Eddig tartott, hogy legalább jól fogok kinézni, ha itt halok meg - egy pillanatig legalább úgy nézek magamon a golyóálló mellényre, mint aki el is sírja magát, de azt hiszem, ha választanom kellene, szeretnék innen élve és egyben kijutni, jól kinézni majd ráérek akkor is. De higgyétek el, srácok, ez egy nehéz választás volt.
Némileg indokoltnak érzem viszont, amikor potenciális ellenségbe futunk. Nem mintha ismerősnek kiálthatnám ki bármelyiket, önmagamhoz nem túl híven mérsékelten kevés figyelmet fordítottam azokra a fogva tartóinkra, akik olykor ételt hoztak nekünk, de csak azért, mert úgy gondoltam, ők kis halak. Ezek az alakok nem tudom, kicsodák, és míg Moray simán elbír kettővel (én meg aktívan utálom egy kicsit, mert milyen jó lenne mondjuk alápörkölni ezeknek a rohadékoknak igazi boszorkány módjára, épp csak én erre most nem vagyok képes), addig marad ránk még kettő, amit csak azért észlelek, mert ha már Esmond meg Jerome előttem van, szeretném tudni, Oakley él-e még a hátam mögött.
Nem mondom, hogy nem hülye ösztön-ötlet, hogy én azért is nekimegyek egynek a kezemben vígan lóbált konyha bárddal, nyilván az, de nem derül ki, mennyire, mert valakinek a pisztolya előbb betalál a kiszemelt áldozatomba, semhogy odaérnék - hogy Oaks, vagy Jerome volt az, nem kimondottan tudnám megmondani, úgyhogy csak kedvtelenül, és némileg szemrehányóan fordulok vissza hozzájuk - Miért nektek marad minden móka… - jogosan merülhet fel ezen a ponton bárkiben, hogy teljesen elmentek-e nekem otthonról, vagy eddig is passzióm lett volna kinyírni másokat: szóval nem, a rend kedvéért elmondom, hogy még sosem öltem meg senkit, ha pedig miattam megsérült valaki, az többnyire nem szándékos volt, de ha valaki azt hiszi, csak úgy zsebre tehet engem, meg a bátyámat, lenyúlja a varázserőnket, meg még fogva is tart, hát nem gondolhatja komolyan, hogy ez nem fog engem pont annyira felhúzni, mint amilyen ideges apánk szokott lenni, ha valaki elbarmol valamit… minket nem puha szarházinak neveltek.
Az út viszont most már szabad, ha nem is veszélytelen lefele, kicsit tiltakozik ugyan bennem valami, hogy hacsak nem vezet alulról ki valami varázslatos alagút, akkor nem túl bizalomgerjesztő lefele menni, de hát követem a fiúkat, hátha ők okosabbak. Végeláthatatlannak érződik a lépcső, kicsit meg is szédülök az állandó kanyaroktól, az első adrenalinlöket ugyan még zubog bennem, de mire leérünk a pincébe, már érzem, hogy azért mégsem vagyok annyira fitt, mint lenni szoktam. De legalább igazi kincsesbányára lelünk.
- Hát, legalább éhen nem halnánk… de nem akarunk felgyújtani mindent? - kérdezem a többieket ártatlan mosollyal, ahogy a cipőm orrával célzásértékűen megböködök egy benzines kannát, az érdeklődésem mondjuk irántuk pont addig tart, amíg meg nem látom azokat a ládákat, amik elsőre nem hogy nem nyílnak, de pont úgy néznek ki, aminek a mélyén valami potenciálisan veszélyes is lehetne - Hé, segítene valaki? - pördülök is a fiúk felé, amikor konstatálom, hogy csak úgy simán nem nyílik, de ha a bárd hegyével egy kicsit alápiszkálok, akkor akár fel is tudnám feszegetni… vagyis, valaki más fel tudná feszegetni, akinek mondjuk háromszor olyan vastag a felkarja, mint az enyém.

