nem? Elvégre nem mondott semmit. De Jerome ’’komolyanjára’’ már felvillan a tekintete. Főleg, hogy fogalma sincs, mire szól ez. Hiszen annyi negatív érzés is kavarog benne. Sőt, szinte csak az. Az egyetlen pozitív az Ő.

Kedves Oakley, azt a ’’kibaszott fájdalmat a mellkasodban’’ Esmond nap, mint nap érzi. Nem csak Titan miatt, más is van abban a pohárban, de igen nagy szerepe volt az ő halálának is. És érezheted azt is, hogy KURVA HÁLÁSNAK kellene lenned. Esmond azért jött, hogy kivigyen titeket innen. Esmond mindig ott van, amikor szükség van rá. Pár hónapja segített a kibaszott piruláiddal is, nem?
Érezhető az ellenszenve, de az is, ahogy a Nymph említésére hirtelen elszorul a torka. Viszont meglepően hamar túllép rajta. Nem érdekli a Nymph és kurvára nem érdekli a Zubkov testvérek lelkivilága sem.

Kivisz titeket innen és ő mossa kezeit, cső.

Amikor Oakley ismét elindul, ő csak kérésként biccent Jeromenak, hogy állítsa meg, majd lehunyja a szemeit és két-hárompercnyi mély magányába merül az elméjében, hogy lezárjon minden be- és kivezető utat, minden rést. Most már rendben lesznek, összekötve, de csak a képzeletbeli kötéllel, nem pedig mindenfelé vezető csatornákkal.
Amúgy meg Oakley, kurvára a te ötleted volt, vagy hát tőled származott az alapgondolat erre az egészre, úgyhogy ne szarozz itt. Hálátlan.
- Ez baromi rossz ötlet. Ki akarunk innen jutni. Mégis minek indulnál el a ködben a kibaszott labirintusba? – A kérdés pedig költői. Ő mindenesetre közel marad Jeromehoz. Biztonságban érzi magát melletted. Hisz egészen fontos vagy neki és most már tudja, hogy ő is neked.

Tehát kurvára nem jobb kint, mint bent. Talán ha visszamegyünk és másfele indulunk el, akkor talán jobb helyre kerülünk – vagy nem és mind meghalunk, aztán az is lehet már, hogy ez az egész kiszabadulósdi is csak a fejünkben játszódik le, mint ez a köd meg a sok furcsa hang és akkor
És akkor nekimegyek Jeromenak – wow, elég masszív a mellkasod, mármint szóval érted – utána meg már mindenki előkerül és akkor jön Esmond ötlete, ami annyira nem is faszság, de mivel tisztában vagyok vele, hogy ez pontosan mivel jár …
- És biztos vagy benne, hogy nem fogod elbaszni? – mármint bocsánat a feltételezésért, de azért mondjuk nem szeretném ha úgy kötnél magadhoz, hogy utána minden rezdülésedet éreznem kelljen, egybeolvadjon a tudatunk és már ne létezzen Oakley Zubkov hanem Oak és Esmond legyünk.

Azért mivel mindenki más egyből szót fogad, ezért én is nyújtom a kezem, hogy elkántáld, amit el kell, de közben még mindig attól tartok, hogy elrontod és csak szarabb lesz minden.

Mert amúgy szarabb is lesz minden. Ahogy megérzem azt a kibaszott fájdalmat a mellkasomban miközben meghallom Nia kérdését és egy picit el is sápadok. Rá akarok én is kérdezni, de egészen rossz érzés kerít hatalmába szóval aztán inkább csak becsukom a szám és próbálok valami másra koncentrálni.

Mondjuk az se sokkal jobb, amikor a Jerome és Esmond közti néma párbeszéd lényegét megértem, de még mindig jobb, mint arra gondolni, hogy mi is van Titannal.
- Izé, nem indulhatnánk? – köszörülöm meg a torkom – Mármint nem akarlak megzavarni titeket míg elméleti síkon kiveritek egymásnak, de nem akarom, hogy még több szektás idetaláljon meg most már kurvára ennék egy lazac steaket is valami kurva drága borral miközben valamelyik csaj öltáncot nyom nekem a Nymphben – és arra koncentrálok, hogy éhes vagyok nem pedig arra, hogy igazából félek, hogy talán nem csak velünk történtek rossz dolgok, hanem azokkal is, akiket nem raboltak el. Eddig ez az opció fel sem merült bennem.

Ez a kiakadás pedig valószínűleg Nia neked köszönhető, mármint, hogy ilyen hosszúra sikeredett, mert a szomorúságon meg a kanosságon kívül éreztem még valami mást is. Hogy lássátok milyen komolyan gondolom azt a steaket meg a kurvát a Nymphben a borral, el is indulok – jobb híján – a labirintus felé. Gondolom ott csupa jó dolog vár minket.

Tuti semmi jó nem vár ott minket.

- Kösz - mondja, ahogy kirántja az ajtón Oakley-nak, hogy aztán téged is áthúzzon azon a mágikus határon, ami olyan nagyon bent tartana mindenkit abban az elbaszott kísértetkastélyban, és bármennyire is nem tetszik neki, ami odakint fogadja - ki a fasznak tetszene az a tejköd, ami áthatolhatatlan, vágni lehetne belőle -, egyetért a kis csapat egyetlen és egyáltalán nem gyengébbik tagjával, hogy visszamenni éppen annyira nem jó ötlet, mint előre menni. Maradni meg ugye nem lehet. De azért érzi, a hideg fut végig a hátán, amikor a köd szinte életre kel, és elveszít hosszú percekre mindenkit a környezetéből, hangokat hall, sziluettek sejlenek fel, de mindhiába, utánuk kapna, senkit nem talál a helyükön. - Mi a…? - már nem fejezi be a türelmetlen, ingerült kérdést, mert Oak belé ütközik és Jerome meg már kurvára nem akar vele összeverekedni… Túlságosan is nagy hatást gyakorol mindenkire ez a hely, úgyhogy csak ki akar jutni innen, aztán majd békejobbként bekapni pár ekit veletek.

