Nem különösebben hatódik meg, amikor a vérfarkas teste összezuhan élettelenül, mert tudja, rajta már nem lehetett volna segíteni, ami igen sajnálatos, de úgy gondolja, annak a szerencsétlennek is jobb, mert érzi a szagán, hogy valami szörnyűséget műveltek vele. Ha kell segít neked, vagy éppen bármelyikőtöknek a tovább haladásban - igen, még neked is Oakley, ha már ilyen béna vagy, hogy magadban teszel kárt -, csak induljatok már tovább! A szőrszálak a hátán azóta égnek állnak, hogy beléptetek ebbe az elcseszett sövénylabirintusba, ami egyáltalán nem teszi boldoggá, az meg különösen nem, hogy volt egy hasonló, bár lényegesen kisebb labirintus, a Wotton birtokon is, és a családi birtokhoz semmi jó emléke nem fűződik. Ezt mondjuk most jól megtudtátok mindannyian, és az is lehet, hogy a két Zubkovnak a név is mondd valamit - vagy nem -, hiszen elég “híres” vadászcsaládként szeretik magukat a szülei aposztrofálni, ő meg csak simán leszarja. Amúgy is már vérfarkas, rég kitagadták… jó, hogy nem kötelezték a névváltoztatásra.

A szökőkúthoz érve nem annyira bánja, hogy megszabadulhat a mentális köteléktől, mert bár nem állítja, hogy haszontalan volt, nem kifejezetten érezte jól magát a bőrében. A szökőkútban a víz nem kifejezetten tiszta, és különösebben nincs is ideje megnézegetni magának a faragásokat, mert társaságuk érkezik az egyik, aztán a másik irányból is. A vámpír bűze hamar megcsapja az orrát, ezzel a lénnyel sincs minden rendbe, a rothadás szaga lengi körbe, és amikor Te felkészülsz az ellentámadásra, ő is felemeli a fegyverét, de az négy érkezőre egyelőre nem akar rálőni, csak az elsődleges ellenségre koncentrál. Ám végül az ő fegyvere nem sül el, helyette az ismeretlen szőke nő ad le két lövést, amelyből az egyik golyó célt ér, de hogy az ölné-e meg a vérszívót, azt nagyon kétli. Biztosabbnak gondolja a Te varázserődet, már csak azért is, mert a saját bőrén tapasztalta meg korábban. De a végeredmény szempontjából ez nem is olyan fontos, hiszen a vámpír végül a vérfarkashoz hasonlóan holtan bukik előre. Foglalkozhatunk az ismeretlenekkel, akik nem is annyira ismeretlenek voltaképpen, legalábbis a testvérpárnak semmiképpen. Legalább jó hír, hogy talán a társaság többi tagja sem akar majd megölni minket.

- Egyetértek - a tekintete az érkező sötét hajú nőn állapodik meg, aztán rád néz, majd Zubkovékra. Tényleg menni kéne. - Érzem - az idegenek előtt nem tér ki rá, hogy a másik, jobb esetben csak egy, vámpír szagát érzi, de ti már nyilván érteni fogjátok, és neki ez bőven elég.

