1-es csoport

Hiába próbálkozom bármiféle megoldással az ajtó nem nyílik, meg sem moccan. Mintha csak betonból lenne az egész. Mérgesen és egyben ijedten állok előtte valami más megoldást kutatva, de amint eszembe jut egy valami a bokámnál fogva megránt. Az egész olyan hirtelen történik, hogy nincs időm gondolkozni, vagy akár csak pislogni egyet. A fejemet ennek köszönhetően be is verem a földbe, de azzal sem igen foglalkozom, csak próbálok valamiben megkapaszkodni, miközben a bokám köré fonódott inda húz magával tovább.
A többiek lábához érve csak értetlenkedve pislogok fel rájuk. Most érzem meg, hogy nem csak a vállam, de már a fejem is fáj. Mondjuk előbbi ezerszer jobban. Nem tett jót neki az előbbi kapkodásom. A ruhadarab, amivel be lett kötve a sebem már elvesztette eredeti színét a vértől.
-Köszönöm!-Pillantok hálásan az egyik idegen nőre, aki segített lehámozni lábamról az indát. A ház felé meredek és csak az ajtót figyelem. Ők még mindig bent vannak és én nem tudok nekik segíteni. Bosszant az egész helyzet. Közben valahogy próbálok a többiekre is figyelni, de annyira Dantén és Islan járnak a gondolataim, hogy szinte meg sem hallom őket.
Azt viszont már felfogom, hogy végre kijuthatunk. Csatlakozom a többiekhez én is. Sok mindent nem tehettem a kiszabadulásunkért, sőt inkább csak rontottam a helyzetünkön, így ha most mégis tudok segíteni megteszem.
Felszabadító érzés járja végig testemet, ahogy végre kilépek a szabadságba. Megfordulva veszem észre, hogy a börtönünk lángokba borult. Egy pillanatig csak azt figyelem. Valahol örülök a látványnak, hisz ezzel tényleg véget ért ennek a borzalomnak. Viszont közben eszembe jut az otthonom. Haza szeretnék már menni.
Tekintetem az égő házról először Islara, majd Dantéra siklik. Egy mosoly kúszik az arcomra. Jól vannak ők is és úgy látom nem kell félteni bátyámat.
Egy nagy levegőt véve végül a fekete bőrű nőhöz sétálok, akinek tettem odabent egy ígéretet.
-Phoebe Wright, a város szélén van egy lovardám, könnyen megtalálod. Megígértem, hogy kifizetem a ruhád.-Mivel most a zsebem üres, így bármennyire is szeretném ezt most letudni nem tehetem. Végül a többiekkel együtt ismét hátat fordítok az elpusztított kúriának, hogy az érkező mentőegységek egyikéhez sétálva segítséget kérjek tőlük.