Azonnal a kezed után nyúl, ahogy megfogalmazódik az összekötősdi ötlete, bár nem tudja, ez mivel is fog igazán járni - ő az egyetlen a társaságból, aki egyáltalán nem ismeri a mágiát belülről, de jelen pillanatban ez érdekli a legkevésbé. Annak örül, hogy ez a hely még nem kényszerítette átváltozásra. Először pedig fel sem fogja, milyen gondolatok kavarognak hirtelen az ő fejében is… Aztán valahogy ott van, hogy mennyire kedveled őt, és belőle kibukik egy komolyan?, a gondolatai között, közben meg kurvára örül most, pedig baromira nem ezzel kellene foglalkoznia - de hát ki ne örülne annak, ha megtudja, hogy úgy igazán kedveli pont az az ember, akibe egészen beleesett. Apropó, ezt honnan is tudja? Kezdi nagyon furán érezni magát. Egyszerre szorong a kialakult helyzettől, miközben az új információktól egészen fel van dobódva, egyébként meg azért aggódik, hogyan fognak kikeveredni ebből a kurva labirintusból, ami egészen olyan mintha összehozták volna a Ragyogás meg a Harry Potterben lévő sövénylabirintusokat, csak úgy, a poén kedvéért. Hát bassza meg, aki ezt ide bűvölte!

El sem hiszem, hogy kinn vagyunk az épületből és el sem hiszem, hogy baszd meg, ti visszamennétek. FÉRFIAK. NE MÁR. Oké, én sem vagyok elragadtatva attól ami odakinn támadja meg minden érzékszervemet, nem látványos agresszivitással, hanem sunyin, hajmeresztően, mint amikor hirtelen hozzáérsz valami nagyon hideghez, hogy szinte éget, meg amikor véletlenül megvágod magad a papírral - hirtelen fáj, de aztán csak valami fantomérzet marad utána.
- Ne legyetek hülyék, én nem megyek oda vissza, nem, nem és NEM - fejben ezt mondjuk úgy mondom, mint aki állatira biztos magában, az életében, a helyzetében, meg a tényben, hogy idekinn csak jobb lehet. Épp csak semmiben sem vagyok biztos a kitartóan aktív menekülési vágyamtól eltekintve, és bár eleve nem mertem remélni, hogy ilyen könnyű lesz kijutni innen, azért... azért mégis csak azt akartam, hogy idekinn jobb legyen. Csak annyival jobb, hogy nincsenek falak és van levegő. De közben mégsem érződik igazán úgy, nem önt el a szabadság édes érzése, inkább fojtogatja valami a torkomat, amitől pont nem úgy mondok semmit, mintha állati biztos lennék benne. És ezt nagyon utálom.
De azért nem fogok itt ácsorogni, Oakley mellett lépkedve indulok lefele a lépcsőn, de mire válaszolhatnék neki, már nincs sehol - vagy csak a ködben nem érzem, nem látom, amikor "felé" fordulok, ami épp elég ahhoz, hogy el is veszítsem minden tájékozódási készségem - Hol a picsában vagytok? - nyögöm valahol az instant pánik peremén, minden bizonnyal csak égi szerencse, hogy a jó irányba indulok, egyenesen bele Esmondba, akit jól meg is ragadok, az picit sem számít, hogy nemrég még azzal fenyegetőztem, kikaparom a szemét. Nem is egészen emlékszem, miért akartam kikaparni a szemét. Nyilván nem fontos. Az fontosabb, hogy nagyon szeretnék hazamenni.
- Hajrá - szusszanom aztán a négyünk alkotta kis körbe, a kezemet szintén tenyérrel felfelé a kupacba tolom, hát semmi kedvem nincs itt egyedül bolyongani, de tényleg, viszont ha Esmond tudná előre, mit szabadítunk most egymásra, még az is lehet, hogy meggondolná magát.
Elvégre Oak és én hetek óta itt vagyunk. Nem hallottunk senkiről semmit, nem beszéltünk szinte senkivel egymáson kívül, napról napra gyengébbek lettünk, mintha soha egy fikarcnyi varázserő sem lett volna bennünk. Ugyanabban a szobában ültünk heteken át, és hát persze, elég kemény voltam világ életemben, de a bizonytalanság, a gyomrot szorongató félelem, a szolid rettegés attól, hogy hé, akár meg is őrülhetek holnapra, meg attól, hogy lehet, senkinek sem tűnt fel, hogy eltűntünk, senki sem keres minket, meg persze attól is, hogy lehet, mindketten meghalunk... nos, ez azért elég rendesen szét tudja cseszni az embert. Most meg szektások üldöznek minket, minden felől fura hangokat hallunk, alig látunk tovább az orrunk hegyénél, hiába próbálok úgy csinálni, mintha ne lennék közel egy kiakadáshoz, azért eléggé az utolsó cérnaszálaimon táncolok...
- Bocs, mit mondtál Titanról? Nem figyeltem - kérdezem aztán Esmondot, nem igazán tűnik fel, hogy igazából semmit sem mondott, négyünk és a varázslat generálta gondolatfelhő pont úgy suhan át rajtam az ige utolsó szavaival, mint ahogy a köd gomolyog körülöttünk.

Tudom, hogy az életemmel játszok, ugyanakkor azt is, hogyha nem teszem meg, ha nem zárok ki minden külső tényezőt – bízva bennetek, akik az előbb még kis híján az én torkomat harapták át… jelenleg az újdonsült Lara Croft tűnik a legijesztőbbnek, de hát a széplányok amúgy is ijesztők – akkor nem fogunk innen kijutni. Érzem, ahogy elered az orrom vére, de egy utolsó mozdulattal ha belegebedek is letépem az ajtó vaskos szárnyait, amik robajjal adják meg magukat a telekinézis erejének. Egészen be is homályosul a látásom egy percre. A következő, amit észlelek az, hogy Jerome húz ki az ajtón.

