It's a Trap!!!

Nyilván, sokkal jobban is alakulhattak volna a dolgok. Nyilván, lehettem volna én magam is hangos, mindenkit túlkiabáló erőszakos, hogy majd én megmutatom mindenkinek, és akkor végre rend lesz közel s távol, ám a helyzet nem olyan irányba mozdul, és bizony ezzel az erő elvesztéssel bizony bizony eléggé megcsappant az egóm is. Nesze nekem utálok varázstudó lenni, és nem akarom ezt az életet feeling… Ez a röpke idő rádöbbentett arra, hogy mennyire ragaszkodok hozzá, és bizony szükségem van rá! Jobban kell mint a levegő!
Már-már azon voltam, hogy a Mark nevű fickó felé fordulok, és racionálisan, szépen megkérem arra, hogy vezessen ki minket innen, hogy majd odakint húzhassak be neki egyet, amiért benne volt a keze mindenben, mikor minden megfagyott. Csodás!!
Kellőképpen lehűltek az indulatok, és egy jó darabig egyikünk sem tudott megmozdulni.
A varázslat elmúltával, mikor végre ismét tudtunk mozogni, újfent meg akartam ragadni az alkalmat, hogy mielőtt nagyobb szarba keveredünk, húzzunk innen a picsába, mikor újabb képsorok villantak lelki szemeim előtt.
Szuper!! Én leszek a kettyós, akinek valami baj van a fejében. A hülye, akinek semmi keresnivalója ezen a helyen! Pompás!
No de… a kis látomásban, amit ajándékba kaptam, egy fazon egy fiókos szekrénnyel szórakozott. Kihúzta a fiókot, s erősen keresett benne valamit, ám nem lelte azt.
Lassanként kitisztult a látásom, s elmém ismételten felszabadult, ám akkor észrevettem azt a bizonyos bútordarabot a sarokban, s valahogy elindult bennem a vezérhangya… talán a zsaru felem súgta odabent, hogy nézd meg mi van benne, s bizony az ösztönökre hallgatni kell, így aztán nem törődve azzal, hogy Anna másképpen viselkedik, hogy nem olyan a hangszíne mint amilyennek megszoktam, hogy másképpen csendülnek szájából a szavak, és a többiek sem érdekeltek.
Oké, rendes tőlük, hogy visszajöttek értem, de az a kurva fiók annyira piszkálta a fantáziám, hogy oda kellett mennem. Mint amikor mikor beleég egy gondolata fejedbe, hogy végül addig piszkál, míg úgymond véresre nem kaparod…
Hát, ki lennék én, hogy ne foglalkozzak ezzel a késztetéssel? Így aztán odaballagtam a félig nyílt fiókhoz, s kutatni kezdtem benne, mígnem találtam egy papírt. Látszólag üres volt, ám valami még is azt súgta, el kell tennem.
Zsebembe süllyesztettem, majd a „viszketés” elmúlt, s figyelmem visszafordítottam a többiekre.
Anna ujjai között szikrák pattantak. Elektromosság...Varázserő feltámadt benne, ám nem az övé volt, sokkal inkább lehetett azé az alaké, aki öltönyként húzta magára. Igaz nem ismertem olyan régóta, de ez a pár hónap bőven elég volt arra, hogy tudjam bizony nem önmaga. Zseniális! Azt hiszem, szarban vagyunk!!
Nem szóltam semmit, hisz mi értelme lett volna? A pasast nem ismertem, ki úgymond árulást követett el, így felháborodnom nem lett volna jogos. Eljött, hogy kivigye innen a csajt, s az szintén mellékes, hogy bónuszként megkapja a küldetésre Oya-t, és engem. Ám az az elektromos kisülés, mi Anna ujjai között játszott, igen is érdekelt, s elindult a fejemben a kattogás, s latolgatás, vajon mennyi esélyünk van kikeveredni ebből az egészből.

Meet with the Temple Of the Mighty.

Rohadtul büszke vagyok magamra. De tényleg. Sikerült ezt a felfűtött bandát lehűtenem - szó szerint. Legszívesebben vállon veregetném magam, mint valami kicseszett hadvezér, aki épp most tartott egy kicseszettül lelkesítő beszédet a katonáinak. De ez nem egy kicseszett film és én rohadtul nem vagyok hadvezér.
Akármennyire is szerettem volna valami jót tenni, perceken belül kiderül, hogy ez az ízletes fagylalt bizony elég szépen visszanyal, Mark pedig, bár nem konkretizál semmit, de baljós szavai figyelmeztetnek is erre. -Tudod, lehet, hogy megkönnyítené az életünket, ha ezeket az információkat nem utólag, hanem előre közölnéd.- vágom az arcába dühösen, miközben körbe pillantok újra a társaságon és csendben vizsgálódom. Ez tipikusan az a pillanat, amikor tudod, hogy történni fog valami, csak épp nem tudod, hogy mi.
Aprócska vigasz mondjuk, hogy legalább a csendes fazon kiszabadult az elmecsapdából -legalábbis, gondolom ilyesmi törtent vele de lehet, hogy csak agyvérzése volt csórinak, mi meg tök sügérek vagyunk-, de nem lélegezhetünk fel, mert jön a folytatás.
A mágia érkezése és jelenléte úgy érezhető a szobában, mintha valami nyári, hús szellő suhanna be a nyitott ablakon át megmozgatva ezzel a függönyöket. Futólag körbe nézek a társaságon, hátha jelét látom annak, hogy más is érzékelte, majd Anna arcán állapodik meg tekintetem, még pedig azért, mert egyáltalán nem a nővérem pillant vissza rám. Ismerem őt, jobban, mint bárki. Ismerem minden egyes rezdülését, mimikáját, mozdulatát és a ki nem mondott szavait is, de az a nő, aki ott ácsorog és úgy néz ki, mint Anna, az nem a nővérem. Nehéz eldöntenem hirtelen hogy közelebb vagy inkább távolabb akarnék lépni tőle, -Hogy mi van?- bukik ki belőlem a nő -nem vagyok hajlandó azt a valakit a nővéremnek nevezni- szavait hallva, szúrós pillantást vetve Markra, miközben millió dolog zakatol végig az agyamon. Tényleg, kibaszottul belesétáltam ebbe a csapdába én idióta barom?
Ide oda pislogok Mark és a nő között, de a férfi szavai némiképp megnyugtatnak. Vagy nagyon jól játssza a szerepét és most azon van, hogy elnyerje a bizalmunkat, vagy tényleg segíteni akar nekünk, ha pedig így van, bizony egy adu ász van a zsebünkben. Kivéve, hogy ez a valaki a nővérem testében flangál, mint egy rohadt Anna estélyiben. -Köszi szépen. Ezt magamtól is kitaláltam. Azt viszont tudnod kell, hogy akkor mégis kicsoda ez? - bökök fejemmel Anna porhüvelye felé, aki idő közben elég abszurd dolgokat kezd beszélni.
-Te is visszatakarodhatnál oda, ahová való vagy. Mássz ki a nővérem agyából!- sziszegem dühösen és bár igyekszem irtó vagánynak és magabiztos a tűnni, valójában remegek az idegtől és a kétségbeeséstől. Mi a fenéhez kezdjek most? Valahogy ki kell szednünk belőle ezt a valakit és mivel a kétségbeesés furcsa dolgokat képes kihozni az emberből, előbb Markra majd a fekete csajszira pislogok segítséget várva. Tudniuk kell, hogy mi a megoldás. Talán, még a csendes pasas is tudhat valamit, de csak most veszem észre, hogy idő közben ő az egyik fiókban kezd matatni. Tényleg most kell neki állnia úgy nézelődni, mintha valami múzeumban lennénk?

you dug your own grave now lie in it, revenge is a dish best served cold. I see red, a gun to your head, executioner style