here we go again

Nem csodálkoznék, ha migrénes fejfájás kerülgetne ezektől a hirtelen valóság-váltásoktól, de szerencsére nem kell elgondolkodnom ennek a lehetőségén sem, mert túlságosan érdekel, amit látok. Ezúttal nem én vagyok a jelenet főszereplője... vagy legalábbis nem közvetlenül, de sokáig a közvetettségét sem veszem észre. Festői környezetben találom magam, de nem látok mást, csak egy családot nem is olyan messze, egy fa árnyékában. A szívem összeszorul a boldog család és a szaladgáló gyermekek látványára, de alig egy pillanatom van ennek megélésére, a következő másodpercben ugyanis felismerem a pléden ülő nőt.
Én vagyok az.
Én vagyok ott a nemlétező családommal. De mi ez az egész, valamiféle jövőkép? És most miért nem vagyok igazán jelen? És ki az a fickó mellettem?
És miért akarom, hogy Jacksont ismerjem fel benne?
Aztán, mielőtt még elmerülhetnék ezekben a gondolatokban, ismét azon az elcseszett helyen találom magam, a kúria hideg kövén ülve, tőlem alig karnyújtásnyira pedig ezúttal ott van Jackson is. Látom, hogy mindkét keze ujjai elemi erővel szorongatják a férfi torkát, de a legkevésbé sem zavar, meg sem próbálom leszedni róla, mindössze a vasrudak préselik jobban a padlóba a testét, ezzel biztosítva, hogy képtelen legyen védekezni.
Nem mennek ki a fejemből a képek. Az elsőt... tudom értelmezni, ha őszinte akarok lenni magamhoz. Jackson elvesztése, és a tény, hogy éppen miattam hal meg, olyasmi, amit soha nem mertem, nem akartam, nem voltam képes végiggondolni. Ez lenne a legmélyebben dédelgetett félelmem? Ezt akarta velem láttatni ez a fickó?
És ha az volt az enyém, akkor a másik Jacksoné volt? Ő is látta volna az általam kivetített képet?
És miért az az ő legmélyebb félelme, hogy boldog életet élek nélküle?
Érzékelem, hogy hirtelen kinyílik az ajtó, és látom, hogy a fickó már nem is rángatózik, a szemei pedig tompán meredek előre, mégis képtelen vagyok rávenni magam, hogy elinduljak kifelé. Feltápászkodok a földről, de a lábaim nem visznek sehová, és azon kapom magam, hogy ha Jackson elindul, utánanyúlok, és a karjánál fogva állítom meg.
– Te is...? – Szemeim kitartóan kutatják az övéit, már-már olyan érzés, mintha soha nem néztem volna így rá. Talán soha nem is tettem. Soha nem akartam meglátni, hogy az ő tekintetében is lehet mélység, mert azzal leromboltam volna a magam köré épített falakat. – Nem tudtam... – Semmi értelme sem az előző kérdésemnek, sem ezeknek a szavaknak, de tulajdonképpen annak sincs sok értelme, ami jelenleg a fejemben zajlik.
Engedelmeskedem annak a belső hangnak, ami ugyanonnan jön, mint ahonnan az iménti félelmem: a karjánál fogva magamhoz rántom, karjaim körülfonják a nyakát, és egyszerűen csak szorosan magamhoz ölelem. Megszámlálhatatlanul sok éve kötődik egymáshoz az életünk, de még soha nem tettem ilyet, és most valamilyen furcsa oknál fogva sajnálom, hogy nem. Egyszerre megnyugtató érzés, ahogy csak állunk ott ketten, mintha nem most szabadultunk volna ki a halál torkából, mintha nem akarna ránk omolni az épület, mintha nem lenne szükségük ránk az odakint levőknek.
Lassan húzódom el tőle, de közben mégsem; szinte el sem távolodunk egymástól, egyik tenyerem még a tarkóján nyugszik, még összesimul az arcunk, még összeér a homlokunk. Pillekönnyű érintés, ahogy a szánk egy pillanatra összeér, nem merem kinyitni a szemem, mert félek, hogy az imént látott kép a valóság, nem az itt és most.
A villámcsapásszerű érzés térít magamhoz, ijeszt meg, úgy tépem ki magam a pillanatból, mintha félnék a reakciójától – és félek is –, aztán már odakint is vagyok – de azért gondosan megbizonyosodom arról, hogy ő sem maradhat odabent.
A kinti csapatot szerencsére nemkívánt társaság nélkül és egy darabban találjuk, a nemrégiben még elvarázsolt fazon épp egy papírlapot nyújt át annak a boszorkánynak, aki összeforrasztotta Jackson lábát; amikor pedig felfedik előttünk annak tartalmát, nem is igazán kell gondolkoznom. Nem túl rendőrös hozzáállás, de épp elég felzaklató élményben volt részem mostanság, hogy azt mondjam: miért is ne?
Beállok közéjük, és ha Jackson is megteszi, véletlenül éppen egymás mellé kerülünk, én pedig megfogom a kezét, de nem merek ránézni. Isla Rousseau, amint nem mer megcsinálni valamit, csodálatos jellemfejlődés. A bennem dúló érzelmi hullámvasút energiáit inkább abba fektetem, hogy hagyom, hadd járjon át a mágiám teljes nagyságában; akárki is szavalja a varázslatot, megosztom vele az erőmet.
És a többiekkel együtt nézem végig, hogyan fedjük előbb fel az addig láthatatlan energiapajzsot, aztán hogyan kezdjük el szépen lassan megtörni az erejét, hogy aztán teljesen el is tüntessük onnan.
Különös érzés ez a több szempontú szabadság, mert ahogy a többiek megkezdik a kúria lebontását, bár abban már nem veszek részt, mindannyian tudjuk: vége van. Mégis, ahogy a szemem sarkából Jacksonra pillantok, hirtelen nem tudom, a szabadság nem ijesztőbb gondolat-e, mint visszamenni oda.