Odakint állva mágnesként vonzza magára a tekintetemet, minden figyelmemmel együtt a sötét és hosszú sövényfolyosó bejárata. Egy rossz Harry Potter jelenet jutna róla eszembe, de most nem kezdek el ilyesmivel viccelődni, mert kurvára érzem a sötét mágiát a torkom köré fonódni, az egyre sűrűbb köddel együtt. – Nem, nem jobb. – Nem tudom, volt-e már rá példa, hogy valaha egyet értettünk, nemkedves Oakley, a rövid, ám paprikás érintkezéseik alkalmával, de most egyértelműen támogatom az ötletet a hátraarcra. Támogatnám. Hiába fordulok hátra, nincs ajtó. Nincs semmi csak köd. Hiába fordulok oldalra, hirtelen sehol nem vagytok ti sem. Pedig az előbb még mellettem álltatok. Biztos vagyok benne, hogy egy tapodtat sem mozdultam.

Aztán meghallom a hangod, ahogy a húgodat szólítod. Távolinak tűnik, mintha nedves barlangból visszhangozna. És érzem Jerome a forró leheletedet a tarkómon, de amikor megfordulok, nem vagy ott. Úgy érzem, mintha egyszerre telnének el órák és másodpercek, pedig a vagyont érő karórámon három perc sem telt el, mire a nagy forgolódásban előbb Niába ütközöm – te ütközöl belém LARA, de részletkérdés – majd újabb percek múltán végre veletek együtt zárunk be egy kört. Rövid tanácskozás után végül egyikőtöktől ötletet kapva állok elő a lehetséges megoldással. Már ha jelen esetben bármit megoldásnak nevezhetünk. De ha jelenleg valamiben egyet értünk, akkor az az, hogy együtt kell maradnunk.

- Végülis… át tudok dolgozni egy igét, ami láthatatlan kötelet húz közénk, hogy együtt maradjunk és megtaláljuk egymást. De, – elgondolkodom a mondat közben, mert már most azon jár az agyam, hogy mi minden sülhet el rosszul, viszont tudjuk, hogy kockázatvállaló vagyok – nem ez a specialitásom. Nem mondom, hogy zökkenőmentes lesz, de a célnak megfelel. – Ha pedig mehet, akkor kinyújtom magunk közé a kezemet tenyérrel felfelé, hogy csatlakozzatok az érintéshez ti is, és arabul szuszogok el egy varázsigét, ami összeköt minket. Nem várt mellékhatás, hogy talán nem csak fizikálisan. Ami pedig bennem jelenleg leginkább lüktet az az, hogy orrolok rád, Oakley. Csak úgy egy kicsit. Tudod az összes barátod közül én voltam az egyetlen, aki utánatok jött. Nem azért, mert annyira kedvelnélek, hanem mert megtisztelem ennyivel Titan emlékét, mielőtt elengedném. Tudom, hogy el kell engednem. Egy részem már megtette, Jeromenak hála. Vajon tudod, hogy milyen baromira kedvellek, Jerome?

Egészen jóleső érzéssel tölt el ahogy sokadjára csapok le az ütővel a szektatagra, sőt talán még ki tudja meddig folytatnám, ha időközben nem hallanám a bejárati ajtó fájdalmas nyikorgását, ahogy megadja magát Esmond akaratának. Több sem kell, egyből Nia felé indulok meg, hogy aztán karon ragadjam és átfuthassunk az ajtón.
- Miafasz – mert elsőre nem sikerül, sőt másodjára sem azt meg csak remélni tudom, hogy az ajtó nem most fog ránk csukódni szóval minden erőmmel arra koncentrálok, hogy átjussak és közben egy percre se engedem el a kezed, ha tehetném akkor előbb löknélek át téged az ajtón – aztán ki tudja, lehet odaát még rosszabb dolgok várnak, úgyhogy talán jobb is így – és végül gondolkodás nélkül kiáltok Jerome felé, hogy ha esetleg neki se menne egyből akkor áthúzzam.

- Oké, nem vagyok benne biztos, hogy ez itt most jobb, szóval esetleg ha újból kinyitnád az ajtót – már indulnék is vissza, mert ez a köd mindent jelent csak jót nem, de megüti a fülemet valami furcsa suttogás, ami kísértetiesen hasonlít  … - Titan? – észre se veszem, hogy ki is mondom és közben próbálok kivenni valamit a ködből, bármit, bármi támpontot, a hang irányába nézni de közben hozzátok beszélek – Ti is halljátok? – pár lépcsőfokot lejjebb haladok – Mintha mások is lennének, talán – és nem vagytok sehol, pedig esküszöm, hogy az előbb még hallottalak titeket a hátam mögül – Nia? – kiáltom, mert valljuk be, megmentők ide vagy oda, pont leszarom, hogy ti ketten – Jerome és Moray – hol vagytok, az én elsődleges célom még mindig az, hogy téged kijuttassalak – Nia! – a szemem sarkából mozgolódást érzékelek és egy pillanatra meglátlak, el is indulok feléd de már megint nem vagy sehol, de addig eljutok, hogy a sövény labirintus bejáratát megtaláljam, már csak ti kellenétek ahogy hátrálok pedig nekimegyek valakinek, valaki aki nem csak egy látomás hanem fizikai valójában is ott van – Bocs – pördülök meg és azért egy kicsit megnyugszom – Jerome.