Egyetlen szívdobbanásnyi idő telik el, én mégis egy lassított felvételnek érzem, ahogy ujjaim Oya csuklója köré fonódnak, miközben saját lendületemet felhasználva már mozdítsam is el a karját az eredeti céljától. A törött üveg éle szinte milliméterekre halad el Mark nyakának bőrétől, ha csak egyetlen tizedmásodperccel később cselekedtem volna, már az is túl késő.
Aztán egy pillanat alatt vesznek a dolgok nem is olyan váratlan fordulatot – még szinte el sem engedtem Oya csuklóját, amikor szó szerint mindketten belefagyunk a mozdulatba. Vagy inkább mindannyian, a húgomat kivéve, mert egy másodpercet sem kell gondolkoznom, hogy tudjam, az ő műve az egész. Egy egészen kis kellemetlen érzés költözik a gyomromba, amiért még engem sem kímélt meg, de a józan eszem pontosan tudja, miért intézte így. A helyében én is ezt tettem volna.
Pontosan úgy viselkedik és beszél, mint az egyetlen ember ebben a kibaszott szobában, aki még eszénél van, és ha én lennék a másik, most bizony piszok büszke lennék rá, de egyelőre el vagyok merülve a saját kis mocsaramban. Az viszont kétségtelenül felszabadító érzés, amikor ismét képes vagyok megmozdulni, bár most sok mindent megadnék a mágiámért, hogy kicsit fel tudjam melegíteni magam.
Hátralépek egyet, nem nézek sem Markra, sem Oyára, de most még Izzyre sem. A szívem a torkomban dobog, a mellkasomban egyszerre kavarog az iménti megmagyarázhatatlan félelem és a pillanatokkal korábban érzett csalódottság. Az árulás érzése, abból is a rosszabb fajta, amikor te az elárult fél vagy. Egyelőre nehéz eldöntenem, hogy a tudatalattim miért lépett közbe: mert féltem végignézni a halálát, vagy mert meg akartam őrizni magamnak a lehetőséget.
Aztán, éppen abban a pillanatban, amikor mégis Markra emelem a tekintetem, hogy lássam, mit felel Izzy kérdésére, elég nyomorult élményben van részem. Még van ideje megszólalni a fejemben a vészcsengőnek, de egyébként is hiába próbálkoznék, hogy megacélozzam az elmémet, a mágiám nélkül esélyem sincs kivédeni a támadást. Valaki egyszerűen beűz a tudatom hátsó, sötét sarkába, hogy aztán teljes mértékben átvegye az irányítást.


Anna még megvárja, mit válaszol Mark, talán egy rövid párbeszédet is végighallgat a csoport tagjai között. Három esetben szólal meg: ha bármelyikük rátámad a szobában lévő szektatagra vagy Markra, vagy pedig akkor, ha indulásra készen az ajtó felé vennék az irányt. Tekintete már nem olyan üveges, mint az imént volt, bár magához képest továbbra is gyanúsan kifejezéstelen, nem ég benne Anna tüze, helyette valami sokkal hidegebb ül a mélyén.
– Köszönjük, hogy elhoztad a másik Navarro lányt is. – Egyenesen Markra bámul, a hangja Annáé, ám a hangszíne és a hanglejtése a legkevésbé sem. – Ha nem bánod, most már felfüggeszthetnénk a játszadozást és visszavihetjük őket oda, ahová valók – int a fejével a három boszorkány irányába.
Halványan még Oya és Lou is érzékelhetik, Izzy és Mark viszont egészen biztosan nem téveszti szem elől az érzés, ahogy a mágia újra eltölti Anna testét, de a legrosszabb talán mégsem ez a része a dolgok alakulásának. Az ujjai között pattogó hangok kíséretében elektromos kisülések egész hada alkot kisebb, villámszerű alakzatokat.
Pedig Anna erejének soha nem volt köze az elektromossághoz.

Meet with the Temple Of the Mighty.

Amint belépünk az ajtón és megpillantom a "csendes pasast", amint üveges tekintettel, mozdulatlanul áll, azonnal a másik figurára összpontosítok. Pillanatokkal később a mellkasában okozott fájdalommal kizökkentem, majd fokozatosan megdermesztem. A többiek csak annyit láthatnak, hogy a fazon lába deresedni kezd, miközben az én sötétbarna íriszeim halványkékre váltanak. Mark szavai azonban megállítanak, bár a fene se tudja miért, hiszen a tag éppen tudtunkra hozza, hogy ismeri őt.
Nem mondom, hogy nem izzik fel bennem azonnal a düh, mert szívem szerint most már őt is elkezdeném fagyasztani a fiatal sráccal együtt, azonban uralkodok magamon. Kettőnk közül mindig is én voltam a racionálisabb, így ahelyett, hogy tovább fagyasztanám a szektatagot, inkább szüneteltetem a dolgot és dühös pillantásom Markra szegezem. A tény, hogy ő is közéjük tartozik, egész láncreakciót indít be. Annán látom, hogy borzalmasan dühös, Oya pedig, ha lehet, még annál is dühösebb, én viszont tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Szövetségekre mindig szükség van, mert az adja az erőt. Azzal semmire nem jutunk, ha mindenkit megölünk, aki csak elénk kerül.
Ennek ellenére meglep, hogy Anna közbelép, amikor Oya támadásba lendül. Nagyon gyors a nő, ezt el kell ismerni, Anna viszont úgy ugrik Mark segítségére, mint egy anyatigris, ami felnyitja a szemem. Akárki is a pasas, fontos neki. Még akkor is, ha jelen pillanatban Ő maga fojtaná meg, ráadásul Marknak is fontos a nővérem, hiszen felkeresett engem, hogy eljöjjünk érte. Akkor pedig szín tiszta aggodalmat véltem látni rajta.
Két másodperc telik talán el, mire döntök. Csettinthetnék is, de anélkül is simán ki tudom terjeszteni a mágiámat az egész szobára, minek köszönhetően mindenki kénytelen mozdulatlanná dermedni. Egyedül a nyakuk képes mozogni, de azon kívül minden egyéb fixen megáll - még Annáé is, akármennyire szeretem-, én pedig sóhajtok egyet fáradtan és megdörgölöm az orrnyergem. Csak ne imádnám ennyire az erőmet...
-Na jó. Nyugodjunk meg mindannyian.- közlöm végül, majd fel-alá kezdek járkálni.-Tudom, hogy ez egy igen pocsék fordulat, de nem hagyhatom, hogy megöld. Szükségünk van rá.- sandítok a boszira, majd Markra.-Te pedig... -veszek mély levegőt, majd folytatom.-Segíteni fogsz kijutni innen. Ha pedig megtudom, hogy át akarsz verni minket, én magam foglak kinyírni és hidd el, nem élvezetes, amikor a vér szó szerint megfagy az ereidben. Világos?- fúrom pillantásom az áruló íriszeibe, majd egy pillanat alatt véget vetek a fagynak és mindenkit mozogni engedek. Leszámítva a szektatagot, akivel azóta se tudom, hogy mihez kezdjünk.
-Nos. Válaszolj kérlek, a hozzád intézett kérdésekre, aztán meglátjuk, hogy életben maradhatsz-e.- közlöm, majd körbe pillantok a többieken is remélve, hogy sikerült a kedélyeket kellőképpen lecsillapítani. Senkit sem akarok bántani. Még ezt a nyamvadt szektatagot sem, pontosan azért, mert tudom jól, hogy milyen az, amikor egy pszichopata tele beszéli a fejedet a saját gondolataival. Az a ribanc pontosan ezt csinálta velünk is egykor. Elhitette velünk, hogy az, amit Ő gondol, az helyes. Mi rájöttünk, hogy ez nem így van, úgyhogy most már csak a srácon múlik, hogy megvilágosodik-e és jól dönt-e. Közben persze igyekszem továbbra is megmaradni egy kibaszott Svájcnak, aki nem engedi a többieknek, hogy egymás torkának essenek.-Ki tudsz minket vinni innen, igaz? - pillantok ismét Markra, aki fogalmam sincs még most sem, hogy melyik oldalon állhat. Romantikus elképzelés lenne az, hogy a nővérem miatt hátra hagyott az eddigi életével, de mi van, ha ez hülyeség? A romantika kihaló félben van. Talán, épp azért keresett fel engem, hogy elkapjon, ha már legutóbb nem sikerült ennek a szemét bandának. Mégis, naiv nőszemélyként nagyon bízom benne, hogy mellettünk van. Tényleg, nagyon nagyon szeretném, ha áruló lenne, de nem a miénk.