here we go again

– Még mindig hidegen hagy mindannyiótok nyomora – sziszegem, a vasrudak szorosabban préselik a testét a padlóba, a pisztoly csöve pedig már jóformán a fejbőrébe ékelődik. – Felteszem a kérdést még egyszer, és ha nem válaszolsz, nem fogok hezitálni – közlöm vele nyugodtan. – Mi. Van. Odakint?
Aztán, bár én inkább a választ vártam volna, épp csak megérzem, hogy belenyúlnak a fejembe, de már nincs időm megerősíteni az elmémet vagy hatástalanítani a fickót, nem tudok idejében reagálni. Egy pillanatra magába szippant a sötétség, a következő másodpercben pedig már nem a kúriában vagyok, hanem Long Islanden.
A birtok egykor dús és zöld, most viszont kormos és letaposott füvén térdelek, körülöttem épületek lángolnak, elhaló sikolyok vesznek bele a lángokba és az azokból ömlő sűrű, fekete füstbe. Utóbbi nekem is kaparja a torkom, mégsem ez a fő oka annak, hogy szinte képtelen vagyok megszólalni.
Ujjaim csúsznak a mellkasából ömlő vér miatt, hiába próbálom elszorítani az útját, egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni, nem tudom megállapítani, honnan jön ennyi vér. A látásomat egyébként is elhomályosítják a könnyeim, egyszerűen képtelen vagyok segíteni rajta.
– Miért csináltad ezt?! – korholom elcsukló hangon. – Hagynod kellett volna meghalni! Miért?! – A füsttől nem tudok kiabálni, pedig legszívesebben ordítanék vele, elhordanám minden ostoba baromnak, jó szokásomhoz híven, de... nem. Nem csak a füst tart vissza.
– Tudod, hogy nem tehetek mást.
Tekintetem találkozik Jackson szemeivel. A szája sarkában vér gyűlt össze, ami most apró, vékony csíkban folyik végig az arcán. Szóra nyitom a szám, de képtelen vagyok hangot kiadni, ő pedig, mintha csak mindent értene, ujjait véres-csúszós kézfejem köré kulcsolja, amilyen szorosan csak tudja. Szabad kezem ujjai reszketve csúsznak a hajába, homlokomat a homlokához simítom. Nem tudom, hogy ő próbál-e erővel megnyugtatni, vagy én próbálom elvenni a fájdalmát, de egy pillanatra megszűnik körülöttünk minden más.
És mielőtt még ajkaim elérnék az övét, ő az utolsó lélegzetét leheli a számra.
Nagyjából olyan érzés visszatérni a valóságba, mintha átszáguldott volna rajtam egy tehervonat; jóformán fenékre ülök, a mellkasomat valami kellemetlen érzés nyomja, a torkom elszorul, és úgy zihálok, mint aki lefutott egy maratont. Fogalmam sincs, mi történt, tekintetem Jackson felé kapom, de mielőtt még értelmezni tudnám, miért néz így rám, újra megtörténik.
A sötétség magába szippant, de most... nem az enyém a vezérfonal.

1-es csoport

Kissé kevésbé éreztem volna magam ostobának, ha a cipő dobálás után előbukkant volna valami csapda, de helyette nem történik semmi és most még a cipőket is össze kell szednem. Együtt indulunk meg az ajtó felé, de mégsem jut ki mindenki. Dante és Isla előtt bezáródnak az ajtók. Azonnal megfordulok és már rángatni is kezdem a kilincset, majd a varázserőmet is próbálom bevetni, de semmi nem történik. Miért is hittem volna, hogy ez ennyire egyszerű lesz?
-Basszus!-Azonnal körbe nézek és ha találok egy nagyobb követ, kaspót, vagy bármi kemény tárgyat megpróbálom azzal letörni a kilincset, hátha akkor az ajtó is kinyílik.
Közben ide kint is történnek az események, de nem jutnak el hozzám a dolgok. Az sokkal jobban izgat, hogy megpróbáljak nekik segíteni kijutni onnan. Végül eszembe ötlik egy sokkal jobb ötlet. A mágiánk visszatért, így már tudom is azt használni. Egy nagyobb szikla darabot, vagy farönköt keresek, amit könnyedén mozdítok meg és egy gyors irányzott mozdulattal vágom az ajtóhoz remélve, hogy ha előbbi tervem nem sikerült ezzel már be tudom törni azt. Persze közben azért oda figyelek, hogy a többieket ne találjam el vele.