- Soroljam, hogy mi a fasz bajom van? - ha szeretnéd, csak neked, csak most, Jerome, kezdhetjük, mondjuk azzal, hogy az éjszaka közepén egyszer csak elrabolnak, bezárva tartanak, elveszik a varázserőmet, szolidan lelki terrorizálnak, hogy szépen lassan mindenki eltűnik körülötted, egyértelműsítve, hogy rád is valami ilyesmi vár, baszd meg, az én helyemben nektek is lenne épp elég bajotok, és éppenséggel annyit nem segítettetek, hogy különösebben hálás akarjak lenni - legalábbis ebben a szent percben abszolút így érzek, nyilván nem gondolok arra, hogy "mi lett volna ha" nélkületek indulunk ki a szobából, sajna nincs képességem, hogy kedvemre nézelődjek bármiféle idősíkokon, de éppenséggel még az is lehet, hogy jobb helyzetben lennénk.
Nem tudhatom, de ha már itt tartunk, ti sem.
Amikor kibiztosítom a pisztolyt a kezemben még tökre arra gondolok, hogy akár farkasbundával is dekorálhatnánk valamelyik Zubkov nyaralót, de szerencsére Esmond és Moray még együtt sem vétettek nekem annyit, mint ezek a felbukkanó, mitugrász csuhások, szóval a haragom éles kanyart vesz, hogy sokkal egyértelműbb célpontot találjon magának.
Némi fáziskéséssel - amíg próbálom eldönteni, a srácok kire is utaznak - felfele lövök, bár hogy vakon, az túlzás, de lévén varázserővel könnyedén leteríthetnek minket, az agresszív és gyakori támadást tartom még mindig a legkifizetődőbbnek, egyedül az fog vissza attól, hogy kiürítsem a teljes első tárat, hogy majdnem kényszert érzek ráripakodni Esmondra, hogy meg mi a faszt csinálsz??, amikor ledobja mellettem a fegyverét, de aztán elégedett morranással magamtól is rájövök. Nem késlekedek felvenni az elejtett fegyverét, így legalább egyszerre két irányba is lőhetek, ahol csak mozgást látok, az épp elég jó célpont.

Ami még inkább kezdi zavarni, az a kialakuló káosz. Oakley csontjainak a reccsenése, Jerome figyelmeztető morgása… Osztd meg és uralkodj. Ahogy pedig ez hirtelen bekattan neki, a karmaival belé akaszkodó varázslat úgy csúszik le róla, mintha jégpáncélon próbálnál felbiciklizni. Nem semmiért van rajta védelem. Niának pedig ez a szerencséje, mindez együtt kibillenti annyira, hogy amikor a lány nekiáll, ahelyett, hogy a torkában lüktető ereket kapná el, hogy elhallgattassa a rikácsolását, egyszerűen elenged mindent.

Épp időben, hisz máris társaságuk akad. Ha minden jól megy, kettőt a többiek máris leszednek, ő a maradékkal foglalkozik. Gondolkodás nélkül ragadja meg a hozzá közelebb esőt az erejével, miközben megállítja a szívét, a következő lépés pedig az lenne, hogy máris leadjon két pontos lövést a negyedik szektatag szíve és homloka felé, miközben azt, akin fogást talált kivéreztesse. De eddig nem jut el. Harag ide vagy oda, muszáj bíznia a többiekben és muszáj elengednie a hőskomplexusát. Bízik Jeromeban és kénytelen a többiekben is, hisz egy a céljuk, kijutni innen.

Ezért a nőt – aki holtan esik össze, hacsak nem valami Hulk – elengedi, ahogy a fegyverét is – amit Nia megkaparinthat a lábánál, ha szemfüles –, és minden figyelmét a kétszárnyú bejárati ajtóra összpontosítja, amelyiken az egyik boszorkány besétált, és nem engedi el, ha belegebed sem. Érzi, hogy a hely mágiája, ami próbálná bezárni az ajtókat úgy feszíti belülről őt is, mint amikor az ember fogát próbálják kifeszegetni fogóval az ínyből, de nem engedi el. Sőt, ha lehetősége adódik rá, akkor minden erejét beleadva egyenesen letépi az ajtó szárnyát, hogy ne tudjon többé bezáródni. Ehhez nyilván a többiekre is szüksége van, hogy fedezzék. Nem tud védekezni és támadni egyszerre.

Nincs jó passzban, és egyre dühösebb. Ami amúgy nem olyan rettenetesen meglepő, eleve ingerlékeny típus, már csak a benne szunnyadó ragadozó miatt is, de azért általában ezt tudja koordinálni, és hacsak nincs rá nyomós oka, vagy nincs nagyon bepiálva, nem szokott senkinek sem nekiugrani. De ez most más… valahol a fejében, a periférián megszólal a vészcsengő, de nem tud vele mit kezdeni. Túl gyorsan történnek a dolgok és a következő pillanatban már hallja Oakley fájdalmas üvöltését, és rájön, hogy neked is elszállt egy percre az agyad, és figyelmeztetően rád mordul, de aztán Nia szavaival elpattan benne valami, hogy aztán ismét Oakkal foglalkozzon, amikor a fiú rákiabál.

- Mondd még egyszer, hogy korcs és én… - ezen a ponton viszont kivágódnak az ajtók, így Jerome szemeinek sárgás fénye eltűnik és ahogy átsiklik a tekintete a testvérpáron és rajtad, abból csak azt lehet kiolvasni: “majd később kinyírjuk egymást”. Azonnal lő a bejárati ajtó felől érkező szektatag felé, nem titkolt szándéka, hogy a legegyszerűbb kiutat tegye szabaddá, márpedig simán átugrana egy hullán, ha ezzel ki tudja vinni Zubkovékat meg téged innen egyben, és cseppet sem szakadna bele a szíve, ugyanis semmi kedve a láncos barátainkhoz, akik nyilvánvalóan nem pizsipartira akarják meghívni a kis kvartettet. Szóval már csak az a kérdés, hogy talál-e a golyó vagy sem?