you dug your own grave now lie in it, revenge is a dish best served cold. I see red, a gun to your head, executioner style

Honnan a francból tudta, hol keressen?
Nem mondom ki hangosan a kérdést, de tudom, hogy Izzy minden egyes szót képes kiolvasni a szemeimből is, már csak azért is, mert valószínűleg az ő fejében ugyanez a kérdést fogalmazódott meg; nem mintha sok időnk lenne ezzel foglalkozni, tekintve, hogy legszótlanabb társunkat elnyeli az egyik szoba.
A szám sarka felfelé görbül. Nem olyan ez, mintha ettől a pillanattól kezdve öribarik lennénk Oyával, de az amúgy is meglehetősen feszült elmémnek valahol megnyugtató a gondolat, hogy alapvetően nem kellett csalódnom abban, amit a nőben mindig is láttam. Ok nélkül nem öl és nem hagy hátra senkit.
Mark szavaira nem késlekedek, rögtön odébb lépek az ajtótól, na nem azért, mert mostantól engedelmességet tervezek, vagy mert elfelejtettem volna, hogy van egy elintézetlen ügyünk, egyszerűen csak tudom, mikor nem megfelelő az idő az önzésre. Teátrális mozdulattal jelzem Marknak, hogy övé a terep, és – bár minden sejtem tiltakozik ellene, a józan eszem győzedelmeskedik – a húgomat is előre engedem. Rohadtul utálom a gondolatot, hogy mennyire tehetetlen vagyok, és azt is, hogy előbb teszem ki Izzyt a veszélynek, mint magamat, de itt most két boszorkány van használható erővel. És egyik sem én vagyok.
Mögöttük lépek be a szobába, készen arra, hogy Lou-val csináljak valamit, bármit, amivel az erőm nélkül is tehetek az érdekében, de aztán a szituáció egyáltalán nem úgy folytatódik, ahogy azt elképzeltem. Ahogy Lou mellé lépek, az addigi üres, fátyolos tekintete mintegy varázsszóra tisztul ki – nem miattam –, éppen abban a pillanatban, amikor nemkívánatos társasága megszólal.
Mark.
Felgyorsul a szívverésem, tekintetem hirtelen kapom az említett felé, szemeim szinte kiégetik az arcát, ujjaimban furcsa zsibbadás indul útnak. Ismerik egymást. Egy részem szeretné megállítani a gondolataim áradatát, ahogy túlságosan is gyorsan helyére kerülnek a kirakós darabjai, ahogy összeáll a fejemben a kép. Az örökös figyelmeztetések, hogy tudta, hol vagyok, hogy...
Hogy találkoztunk.
A felismerés úgy száguld át rajtam, mint egy vonat, zsibbadtan bámulom a férfit, aki már majdnem elkezdett többet jelenteni nekem a helyesnél, és közben pont neki köszönhetem, köszönhetjük az elmúlt hónapokat. Felsejlik előttem, milyen kellemes kis időtöltés volt ez itt, milyen érzés volt napról napra érezni, hogyan szívják el az erőmet, a kérdést minden egyes nap, amikor kinyílt az ajtó; vajon ma engem visznek el?
És még most sem néz rám.
Szánalmas a látvány és a jelenet, ahogy ott állok, mintha csak Izzy fagyaszott volna ebbe a pozícióba és kicsit úgy is érzem magam. Rohadtul nem érdekel az alak a szobában, Izzy biztos kézzel tartotta már az első pillanatban. Nem érdekel, mikor Oya felé indul, felőlem akár puszta kézzel is megfojthatja itt helyben. Ők sem tettek semmi szebbet a társainkkal.
Csak akkor rebben meg a tekintetem, mikor ismét meglátom Oyát a szemem sarkából. Tűz vág végig az ereimen, keresem a mágiát, amitől megfosztottak, de még mindig csak szánalmas maradékát találom, semmi másra nem megyek azon kívül, hogy felforrósítom az ívet, ahol a nő tenyere találkozik az üveggel; az elmém tudja, hogy nincs más esélyem, és még azelőtt mozdítja a testem, hogy végiggondolnám a szándékot.
– Ne!
Szinte repülésnek hat a mozdulat, ahogy elrugaszkodom, kinyújtott kezemmel Oya karja felé lendülök, hogy el tudjam kapni, vagy legalább el tudjam lökni a csuklóját, még mielőtt túl késő lesz.

loud voices calling for revenge, cold metal triggers on their fingertips, the midnight streets are running red

Áruló – követem a fiatal, girhes férfi elvadult tekintetét. Áruló! – üvölti, mint a fába szorult féreg. Mark, te mocskos áruló! – csak úgy zúdulnak belőle a szitokszavak, de nagyobb a füstje, mint a lángja; hiába tudta transz alá vonni a már magához térő Lou-t, az egyik-, ereje teljében lévő Navarro lány béklyóiból már nem tud szabadulni. Torz arccal, vérbő szemekkel, villogó tekintettel ordít Markra kikelve magából.
El tudom képzelni, hogy most mit érezhet. Engem is elárultak hajdanán, még a Harrison birtok lakói, azok a halandó férgek, akiken titokban segítettem. Akkor még volt bennem jó akarás, volt bennem vágy, hogy megvédjem őket, hogy megmentsem a szánalmas, mocskos kis életüket – mert sajnáltam őket, jobban, mint saját magamat, mert én legalább tudtam tenni valamit őértük, míg ők magatehetetlen rabjai lettek magának az időnek. Elárultak, és, amikor már nem volt, akit életben hagytam volna, mindet megöltem. Azt hiszem, önnönmagam egy részét is elnyelte a föld, mélyen magába fogadta, és eltemette.
Áruló. Ez vagy te, Mark. Hogy voltál képes erre? Rá van írva a képedre, hogy jelent – vagy, legalábbis, jelentett - neked valamit az a nő, Anna, és, ha ő számít, a testvére is, nem? Mégis, az egyikük rabbá lett – miattad. Azt hiszed, hogy olyan önző vagyok, hogy nem vettem észre másokat? Hogy nem láttam azokat a gyenge, szerencsétlen kiválasztottakat az elején? Hogy nem éreztem őket? Hogy nem hallottam a vérfarkasok vonyítását, és a vámpírok üvöltését? Azt hiszed, hogy vak és süket vagyok? Hogy nincs bennem annyi büszkeség, hogy revansot vegyek – nem csak magam miatt, drága Mark, hanem mindannyiuk miatt?
Ostoba vagy, Mark.
Gyalázatos, alantas patkány, aki a saját faja ellen fordult, ki tudja, miért. Talán a nagyobb hatalom végett, az erő miatt, amit ígértek. Mert egyébként gyenge vagy, hogy magad szerezd meg azt, ami kell. Ezért elvetted...
De most én veszek el tőled valamit – csak miután a fény tompán villan egy hegyes üvegszilánkon.
- Ne hallgass rá – sziszegem, Isabelle-nek szánva szavaimat, közelebb lépve a fiatal férfihez, rám nem jellemző gyengédséggel simítva végig orcáján. – Miért? – kérdezem tőle fátyolos hangon, brandy színű pillantásomat az övébe vájva. – Miért akarjátok az erőnket? Te csak egy gyalog vagy... mit gondolsz, mi lesz a sorsod, ha beteljesítetted a végzetedet, hm? Téged megkímélnek? Úgy hiszem, minden csepp mágia érték a társaidnak, és, ha azt hiszed, hogy téged majd megszánnak, akkor nagyobbat nem is tévedhetnél – körmeimet az arcába vájom, végighúzom a bőrén, sekély, hosszanti sebeket ejtve rajta. És kinevetem.
És még akkor is nevetek, amikor Mark felé fordulok, szoknyám ráncaiba rejtve kezemet, tenyeremben az üvegszilánkkal. Kihasználom, hogy Isabelle a girhes, fiatal férfit ejtette rabul, és kihasználom Anna pillanatnyi figyelmetlenségét, amit már Lou-nak szentelt. Valóban... milyen kár.
- Áruló – most én sziszegem Mark képébe a jelzőt, amivel az imént még a társa illette, és egy szívdobbanásnyi idő alatt történik minden, minden... a karom izmai megfeszülnek, és úgy csapok le, mint a kígyó, amely után rám aggatták a gúnynevemet. A nyaki ütőerét célzom meg, szinte látom, ahogy még lüktet egyet - talán egy utolsót -, és talán az üveg tűhegyes csúcsa a húsába mártózik – lehet, hogy ott, ahova szántam, lehet, hogy csupán a vállába, az is lehet, hogy végül az arcát szakítja fel, vagy éppen megmenti őt a vakszerencse -, miközben az én tenyeremből, a mély sebből, ami keletkezett, vér tódul.