Aggódhatna, de tudja, hogy igazán nincs rá szükséged, így amikor a rajtad lévő golyóálló mellényt átadod Niának, nem is igazán ezekre a mozdulatokra figyel, sokkal inkább hallgatózik. Próbálja lokalizálni honnan érkezhet az ellenség vagy bárki, de az egész kibaszott lépcsőház visszhangzik, így meg lényegesen rosszabbak az esélyei, vérfarkas hallás ide vagy oda. És hát, tudjátok, fiatal ahhoz, hogy minden hasonló akadállyal megküzdjön, szóval bocsi!

Nem kerüli el a figyelmét, ahogy Oakley elkapja a karodat, de ő már néhány lépéssel előrébb jár a hölgytársasággal, és hallva a szavakat, nem fordul vissza. Nyilvánvaló, hogy ezt a testvérpár nem dumálta meg előre, ő pedig nem fog beleszólni mások dolgába. Különben is, azon kívül hogy ezt a kérést ő is szem előtt tartja, a terv még mindig az, hogy mindkettőtöket kiviszünk. És ebből pont Esmond nem fog engedni, ezt ő is tudja.

Nagy felszerelkezést nem végez, amikor Nia megtalálja a fiókokban a konyhai eszközöket, hiszen Jerome készült - a közeledő léptek hangjára előhúzta már a pisztolyát, mely ugyanúgy el van látva hangtompítóval, mint az, amit Oakleynek adsz. Ölt már, nem egyszer, maximum nem jókedvében és önszántából: a két megmentésre váró persze nem tudja, hogy képzett vadász famíliából származik, de ez jól is van így, a végén félreértenék a szándékait, márpedig őt kurvára nem érdekli ki micsoda, ha nem seggfej valaki.

A lépcsőházban azonban rossz döntést hoz a rengeteg visszaverődő zaj miatt, amiket nem tud kizárni. A lány kérdésére csak int a fejével, menjetek lefelé, és bízik benne, jól hallja hogy fentről több és közelebbi lépést hall. Sajnos gyorsan kiderül, hogy nem, de az is, hogy miért ragaszkodtál olyan nagyon ahhoz, hogy Te menj majd előre. Ellenben arra már nincs ideje, hogy bárki segítségéért kiáltson, csak reflexből fordul meg, és emeli a fegyverét, azonnal céloz a mögöttetek megjelenő két csuklyásra. Több lövést ad le, és az egyik biztosan célt is talál, ha nem is halálos sebesülést okozva, azonban az ellenség egyik tagja megbillen és ahogy elborul a padló beszakad alatt, az alak pedig alá hull… nem szép halál, de látott már rosszabbat is.

Megáll a mozdulatban, amikor Oakley hirtelen megragadodja a kezét és ellentmondást nem tűrve pillant vissza rá a válla felett. Most tényleg nincs idejük a kicsinyes faszságaira, ezért kész a falhoz szegezni egy gyors, ám alapos fejmosásra, hogy tisztázzák az erőviszonyokat. Erre azonban nem lesz szükség. Páli fordulatot vesznek a vonásai, amikor meghallja, hogy valójában mit akar tőle. Láthatóan összerándul az állkapcsa a szavai hallatán.
Niát juttasd ki innen. Ígérd meg.
És Titanról még csak nem is tud... Esmondnak meg nem áll szándékában elmondani. Maguk alatt vágná azzal a fát, ha Oakleyt még inkább kibillentené. Egyszerre csak egy problémát, ugyebár. – Megígérem. – Esmond mindig nagyon szépen beszél, nem motyog, határozottan megmondja, hogy mit akar, sorolhatnánk. Most mégis olyan kínkeservesen jött ki az az egyetlen szó, mintha torokgyulladása lenne. Jerome a gyász illatát érezheti meg rajta, ahogy az ismét körül lengi a Moray fiút, de ő tudja, hogy mi a helyzet. Ennél többet jelenleg azonban nem enged meg magának. Szusszan egy nagyot, kihúzza a vállait, amiket idő közben egészen léhára engedett, és már megingathatatlanul teszi hozzá. – Mindkettőtöket kiviszlek innen. – Azzal lekapja a dzsekijét, Oak kezébe nyomja arra a néhány hosszabb másodpercre, amíg kibújik a golyóálló mellényéből, és ráhúzza Niára, mielőtt visszavenné a ruhadarabot a pulcsijára.
- Varázslat ellen nem véd meg, de mi is azért jutottunk be, mert a hely civilektől és a kormány embereitől hemzseg. – Nem fogja tovább magyarázni, legyen mindenki elég értelmes ahhoz, hogy összerakja a képet: bárkibe belefuthatnak és akár véletlenül is bárki meglőheti őket. Jelenleg potenciálisan nem a mágia az egyetlen ellenfelük, hanem a sok amatőr fasz is. Miután visszaveszi a dzsekijét, átadja az addig a combjára rögzített, hangtompítóval ellátott pisztolyt Oaknak, mégis csak jobb, mint egy konyhakés, és ettől talán egy kicsit jobban megbízik majd benne?