Szóval valahogy már pisztolyt szegezek Esmond fejének – a hogyan jutottunk ide dologra már annyira nem emlékszem, talán kezd beütni az eki végre – de annyira nem gondolom komolyan, hogy le akarom lőni vagy ilyesmi. Vagy de? Mondjuk nem hiszem, hogy a világ annyival rosszabb lenne nélküle.
Aztán amikor az ujjaim fájdalmas reccsenések közepette megadják magukat Moray akaratának, akkor már bánom, hogy nem egyből lőttem, hanem először csak ijesztgetni akartam. Még szerencse, hogy az érzékeim kicsit tompábbak, de azért így is kurvára fáj.
-BAZDMEG – a pisztoly a földre hullik én meg úgy húzom magamhoz a sérült, valószínűleg törött ujjakban végződő kezemet, mintha ezzel bármitől is meg tudnám védeni – te fasz – még szerencse, hogy amúgy a bal kezemben ott van a baseball ütő, mert így egyből megcélozhatom vele a warlock lábát, aztán meg jól kiröhögném csak Nia is beindul és kicsit elérzékenyülök, amiért így a védelmemre kel és elfelejtem, hogy az előbb még az ő fejét is le akartam üvölteni. Sőt, minden indokolatlan haragom elszáll csak a fájdalom marad a jobb kezemben egészen amíg meg nem látom Jerome szemeit  - Kurvára ne nézz így a húgomra Jerome és tartsd vissza a benned lakó korcsot is - igen, attól függetlenül, hogy ha ti nem jöttök akkor már a lépcsős esetnél leszedtek volna minket.

Nem tudom, hogy előbb látom-e meg a szemben levő ajtóban megjelenő alakot vagy először a láncok csörgését hallom mögöttem. Csak remélni tudom, hogy gyorsabban fordulok meg és lendítem a szögecses baseball ütőt a hang irányába, mint ahogy ők cselekednének, hogy aztán további ütésekkel ajándékozzam meg a szektatagot.

Nem tetszik neki ez az egész, és feszültté válik, de egyetlen szó nélkül vágja zsebre az ekit, hogy aztán elinduljanak kifelé a szobából, így aztán oda keverednek, ahonnan eleve indultak, amikor megérkeztem erre a helyre. Valami viszont most extrán nem stimmel… mármint persze ez a hely eleve el van baszva és kurvára semmi nincs rendben itt, de a gerincén végigfutó kellemetlen érzéstől oldalra dönti a fejét, a nyaki csigolyái roppannak egyet. Ingerültté válik, úgy érzi magát, mint átváltozás előtt egy nappal, amikor már a Hold majdnem teljesen kikerekedett és ettől a szőr is feláll a hátán, tudja hogy csak órák kérdése az egész átváltozás. De most nincs telihold, nincs átváltozás sem - bár őszintén tartott attól, hogy éppen az epicentrumába sétálva fog rosszabb lenni ez a random átváltozósdi, de úgy tűnik, eddig megkímélték ettől. Persze ha valóban ennek a tetves bandának van köze az egészhez, és igazak a fülesek, amelyeket hallott.

Idegesen méri végig a társaságot, a kérdésedre rád villan a tekintete, de nem válaszol, Te pedig már ebből is sejtheted, hogy nem, kurvára nincs jól, egyre dühösebb, és amikor Oakley rád szegezi a pisztolyt, előre lép egyet, most először fenyegetően mozdul a testvérpár felé, de gyorsabb vagy, és amikor rájön mit művelsz felmordul. Megszólalna, ám Nia gyorsan, mire gúnyosan elneveti magát, Oakkal bármi is legyen szinte semmibe veszi.

- És nektek mi a fasz bajotok van? Bocs, hogy értetek jöttünk egyáltalán. Mondjátok már meg, hogy a picsába terveztetek innen kijutni nélkülünk? - dühösen kiabál vissza a lánynak, a szemei önkéntelenül is óarany színűen villannak fel. Jelen állapotában képes lenne bárkire fegyvert szegezni gondolkodás nélkül, de egyelőre még nem teszi, ujja stabilan a pisztolyán pihen, messze a ravasztól, de ki tudja meddig tart ez az állapot, ezen a mérgező helyen...

Nem engedik felgyújtani a házat, nem lehet ekit tolni, rajtam van egy rusnya mellény - hát mit ne mondjak, Esmond és Jerome egyelőre nem teljesítik be a fényes páncélú lovag szép lovon eszményeimet, már csak azért sem, ahogy néznek egymásra, meg beszélnek egymással, meg mozognak egymás mellett, engem nem basztok át, srácok.
Nem csoda, hogy egyre nyűgösebb vagyok, még úgy is, hogy a konyhakést becserélem egy kisebb pisztolyra, és tárakra, és ha ettől nem támad fel a csapatban senkiben az erős túlélő ösztön, azon nevetnék, de hát én gyerekként is mindig azzal szerettem játszani, amivel nem kellett volna, szóval előbb-utóbb meggyőztem apámat, hogy engedhetne lőni. Ne aggódjatok, attól még szar vagyok benne, nagyjából, mindig csaltam a képességeimmel, de azért magamat nem fogom fejbe lőni.
Némi kevéssé leplezett duzzogással követem a többieket a hallba, és bár én sem vagyok hülye, nekem azért nem derogál a nyilvánvalóval próbálkozni - azonnal ellövök mellettük és megrángatom a bejárati ajtót. Nem csalódok nagyot, amiért nem nyílik, de ha az ember a férfiakra bíz mindent, a végén még azért nem jutunk ki, mert a legtriviálisabb utat ki sem próbáltuk. Nem csalódok nagyot, valahogy mégis kurva dühös leszek, bele is rúgok az ajtó lapba, de az az igazság, hogy én egyébként is sokszor vagyok dühös, szóval a változás nem drasztikus a hangulatomban, meg amúgy is... eddig is eléggé dühös voltam, erre a házra, a fogva tartóinkra, a kurva világra is. Épp csak most dühös leszek Oakra is, amiért idiótán viselkedik (mármint oké, szívesen lelőnék valakit én is, de első körben amúgy inkább valami hülyére gondoltam, aki azt hitte, megúszhatják, ha Zubkovékkal baszakodnak, nem Jerome-ra), de aztán még dühösebb leszek Morayre, amiért van bőr a pofáján a képességét használni az ÉN bátyámon, amikor mi nyilvánvalóan tehetetlenek vagyunk mágikus értelemben.
- Igen, Moray, a cuki fiúd köszöni, kibaszott jól van, de én fogom kikaparni a szemeidet a helyéről, ha még egyszer tolsz egy ilyet. Utoljára mintha azt mondtad volna, minket akarsz kivinni innen. Abba kurvára beletartozik a bátyám keze is - nem kis erőfeszítésembe kerül amúgy, hogy ne képzeljem magunkat egy westernbe, ahol Oak fegyvert fog Jerome-ra, Esmond ezért Oakley-ra, nekem meg nem marad más alapon, Esmond jut, de annak ellenére, hogy hangosan felfortyanok, legalább olyan erős bennem a nyughatatlan menni akarás, mint a harag, ami mindenáron ki akar bugyogni belőlem.
- Lehetnétek hasznosabbak a picsába is már, nem titeket szedáltak le itt hetekig!