It's a Trap!!!

Sok mindent lehetett volna elmondani az életemről, de azt nem, hogy fenékig tejfel volt. Néhány pillanatig még ott álltam bent a színes szobában a szektataggal, a következőben pedig már egy teljesen más helyen, mintha ugrottam volna egyet a világban egy portálon keresztül teret, és időt meghazudtolón.
Ott álltam egy templomban, egy Armani öltönyben, nyakkendővel, mellettem Jack-el, kinek bárgyú vigyor ült a képén. Szívem vadul kalapált, hisz álmaim asszonyára vártam. Arra a nőre, aki mellett képes voltam megnyugodni, aki kihozta belőlem a legjobbat. Vártunk, s a következő pillanatban nyílt az ajtó, s felhangzott a templomi orgona hangja. Lassú léptekkel, mintha úszott volna, indult meg felém, oldalán a kísérőjével, s elém élve megtorpantak, majd lekerült a fátyol, s csókot hintettek menyasszonyom homlokára.
Egy darabig csak néztem őt, majd kezem nyújtottam felé, s lassanként összekulcsolódtak ujjaink.
Szép emlék volt. A lehető legszebb, s talán az egyetlen amit valaha is átéltem. Bár a fene tudja, talán elpuhultam az idő során, de ez tényleg egy meghatározó élmény volt életemben, ám azt nem tudtam miért is ezt választották a számomra.
Ám ez a nyugalom nem maradt meg sokáig. Ugrott a kép, s ott álltunk az esőben. Ő és én. Lendült a kezem, majd szemetesek robbantak szét a tűzben, mit bennük keltettem, s egy alak emelkedett a falhoz, miközben arcán vigyor égett. Bántotta őt!!
A következő pillanatban a pofa lángra kapott, s pillanatok leforgása alatt égett hamuvá, ő pedig rémülten, s undorral nézett felém, menekülve előlem, fejemhez vágva, hogy egy szörnyeteg vagyok! Semmivel sem különb másoktól.
Szörnyeteg vagy!!! Visszhangzott a fejemben a mondat, még akkor is, mikor lassanként kitisztult a kép, s a többiek  már ott álltak a közelemben, mintha mi sem történt volna. Mintha el sem hagytuk volna egymást.
Összevont szemöldökkel pillantottam körbe, keresve a helyem, hisz az előbb még olyan volt, mintha máshol lettem volna szabadon, és erre tessék!! Ismét itt vagyok ezen az átokverte helyen, erőm nélkül, ami még pislákolni sem látszott!! Az hogy éppen mi történt körülöttem néhány pillanatig nem is érdekelt, hisz ebben a hirtelen jött váltásban, azt sem tudtam merre van a fent és lent.
Még is mikor észrevettem a pofát magam előtt, aki talán a pasasnak hála megszakította velem a kapcsolatot, a legszívesebben neki estem volna, s már mozdult is a kezem, mikor eszembe jutott, hogy az erőm bizony még valahol a holdban van, és bizony a szolgálati fegyverem sincs sehol, pedig szívesen bele eresztettem volna egy sorozatot a kedves szektatagba!

Meet with the Temple Of the Mighty.

Mondhatnám, hogy akárhányszor hasonló helyzetbe képzeltem magam, mindig jobb társaság vett körül, de akkor hazudnék. Sosem feltételeztem, hogy valaha is hasonló helyzetbe kerülök majd. Mármint nem az a része nem klappol, hogy valaki ártani akarhat nekem vagy a nővéremnek -netán sok más boszorkánynak is-, hanem az, hogy kik tették ezt. Alapjaiban rengeti meg az eddigi hitemet, miszerint nekünk, boszorkányoknak kellene uralkodnunk, hiszen itt egy újabb példa most arra, hogy bizony köztünk is akadnak elmebetegek bőven. Próbálom megérteni, hogy mi lehet ez az egész, hogy mi a céljuk, de úgy tűnik, nem vagyok eléggé elmeháborodott ahhoz, hogy érthessem. Ahhoz viszont eléggé az vagyok, hogy ki akarjam nyírni az egész csürhét, amiért ártottak a nővéremnek. Nekünk.
A rövid üdvözlés és a kellemes bemutatkozások után útnak indulunk és tekintve, hogy ez a Mark nevű fazon olyan otthonosan mozog ebben a romhalmazban, végül rá bízzuk a vezetést. Nem tudnám megmondani jelenleg, hogy ez jó avagy rossz döntés-e inkább,  mert nem igazán volt időm kiismerni, így Anna kérdésére is egy tanácstalan ábrázat, egy vállvonás és egy fejrázás a válaszom. - Próbáltam a nyomodra bukkanni, mire egy nap megjelent és közölte, hogy ismeri a nővéremet és tudja, hogy hol keressem.- suttogom el röviden a választ, bár tekintve, hogy síri csend van a folyosón, biztos vagyok benne, hogy mindenki hallja. Pillanatokkal később azonban a csendet egy ajtó csattanása szakítja meg, miután felfedezzük, hogy szerény kis csapatunk másik férfi tagja eltűnt. -Remek... - jegyzem meg halkan, hiszen sosem akartam egy horrorfilm kellős közepébe csöppenni, már pedig ez egyre inkább olyan.
Egy dolog biztos azonban: akárkikkel is hozott most össze a sors, egy csapat vagyunk vagy mi. Egymásra számíthatunk és az a fazon különben is együtt raboskodott Annával, szóval esélytelen, hogy csak úgy itt hagyjuk. Meglepő ugyan, de ezt mindannyian így gondoljuk.
-Talán megfagyaszhatom, hogy... -kezdek el hangosan gondolkozni a zárt ajtó láttán, de természetesen az egy szem pasas, aki még velünk van, magára vállalja a hős szerepét. Nekem sem kell kétszer mondani, hogy menjek odébb; egy finom kézmozdulattal jelzem, hogy fáradjon előre és a háttérből figyelem inkább, ahogy segítségül hívja az erejét.
-Segíthetek...- ajánlom fel a háta mögül, de végül jobbnak látom, ha inkább hátul maradok és onnan fedezek mindenkit, nehogy a végén sarokba szorítsanak mindannyiunkat. Végtére is, ez akár csapda is lehet. Egy pillanatra meg is érintem Anna vállát, hogy figyelmeztessem szavak nélkül, hogy ne menjen be oda, de aztán a folyosóra koncentrálok félig-meddig a többieket lesve, hogy mi történhet odabent.

loud voices calling for revenge, cold metal triggers on their fingertips, the midnight streets are running red