Az azonban hamar kiderül, hogy két tűz közé szorulnak és ide a golyóálló mellény édeskevés lesz. Esmond kérdés nélkül megy előre, egyértelmű számára – és talán a többiek számára is, elvégre mindenki ismeri legalább egy kicsit – hogy itt most ő a nehézlovas, és ha valakinek bele kell futnia valamibe, akkor a legjobb, ha ez vele történik meg. És sajnos előbb történik meg, mint utóbb. Ösztönösen lép be Nia elé, mihelyt felbukkannak az ismeretlenek velük szemben. Totál feminista, nem lekicsinyíteni akarja ezzel a lány erejét, szimplán csak az zakatol az agyában, hogy Niát ki kell juttatni innen. Niát ki kell juttatni innen. Niának nem eshet baja. Mivel Jerommal előre megbeszélték, hogy azonnal jelezzen neki, ha valakin ártó szándékot érez – így rögtön meg tudják különböztetni, ha valaki ellenség vagy csak odatévedő – olvas minden rezdüléséről és nem habozik megragadni az első két szembejövő szektatagot az egyedi képességével.
Nem fecséreli az időt, az első kettőt azonnal megragadja, minden csepp vért a testükben és csak fél percre van szüksége, hogy elzárjon minden oxigént az agyuktól és azok magatehetetlenül zuhanjanak a földre. Legalábbis ez a terv, ez mindig működik. Azokat viszont, akik mögöttük jönnek, nem veszi észre.