Nem reagálja le különösebben az egész ekis jelenetet, abból a fél pillantásból viszont amit feléjük vet, elég egyértelművé válhat, hogy a vérfarkassal ért egyet. Nagyon egyhúron pendülnek, már csak egy NORMÁLIS randira kellene elmenniük. Hát, jussanak ki innen élve és ép ésszel.
A hallba érve, kellemetlen bizsergés szalad fel a gerince mentén, hogy aztán hűvösen lihegjen a tarkójára. Jerome talán azon veheti először észre, hogy valami nincs rendben, hogy Esmond megfeszülve pillant hátra majd körbe a válla felett, megérezve a termet betöltő kétes mágiát, ő maga pedig kifejezetten frusztrálttá válik. Csak ezután leng körbe bárki mást a düh szaga.
- Kizárt, hogy ez ilyen könnyű legyen. – Szinte csak suttogja, a terebélyes bejárati ajtót figyelve, ami számukra jelenleg a kiutat jelentené. El sem megy odáig, hogy megnézze, zárva van-e, a figyelmét Oakley mozgolódása vonja magára.

Több nézeteltérésük volt már, de az esetek többségében ezt mindig könnyen kezelte. Esmond nem egy könnyen felzaklatható fajta és kifejezetten simulékony tud lenni. Megvan a maga sötétsége neki is, de egy kifejezetten kedves srác. Most azonban úgy tűnik, nem fogja ilyen jól viselni a másik warlock indokolatlan kötekedését. Pedig nyugalmi állapotban átsiklana felette, észhez térítené, megértené, hogy a fogság miatt és az ereje nélkül feszült. Most azonban csak szeretné megragadni a felsője nyakát és addig pofozni – nem ütni, POFOZNI, mint a kurvák a sarkon – oda-vissza ezt a faszfejt, amíg ki nem hull az összes foga. És szeretné az orra alá dörgölni, hogy igen, jókat dugtak Titannal és igen, tudja ő, hogy féltékeny volt, azért rühelli ennyire. De ne aggódjon, most már nincs miért utálnia! Mielőtt azonban ténylegesen szóra nyitná a száját, a nyelvére harap és visszanyeli.

- Jerome, te jól vagy? – Érzi magán, hogy feszültté válik, de nem tud igazán áttörni a védelmein a szekta mágiája, nem tudja átszőni az elméjét. Nem hülye, a golyóálló mellényt talán átadta a csinibabának, de magát és Jeromet is felruházta néhány védővarázslattal, mielőtt idejöttek. Jerome mozdul, ő pedig mire visszanéz Oakleyra, már a pisztolya csövével találja szembe magát. A levegő egészen megfagy a teremben.
Ezen a ponton pedig nála is elszakad a cérna. Védelem ide vagy oda, ez a hely rá is hatással van, Franco elvesztésével, Titan halálával együtt, és finoman szólva sem veszi jó néven, ha a saját fegyverét szegezik rá. Esmondnak félelmetes képessége van, nem engedheti meg magának, hogy olyan dolgok, mint a düh eluralkodjanak rajta. Most egy része mégis az érzés karjaiba dől, ahogy megragadja a másik warlock minden csepp vérét a karjaiban, előbb az ujjait fejti le a fegyverről, nem törődve azzal, hogy az izmok mozgatásával tör-e csontot a kezeiben vagy sem. Jerome állatias morranása téríti hirtelen magához – ami remélhetőleg azért történik, hogy ’’térj magadhoz bazdmeg’’ nem pedig valami más miatt –, és mondhatni csettintésre engedi el Oakot minden értelemben.

-Gondolom ez is egy költői kérdés- vigyorgok gúnyosan Jeromera miután már elvette a tasakot, de a vizet elfogadom és kortyolok is belőle, próbálva leplezni, hogy amúgy milyen jól esik, hogy nem kell visszafognom magam és beosztani azt a két dl vizet egész napra, amit kapok.
Egy pillanatig – vagyis pontosan addig amíg be nem lépünk a rejtett ajtón – elhiszem, hogy megmenekültünk. Mágia ide vagy oda, a tarkómon felkúszó libabőr nem éppen arra utal, hogy most jó helyre kerültünk. Vagy jobbra. Talán nem is lett volna olyan rossz ott maradni a boroshordók között meg bekapni még egy-két ekit. De hát Jerome is előlépett egy idegesítő nevelőtiszt szerepébe, ő lett Moray 2 tehát még csak ekim sincs, az az egy tabletta pedig még nem ütött be kellőképpen, hogy mozgósíthassa a maradék energiámat.