Anna arcát látva kétes, sötét vigyorra feszülnek ajkaim. Ismerem ezt a pillantást, ezt az ábrázatot. Pont úgy méreget, mint annakidején Mrs. Harrison, amikor azt hitte, hogy a férje velem tölti pásztoróráit. Pedig, ha tudta volna, hogy egyenesen felfordult a gyomrom a fogva tartómtól, és az álmatlan éjszakáimon a megölését tervezgettem, képzeltem el, hogy milyen érzés lesz majd egy kővel beverni a fejét, hallani, ahogy a koponyája darabokra törik, akkor bizonyára magasról tett volna a létezésemre, és új férjet keresett volna magának. Mrs. Harrison egy buta némber volt, és sajnálom, hogy egy lapon kell emlegetnem azt a fehér szukát, és Annabelle Navarrót. Ennél azért többre becsültem a boszorkányt.
Megindulunk a kifelé vezetőnek hitt úton, a grál lovag legelöl, mögötte a lányok, aztán én, Lou-val a sarkamban. Nyilvánvalóan furcsa egybeesés is lehetne, hogy a warlock ilyen jól ismeri ezt a helyet, hogy tudja azt is, hogy valamiféle kötelék megbomlott, és az meg aztán pláne érdekfeszítő, hogy még arról is van tudomása, hogy voltaképpen itt semmi sem az, aminek látszik. És, amikor ezt közli is velünk, felvonom egyik szemöldökömet, és halk hmm hangot hallatok. Jobb résen lenni, és olybá tűnik, hogy nem csak a kúria mivoltából adódóan. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem használhatom ki a férfit arra, hogy kivigyen minket innen, és így, vagy úgy, előbb, vagy utóbb, de visszakapjam az erőmet. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a Navarro lányokat nemigen óhajtja veszélybe sodorni, és, sajnálatos módon, itt van ez a nagyszájú kolonc a nyakukon, amitől nem olyan egyszerű megszabadulni. Just sayin’.
Ha erőm teljében lennék, bizonyára megéreztem volna a talaj rezgéseiből, ahogy Lou léptei lassulnak, majd megáll az ajtó előtt, ami bevágódott mögötte. Ha nem vettek volna el tőlem mindent, ami egy kicsit is számít, megmenthettem volna. Megtettem volna. Már csak azért is, mert ő is mágiahasználó, tehát felsőbbrendű, másfelől meg van bennem afféle betyárbecsület – elvégre New Orleansban a nép fiaként lányaként szeretett, nem véletlenül -, és meg akarom adni az esélyt neki arra, hogy, ha úgy érzi, bosszút álljon. Én ugyanis azt tervezem, mióta ide hoztak bennünket. De nem éreztem, csak egy pillanatra nem figyeltem rá eléggé, és a következő másodpercben már se híre, se hamva sem volt a férfinek.
- Bassza meg – sziszegve szűröm fogaim közt, mikor én is megindulok az ajtó felé. Ami zárva van. Tekintetemmel valami nagyobb, és erősebb berendezési darabot keresek, egy gyertyatartót, vagy egy bárdot a falon, amivel nekieshetnék az ajtónak. Anna nekem címzett szavaira felé fordítom az arcomat. – Eszembe sem jutott ilyesmi – felelem, cinkos mosolyra görbült ajkakkal. Egy kicsit jobban kell koncentrálnom, és egy kicsit zavarosabb a kép, mint általában, de azért azt így is látom, amire kíváncsi vagyok. - Ketten vannak bent. Lou és egy nő – (vagy egy csenevész férfi). Olyan ez, mint, amikor a denevérek ultrahang segítségével tájékozódnak, én hasonlóképpen, csak a föld rezgései által látok.
- Be tudod robbantani, vagy van nálad valami fegyver, amivel szét tudod lőni a zárat? – kérdezem Anna pasiját, akinek még mindig nem tudom a nevét. Nem, mintha ez számítani fog majd akkor, ha kiderül, kiféle-miféle, és belököm abba a gödörbe, amit nekem ásott - vagy harminc láb mélyen a föld alá.

you dug your own grave now lie in it, revenge is a dish best served cold. I see red, a gun to your head, executioner style

A tekintetem nem szór kevesebb lángot, ahogy csupán a fejemet oldalra fordítva Oyára meredek; értem én, hogy ennyire kétségbe van esve, én sem szeretnék a kelleténél több időt eltölteni ezen az elcseszett helyen, de nem veszi észre, hogy itt valami rohadtul bűzlik? Ráadásul éppen Mark körül, amitől valami oknál fogva rohadtul pipa leszek, és mégis ez az egyetlen ok, amiért nem olvasom a gondolataimat hangosan is a kedves kis barátnőm fejére. Egyszerűen érzem, hogy nem kerek a sztori, ugyanakkor azt is tudom, hogy ha csak félig is igazak a sejtéseim, nem szeretném Oyát Mark közelében tudni.
Én akarom leszedni a fejét.
Ettől a hirtelen küldetéstudattól viszont egy kicsit sem lesz kevésbé gyilkos a pillantásom, amikor az említett gavallér válasz nélkül hagy és egyszerűen csak elmegy mellettem. A fogaimat csikorgatom, és rohadt nagy szerencséje, hogy elvették az erőmet, különben esetleg lángba borulna a haja. A feje körül pattogó apró szikrákhoz meg semmi közöm.
Nyilván.
– Feltűnően sokat tudsz erről a helyről – jegyzem meg fennhangon, tekintetem úgy fúrva a háta közepébe, hogy remélem, érzi. Az eszem viszont nem ment el teljesen, nem fogok egy helyben állva toporzékolni, mint egy kislány; majd később számolok vele, addig is inkább szorosan a húgom mellé szegődve kezdem követni. – Neked mondott bármit is? – hajolok közelebb Izzyhez, fojtott hangon feltéve a kérdést, elsősorban azért, mert rajtam kívül láthatóan senki mást nem izgat, honnan a francból ismerheti Mark betéve ezt a romhalmazt. Ha valaki, Izzy biztosan tudni fogja, hogy nem azért lovagolok a témán, mert épp nincs jobb dolgom.
Bevallom, legcsendesebb cellatársamra nem fordítok kellő figyelmet, egyszerűen csak biztosra veszem, hogy ő is jön utánunk, egészen addig a pillanatig, míg meg nem hallom egy ajtó dörrenését valahol a hátunk mögött. Azonnal megpördülök a saját tengelyem körül – ha már erőm alig van, legalább egyéb szempontból legyek a topon –, így még éppen el tudom kapni a pillantásommal azt az ajtót, ami előtt éppen leül a finom porréteg, jelezve, hogy ott mozgás volt.
Ahogy azt is látom, hogy Lou nincs sehol.
– Lou?! – szólítom meg hangosan, de a lábaim már visznek is az ajtó irányába. Ösztönös a mozdulat, ahogy előtte a hátam mögé terelem Izzyt; nem mintha rászorulna és nem mintha most épp nem ő lenne az, aki meg tudna védeni engem, egyszerűen csak belém van kódolva. – Lou, odabent vagy? – Nekifeszülök az ajtónak, de két rántás után biztos lehetek benne, hogy ezt nem lesz olyan egyszerű művelet kinyitni, ezért el is lépek onnan, segélykérőn pillantva előbb Izzyre, aztán Markra. És igen, végül Oyára is, bár az ő mágiája sem elég erős még ahhoz, hogy beszakítsa az ajtót, vagy ilyesmi. – Túl sok ideig bírta velünk ahhoz, hogy csak úgy itt hagyjuk. – Ki tudja hány hónapja először beszélek hozzá viszonylag emberi hangnemben, de úgy érzem, Lou tényleg megérdemli, hogy most ne magunkkal és egymással foglalkozzunk.

It's a Trap!!!