Amennyire Esmond nem boldog a "kis mutatványától", én pont annyira boldog vagyok tőle. Ha ne találnám eksztatikus érzésnek, ahogy a hetek óta nem érzett mágia belülről bizserget, talán szakítanék egy percet arra, hogy együtt érezzek, és sajnáljam, ha ezzel Morayt merítettem ki egy pár percre, de most erre épp nincs kapacitásom. Nem csoda, hogy olyan tekintettel meredek a srác tarkójára, amikor utunkat folytatva közli, hogy meg kell szakítania a négyünket összekötő mágikus kapcsolatot, mintha kész lennék meggyilkolni. Ennél kevesebbért is támadt már kedvem másokat meggyilkolni - nem kell azért aggódni, még sosem öltem meg senkit, ha az előbbi korcsot nem számítjuk, amivel technikailag is lehet, hogy valójában Esmond végzett...
Fújok is egyet türelmetlenül, Oakley mellé csapódok, picit lemaradva Jerome-éktől, egy pillanatra nekikoccantom a homlokomat a bátyám vállának, mintha azt remélném, ettől jobb kedvem lesz. Nem lesz.
- Az bebaszna... - mormogom nagyjából úgy, hogy csak Oaks hallja, nekem eddig eszembe sem jutott, hogy ne valahol DC közvetlen közelében lennénk, de rámeredek a baljós szökőkútra, és egy pillanatra én is azokra a nyarakra gondolok, meg arra, Rasputinékat hogyan lehetne elevenen kicsontozni, ha ehhez közük van, aztán meg arra, hogy hú, a lehangoltság kezd nagyon agresszívvá tenni...
Annyira, hogy a futó lépések hangjára én is újra előrántom a pisztolyomat, amit mondjuk lehet, ideje lenne újratölteni, épp csak ez nem jut eszembe, egy elkeseredett próbálkozással azért megmozgatom az ujjaimat is, de sajnos már tényleg nem parázslik köztük semmilyen varázslat, úgyhogy szerencse, hogy Moray, és/vagy egy másik fegyver dördülése leteríti azt a valamit, ami elől egy pillanatra a szökőkút takarásába rántom Oakley-t, meg magamat, és csak akkor dugom ki az orrom, amikor elkerülhetetlennek tűnik, hogy összetalálkozzunk azokkal, akik a másik irányból jöttek.
Meg is lepődök egy kicsit - Mr. Vaughn, helló - legalább azt tudjuk, hogy ezek itt remélhetőleg nem azért jöttek, hogy minket kicsináljanak. Az beütne. Az mondjuk felmerül bennem, hogy vajon tényleg itt van a Vaughn család majdnem egésze, vagy csak a labirintus járatja velünk a hülyét? Oakra sandítok, remélem, ő is ugyanazt látja, amit én... - Voltunk már jobban is... a srácok azért jöttek, hogy kivigyenek innen minket, de eddig jutottunk - hé, még meg is emberelem egy kicsit magamat az ismerős kedvéért és nem becsmérelve pillantok Jerome és Esmond felé, fogalmam sincs ugyan, hogy van bennem annyi lélekjelenlét, hogy valószínűleg reálisan mérjem fel, nem árt, ha tisztázzuk fegyverekkel a kézben, hogy nem egymás ellenségei vagyunk.
- Legalább már azt tudjuk, merre ne menjünk - nézek előbb abba az irányba, amerről Akselék érkeztek, aztán meg arra, amerről mi jöttünk, és csak remélem, hogy akkor mondjuk Thaliának, vagy bárki másnak van valami tuti tippje arra, hogy akkor merre tovább. Rajtam mondjuk nem fog múlni, én is szívesen felhúznám a nyúlcipőt. Most már nagyon.

Oakley mi a fasz. Nos, Esmond erre a kérdésedre egészen sokféle választ tudnék adni, mert amúgy tökre nyilvánvaló, hogy nem direkt ejtettem a lábamra ezt a szart – bár jogosan kérdőjelezhetnétek meg az elmém épségét – viszont ahelyett, hogy bármiféle gúnyos választ adnék, még mindig kicsit a lábfejembe álló szögek és a saját balfaszságom meg Nia mutatványának hatása alatt állok. Szóval egyszerűen csak megvonom a vállam és rád vigyorodok majd még a végén el is nevetem magam. Talán életünkben először és utoljára.

Nem meglepő módon azért kicsit bicegve tudlak csak követni titeket az ösvényen és már majdnem megkönnyebbülök amikor a végére érünk, azonban a szökőkút látványa nem tölt el kellemes érzésekkel. Más szituációban valószínűleg rácsodálkoznék, aztán valakit belelöknék a vízbe, hogy aztán – természetesen ittasan – addig fröcsköljük egymást míg végül a háborúból valami egészen más bontakozna ki. Na de ezt nem itt, nem most és nem veletek csinálnám.

- Már éppen kérni akartam – motyogom és csak remélni tudom, hogy az a furcsa üresség és csontig hatoló szomorúság is eltűnik majd, amint leveszed rólunk a varázslatot. Mert annak biztosan nincs semmi köze hozzám vagy bárkihez, akivel törődnék – valószínűleg csak azért érzed ezt Esmond, mert mostanában nem minden órában ismerik el, hogy milyen tehetséges varázsló vagy. Nem? Mi más lehetne?

