Kezd elfáradni, meg rohadtul unni, hogy egyre szarabb és szarabb az egész kurva helyzet és akkor végre ott a híd, amin kisebb-nagyobb szerencsével úgy tűnik azért át lehet jutni, és csak egy kis szerencse kellene még ahhoz, hogy kijussatok végre erről a helyről, amiről nem is akarja tudni, hogy milyen lehetett hónapok óta. Szóval ahogy Niával az élen átevickéltek ezen a rozoga, leomlásra kész hidacskán, és végre eljuttok a kapuig, ami egészen mostanáig tökéletesen elérhetetlennek tűnt, és pont nem akarja tudni, hogy mi történt azokkal, akik elrabolták azt a sok szerencsétlent, hogy hirtelen látszólag minden akadály megszűnik, csak ki akar jut veled együtt Jerome is.

- Semmi kifogásom - feleli Niának, baromira ráfér a mai éjszaka után egy vagy több pohár ital, és miután nem annyira könnyes búcsút vesztek a többiektől, előszedi a zsebéből az ekit és Oak kezébe nyomja, hiszen megígérte, hogy visszaadja neki. Ami azt illeti, most már el is fogadni egyet… De leginkább le akarja tenni magát egy kényelmes kanapéra veled együtt.

Ez a veszteglés, mint olyan, nem az én műfajom. Ha Oaks nem fogná a kezem, Esmond meg nem tartaná ki elém a karját, én gondolkodás nélkül ugranék egy fejest, csak a puszta remény kedvéért, hogy ha átúszok, simán lehet, hogy ki tudok sétálni. Mármint, mi van még egy vizes árkon túl általában? Semmi, a kijárat-bejárat.
Persze azért a híd mégis csak sokkal barátibb megoldás, még akkor is, ha egy kis hideg víz, vizes ruhák már nem különösebben tudna rontani az egyébként is rémes körülményeken. Amint Grace kiszúrja, én már nem vagyok hajlandó tovább gondolkodni azon, hogy megyünk-e, vagy maradunk, most én húzom magammal a bátyámat, kérlelhetetlenül, és remélem, jönnek a fiúk is, most már igazán nem akarnám őket itt hagyni - de persze, ha ezen múlna...
Szerencsére mondjuk pont nem ezen múlik. A híd bár roskatag, és nem tudok rajta olyan gyorsan átrohanni, mint ahogy szeretnék, a jelek szerint megtart. Mégis araszolni lehet csak rajta, olyan keskeny, az egyoldali korlát is kicsit olyan, mint halottnak a csók, de hé, hát a csók az csók, szóval nekem elég jó. Kedvem lenne mondjuk boldogan elvetődni az avarban, ahogy túlérek rajta, mert őszintén, kicsit arra számítottam, hogy jön egy óriáscápa és leszedi a fejünk, de mielőtt még megérkezne késve az a cápa (vagy valami), inkább törtetek kitartóan a kapu felé. El tudnám sírni magam a puszta látványától is, hát még attól hogy a jelek szerint simán felhúzható a rács, mint valami kedves kis fantasy filmben, ahol a lovagok a saját várukból vágtáznak ki ezeken. Hát, mi nem vágtázunk, meg nem is passzióból akarunk kijutni, ellenben kijutunk, és ez épp elég csoda ahhoz, hogy hirtelen azt se tudjam, mit kezdjek magammal. Szkeptikusan visszanézek a vállam felett a kastély reszkető derengésére, csak hogy megállapítsam, kívülről sem valami szívderítő látvány, szóval nem fogok rá semmiféle nosztalgiával visszagondolni, sőt.
Nagyon szeretném teljesen elfelejteni, csak nem tudom, lehetséges lesz-e. De feltétlenül meg kell próbálni.
- Ti hárman, feljöttök hozzám - jelentem ki Oakleyra, Esmondra és Jerome-ra bökve, mintha ez nem csak magától értetődő, de eldöntött tény is lenne - Tökre megérdemlünk egy italt - ami nálam inkább azt jelenti, hogy minimum hatot, mert hogy nekem most innom kell, és oké, lehet, de tényleg csak LEHET, hogy nincs kedvem sem egyedül hazamenni, sem apámhoz menni rögtön, hogy letaroljanak minket otthon. Előbb össze kell szednem magam. Fogalmam sincs, Esmondék  mivel és merről jöttek, de reményeim szerint innen már könnyen visszajutunk a városba. Ami meg a többieket illeti... hát, nekem most nincs kedvem szívhez szóló búcsút venni senkitől, úgyhogy csak bólintok Vaughnék felé, hogy... nem tudom, vigyázzanak magukra, meg ilyenek, aztán remélhetőleg távozásra adjuk a fejünket, mielőbb el a tett színhelyéről.