Vannak dolgok az ember életében, amik elég rendesen képesek megbélyegezni egy adott napot. Vannak olyan időszakok, mikor azt kívánja valaki, hogy bárcsak fel se kelt volna. Hát az elmúlt hónapokban, én bizony így éreztem. Főleg mikor a hölgyemények egymást túllicitálva mind hangerőben, mind szavakban próbáltak túltenni a másikon.
Kegyetlen őszinteség, hideg és meleg egyaránt.
Ha esetleg nem lenne világos, miért is lettem szófukar, akkor erre a legmegfelelőbb magyarázat az anyám. Egy karakán nőszemély, aki a mord pökhendi viselkedésével, még egy szöget is képes sírásra bírni, akinél már gyerekként megtanulja az ember, jobb nem kötekedni egy mérges nővel, és nem beledumálni a mondanivalójába.
Talán egyetlen mázli az volt, hogy ez erőnk szépen eltűnt, és azok ketten, nem tudták kinyírni egymást…
De visszakanyarodva mindehhez a katyvaszhoz, bővült a kis társaság, és lassanként megindultunk a folyosón, hagytam, hadd bájologjanak egymással, s némileg lemaradtam mögöttük, és fürkésztem a környezetet. Beleillett volna egy horrorfilmbe is, ezekkel a málladozó falakkal, és minden mással.
Gondolatmenetemből, és a fejemben lezajló ezer meg egy forgatókönyvből visszarántott a valóságba egy feltáruló ajtó. Megtorpantam. Tekintetem egy pillanatra a többiekre emeltem, s szólásra nyitottam a számat, ám elég alaposan elvoltak foglalva magukkal, így nyilván meg sem hallották, hogy szóltam, így tekintetem visszavándorolt a szobára.
Színek mindenfelé. Odabent nyoma sem volt a málladozásnak. Közelebb léptem pár lépést, ám még nem mentem be.
Így visszagondolva eszembe juthatott volna, hogy minden valamirevaló horrorfilmben akad egy hasonló jelenet, és bemenni bizony nem szabad, ám utólag mindig okos az ember.
Egy darabig még figyeltem, s tettem még egy próbát a kis csapat felé, ám hasztalannak bizonyúlt, így beléptem a szobába.
Odabent nem nézelődhettem sokáig, hisz a következő pillanatban az ajtó hatalmas dörrenéssel becsapódott mögöttem, én pedig hiába feszültem az ajtónak, s próbáltam kinyitni azt.
- Remek… igazán remek… - elléptem hát a közeléből, s  ismét körbenéztem odabent, ám szinte még arra sem volt időm, hogy megrettenjek, vagy hogy reflexszerűen kapjak az ott nem lévő fegyverem után ( zsaru reflex),   egy alak lépett ki a homályból, s szinte abban a pillanatban a hatalmába kerített. Én pedig csak álltam ott némán, mereven meredve a szektatagra, mintha valami elcseszett marionett baba lennék, aki csak arra vár, hogy megrángassák a drótokat…

Freedom??

Igazi idill… megtalálta, végre legalább ezen a téren csend lesz, s nem kell hallgatni tovább, hogy majd a testvére eljön érte. Juhuuu!! Kezdtem unni ezen nőszemélyek civakodásait, s a legtöbb alkalommal már a hajamat téptem volna, s az idegtől, amit a vitáik okoztak, bizony szívesen felgyújtottam volna már ezt a tetves kócerájt, hogy végre elhúzhassak innen, és visszakapjam a kis unalmas életem az anyámmal, aki nem képes nyugalmat hagyni, az exemmel, akivel a kapcsolatom, nos az utóbbi időben elég furcsa vonalban mozgott, és a munkámmal, ami némi menekülést biztosított számomra.
Elhessegetve ezeket a gondolatokat néztem végig ezen a díszes társaságon, s dörgöltem meg orrnyergem, mikor Oya a tőle megszokott finomsággal közölte, hogy talán nem most kellene nyalniuk egymást. Persze ő másképpen fogalmazott, amit csak egy fej ingatással nyugtáztam.
A pasas, aki érkezett velük, nem tűnt a legbizalomgerjesztőbbnek, de hahó, én sem vagyok az a  fajta fickó, aki belopja egyből magát a másik ember szívébe.
Oya megjegyzése az erőnk visszaszerzéséről igazán lényegre törő volt, hisz úgy hiszem kik idebent voltunk ezekben a hónapokban, másra sem vágyunk, mint azt visszakapni, és alaposan seggberúgni azokat, akik szórakoztak velünk.  Egy mondatra felszaladt a szemöldököm, s karba fontam karjaim, s legszívesebben nekivetettem volna hátam a falnak, ám mivel itt semmi sem az aminek látszik, egy csak a tőlem már megszokott módon szólaltam meg.
- Idegenvezető… Ez esetben húzzunk innen a picsába a tiéd az elsőbbség koma! - címeztem szavaim a fickó irányába, aztán csak úgy megjegyeztem - Ha kiértünk, majd járhatjátok az örömtáncot, a család egyesítés miatt… -azt hiszem, ez volt itttartózkodásom leghosszabb mondata irányukba.
A felesleges fecsegés, és a nyilvánvalók ismételgetése, nos igen… Erőnk nem volt, és bizony nem fogják azt vigyorogva, vagy éppen bocsánatkérő boci szemekkel visszaadni azt. Amondó voltam, hogy mihamarabb ki akarok kerülni erről a vesztőhelyről. Kaptunk pár érdekes információt, és nyilván nem lesz sétagalopp, de ha be tudtak jönni, akkor ki is tudunk menni. Akár hosszú lesz, akár nem, de ki kell mennünk innen.
A beszélgetésük többi részén csendben voltam, s csak hordoztam körbe tekintetem, figyelve, még is merrefelé kellene indulni. Rühelltem, hogy nem volt meg az erőm, hogy gyenge voltam. Az talán kevésbé zavart, hogy Oya őszinte mint mindig, és kimondja az első gondolatát. Azt kell mondanom, ez idő alatt egészen hozzá szoktam. Bár abban is biztos voltam, hogy egyikükkel sem fogok dumapartikat tartani az események után. Legalább is ha egymás közelében vannak...

loud voices calling for revenge, cold metal triggers on their fingertips, the midnight streets are running red

Csak egy egészen aprócskát bosszant, hogy úgy ugrálják körbe egymást a Navarro lányok, mint két, bedrogozott csillámpóni, miközben nem csak az én erőm-, de a felbukkant Isabelle nővérének az erejét is elvették, ahogy Lou-ét is (nem felejtettem ám el szófukar barátunkat). És ezek itt ölelgetik egymást! Le ne menjek hídba. Isabelle szavait el is engedem a fülem mellett, annak ellenére is, hogy bár nem nekem mondta őket, tisztán értettem, hogy minden-egyes-kibaszott-szót, és annak is tökéletesen tudatában vagyok, hogy nekem címzi őket. Igazság szerint két dolog villódzik a fejemben, mint egy-egy kicseszett neon felírat:
a, ki kell jutnunk innen, és
b, vissza kell szereznem az erőmet (még, ha ez azzal is jár, hogy Annabelle is visszakapja a sajátját; ezt még tőle sem venném el).
Úgyhogy nem, nem érünk rá lepacsizni, és az örömködést is korainak tartom még úgy, hogy csak itt állunk, a félhomályos derengésben, mint fasz a lakodalomban.
- Ugyan, kérlek... tényleg azt hiszed, hogy rájuk gondoltam? – tekintetem a másik két mágiahasználóra vándorol, akiket lesajnáló egykedvűséggel mérek végig. Aztán végül is a nő nagy nehezen kiköhög némi információt azokról, akik bezártak minket ide. Ugyan nem sokat, de ez is több annál, mint, amit mi tudunk ezekről az arcátlan férgekről. Az egy dolog, hogy a felsőbbrendű teremtmények arra kárhoztatják a semmirekellő halandókat, hogy elnyomják – vagy akár eltüntetik őket a föld színéről -, de az egy egészen más, beteges lapra tartozik, amikor a saját fajtádat ölöd, és az erejébe merítkezel. Indokolatlanul. Mert arra azért emlékeznék, ha mocskosul beleköptem volna egy nagyobb koven levesébe, és kiscserkész becsszó, ilyesmi nem történt rövidnek és eseménytelennek nem nevezhető létezésem során. Vagy, ha mégis, az a koven már nem létezik. Hopsz.
Persze Annabelle is összerakja a képet, azt a képet – mindenféle ellentétünk, vagy ellenérzésünk dacára ugyanarra az eredményre jut -, mint én. Okos kislány.
Aztán megint valami teljesen más dologra terelődik a figyelem, mint, amire kellene (a kijutásra, vagy az erőnk visszaszerzésére, vagy, nem is tudom, hogy nekem senki nem hozott egy kis kokaint...).
- Ez nem lehet igaz... komolyan most akarsz mesedélutánt tartani? – felvont szemöldökkel, és szikrázó pillantással nézek Annára.