- Hát ez csodás. Biztosan kijuttatni akartok minket innen? – sziszegem a megmentő párosunknak ahogy ellépek mellettük és megcélzom az egyik ajtót, felturbózott baseball ütőmet magam után húzva. Zárva. Igazából nem is tudom mi másra számítottam. Vagyis de, arra számítottam, hogy Moray valóban annyira képzett és überszuper boszorkány, hogy eszébe valami varázslatot elsütni amikor beléptek az épületbe, amit később csak követni kell, hogy kijussunk innen. De nem.

- NA és most hogyan tovább, kedves megmentőink? – átvetem a vállamon az ütőt és észre sem veszem ahogy a másik kezem a korábba kapott pisztoly markolatára csúszik. Egyedül annyit érzek, hogy dühös leszek, mármint most nem arról az általános dühről, megvetésről és utálatról beszélek, amit úgy egy szimpla hétköznapon éreznék Moray irányába. Most dühös leszek rá, mert mindenki túlhypeolja és képtelen minket kijuttatni erről a szar helyről, dühös leszek, mert neki még mindig van ereje, dühös leszek magamra is mert ha rajtam múlna képtelen lennék megmenteni Niát.

Hirtelen késztetést érzek arra is, hogy Jeromera vessem magam és visszavegyem az ekit, mert mégis mi jogon vette el, ha csak nem azért, mert mégiscsak összejátszik az elrablóinkkal és muszáj elérnie, hogy használhatatlan legyek. Eszembe jut amikor hatévesen Nia összetörte a nagymama kedvenc porcelánmacskáját, amit Tibetből hozatott és végül én lettem leszidva, én kaptam az atyai pofont és ezt most szeretném felhozni neki.

Érzem ahogy egyre szaporábban veszem a levegőt, hogy szinte remegek a dühtől és a tehetetlenségtől. Azt nem tudnám megmondani, hogy mikor szegezem a fegyvert Esmondra, mert egy ponton már lehunytam a szemem és hagytam, hogy átáramoljon rajtam a méreg, beivódjon minden sejtembe, hogy aztán kitörjön és elégtételt vegyen minden kibaszott sérelemért, amit oviskorom óta elszenvedtem. Márpedig abból azért van egy pár.

Ahogy a nevén szólítod, érzi a megkülönböztetett hangsúlyt, de csak a tekintete villan úgy rád, mindenki másnak érthetetlen módon. Szereti, ahogy a nevén szólítod, hogy nem becézgeted - máshol, máshogy esetleg -, de ennek most amúgy sincs éppen aktualitása, így csak bólint és bezárja az ajtót egyetlen gyors mozdulattal. A testvérpárt figyeli, miközben körbejár ő is, a konzerv kaják, borok és benzines kannák mellett kíváncsi talál-e valami olyasmit, ami valódi hasznot is hozhat, de aztán csak néhány üveg vizet szed össze a kamra hátuljából, egy polc takarásából. Körbejár és tapogatózik, de biztosan nem lesz olyan nagy sikere mint neked, mert a vérfarkas képességeit ilyen módon biztosan nem tudja hasznosítani. Hát ez van… Cserébe nem kell aggódnia senkinek, őt nem zavarja ez a felállás - jelenleg ő segít neked, mert már Te is segítettél rajta. Oakley persze ezt nem tudja, a lesajnáló pillantása sem, de Jerome ezt nemes egyszerűséggel leszarja. Nincs is igazán köze ehhez senkinek.

Amikor a lány segítséget kér, ő is mozdul, de a testvére előbb ér oda, így ő már csak a szemtanúja lehet annak, amit találnak: fegyverek és tárak. A tekintetemmel gyorsan felmérem, van-e valami olyasmi, amit használhatok a saját pisztolyom esetében, és hát akad is hozzávaló, amiből magamhoz is veszek. A mellettem lévő srác kérdése azonban meglep.

- Hogy a faszba maradt ez nálad? - arra már nem ideje, hogy megállítsa, mielőtt bevesz egyet, tulajdonképpen le is szarná, hogy beáll-e valaki, de a jelenlegi helyzetben kurvára nem tartja jó ötletnek ezt. Így aztán a költői kérdést követően kikapja az ekit Oak kezéből és cserébe két kis üveg vizet nyújt felé, meg Nia felé. - Ez is ráér - nem veszteget több időt erre, és nem is kíván vitázni a fiúval, erre a hangjából a másik is rájöhet. Aztán már feléd is fordul, és figyeli ahogyan megnyílik a titkos átjáró. - Melyikünk menjen előre? - kérdezi a korábbi lépcsőházi incidens után.

Egy kicsit meglepődök, de a megkönnyebbülésem mondjuk sokkal nagyobb szóval csak halványan és egészen hálásan rámosolygok Esmondra – remélem ezt a pillanatot örök életedre megjegyzed magadnak, Esmond, mert több ilyen nem lesz. Úgy döntöttem innentől kezdve rendes csapatjátékos leszek és félreteszem a sérelmeimet a Moray srác irányába – de nem felejtek!!!- szófogadón veszem át a pisztolyt. Mondjuk azért felvonom a szemöldököm, mert sosem érdekeltek az ilyen fegyverek, amikor nekem elég csak rágondolnom valamire és a másik máris engedelmeskedik szóval sose volt szükségem ilyenekre. Na meg persze maximum apám üzlettársainak pisztolyát fogtam a kezemben, azt is csak azért, hogy megcsodáljam és elismerőn hümmögjek miközben fogalmam se volt arról, hogy pontosan milyen típusú fegyvert tartok a kezemben.

Amikor pedig belebotlunk pár fura fazonba először is az jut eszembe, hogy baszódj meg Moray amiért neked még mindig ott a boszorkányerőd is – mármint ez egy csapatjátékos baszódj meg, nem gondolom annyira komolyan – második gondolatom, hogy haa mögöttünk is jönnének hát az elég nagy szopás lenne.

