A továbbiakban a 8. csoportban folytatjátok a kalandot, számotokra a mesélői reag is oda érkezett.
Kiválasztott
Chatkép : Szerepkör : washingtoni lakos play by : camila mendes ◎ Hozzászólásaim száma : 307 Pontjaim : 19 Pártállás :
Ellenálló
User név : zsani ◎ Fő képességem : don't shut up ◎ Őt keresem : Tartózkodási hely : the hell called heart of washington ◎ Korom : 26 Foglalkozásom : student ◎
Mi a fene történt halloween-kor? Ez a kérdés körvonalazódott a fejemben a kissé - nagyon - meleg helyzetben, habár végül soha nem hangzott el. A kíváncsiságom hozzám tartozott, néha pedig külön önálló életet élt, általában így kevertem magam bajba. Ebben nem voltam különb más huszonéves fiatalnál, bár tény, nem is én voltam a követendő példa. Lerogytam az egyik székre, nem messze Daria-tól. A szívem nem is olyan régen majd' kiugrott a helyéről, mikor a vaskos ajtó becsapódott, de egyelőre úgy tűnt, mintha lenne pár másodperc, hogy kifújjam kicsit a... mindent. Számtalan kérdésem lett volna, de csendben maradtam. A gyomrom táncba kezdett - ó, könyörgöm, hadd ne rókázzak a nagy és komoly és nálam sokkal hasznosabb társaság előtt, légyszi! -, ezért kicsit hátradőltem. Az egyik könyvespolc tökéletes támaszt nyújtott, de már vártam a jelzést, hogy hamarosan ismét indulnunk kell. Kell? Inkább csak erősen javallott. Tekintetemmel megkerestem a férfit, aki az imént felsegített a földről. Fogalmam sincs, mikor veszítettem el a bizalmamat vele kapcsolatban - a fegyveres dolog előtt, vagy után -, de valami belső hang azt súgta, tartsam magam távol tőle. Mikor elhangzott Monagham neve, hirtelen előredőltem. A gyomrom lassan elcsitult. Mikor utoljára láttam azt az átkozott vámpírt, éppen apámra tukmált valami mocskos üzletet. Aztán apa eltűnt - anyával együtt. Mondhattam volna azt is, hogy nem voltunk lelkes Monagham szavazók. Viszont az, hogy még több boszorkány került kilátásba, még jól is jöhet nekünk. Vagy nem?
Elküldésének ideje -- Szomb. Feb. 27, 2021 8:59 pm
Team Five
a seven nation army couldn't hold me back
Az ágyúdörgésként becsapódó ajtó nem túl bizalomgerjesztő, mégis ellenállok a késztetésnek, hogy hátranézzek a vállam felett. Leon mögöttünk van, biztosan jelezte volna, ha baj van, azt hiszem. Domino szavait is jogosnak kell megítélnem, ha a józan eszemre hallgatok: bármi történhetett odabent, nem szabad messzemenő következtetéseket levonnunk... még akkor sem, ha nem egyszerű. Főleg akkor nem. Mi öten viszont most csak egymásra számíthatunk, és ezt kell szem elől tartanunk. A folyosóról egy impozáns könyvtárba jutunk, a látvány és a régi könyvek jellegzetes, kissé dohos szaga a st. john’s-i intézet könyvtárát juttatja eszembe, bár az nem ennyire hatalmas, ha emlékeim nem csalnak. Régen jártam már ott, pedig időszerű lenne egy látogatás Oleknél, tekintettel erre a kiválasztott-mizériára... ami most újabb fordulatot vett. Szánnivaló megkönnyebbüléssel rogyok le az első székre, amit meglátok, körülbelül annyira érzem magam életképesnek, mint a kiképzésem első napjaiban. Csak akkor sokan voltunk így, ez meg most kifejezetten ciki, ha már egyszer segíteni jöttem. – Én pedig összeszedem magam, megígérem – somolygok fel a mellém lépő Kalinára. A testem kimerült, de a tekintetemből látnia kell, hogy megmaradok; ennél azért szívósabbnak képeztek. – Kimerült vagyok, mintha lefutottam volna egy maratont, csak épp kapok levegőt és nem fáj semmim. – Megrázom a fejem és vállat vonok, hiszen szerintem sincs sok értelme a dolognak. Az azonban feltűnik, hogy ő is mintha teljesen máshol járna. – És te jól vagy? Eltölt némi aggodalommal, hogy mintha kissé el lenne varázsolva; persze Leon az előbb fegyvert fogott ránk, ő pedig csak a könyveket fogdossa, de ha bárkinek is volt mersze az ő fejébe is beleférkőzni, megint.... A következő feketeleves aztán mégis Domino szavaival érkezik. Bastien Monagham személyesen? Felkelek a székről és megrázom magam, hátha ezzel sikerült újult erőt varázsolnom a tagjaimba. Jobb kezembe veszem az egyik fegyvert, aztán Kalinára nézek. – Keressük meg, bármit is érzel. – Ha ő azt mondja, fontos, én hiszek neki.