you dug your own grave now lie in it, revenge is a dish best served cold. I see red, a gun to your head, executioner style

Látványosan forgatom a szemeimet, és igen, még grimaszolok is őszentsége hangja hallatán, de legalább most nem kiabál. Nem méltatom válaszra, igazából már kurvára fárasztó az örökös negativitása, úgy értem én is rohadtul frusztrált vagyok úgy nagyjából minden miatt is, de annyira azért nem vettek még ki ezek a nyomorultak – akárkik legyenek is –, hogy hallucináljak. Olyan biztosan tudom, hogy Izzy a közelben van, mint ahogy az égről tudom, hogy kék... persze, ez utóbbit nem láttam már egy ideje.
Szegény Lou leginkább csendben vezeti a sort, ahogy eddig is próbált kimaradni a tűzvonalból. Egy egész kis szánalmat azért érzek az irányában, hogy pont sikerült kifognia egy ilyen párosítást maga mellé, pedig amúgy is épp elég szívás ez az egész helyzet.
Mondjuk, amikor a ki tudja honnan előkerült ajtón átbújva megpillantom Izzyt a folyosón, a legtöbb bajomról kapásból megfeledkezem, és még csak le sem akarom különösebben cseszni, amiért nem tartotta távol magát ettől a leprateleptől; én is ugyanezt csináltam volna, ha róla van szó. Elmosolyodom a világ leghülyébb kérdésére adott legegyértelműbb válaszon, máris érzem, hogy legalább félig elkezd visszatérni belém az élet. A mágiám még mindig olyan távol van, mintha valaki elzárta volna egy palackba, de az a kis maradék, amitől egyáltalán a létezése tudatosul bennem, ugyanúgy érzi a húgom közelségét. Mint mindig.
És nem, ennek Markhoz semmi köze.
– Pedig épp most tetted meg – mutatok rá az egyértelműre, még akkor is, ha látványosan nem néz a szemembe. – Én is örülök, hogy egyben vagyok – jegyzem meg szemrehányóan, de hagyom, hadd nézegesse a félig leomlott vakolatot, ha az annyival érdekesebb.
Inkább Izzy felé fordulok, azaz fordulnék, ha Oya nem ezt a pillanatot választaná, hogy megszólaljon a maga kedves és aranyos módján. Újra a plafonra emelem a tekintetem, Izzy szavaira azonban elnevetem magam. Persze, Oya nem egy életbiztosítás senki számára, amikor szabadon jár-kel odakint, de azért ezt a fajta bezártságot még neki sem kívántam volna. Talán csak néha.
Követem a pillantását, amikor Markra mered, valahol még kíváncsi is lennék a reakciójára, mert ha tőlem gyakran kapott fejfájást, akkor Oya súlyos migrént fog neki okozni, ebben biztos vagyok.
– Tényleg azt hiszed, hogy ez csak így megy? – vonom fel a szemöldököm, amikor rám néz. – Hónapok óta szívják el az erőnket, de ők majd csettintenek egyet és minden újra a régi lesz. – Megrázom a fejem, amolyan ezt te sem gondolhatod komolyan módon, és visszafordulok Izzyhez, lehalkítva a hangomat. – Annyi erőnk sincs, hogy szikrákat pattogtassunk a tenyerünkből. Majdnem olyan, mint... – Nem fejezem be a mondatot, ő is tudja, mire gondolok. Ugyanilyen varázslatot bocsátottunk arra a láncra Benedictnek.
– Úgy érted, a saját létezésüket? – kérdezek vissza meglepve, amikor felvázolja a hablatyot valami bandáról. Boszorkányokat gyűjtögető boszorkányok? Ez elég betegesen hangzik, főleg ha arra gondolok, hogy mi még egész jól megúsztuk ahhoz képest. Az erőnktől talán megfosztottak, de legalább nem tűntünk el nyomtalanul, mint némelyik cellatársunk.
– Ó, szóval idegenvezetőnk is van, na ez már érdekes. – Összefonom magam előtt a kezeimet és a homlokom is ráncba szalad, ahogy Markra meredek. Remélem, hogy ezúttal végre méltóztat rám nézni, de ha nem teszi, hát én lépek oda hozzá és fordítom magam felé a vállánál fogva, hogy a szemébe tudjak nézni. – Szeretnél valamit elmesélni? – kérdezem fojtott hangon. Nem valószínű, hogy komolyan vettem volna Izzy szóhasználatát, ha nem éppen Mark lett volna az, aki az elrablásom előtti hetekben őrületbe kergetett az állandó paranoiájával.

Meet with the Temple Of the Mighty.

Majdnem olyan ez a találkozás, mint amikor az ember egy kellemetlen karácsonyi családi ebédre érkezik. Vagyis, ha valaha lett volna ilyesmiben részem, azt pont így képzeltem volna el. Az egyik pasi közli, ami már amúgy is egyértelmű, a másik pedig beveri a durcit, miközben én őszintén örülök, hogy meg van a nővérem. Ők persze el sem tudják képzelni, hogy ez milyen érzés lehet. Mintha újra megtaláltam volna a másik felem, ami egyben azt is jelenti, hogy bármekkora is legyen a kaki, kimászunk belőle. A colos feka csak azonban cseppet sem próbál úgy viselkedni, hogy az ember ne akarja azon nyomban kettéfejelni, de már megtanultam kezelni az ilyen embereket. Nemtetszésemet először csak egy szemöldök felvonás jelzi, de ekkor is, csak a bal oldali mozdul, amiből csak Anna tudhatja, hogy a nő máris beette magát picinyke fagyos szívembe. Utána a nővéremre pillantok és a legbájosabb mosollyal az arcomon hozzá intézem a szavaimat. Nem a ribihez. Annához. Amúgy is olyan a csaj, mint egy béna Beyoncé utánzat.
-Jajj, de tüneményes. Nem is értem, miért zárhatták be ide...- sóhajtok drámaian, hogy aztán körbe pillantsak a folyosón meg a körülöttem lévő arcokon. Olyan érzésem van, mintha valami béna horrorfilm főszereplői lennénk. Azok, akik a végén vagy kijutnak, de kissé megcsappan a létszámuk [strike]ha a feka csajra pillantok nagyon remélem, hogy így lesz[/color] vagy azok, akik mind kijutnak és kinyírják a rossz fiút. Még nem jöttem rá, hogy melyik verzió igaz ránk.
A nő szavait hallva Markra pillantok, akiben persze, hogy eszem ágában sincs elejétől kezdve megbízni és akivel kapcsolatban én is ugyanezt éreztem. Mondjuk a nyakamat tennem rá, hogy nem fog nekünk semmilyen választ sem adni és persze az is egyértelmű, hogy ettől még Beyoncé nem lesz szimpatikusabb.
-Valami magasztos nevű banda a felelős az egészért, akik ebbe a kúriába gyűjtögettek boszorkányokat. Tán Isten elleni véteknek gondolják a létezésünket vagy valami ilyesmi.- vágok unott fejet, mert ez a blabla annyira nem fontos most szerintem. Inkább arra kellene koncentrálnunk hogy kijussunk erről a lepratelepről valahogy, miközben szét is rúgjuk ezen alakok hátsóját. -Minden esetre a fél város elindult ide, aztán bejutottunk de most remélem, hogy az idegenvezetőnk ki is visz minket innen.- lesek várakozón Markra, hiszen én is éreztem, hogy ő bizony nem üres kézzel érkezett na meg amúgy is olyan magabiztos volt a hellyel kapcsolatban.