Természetesen jönnek, mert az élet szopás. Jerome reflexei sokkal jobbak, mint az enyém szóval valószínűleg sikeresen ereszt golyót a mögöttem jövő alakokba míg én addig jutok, hogy felhúzzam a fegyvert és elsüssek egy lövést, aminek csak olyan tessék-lássék, én is csináltam ám valamit – ha mást nem, legalább felhívtam a többi fogvatartónk figyelmét, hogy itt vagyunk – célja van. Nem tudom, hogy eltaláltam-e bárkit is de inkább gondolnék arra, hogy nem.

- Kivételesen egyetértek Esmonddal, de azért egy korty bort senkinek se árthat – vonom meg a vállam és le is veszek egy üveget a polcról, miközben felmérem a terepet meg azt, ahogy Esmond utasítja Jeromet az ajtó bezárására. Elfintorodok és már szóvá is tenném, hogy egy: mit parancsolgat és ki nevezte ki hirtelen a csapatkapitánynak (ezt aztán rögtön el is vetem, mert mégiscsak neki köszönhetjük, hogy még mindig élünk meg azért jó lenne, ha épségben kivinne) kettő: milyen szomorú, hogy Jerome az ölebe.

- Jövök – végül inkább Niával foglalkozok és átnyújtom a borosüveget, hogy felvegyem a pajszert és minden maradék erőmet összeszedjem, hogy kinyithassam a ládát. Ami mintha tényleg megadná magát – Na ez már valami – vigyorgok Niára ahogy a szemünk elé tárul a láda tartalma, közben igyekszem nem kimutatni, hogy tényleg mennyire leszívta minden erőmet az előző mutatvány meg a lépcsők is kicsit betettek a légzésemnek. Így hát nincs más választásom, mint elővenni a kis zacskót a zsebemből és bekapni egy ekit, hogy a későbbiekben is hasznomat vehessék.

- Ekit valaki? Jerome?  – rázom meg a tasakot a többiek irányába  aztán kiveszek a ládából egy baseball ütőt, ami inkább hasonlít Lucillere a The Walking Deadből, de hát ott is Negan volt a legfaszább karakter szóval a pisztoly mellé én még ezt választom.

A pincébe leérve érdeklődő tekintettel figyeli, ahogy Nia megböki az egyik benzines kannát, a cipője orráról pedig felszalad a tekintete a lány szemeiig. Ezalatt a röpke néhány másodperc alatt forgatókönyvek sorozatát pörgeti le magában, és megállapításra is jut, hogy melyik lenne a leginkább és legkevésbé célravezető lépés, látszatát azonban nem adja. Úgy vonja meg a lánytól a figyelmét, hogy másnak a pofája leszakadna, ha ilyet kellene tennie, amikor őfelségnője társaságában lehet!

- Jerome, – még ebben a szituációban is van valami érdekes dugnak, mit vársz töltete annak, ahogy kimondja a másik nevét, de nem gondolja, hogy ebben a stresszhelyzetben a farkason kívül ezt bárki is észrevenné – zárd be az ajtót. – Biccent a bejárat felé, amerről érkeztek. Rémesen nyomasztó érzés telepedett rá már egy ideje, aminek egyelőre nem találja a helyét. Van egy olyan sejtése, hogy egy ilyen értékes helyről nem egyetlen kijárat nyílik. Csak meg kell találniuk. Mit vársz, élete egyik felében fejvadászok közt nőtt fel, a másikban meg rémesen baromi sok videójátékkal játszott. Hívatlan vendégeket azonban nem szeretne kapni, és ezzel bizonyára mindannyian így vannak. Nagy szerencséjük volt a lépcsőkön a gyors reakcióidejükkel. Nem szarral gurigáznak, ezt viszont legközelebb már az ellenfél is tudni fogja, és jó eséllyel ők sem haboznak majd.

Hallja Nia felhívását, hogy valaki segítsen neki, de figyelmen kívül hagyja. Multitasking, tudod. Ő szeretne innen kijáratot találni és felmérni a terepet, mielőtt gyújtogatni kezdenek. A kezét mellmagasságba emelve sétál lassan végig a termen, mintha a tenyerével szkennelne le mindent. Nem a szemeire van szüksége ahhoz, amit épp csinál. Egyszerűen az erejét összpontosítja, csapdák, lehetséges kijárat vagy bármi után kutatva. A ládával nem foglalkozik. A többiekkel sem foglalkozik. Bízik benne, hogy hagyják, had tegye a dolgát és tegyék ők is a magukét. Nia briliáns ötletéhez azért még hozzáfűz egy party pooper megjegyzést. – Legalább két tucat városi jutott be a birtokra, az elrabolt boszorkányokról nem is beszélve. Értem én, hogy kaotikus jó, bosszú, meg tudja pöcsöm, de nem kockáztathatjuk, hogy a levegőbe repítsük a helyet. Csak juttassunk ki innen titeket, minden más ráér. - A bebaszás is, pedig megcsapja az orrát a boroshordók jellegzetes illata.

Végül az egyik fal mentén akad meg a figyelme, pedig látszólag nincs ott semmi. Miközben odasétál, az akaratával rántja arrébb a zsák lisztet, vagy ki tudja mi van benne, hogy ő már a téglafalnál álljon meg. Finoman szaladnak rajta végig az ujjbegyei, előbb le, majd fel. Úgy figyeli, mintha egy festményt igyekezne felbecsülni. Aztán emeli a másik kezét is, a tekintetét a közeli lámpára szegezi, hasonló módon simít rajta végig, mielőtt megragadná. A legnagyobb meglepetésére pedig együtt mozdul a lámpa a kezével. Összerezzen és a hangtompítóval ellátott fegyverét azonnal a hang forrására szegezi, amikor a közeli polcozott fal megremeg és egy szolidabb nyikorgással nyitja meg a titkos átjárót.