Gondolataim sok szálon futnak, összefutnak, néhol gubancolódnak, de mindenesetre megállás nélkül pörögnek – az agyam most minden bizonnyal olyan, mint öt laptop összegyúrva. Most, hogy a három érkező boszorkány, akik kétséget kizáróan szektatagok voltak, félholtan-, vagy holtan esett össze, és, valószínűleg hamarosan a tűz martalékává válnak, a mi utunk szabad lett. Amennyire tudom, távol tartom a társaimtól a lángcsóvákat – igen, még Leontól is -, visszaszorítom őket, amennyire ez lehetséges, és szaporán szedem lépteimet, de nem annyira, hogy a lányok és a segítőik túlságosan lemaradjanak mögöttem. Mielőtt a folyosóra lépnék, körülnézek, mert, ha már hárman itt voltak, akkor miért is ne lehetnének többen? De a folyosó üres. És csendes. Szinte borzongatóan kihalt. Egyetlen ajtó van a hosszúkás előcsarnok végén, így, hát nincs sem jobb, sem más választásunk, semmint afelé venni az irányt. Gyors pillantást vetek Dominóra, és megadón felemelem fegyvert tartó kezeimet. Mentegetőzhetnék, hogy ami azt a papot megszállta akkor, az megszállt engem is, nem voltam ura sem a testemnek, sem a cselekedeteimnek. Vagy akár bocsánatot is kérhetnék. Egyiket sem fogom – épp úgy, ahogy Leonra sem fogok rászállni, mert ugyan annak mi haszna volna, ha acsarkodnánk? Most, amikor mindannyiunknak egy célja van, és az nem kevesebb, mint, hogy kijussunk erről az átokverte helyről. És, bár dédelgetem a gondolatot, hogy talán felszámolhatnánk a kúria kovenjét, ezzel egyidejűleg végleg véget vetve az eltűnéseknek, az értelmetlen halálnak, abban azért eléggé biztos vagyok, hogy ez nem ma fog bekövetkezni. Amikor a nehéz ajtó nyikordulva csukódik mögöttünk, mintegy békejobbot nyújtva adom vissza Leonnak a fegyverét, és talán bocsánatkérőn nézek rá. Daria felé fordulok, mellé érve a vállára fektetem a kezem. - Kijutunk innen, megígérem – alig hallhatóan mondom a fiatal nőnek, szinte suttogva a félhomályos derengésbe. – Hogy érzed magad? – válaszát hallom, értem, de csak a koponyám hátsó felében, válaszolni akarok, e helyett újfent a könyveket pásztázom átható tekintetemmel. Mély levegőt veszek, magamba szippantom a régi, sárguló lapok esszenciáját. A könyvtár dohos szaga valamiért a lublini Krakowski kúriát, és a gyermekkoromat juttatja eszembe. A szép kötésű könyveket, a festett ábrákat, a cikornyás betűket a gerinceken, aztán a grandiózus, nehéz, vaskeretes ablakokon beszökő fénypászmákat, melyeknek túloldalán az erdő terül el, és a nem is olyan messzi távolban a hegyormok nyúlnak az égbe. No meg persze az apám is a gondolataim, az emlékeim között kering, és a lelki szemeim előtt szúrós pillantású, marcona vonásaival jelenik meg, mert ő biztosan mindent okosabban és jobban csinált volna, mint én. Tudattalan húzom végig ujjaimat a könyvek gerincén, nesztelen macskaléptekkel indulok meg, ujjbegyeimben összpontosul a mágia, de valami egészen mást is érzékelek, valami erősebbet, dominánsabbat... Domino ránt vissza – a szó szoros értelmében -, megtorpanva pillantok rá. A boszorkány, vagy boszorkányok jelenlétét én is érzékeltem, de, hogy