Mivel a baseball ütőnek nem veszem hasznát így kénytelen vagyok én is puszta kézzel segíteni azoknak, akik nem olyan szerencsések, mint mi és még mindig a növények fogságában vannak, de itt is csak egy kezemet tudom használni szóval inkább csak, mint szurkolólány buzdítom Niát és mint egy gondos nagymama nyugtatom Thaliát, hogy minden rendben lesz majd kérdezem meg a Vaughn család többi tagjától, hogy jól vannak-e (apánk ezért igazán büszke lehetne, hogy még ilyenkor is ápolom az üzleti kapcsolatait).

Mert hogyne lenne minden rendben? Valamit én is érzek – bár lehet, hogy csak az eki csökkenőben levő hatását, mert mind a kezem és mind a lábam egyre jobban fáj és a fáradtság is úrrá les rajtam, szóval nem is annyira nem lendülettel követem a társaságot, mint azt szeretném.

Igazából fel se tűnik, hogy eggyel kevesebben lettünk miután sikeresen kijutunk az indák és a rémálmok fogságából. Igazából az  se tűnt fel, hogy Thaliaval volt egy másik férfi is és nem csak Vaughnékba futottunk bele – itt megjegyezném, hogy az indákat se vettem észre először, csak amikor már erőteljesen a nyakamra fonódtak de nem tudom ki mit vár az embertől, amikor az elméjével már hónapok óta játszadoznak, amikor kijutva a szobából szintén az őrületbe kergetik – most nem kimondottan rólad van szó, Moray – aztán az amúgy is szar fizikai állapotát még szarabbá teszik bizonyos sérülések (azt a részét is elengedhetjük a dolognak, hogy a sérülések egy részét én okoztam magamnak, mert szerintem az még mindig sokkal szarabb, hogy az egyik kezem el van törve – szerencséd, hogy a bal!!! – Esmond miatt).

- Ja, easy – horkanok fel, mert azért idebenn nem minden úgy működik, mint kint és tényleg akár easy is lehetne, ha mondjuk mindannyian rendesen tudnánk használni a mágiánkat – Te érzel valami változást? – fordulok Nia felé, mert mégiscsak ő volt az aki az előbb leszívta, izé elszívta a másik erejét és tűzgolyókat dobált – Még ha vissza is jött valami minimális erőm nem vagyok benne biztos, hogy úgy működne ahogy eddig és az előbbi után nem szívesen kísérletezgetek – utalok itt a baseball ütős mutatványomra.

Végül úgy tűnik mégiscsak easy az egész.

- Szerintem először dobjunk rá valami nehezebb dolgot, hogy tuti elég vastag-e meg nincs-e még valami – csapda az egészben, de nem fejezem be a mondatot, mert Esmond már a jégen van és azért egy pillanatra ledermedek és lélegzet visszafojtva várom, hogy mi fog történni és talán egy picit aggódok, hogy mi van ha most meghal – és akkor tökre meglepem magam, mert a halálának gondolatára nem közönyt érzek, hanem egy picike … szomorúságot? Mert mégse akkora fasz, mint gondoltam? Talán. De azért ha most seggre esne azon nagyon jót nevetnék.

Talán azért nem működik rajta túl jól az egész, mert eleve a legrosszabb rémálmában van. Ez itt, ez a hely, ez az elmúlt pár hét, ez a legrosszabb rémálma.
A bezártság, a zsugorodó falak, a fel-alá járkálás egyre kisebb és kisebb körökben, az idővel elkopó ruhák, a falat kaparva véresre törő körmök, az árnyékokban lappangó, fojtogató-fenyegető őrület, képzeletbeli órák ketyegése, ahogy minden pillanattal rövidül az élete, és ha sosem jut ki megöregszik, egyedül marad, rusnya lesz, gyenge, beteg, és egyszer, amikor már csak a saját tengelye körül tud megfordulni nem marad belőle semmi más, csak port...
Nem olyan dühös már, mint a hallban, ha vissza tudná tekerni az időt, talán meglepődne, hogy miért lett volna kész bárkit leszúrni, lelőni, de most is haragosan hadakozik a mérgező indákkal, csak hogy a heves menekülési vágya térddel a földön érjen véget, krákogó köhögéssel dörzsölgeti a nyakát, nem sír (te sírsz baszd meg), csak folyik a könnye, végül is akár valóságos falak akarták összepréselni, akár képzeletbeliek, mégis percekig azt hitte, itt a vég, most fog megfulladni, most lesz belőle por, amit aztán elfúj a szél.
Köhögve tápászkodik fel, rögtön Oakley-t keresi, de Oakley köszöni szépen, annyira megvan, mint ő, Esmond talpon, Jerome is mindjárt, Vaughnék nagyon helyesen vigyáznak egymás seggére, úgyhogy csak a fejével int Oaksnak, talán segíteniük kéne a többieknek (jól jönne most az a konyhai bárd, amit pisztolyra cserélt, de hát már mindegy), Thaliához siet és jobb híján puszta kézzel kezdi lefejteni róla az indákat, meglehet, közben valami olyasmit mormog, olykor el-elcsukló hanggal, hogy most már tényleg, most már igazán, most már komolyan nagyon elege van...
- Hé, hé, hé, óvatosan, megvagy? - kérdi aztán, amikor közös munkával sikeresen visszaszerzik a labrintustól a nőt, odébb támogatja a faltól, csak biztos, ami biztos.