loud voices calling for revenge, cold metal triggers on their fingertips, the midnight streets are running red

- Hallgass már, baszd meg – már nem vagyok olyan hangos, mint hetekkel ezelőtt, de a hangom erélyességétől még a láthatatlan béklyók, és rácsok sem tudtak megfosztani. Szavaimat a Navarro nőnek intézem, mint a legtöbbet ez előtt. – Kurvára nincs itt senki – és nem is jönnek. Egyre erősebb kiélését érzem annak, hogy puszta kézzel vessek véget a hallucinációinak...
Nem jön senki. Pont úgy nem, ahogy hetekkel, vagy hónapokkal ez előtt sem, amikor ugyanezt mondta – vagy, amikor én képzeltem azt, hogy ezt mondja. Nem tudom, melyikünk képzelődik. Csak azt tudom biztosan, hogy ez nem mehet már így sokáig. Az erőm folyamatosan szivárog el az ereimből, érzem, ahogy egyre kevesebb, hogy általa én is kevesebb vagyok. Lassan nem egyéb, csupán egy olyan halandó leszek, akiket tucatszám ölök, és öltem, mióta megszöktem Harrsiontól. És az nem tegnap volt, jobb, ha ennyiben maradunk.
Eleinte nem ettem. Hanyag mozdulattal vertem ki a tányért meg a poharat a nő kezéből, aki hozta, és az ételnek puszta jóindulattal sem nevezhető moslék a ruháján folyt végig, mint a hányás. Aztán, pár nappal később, vértől mocskos pofával nevettem ugyanennek a nőnek a képébe, aminek hozadéka először újabb felszakadt szemöldök-, később pedig véraláfutás lett.
Siralomház. Csak így nevezem magamban a helyet, ahol vagyunk. Minden nap, minden éjszaka vérfagyasztó sikítás és velőtrázó ordítás hallatszik a kúria különböző pontjaiból. És, ki tudja, melyikünk lesz a következő. Remélem, Anna. Lou legalább kussban van.
Végül most, még mielőtt Annabelle a fejemhez vághatna valamit, ami úgyis leperegne rólam, az ajtó kitárul előttünk. A nyikorgásra kapom fel a fejem, szemöldökömet összevonom, szemeimet résnyire szűkítem; miféle ármány ez, milyen csapdába csalogatnak minket épp?
- Ne foglalkozz ilyen lényegtelen apróságokkal – forgatom a szemeimet, Annára sandítva. – Húzzunk innen – nyilván én sem felejtettem el, hogy azok, akik ide hoztak minket, ugyanazok, akik elvették az erőnket. Nem. Én sosem felejtek. De ahhoz ki kell jutnom innen, hogy a hordámmal visszatérjek ide, és addig szorongassuk ezeket a férgeket, amíg vissza nem adják azt, amit elvettek tőlem.
Amikor Anna mellett megnyílik a fal, és ő belép a titkos ajtón, jobb ötlet, vagy egyéb választás hiányában, Lou és én követjük. És, lám, lám, kit látnak szemeim...! Nem egyet, a fogva tartóink közül, akiknek a fejét legszívesebben a falba verném – csak úgy, nőiesen -, amíg apró szilánkokra nem törik a koponyájuk, hanem a másik Navarro lányt, meg egy kétajtós szekrényt. Hanyag eleganciával vetem vállamat a falnak, úgy várok pár másodpercet – egészen pontosan hetet, tízig nem jutok el a fejben számolással.
- Itt van, igen, megtaláltad! Kurva jó. Csodálatos. Bla-bla-bla. Lapozzunk! – szólok rájuk, közelebb lépve a trió felé. Nem pont úgy nézek ki, mint pár héttel, vagy hónappal ezelőtt. A börtönévek megviselik az embert, ugyebár. Fekete, hosszú ruhám vértől és portól mocskos, a fehér, vérfarkas szőrmebundán hosszanti, vörös sávok éktelenkednek, és, ami azt illeti, a csizmám is látott már szebb napokat. – Mit tudtok azokról, akik ide hoztak bennünket? Te is – villantom brandy színű íriszeimet a férfire – bűzlesz a mágiától – ezt még úgy is meg tudom állapítani, hogy nekem már nem sok maradt. Képzeljék csak, milyen az, amikor pulzál az ereimben a mágia, amikor végigrobog a testemben, mint egy vehemens, megzabolázhatatlan ménes... – Úgyhogy akár segíthetnétek is visszaszerezni a miénket – felvonom egyik szép ívű szemöldökömet, és sokatmondó pillantást vetek Annára, akit szintén megfosztottak a képességeitől. A beszélgetésük foszlányaiból tisztán kivehető, hogy a férfivel sem most találkoztak először - ez a viszontlátás mondjuk nem tűnik olyan örömtelinek, mint a testvérével való egyesülésük.

Freedom??

Hosszú idő telt el azóta, hogy ezen a helyen tértem magamhoz. Valahogy úgy éreztem akkor, hogy ez csak egy rémes álom semmi más, ám mivel nem ébredtem fel, így le lehetett vonni azt a következtetést, hogy bizony hasonló sorsra jutottam, mint az eleddig eltűnt boszorkányok.
Sosem gondoltam volna, de egyszer mindennek el kell következnie.
Ahogy azt sem, hogy egyszer majd üresnek érzem magam az erőm nélkül. Meztelennek, mint aki azt álmodja, hogy ruha nélkül ment el iskolába.
Elgondolkodni nem akartam rajta, így aztán a napok, nos annyira unalmasan nem teltek, köszönhetőn ezt a hölgyeményeknek a szobában, és a felbukkanó alaknak, ki enni és innivalót hozott nekünk.
Aztán egyszer csak, mintha egy csapda lenne, feltárult az ajtónk, és kimehettünk a szobánkból.
Nem voltam a toppon, s szívesen aludtam volna egy hatalmasat, és egy hatalmas pizzának sem tudtam volna ellenállni, de előbb ki kell jutnunk innen.
Az már mellékes kérdés volt, hogy az erőmet is vissza szeretném kapni, szóval a mágia nyert, s az egyszerű ember megy a fenékre.
Kiballagtam hát az ajtón, nyomomban Anna-val, és Oya-val.A nekem szegezett kérdésre nem válaszoltam azonnal, helyette körbe kémleltem, ám a málladozó tapéta, és a mindent belepő por, olyan képzetet keltett, mint egy elhagyatott épület.
- Fene tudja… de mihamarabb el kell tűnnünk innen. - feleltem, a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal. Valóban kisérteties hely volt, ám azt a megjegyzést, miszerint kisértetkastélyra hasonlít a hely, megjegyzés nélkül hagytam.
A zsákutcában Anna elém került, s mielőtt megtapogathattam volna a falat, hogy ellenőrizzem, valódi e, az megnyílt előttünk, és az út folytatódott.
Számomra ismeretlen alakok álltak a folyosón. Kizárásos alapon Anna testvére, hisz a hasonlóság leírhatatlan volt.
Csendben álltam ott, s kissé talán gyanakodva pillantottam körbe. Semmi sem az aminek látszik, főleg, hogy nincs meg a varázserőnk, hiába is próbáltam tüzet éleszteni a kezembe, még egy szikra annyi se jelent meg. Hiányzott a ménkűbe is!!
A kijavított és nekünk szegezett kérdésre nem feleltem azonnal, csak bólintottam, s végignéztem csapatunkon.
- Leszámítva az erőnk elvesztését… - morogtam az orrom alatt, miközben megdörgöltem tarkómat, s egyre erősödött bennem az érzés, hogy el kell tűnnünk innen.