maga a polgármester is jelen van? Ő, aki valószínűleg a pokolra kíván, miután rendre tizedelem az embereit, amikor alkalmam és módom nyílik rá? - És van itt valami más is – suttogom. – Valószínűleg egy újabb nyom, vagy valami hasonló, vagy az is lehet, hogy valami teljesen más, de érzem, hogy szükségünk van rá – magyarázom. Az persze más lapra tartozik, hogy valóban így van-e, vagy ez is csak egy újabb csapda. A könyvek-, és a polcok alkotta keskeny résen kémlelem a könyvtárat, hátha megpillantom a boszorkányokat és Bastient, de nem lépek el Domino mellől, hiába diktálják ezt az ösztöneim, hiába érzem zsigeri szinten, hogy kell nekünk ez a valami, visszafogom magam.
Elküldésének ideje -- Csüt. Feb. 25, 2021 12:22 pm
the rise and fall of your god
will tell me the story of your city
Nincs baj. Mármint Domino jól van, és tűnjön ez bármennyire is önző örömnek, hogy aggódjak bármennyire a többiek testi épségéért túlfejlett hőskomplexusomnak köszönhetően, kínozzon bármennyire is a kétség, azután, ami az imént történt, mégis olyan ez – nem lőttem le az asszonyt, cseszed! -, mintha legördült volna a szívemről egy kibaszott szikla. És nem érdeklődik, én meg csak bólintok a fel nem tett kérdésre, ahogy Kalina megjegyzését sem méltatom egy helyeslő szemvillanásnál többre. Óvatosan segítem fel a lányt, és nem erőlködöm, hogy támogassam, ha nem tart rá igényt, de csak akkor engedem el a karját, amikor a körülményekhez képest stabilan áll a lábain. Ugrásra készen figyelem, ahogy elindul Kalina nyomában, megvárom, hogy Dasháék is kövessék, és csak azután teszem ki a lábam a lángoló irodából, miután magam is felmarkoltam egy perzselt szélű aktát. Nincs baj. Mélyet lélegzem a folyosó füsttel nem mérgezett levegőjéből, hogy mindjárt tüdőmben is akadjon. A szívem kihagy egy ütemet, amint – a légmozgás teljes hiányának ellentmondva - úgy vágódik be mögöttünk az ajtó, mintha legalábbis a huzat csapná be. Ösztönösen nézek hátra a vállam felett, megbizonyosodni, más nem jutott ki utánunk, de meg nem állok egészen addig, amíg át nem lépem a könyvtárnak tűnő terem küszöbét. Tudod, lehet, hogy tévedtünk. Ismét csak bólintok. Adrenalin és farkasméreg élesítette érzékeim még igenis összezavarja az égett papír bűze, az energialöket emlékének fakuló reszketése, a vénséges vén kötetek ódon dohszaga, és amit egyébként valószínűleg áldásként könyvelnék el, így válik egyszerűen átokká. Valami mégis kiválik a kábító elegyből, valami, aminek én magam nem tudnék nevet adni, rothadó levelek nyirkos erdőszaga, templom márványpadlójának hidege, sötét, halál, halál, és halál egyszerűen csak elkerekedő szemekkel pillantok a társamra, majd igenlően biccentek. Tudod, lehet, hogy tévedtünk, lehet, hogy kurva nagy a baj, basszameg. …és Bastien Monagham. A lángoló iroda felé vezető folyosó nyilvánvalóan zsákutca, hát behúzom magunk után a tekintélyes ajtó nehéz szárnyait, csak ezután fordulok ismét a könyvtár felé, tekintetem máris lehetséges búvóhelyet keres a két lány számára a plafonig nyújtózó polcok közt, míg Kalina visszajelzésére várunk.