- Király. Így máris jobb. UGYE, Oaks? - mármint, mondanak rólam sok mindent, de komolyan, biztos valahol köztük szerepel az is, hogy engem lehetetlen boldoggá tenni, meg az is, hogy kínos, mennyire könnyen boldoggá lehet tenni, de bármi is legyen az igazság, pár hét elzárva a külvilágtól, mágiától, kibaszott napfénytől, épp elég ahhoz, hogy bármiféle igényeimet is kielégítse az, ha két cukipofa ki akar engem vinni innen. Oakley-val együtt akar kivinni innen. Ha lehetne most három kívánságom, kész lennék erre ellőni az egyiket. A másikat arra, hogy tűzvész, földrengés, özönvíz rohasszon el mindenkit, akinek köze van ehhez a helyhez. A harmadik elég lenne arra, hogy kívánjak magamnak valamit. Valami izgit.
Mondjuk olyan cukipofákat, akik aztán pálmalevelekkel legyezgetnek, mert abban már öt gyors pillantás után biztos vagyok, hogy ez most itt nem az a szcenárió. Jerome szaglása biztos jobb, mint az enyém, de bizonyos dolgokban én is csalhatatlan vagyok.
De azért feltétlenül hálás vagyok a mentőcsapatért. Akármit is jelent ez Zubkov nyelven… - Én is ezt mondom - szusszanok türelmetlenül, mert alig pár lépést tettem meg a csapattól, amikor észleltem, hogy hát kurvára nem jön velem senki, úgyhogy türelmetlenül hátrafordulok, lezserül integetek csak Jerome-nak, ami egyszerre üdv, örülök, cuki vagy, nem érdekel, honnan tudod, hogy jönnek, mindegy, így is-úgy is egyetértünk. Tipli van. El tudom képzelni, milyen az a társaság, és semmire sem vágyom kevésbé.
Most már remélem, tényleg jöttök, mindahányan, nem igen tudom mondjuk, jó irányba megyünk-e, valahol logikusabbnak tűnne megpróbálni visszanyomozni, a srácok hol jöttek be, de mondjuk túl sok logika nincs most bennem, csak ösztön, amivel szabadulnék, majdnem úgy érzem magam, mint egy végeláthatatlan másnapon, vagy közepesen elég elvonási tünetekkel, épp csak egy ideje már semmit sem toltam, mindenen is túlvagyok és az egyetlen, amitől elvonási tüneteim lehetnek, az a saját mágiám és szabadságom.
Nem ügy.
Nem is tudom eldönteni, hogy akkor most Jerome vezet minket, vagy mindenki csak jön utánam, mert én hajlandó vagyok mozogni, a kis konyhába érve is csak találomra húzogatom ki a fiókokat, nem mert azt remélem, találunk valamit, meg is lepődök, hogy mégis - kések, bárod, ollók, legszívesebben hurcolnám magammal mindet, de hát csak két kezem van - Hé, valaki, valamit? - dobom be a kelleténél lehet, hogy valamivel lelkesebben, de elképzelni nem tudja senki, csak Oaks, hogy milyen szar tehetetlennek lenni egy testben, ami máskor sebezhetetlennek érződik… akárhogy is, én a magam részéről magammal viszek egy széles húsvágó bárdot, meg egy kést is. Két kezem legalább még tényleg van - Fel-le…? - teszem fel a költői kérdést a konyhából kivezető másik ajtónál, és nem mondom, hogy nem kezdek viszketni, valahol a bőröm alatt, mert most már nem csak Jerome hallja, hogy valahonnan jönnek felénk. De remélem, ő tényleg nem blöffölt az előbb, hanem jobban hall...

Jó, nem gondolom, hogy amúgy meg tudnám ütni Esmondot. Mármint jelenleg fizikailag képtelen vagyok ilyen horderejű dolgokra, meg őszintén szólva nem is igazán tudok verekedni. Általában én vagyok az a fél az ilyen helyzetekben, aki sunyi módon kihasználja a képességeit és anélkül kerül ki győztesen egy „verekedésből”, hogy hozzáérne bárkihez. Most viszont egyedül a fizikai képességeimre tudnék hagyatkozni de hát valljuk be Moray ellen ez még akkor is kevés lenne, ha száz százalékosan a toppon lennék. Ez pedig annyira sérti az önérzetemet, hogy legszívesebben visszamennék a szobába, leülnék a sarokba és megkérném őket, hogy húzzanak a faszba.