- Nia, nem emlékeztet ez a szökőkút arra ahova egyszer betörtünk a Baryshnikov parti után amikor eltévedtünk és – rád nézek és  egy pillanatra elhallgatok,  ami talán jobb is, mert ott nagyon sok olyan dolog történt amiről inkább nem beszélünk – Jézusom, ugye nem Oroszországban vagyunk? - jó, lehet valahol ott tört meg az elmém, amikor a szöges baseball ütő a lábamba állt – Ez egy Rasputin-féle szopatóshow? – teszem fel a költői kérdést, mondjuk közben az eki második hulláma is elér, ami nem felpörget, hanem inkább (ahogy terveztem) hallucinációkat okoz. Vagy ez csak a kert?  Vagy tényleg csak Ilya próbál szopatni? Mert ha igen, akkor elég amatőr módon csinálja. Vagy már alapjáraton hangokat hallok?

Mivel már nem igazán tudom szétválasztani, hogy mi az, ami valóság meg mi az ami a kert műve és már egy ideje elengedtem, hogy ezen felbasszam magam, így csak akkor sóhajtok fel – TEÁTRÁLISAN – amikor Esmond felveszi a harciállást.
- Ne már – áthelyezem a testsúlyom az ép lábamra, a tekintetemmel Niát keresem – bár az előbbi akciója után, lehet neki kellene engem megvédeni és nem fordítva de már így is olyan mély sebek keletkeztek az önbecsülésemen, hogy legalább a látszatát fent akarom tartani annak, hogy a helyzet ura vagyok. Ha másban nem is, de abban még bízhatok, hogy mondjuk engem jobban megkíván a vámpír – itt a pillantásom megint rád esik és bassza meg, Nia, hát még így is kurva jól nézel ki, hogy hónapokra bezártak egy szar helyre. Szóval talán majd engem hamarabb vesz észre, mert te olyan pici vagy.

Aztán, hogy a vámpír okoz majd nagyobb gondot vagy az újonnan érkező csoport, az megint más kérdés. Személy szerint saját magamat is alig tudom elviselni, nemhogy még négy másik – jobb esetben – embert.

- Oakley, mi a fasz? – Még mindig a hercegnő mutatványa miatt szuszog, azon pedig igyekszik túllépni, hogy épp agyonlőtt egy állatot, de mégsem kerüli el a figyelmét a szerencsétlenkedésed. És tényleg, igazán meg kell emberelnie magát, hogy ne nevessen egy kicsit az orra alatt. Hát, nem jön össze.

Ahogy tovább haladtok, kizárja a hátborzongató hangokat, minden susmorgást, ami legalább annyira lehet valós, mint tévképzet – utóbbira tippelne, miután ketten is rákérdeztetek Titanra, de ki tudja – a hangoknak és szagoknak a felismerését továbbra is inkább rád bízza Jerome, ahogy eddig. Mindenesetre készenlétben tartja magát, a hangtompítóval ellátott fegyverével kimérten haladva előre.

- Meg kell szakítanom. – Halkan szól oda nektek a tisztásra érve. Nem ereszti bő lére a magyarázatot, de nyilvánvalóan a kötelékről beszél. Nem tudja stabilan fenn tartani a hely korrupt mágiája miatt. Nem szeretne többet kockáztatni, ezért lehunyja a szemeit és lebont köztetek mindent, lefejti magáról a képzeletbeli kötél csomóit, hagyja, hogy a földre hulljon, majd teljesen semmissé váljon. Úgy tűnik, még épp időben végez, ugyanis arra kapja fel a fejét, hogy társaságotok érkezik. Feszülten szusszan.

Ez SEM volt benne a tervben.

De amilyen lendülettel az idegenek érkeznek nyomukban a vámpírral, akinek a szemeiben ugyanaz a téboly fénylik, mint az előbb kinyírt vérfarkaséban, egészen egyértelműsíti magát a helyzet. A megérzései általában be szoktak jönni, ezért most is hallgat rájuk. A fegyverét sebesen a helyére csúsztatja, az egyik lábát hátracsúsztatva betámasztja magát, és az egyedi képességével ragadja meg a vámpírt. Ugyanezt a többiekkel is megtehetné, de őket tovább engedi. Egyébként is ott állsz mellette fegyverrel a kezedben, Jerome. Bízik benned. És mivel egy a célotok, bennetek is, Zubkovék.