A lövések robbanása miatt továbbra is cseng a fülem – vakító fehér fényként villámlottak keresztül az idegrendszeremen, mintha nem lett volna elég, hogy maga az energiahullám meg minden másomat taszította meg –, de bólintok Leon kérdésére – igen, jól vagyok –, és nem kérdezem meg, hogy ő jól van-e, mert egyrészt nem fogok belegyalogolni az amúgy ritkán villantott macsó egójába – van egyáltalán olyanja? –, másrészt meg feltételezem, hogy azzal tudom leginkább megnyugtatni a környezetünket, ha én teljes mértékig megbízom benne. És én teljes mértékig megbízom benne. Megrázom a fejemet Dasha kérdésére, már-már az ikertestvérem jut róla az eszembe – őt is elsősorban az én hogylétem érdekelte akkor is, amikor körülötte látszólag minden összeomlott, és az istennek se terhelt volna a saját gondjaival –, és hagyom, hogy a vállamra támaszkodjon, ahogy megpróbálunk kiaraszolni a tűzből. Éppen csak egy pillanatra torpanok meg, hogy a hozzám legközelebb eső, megperzselődött akták közül felvegyek, és a farmerom hátuljába tuszkoljak párat, amikor meghallom a leplezetlen rosszallást Kalina szavaiban. – Kalina, jusson eszedbe, hogy mi történt halloweenkor – mondom, ami akár fenyegetően is hangozhatna, de ha rám néz, akkor észreveheti, hogy elsősorban megértést várok. Tűzbe tenném a kezemet Leonért – ha kinyújtanám a karomat, szó szerint megtehetném, és egy golyót is bekapnék érte – amit szintén majdnem szó szerint megtettem, de Leon lelki erejét bizonyítja, hogy esés és energialöket ide vagy oda, nem úgy húzta meg a ravaszt, hogy ledurrantsa a fél fejemet. Nem fogom megmorogni a boszorkányt, de ki tudja, hogy ő mit tett volna, ha nincs ott Canyon? És most mégis hálát adok Istennek, hogy Canyon nincs itt. És úgy érzem, jókora fejmosást fogok tőle kapni, ha innen kiverekedjük magunkat. Az ajtó becsapódik mögöttünk, Dashára, aztán Leonra pillantok, majd a Kalina által biztosított sávon továbbhaladunk egészen a könyvtárig. Dashát eltámogatom egy székig, árgus szemekkel figyelem, hogy Barbara bejut-e az ajtón, ha már nem kért Leon segítségéből. – Krasinski, őrzöd az ajtót? – Biccentek is mellé, csak hogy értse, nem fokoztam le kidobóvá, aztán viszont megcsapja valami az orromat, és egyből elkerekedik a pillantásom. – Baszki, érzed? – Nem tudom, hogy Leon képes-e már disztingválni a különböző lények illatát, különösen nem így, a füstfüggönyön és a kormos ruháink bűzén keresztül, de-- Ami engem illet, a polgármester vénséges vérének szagát ezer közül is megismerném. Kalina után mozdulok, és finoman, de határozottan fogom meg a felkarját, hogy tájékoztassam. – Többen is erre tartanak. Boszorkány, talán boszorkányok, és... Bastien Monaghan, már ha ez lehetséges – teszem hozzá bizonytalanul, és csak azután engedem el, hogy látok rajta valamiféle visszajelzést: érzi-e, hogy ezek a boszorkányok miféle szándékkal közelednek, és készítsem-e elő a fegyveremet.