here we go again

Hallom a többiek siettető kiáltásait, és az agyam hátsó traktusa nagyon is tisztában van ezek jogosságával; épp az imént omlott ránk a fél mennyezet, és nem sok garancia van arra, hogy a rombolás véglegesen abbamaradt... mégis mintha a padlóhoz lennénk szegezve, pedig most kivételesen egészen biztos vagyok benne, hogy senki nem mászott a fejünkbe vagy bocsátott ránk valamiféle varázslatot. Persze az is lehet – sőt, valószínű –, hogy csak érzéseim szerint telnek el hosszú percek, és a Jackson tekintetében elveszejtett idő valójában csak gyors másodperceket jelent.
– Aha – felelem lassan, indokolatlan rekedtséggel a hangomban, ami miatt muszáj megköszörülnöm a torkom. – És te? – Valamiért még mindig nem akaródzik megmozdulni, pedig tudom, hogy rohadtul nem érünk rá itt fetrengeni. Miért nem másztam még egyáltalán le róla? – Azt hiszem, jobb lesz, ha... – kezdek el mocorogni, bár ahhoz, hogy normálisan fel tudjak tápászkodni, fogást kéne váltanom, amihez pedig, nos, mondhatni vissza kell rá feküdnöm egy-két pillanatra, csak hogy a helyzet még ennél is... érdekesebb legyen. És akkor arra már nem is tudom, milyen szót használjak, mikor négykézláb állok felette, de becsszó, gyorsan oldalra lendülök inkább.
Mi a franc volt ez egyáltalán.
Az egyetlen dolog, ami az ép eszem mellett szól, az az, amikor elfogadom a felém nyújtott kezét, hogy közös erővel talpra állítsunk engem is, aztán nagy egyetértésben megindulunk az ajtó felé a többiek után. Érzem a beáramló friss levegőt, már szinte cirógatja az arcom a szél...
Bamm.
Megilletődve pislogok az orrunk előtt becsapódott ajtóra, de mégis abból tudom biztosan, hogy az idegeim végképp tropára mentek, amikor Jackson kérdését meghallva olyat teszek, mint még soha: kitör belőlem a röhögés. Oké, kissé hisztérikus, és érződik rajta, hogy már inkább csak hetvennel – vagy tízzel – futok a száz helyett, de azért nevetek.
– Nyilván – felelem aztán, mintha nem fenyegetne épp a becsavarodás, de a figyelmemet az ajtónak szentelem. Jobb esetben olyan tudok lenni, mint egy minden ajtót nyitó kulcs, elvégre hé, ki látott már műanyag zárnyelves ajtókat, de valahogy mégsem lep meg, hogy hiába próbálom az ajtó bármely részét megragadni a mágiámmal, minden próbálkozásom süket fülekre talál. Mintha egy kindertojást próbálnék bemágnesezni.
A hangulatomat nem igazán dobja fel az sem, amikor a szemem sarkából mozgást érzékelek, és mire Jackson felé kapom a tekintetem, neki már egyéb társasága is akad; plusz egy kés a nyakánál, ami – meglepetés! – ugyanolyan kindertojás, mint az ajtó.
– Rohadtul nem érdekel az úrnőtök nyomora – vonom fel a szemöldököm –, de javaslom, hogy jó messzire dobd el azt a kést. – Csupán a miheztartás végett emelem fel a kezem és szegezem a fickó homlokának az egyik fegyvert; a másik már éppen csőre tölti magát, egyenesen a tarkójához simítva a csövét. – Rég volt alkalmunk ruhát mosni, nem szívesen agyvelőzném össze magunkat.
Ilyesmi aztán szerencsére nem is válik sürgőssé, mert Jackson szó szerint a kezébe veszi az irányítást, és egy elegáns mozdulattal átdobja a fickót a válla felett, a kés pedig a cipője orra nyomán repül jó messzire. – Nekem aztán így is jó – mosolyodom el, de nem feledkezem meg ilyen könnyen a kis barátunkról. A félig leomlott mennyezet egyébként is láthatóvá tette az épületet tartó betonvasakat, én pedig épp csak egy-egy darabot veszek kölcsön belőlük, hogy szó szerint a földhöz tudjam cövekelni, mielőtt a hátába térdelnék és a kezemben lévő fegyvert nyomnám a tarkójába. – Mi van odakint? – sziszegem, fejemmel az ajtó felé intve. Jó lenne tudni, hogy érdemes-e csinálni magunknak még egy ajtót a falban, hogy a többiek után menjünk vagy... azért nyitni egy ajtót, hogy segítsünk nekik.