Az öklöm megáll a levegőben, csalódottan felhorkanok, mert igazad van Nia, talán pont nem Morayre kellene pazarolnom a minimális energiámat. Szóval mintha mi sem történt volna megigazítom a Burberry felsőm, hátrébb lépek aztán észreveszem, hogy Esmond nem egyedül jött. Továbbra is felvont szemöldökkel és kicsit sem meggyőzve pillantok a Jeromera és próbálom előkaparni, hogy honnan is lehet annyira ismerős – sikertelenül. De azért annyi jólneveltség még szorult belém, hogy amikor bemutatnak minket egymásnak egy halvány mosollyal az arcomon biccentsek egyet az irányába.
- Kivinni? – kérdezek vissza ezzel egyidőben pedig újból Esmondra nézek a lehető legellenségesebben, mert ha már ököllel nem sikerült, azért a szemmel verés még mindig nagyon is jól megy. Az meg a másik, hogy eléggé abszurdnak tűnik, hogy pont Ő az, aki a segítségemre siet. Hacsak – Mindegy, ja, menjünk – biccentek végül Jerome felé és várom, hogy elinduljatok arra amerre a kivezető utat sejtitek, mert nekem tényleg fogalmam sincs, hogy egyáltalán hol vagyunk nemhogy merre van a kijárat. Még mielőtt azonban Esmond is megindulhatna a keze után nyúlok, jelezve, hogy azért ne olyan gyorsan, mert mi itt még nem végeztünk.
- Figyelj Moray, fogalmam sincs, hogy kik ezek, akik bezártak minket ide, de nem éppen olyannak tűntek, mint akik ne tudnák, hogy mit csinálnak. Szóval – itt Nia felé nézek mielőtt még folytatnám – Azt pont leszarom, hogy velem mi lesz. De Niát juttasd ki innen. Jó? Ezt ígérd meg – ja és közben most már elengedem a kezed is.

Az a helyzet, hogy ha választhatott volna, kurvára nem itt töltötte volna az idejét. Veled töltené, de inkább egy újabb adag tequila társaságában. Ehelyett Te benyögted, hogy akkor most lenne az a szívesség, amiben egy teliholddal ezelőtt megegyeztetek, és hát az van, hogy Jerome betartja a szavát, szóval itt van. Na jó, egy egészen kicsit talán érdekli is, mert felmerült már benne, hogy az eltűnés hullám összefüggésben lehet a random átváltozásaival, amikre nem tud felkészülni és amik bárhol utolérhetik. Márpedig ő szeretné, nagyon szeretné, ha ezekkel nem kellene megküzdenie, már csak azért is, mert fárasztó ez az egész. Az elmúlt hetekben sokkal kimerültebbnek érezte magát. De azért itt van, magához képest nem is kérdezett túl sokat az egész helyzetről, már csak azért sem, mert nagyjából képben van a családi háttereddel ugye, ő meg mégsem csak egy mezei vérfarkas, elvégre rendes kiképzést kapott, elég jól jártál vele.

Amikor aztán szó szerint belebotlasz abba, akiket keresünk (?), két dologra jön rá egyszerre: egyrészt a párost ismeri, legalábbis látásból egészen biztosan, azt is tudja, hogy honnan, de ez most persze kurvára nem fontos és egyáltalán nem érdekes; másrészt pedig egyből levágja, hogy tulajdonképpen valami olyanba is belekeveredett, amire egyáltalán nem számított. Az téged belengő illatodból azonban gyorsan rájön, hogy az általános szomorúságod nem miattuk van. Amikor a srác meg akarna ütni, már mozdulna, ám téged még annyira sem ér felkészületlenül a próbálkozása, mint az egyetlen lányt az összeverbuválódott társaságban. Tudod, van abban valami szexi, ahogyan ilyen könnyedén kényszeríted meghátrálásra… Oakleyt. Indulhatna jobban is ez a mentőexpedíció, de hát ez van. Nia megjegyzésére felhorkant halkan, mert kurvára igaza van, meg baromira nem ez a megfelelő hely arra, hogy egymásnak menjetek.

- Halihó - köszön, ahogy bemutatod a csipet-csapat megmentésre, kiszabadításra szoruló tagjainak, miközben végig méri először Oakleyt, aztán Niát. Ha hetero lenne, biztos egy olyan csajjal kezdene, mint a sötét fürtös, de sok minden, csak nem hetero. Távolról hangokat hall meg, beszélgetést, talpak dübörgését. - Javasolnám, hogy induljunk, vagy nemsokára társaságunk érkezik - a pillantása végigsöpör az új ismerősein, aztán rajtad állapodik meg. Hogy a másik kettő a megjegyzésből mit szűrnek le, az nem különösebben érdekli, nem titkolta soha, hogy vérfarkas, és ennek élvezi minden előnyét, mert azért vannak ilyenek is, de a lényeg, hogy Te értsd, miről beszél.