A lángnyelvek pillanatok alatt veszik át az uralmat és nektek esélyetek sincs ellenük, így hát nincs mit tenni: menekülnötök kell. Méghozzá gyorsabban, mint ahogy a tűz terjed. Bár nem egyszerűen és biztosan kaptok mindannyian bónuszként egy kis füstmérgezést, azért kijuttok egy ajtón, ami egy folyosóra vezet, melyen mellettetek egyre kevésbé kavarog a füst, mintha szép lassan megszűnne a forrása, de persze ez már egyáltalán nem érdekel egyikőtöket sem. Leon és Domino, akik utoljára hagyják el a szobát, láthatják még, hogy mögöttük becsapódik a szoba ajtaja, mintha életre kelt volna, de jobb ha nem ezzel törődtök! A folyosó - a korábban látszólag nem is létező folyosó - végén egyetlen nagy, impozáns ajtó áll, amelyen ha beléptek Kalina vezetésével, óriási könyvtár terembe kerültök, ahol a plafonig érnek a polcok. Nincs annyira jó állapotban, mint az irodahelyiség, ahonnan jöttetek, de látszik, hogy használták a helyet. Barbara és Daria még mindig elég gyengék, így az első adandó helyen lerogynak egy-egy székre, hogy kifújják magukat, számukra az iménti energia előidézése túl nagy megterhelést jelentett, a többiek pedig egyelőre nem tágítanak mellőlük. Kalina azonban, mint a kis csapat egyetlen boszorkányán különös érzés lesz úrrá: keresni kezd egy könyvet a végeláthatatlan mennyiségű kötet között, amely úgy vonzza, mint éjjeli bogarat a lámpafény. Úgy érzi, szüksége van arra a kötetre, hogy megértse mi folyik ebben az épületben és a városban. Mindeközben Domino orra és füle különös dologra lesz figyelmes: egy vámpír jelenlétét érzi meg, és hallja a csendes beszélgetést valahonnan a labirintusszerű könyvtár másik végéből, így óvatosságból megállítja Kalinát, ha az nagyon messzire akarna indulni tőlük.
Domino de la Cruz felhasználónak tetszik ez a poszt
Kiválasztott
Chatkép : Szerepkör : washingtoni lakos play by : camila mendes ◎ Hozzászólásaim száma : 307 Pontjaim : 19 Pártállás :
Ellenálló
User név : zsani ◎ Fő képességem : don't shut up ◎ Őt keresem : Tartózkodási hely : the hell called heart of washington ◎ Korom : 26 Foglalkozásom : student ◎
Nem igazán tudtam felfogni, hogy mi történik körülöttem. Az, hogy ami kitört belőlünk - belőlem? -, mindent és mindenkit letarolt, kétségtelen. Bíztam abban, hogy akad közöttünk olyan, aki majd meg tudja ezt magyarázni. A félelem ugyan eluralta a gyomromat, de tudni akartam, hogy mi történt velem. Soha nem tapasztaltam még ehhez hasonló erőt, az adrenalin pedig abban a pillanatban szinte szétlyuggatta az ereimet. Majd... semmi. Elmúlt. Amikor a térdemre estem, nem tisztult ki rögtön a kép. Nehéz lett volna felfogni bármit a külvilág zajaiból. Elfáradtam. Minden erőm kislisszant, a lábam nem bírta tovább a kiképzést, és valami egészen furcsa téboly kezdett eluralkodni az elmémen. Sok volt a kérdőjel, ez pedig úgy ültette el a bizonytalanság magját az agyamban, mintha kötelező lenne. Eszembe jutott Wilhelm. Ő volt az árnyékom. Vajon keresett, miután eltűntem? Vagy... lemondott rólam? Csak ezt az utolsó kalandot éljem még túl... utána esküszöm, megjavulok! Jó leszek mindenkihez, még templomba is eljárok. Mély, reszelős levegőt szívtam be a tüdőmbe, lassan megállapítva, hogy a két földön fekvő alaknak sem esett bántódása. A férfi, aki az imént még fegyvert fogott rám, ezúttal előttem állt, kezét felém nyújtva. Talán nem lepte meg a bizalmatlanságom, és ugyan lassan, vonakodva elfogadtam a gesztust, de szándékomban állt innentől kezdve a lehető legtávolabbi ponton haladni tőle. Nem mintha könnyen tudnék járni... az élet aligha akart visszatérni a végtagjaimba. Mintha mindent kivett volna belőlem ez a valami. A valami, amit nem ismertem. De közben már valami egészen más miatt kellett aggódnom - aggódnunk, mikor megéreztem a füstöt. - Francba - motyogtam, közben lassan elindulva. Még a hátam mögül hallottam némi kommunikációt, és volt egy olyan megérzésem, hogy a mágiával rendelkező boszorkány maradt hátul. A lángcsóvák mellett egyensúlyozva áthaladtam az így képzett folyosón, majd hátra pillantottam. Bíztam abban, hogy innen kisétálva nem egy újabb sereg szektatagba botlunk majd bele... bár ki tudja. Talán az én legnagyobb ellenségem nem is ez a banda; közelebb kellett volna keresnem.