dobás: 3

Követ téged, mert meg sem fordul a fejében, hogy máshogy tegyen, és mert bízik benned, meg a képességeidben. Elvégre tartozik neked éppen emiatt, bár nyilvánvaló, nem ezért van itt. Pusztán egy alku miatt nem vállalkozott volna erre a “kalandra”, és ezzel nyilván Te is tisztában vagy. Ám neki nincs olyan szerencséje, mert amikor téged akar kiszabadítani az indák fogságából, akkor ő maga esik csapdába, és a fojtogató karok ölelésében elveszíti a valóságérzékét is.

A családi birtokon van, vadászatra készülnek, de az apja még nem jelentette be, mire fognak vadászni… Mindig gyűlölte ezeket a napokat, mert ez nem valódi küldetés volt, csak hobbi, egy undorító és gyomorforgató, ahogy hajtóvadászatot rendeznek egy gyenge és rabságba esett teremtmény ellen. Máskor ilyenkor már tudták mi a célpont, mégis most senki nem szól egy szót sem, csak készülődnek, láthatólag vérfarkas ellen alkalmazható fegyverekkel. Aztán az apja int neki, kilépnek a teraszra, elveszi az ezüstgolyókkal töltött pisztolyt tőle, ellenőrzi a tárat, de a fegyvert Jerome nem kapja vissza. Fuss, visszhangzik a fejében az apja a hangja és akkor megérti, hogy ő ma nem vadász, hanem áldozat. Rohanni kezd… ám furcsa módon megváltozott a jól ismert rémálom, amelyben a saját rokonai kívánják megölni, csak azért, amivé egy véletlen baleset tette. A Te arcodat látja, vele rohansz a birtok fái között és kénytelen felismerni, téged is üldöz a családja. A kezedért nyúl, nem akar elszakadni tőled, nem fogja hagyni, hogy ártsanak neked…

A kezed melegét érzi a bőrén, valóban érte nyúlsz, a valóságban, ebben az átkozott labirintusban, és az indák elengedik, fellélegezhet, egyetlen hosszúra nyúló percig úgy szorítja a kezedet, hogy kifehérednek az ujjai tőle, aztán a segítségeddel újra lábra áll, de még mindig beléd kapaszkodik. A rémálom foszlányai annyira valóságosnak tűntek, hogy teljesen összezavarták az érzékeit. Körbepillantva a Zubkov testvéreket keresi és a többi hozzájuk csatlakozót, de úgy mire Te megmentetted őt, a többiek kikecmeregtek az indák fogságából.

Ahhoz képest, hogy mindenki ki akar jutni és/vagy ki akar minket innen juttatni, már észrevettem, hogy mindenki jobban imád dumálni, mint menni. Értem én, kurvára nem csábító egyik irány sem, de feláll a nemlétező szőr a tarkómon attól, ahogy a meneküléssel és a támadással járó zajok megszűnnek és csak mi vagyunk itt. Meg ez az erősen para szökőkút. Majdnem meggondolom magam - bár lennénk Oroszországban, bár lenne ennek köze Rasputinékhoz.
Azt legalább ismerem.
De a köd mintha egy kicsit felszállna, és ettől kevésbé utálok mindent - mármint, azért épp eléggé utálok így is mindent, nekem nem is megy ilyen jól a smúzolás, mint Oakley-nak, nem tudom, neki honnan van erre kapacitása, de nekem biztos nincs. Leginkább nem veszek tudomást új társainkról (Vaughnék üdvözlését leszámítva), nem azért, mert bármi gondom lenne ezzel a felállással, egyszerűen csak nem tudok még újabb és újabb dolgokkal is foglalkozni. Máskor biztos nagyon érdekelnének, ahogy általában minden és mindenki érdekel. Ha kijutunk innen, talán majd bepótlom az ismerkedést, de egyelőre nem szerepel elöl a prioritásaim listáján.
- Még jó hogy - fújok egyet épp csak egy kicsit forgatva a szemem Oaks felé, hát istenem, még flörtölni is fog, mielőtt elindulunk végre? Ha ő nem lépne Esmond után, és nyújtaná felém a kezét, akkor én tenném, így csak besorolok a fiúk mellé, megfogom a bátyám kezét, Jerome-ot is biztos visszük magunkkal (hé, semmitől nem kezd az ember lánya úgy ragaszkodni másokhoz, minthogy együtt játszanak túlélő tábort), mindenki más meg... nos, én inkább jönnék magunkkal, minél többet, annál jobb, nem?
Szóval megyünk, amerre Esmond mutatja az utat, bármi is vár minket ott. Mondanám, hogy alig várom, deeee...