Aggódott az eltűnések miatt, és kifejezetten nyitva tartotta a szemét a városban történő abszurd dolgok kapcsán, mint például a vérfarkasok kontrollálatlan átváltozása. Jó példa erre ez a dög mellette. A családja azonban ’’megkérte’’, hogy ne avatkozzon bele. Persze, persze, nem jótékonysági szervezet, de Esmond a barátaiért szinte bármeddig elmenne. Márpedig ha az ő jóbarija Titan kéri meg arra, hogy lépjen közbe – azon kevesek egyike, aki teljesen tisztában van a Moray fiú képességeivel – akkor közbelép. Tudod, hogy van ez ’’a te barátaid az én barátaim is’’. Ami a Zubkov testvérekről nem feltétlenül mondható el, Oakleyról semmiképp, de erre majd mindjárt visszatérünk.

Szóval mivel öribari megkérte és van olyan jófej, hogy még fizet is érte – csak hogy Morayék boldogok legyenek, elvégre úgyis megtudják, hogy Esmond épp mivel van elfoglalva –, jött. Nem csak úgy besétálva. Attól függetlenül, hogy a fiatal kora ellenére is egy kivételesen erős warlockról beszélünk, felpakolt magára némi védelmet a családi kasszából és magával hozta a legújabb… hát mik is ők egymásnak most? Ismerős, barát? A boyfriend-féle barát még erős túlzás lenne. Szóval magával hozta ŐT, boszorkányként, a boszorkányeltűnések közepette az ismeretlenbe sétálva. Jól jön, ugyebár. Jerome meg egyébként is jött neki egy jó nagy szívességgel a teliholdas kalandjuk útán.

És visszatérve a jelenre, igazából kezd kicsit a töke tele lenni vele, hogy mostanában ő az elsőszámú közellenség valahogy mindenki számára, ő meg még mindig cuki. Lehet, hogy úgy kellene viselkednie, ahogy mások viszonyulnak hozzá. Hálistennek Esmond nem kicsinyes típus – mondjuk, azért megnézné, hogy Jerome mit lépne arra, ha Oakley megütné őt. A vérfarkas az eddigiek alapján vele szemben kifejezetten protektíven viselkedik. Ám ahogy egyszer egy nagyon bölcs asszonyság mondta, most nincs idejük a fiú drámára.
Esmond pontosan tudja, hogy az emberek borzalmas dolgokat képesek tenni vagy mondani, amikor félnek. Egyszerűen kirobban belőlük, mert ha ők bántanak másokat, azzal egy kicsit elhitethetik magukkal, hogy nem teljesen erőtlenek. Úgyhogy ezt most elengedi maga mellett és nem kezd kakaskodásba az idősebb Zubkovval.

Oakley ökle a levegőben áll meg az orrától centikre, ő pedig szigorúan figyeli. A srác jelenleg egyetlen porcikájának sem ura, ugyanis ő tartja. Kénytelen leengedni maga mellé a karját és hátra lépni, mert Esmond azt akarja. A húga erre szerencsére csak rásegít. Hát egye a kis szívét Niának, üdítőek a megnyilvánulásai, mint mindig.
- Titeket kivinni innen. – Tér a tárgyra köszönés és kerítés nélkül, a lány kérdése után. – Épp ideje volt, hogy összefussunk. Ez a hely egy kibaszott labirintus. Ő itt Jerome. Jerome, Nia és… – Bezzeg amikor a nempasijának mutatná be a többieket, Oakleyval összenézve már igencsak megakad a szó. Fú, de belefojtaná egy kanál vízbe néha. De mint mondtam, Esmond ha nem nyűgös, akkor nem kicsinyes. – Oakley.