Azt az ötletemet miszerint Oroszországban vagyunk egészen gyorsan elvetem, ahogy megpillantom a Vaughn családot. Ettől pedig egy kissé megkönnyebbülök, mert ha az oroszoknak nincs köze hozzá, akkor annyira csak nem lehet vészes, nem?

Miután a vámpírt leterítik a többiek én is előbújok a szökőkút mögül, ahova Nia rántott és kicsit kellemetlenül érzem magam, ahogy Akselre pillantok, mert még ebben a káoszban is egészen fess a szettje, szóval csak leporolom a sajátomat és egy mosolyt villantok rá.
- Mr. Vaughn – biccentek – Micsoda kellemes meglepetés, még ha a körülmények nem éppen a legideálisabbak – teszem hozzá és arrébb bicegek, mert közben tökre mehetnékem van szóval a két újdonsült csapattársunkra pillantok, akiket még életemben nem láttam és bár kicsit sérelmezem, hogy még csak be sem mutatkoznak máris elvárják, hogy kövessük őket.

Még szerencse, hogy Esmondot ez jobban felbosszantja, mint engem és helyettem is megkérdőjelezi Thalia döntését – bár ezen a ponton pedig Thaliaval kezdek el szimpatizálni, hogy sikerült egy tíz másodperces ismeretség alatt kiváltani Esmondból azt a viselkedést, amivel általában engem szokott megajándékozni.

- Én azt hiszem – lépek végül Esmond mellé – Arra szavaznék, amit  Ő mond, bocsi – ennél a pontnál Thaliara nézek -  Na már nem azért, mert bármi bajom lenne veled, hidd el inkább követnélek téged bárhova is akarsz menni – még egy mosolyt is villantok – De Moraynek van egy kis helyzeti előnye – tehát már hajlandó is lennék elindulni, csak még visszafordulok Nia felé és a kezem nyújtom, mert már nincs meg a kötelék és oké, hogy már nem vagyunk kilencévesek, de jelenleg ez az egyetlen módja, hogy ne szakadjunk el egymástól.

Nem örül a társaságnak – és Oak, ahogy találkozik a tekintetetek, újabb dologban egyezhettek meg: te sem – de jelen esetben azzal kell dolgozni, ami van. Mindenesetre közel marad hozzátok és remélhetőleg Jerome, te is így teszel. Egy dolog miatt jöttetek ide, hogy őket kivigyétek, és velük együtt ti is épségben kijussatok. Minden más járulékos veszteség vagy haszon. Néhány percig csak megfigyeli a kibontakozó eseményeket, amelyek abszolút hidegen hagyják, de amikor az egyik nő találomra rámutat az egyik útra, az kissé kihúzza a gyufát. – Esetleg egy lottószelvényt nem akarsz feladni, amíg itt vagyunk? – Jerome még nem igen hallhatta bárkivel így beszélni, még Drew-al sem. Oakley viszont igen. Hasonlóan temperamentumos stílusban rendezte le a hundredeseket, akik a cuccát hamisították.

Nem elhanyagolható, hogy Esmond egyrészt az egyik legprominensebb fejvadászcsaládban nevelkedett, fiatal kora óta kiképzést kapva, másrészt pedig egész életében videójátékokkal játszott. Tudjátok, van bennük egy erős logika, amit általában megéri követni. Túl sok az egymásba futó jel.

Megváltozik a légkör.
Megváltoznak a szobrok.
A köddel együtt elpárolog a labirintus korrupt mágiája.
A saját mágiája és a kovene tápláló ereje láthatatlan indákként nyúl a kiút után.

- Erre. – Részéről nincs találgatózás. Úgy tűnik, tudja, mit csinál és meg is indul. Volt egy tervetek a kijutásra, eddig működött, és ennek a logikáját követi összevetve minden jellel, amit sikerült a környezeten megfigyelnie. A legkevésbé sem érdekli, hogy miért történik – sokan jöttek ma ide, mindenkinek megvan a célja vagy szerepe, az övé nem ez – csak az, hogy kiutat nyit, amit ki kell használnotok.