- Naaaa - az a szerencséd, de tényleg az az egyetlen szerencséd, hogy sokkal lassabban reagálok nálad. Nekem nem tűnik fel azonnal a kattanva nyíló ajtó, ha feltűnt volna, előbb, mint neked, hát már két kézzel kellene visszatartanod attól, hogy kitörjek innen. Még akkor is kirontanék az ajtón, csak azért, mert végre megtehetem, ha odakinn azonnal karóra tűznék a fejem. Nem érdekel, Oaks, komolyan mondom, engem kurvára nem érdekel, mi vár odakinn és mi les ránk, milyen újabb faszság, én csak ki akarok menni innen, mert minden egyes idebenn töltött másodperccel közelebb kerültem az őrülethez (ne hazudj, te is, tutira), és az elején még vigasztalt, hogy ha ebben az outfitben kell eltemetni engem, legalább jól nézek ki, de most már ez sem érdekel annyira, minthogy kijussunk innen.
Átmentünk pár fázison. Nyilván csapkodtam és kiabáltam, még úgy is, hogy elmondtad, te is pont ezt csináltad, és semmi sem történt. Egy időre abbahagytam. Aztán megint csapkodtam és kiabáltam, és oké, lehet egy ponton hisztérikusan zokogtam is, amikor annyi varázserőm sem maradt, hogy a cipőmet magamhoz rántsam a szoba túlsó végéből, aztán volt hogy napokig meg sem szólaltam, csak a plafont bámultam, és szerencse, hogy legalább valami volt nálad, vagy lehet, már előbb megbomlottam volna teljesen.
Mindenesetre... ne vedd magadra, de sosem untam még ennyire a társaságodat, pedig játszottunk már ilyet, hotelszobába bezárkózni és minden szart tolni, épp csak akkor közben olyan filmet néztünk és zenét hallgattunk, amilyet akartunk, kurva jó kajákat rendeltünk, meg lehet összevásároltam egy csomó mindent a neten, amiből aztán félrészegen tartottam neked bemutatót. Hát. Ez kurvára nem olyan.
Viszont amikor észlelem végre, mi történik, és mit csinálsz, olyan hirtelen pattanok fel, hogy beleszédülök, fogom a csizmámat, és bénán ugrálva próbálom felhúzni fél kézzel,  miközben téged lökködlek hátulról, és hát a karjaid is csak mérsékelten tartanak vissza attól, hogy kinyomuljak, épp csak lelassítasz, de aztán szerencsére elterelődik a figyelmed rólam. Szeretlek, Oaks, de egy pillanattal sem vagyok hajlandó többet odabenn tölteni.
Meg nekem úgy annyira nem is prioritás, hogy megüssem Moray-t. Vagyis... megpróbáljam megütni Moray-t, de srácok, én most kicsit leszarom a boy dramatokat, nem bánjátok, ugye? - Faszom, hát én erre most nem érek rá, menjünk már!! - nem, amúgy tökre nem képzelődik egyikőtök sem, ha úgy érzitek, a többnyire, normál körülmények között megszokott, már-már felháborítóan le-sem-szarom-nyugodt-vagyok-cseszed attitűdöm helyét az itt töltött idő, meg a váratlan kilátás a szabadságra (vagy legalább a halálra, lehet, ennél még az is jobb) némileg tönkretették, és helyette egy idegbeteg hisztérika maradt. Talán majd elmúlik. Vagy nem. Nem tudom, most nem ez az első számú aggályom. Inkább megragadom Oakley ruháját hátulról, hogy magammal húzzam, nem arra, amerről Moray meg a srác jött vélhetőleg, hanem a másik irányba. Aztán persze rájövök, hogy ez lehet hülyeség, és jó lenne tudni, ők honnan jöttek, de nyilván nem állok meg saját magamtól - Ti, amúgy? Miért vagytok itt? - helyette inkább csak rákérdezek, mert lehet, hogy Oakley erre kultúrált módon nem lenne képes, de azért még mindig elég mehetnékem van.

-Figyelj Nia, kimegyek és csak akkor gyere ha szólok – na nem mintha amúgy olyan kurva sok dologra lennék képes, mert egy papírzsebkendőt sem tudok átreptetni egy termen, mostanra meg már fizikálisan is eléggé leépültem.
Először egyedül voltam. Három napig teljesen egyedül, nem találkoztam senkivel, nem beszéltem senkivel csak én voltam a szobában. Reggelre mindig várt egy tálcán valami minimális kaja, amit természetesen az első nap nem ettem meg hanem a falhoz vágtam, aztán rájöttem, hogy ezzel nem jutok semmire.

Valamikor a negyedik napon megjelent egy szőke csaj, aki szintén nem tudott semmit, aki szintén képtelen volt bármiféle varázslatra is. A hetedik napon pedig rávettem magam, hogy drogokhoz nyúljak, mert valahogy sikerült úgy elragadniuk azoknak, akiknek a kilétét még mindig homály fedi, hogy pont velem maradt két zacskóval a legújabb fejlesztésből. A gond ezzel az, hogy még nem tesztelte senki, hogy nem tudok Marjory véleményére alapozni, hogy ezzel most egy nagyon régóta tartó sessiont szegek meg. De mi a faszt csinálhatna az ember, amikor éppen nem tudja mi a fasz van?

Végül a szőkét elvitték és nem hozták vissza.

Aztán jöttél Te és akkor egy picit összetörtem. Addig legalább abban a tudatban voltam, hogy Te biztos otthon vagy Nia, hogy apánk talán már kerestet engem, hogy majd megoldjátok. Először azt hittem, hogy csak hallucinálok, de sajnos nem így volt.

Így amikor most kinyílik az ajtó először megint azt hiszem, hogy csak a képzeletem játszik velem és csak lustán fordítom a fejem az ajtó irányába. Várva, hogy valaki megjelenjen vagy történjen valami. De nem történik semmi.

Nem tudom mennyi idő telik el mire felkelek, leporolom a szettem – és itt hadd jegyezzem meg, hogy hiába a Burberry outfitnek, elképesztően csövesnek érzem magam, lévén, hogy a szettemet egyszer mosták ki az elmúlt hónapok(!!!) alatt és valami olyan extrán szar öblítővel, hogy napokig fel se tudtam venni  - és végül már ott vagyok az ajtóban, óvatosan kinézek, reménykedem benne, hogy hallgatsz rám. Mert azért ha ez egy csapda, akkor mégiscsak engem szedjenek le először – mert igen, az összes Fűrész rész eszembe jutott az utóbbi időben, szóval elméletileg igencsak felkészült vagyok, tudom ez nem látszik meg mert azért mégiscsak visszaszoktam a drogokra (amik amúgy kurvára ütnek, ezt még Marjory se tagadná!) meg ennyi bezártság kicsit kikezd az elmével is.

- Oké, szerintem minden tisz – ta, de nem fejezem be, mivel félig visszafordulok feléd de közben meg hátrálok is így nem látom, hogy közeledik valaki akibe egyből bele is ütközök szóval ha már jönnél akkor a karjaimat feltartom, hogy védjelek miközben megfordulok és – Mi a faszom  - mert ki más lenne itt, ha nem Esmond – MORAY – és az öklöm már lendül is, hogy eltalálja azt a csinos pofit, hiszen természetesen azt gondolom, hogy a fogvatartónk nem más, mint a Moray család és ez most valamiféle perverz vendetta, megint valami olyasmiért amiről NEM ÉN tehetek. Az már megint más, hogy jelenleg olyan erőt vagyok képes kifejteni, mint egy ötéves kisgyerek, szóval ez inkább egy mérges arcon paskolás, mint egy rendes pofánbaszás.