Elküldésének ideje -- Szomb. Feb. 20, 2021 3:04 pm
Team Five
a seven nation army couldn't hold me back
Cseng a fülem és zsong a fejem, körülbelül úgy nézem végig a jelenetet, mintha egy lassított felvételt néznék külső szemmel. Az energialöket nem kímél senkit és semmit, ami kifejezetten jó hír, ha azt nézzük, Leon egyikünket sem fogja most meglőni, és az irodába betörő boszorkányokat is sikerült meglepnünk, de kevésbé lehet örömteli mindenki másnak. Először egy fegyver sül aztán, kisebb fáziskésést követően pedig több lövést hallok egymás után, de ez utóbbi előtt betör az elmémbe Kalina hangja, ami azt jelenti, hogy ő biztosan jól van. A helyzethez képest legalábbis. Szeretnék jelezni neki, hogy nekem sincs bajom, de ugyanúgy hullok a földre, mint Barbara; mi nem kaptunk a lökésből, de mintha kiszívták volna az életerőm legalább felét. Még mindig kissé tágra nyílt szemekkel, zavart tekintettel nézek rá. – Ezt te... – kezdeném a kérdést, de aztán el is harapom a mondatot, mert elég az arcára néznem, hogy tudjam: nem ő csinálta. Mi a fene történt? A kiválasztott lét nem olyasmi, amiről bármi fogalmam is lenne, még nem tudtunk rájönni, hogy működik, mire tesz képessé, így egyáltalán nem fér a fejembe, mit csináltunk az imént. Ketten csináltuk egyáltalán? Vagy csak ő, mert félt? Vagy csak én, mert meg akartam védeni magunkat? Ezer kérdés fogalmazódik meg a fejemben, de nincs idő válaszokat keresgetni. – Jól vagyunk – kiáltok abba az irányba, ahol Kalina egyre aggódóbb hangját hallom. Valamelyest megkönnyebbülést nyújt, hogy Domino és Leon is fel tudnak kászálódni a földről, még csak vérzés nyomát sem látom rajtuk. A fegyver egyiküket sem találta el... és ránk sem szegeződik már. Egyelőre túl kótyagos a fejem ahhoz, hogy különösebben elgondolkodjak azon, miért mutatott felénk a pisztoly csöve az imént, de a tudatom mélyénen megnyugvást jelent, amikor a fegyver Kalina kezébe kerül. És azt hiszem, csak ezért, és a falakat nyaldosó lángok látványa miatt nem állítom meg Leont, amikor Barbaráért nyúl, hogy felsegítse. – Köszönöm – pillantok Dominora, és igyekszem a lehető leginkább segítségére lenni, miközben felhúz a földről, még akkor is, ha a lábaimban alig érzek valami erőt. Ahogy újra egyenesbe kerülök, a tekintetem azonnal Kalináét keresi, hiába hallottam a hangját, látnom is kell, hogy jól van. Próbálok épp csak a szükséges mértékben Domino vállára nehezedni, hogy minél gyorsabban el tudjuk hagyni az irodát; Kalina fenntart ugyan számunkra egy ösvényt, de egyre magasabbra csapnak a lángok odabent, a füst pedig egyre fojtogatóbb. – Nem esett bajotok? – pillantok közben a nőre. Egy részem szeretne bocsánatot kérni a történtekért, akármilyen ostobán hangzik is, ha egyszer én sem tudom, mi és miért történt. Egyszerűen csak jó lenne kifejezni, hogy nem volt szándékos, főleg nem ellenük.
Végül csak egy fegyver dörrent el, és az is az enyém volt. - Dasha – csak egy szempillantást vetek az ifjú titánra, meg Barbarára, és egy szívdobbanással később már a földön fekvőkre vetem pillantásomat, a pillanat töredéke alatt vizsgálom testüket, vér után-, és a sebek helyét kutatva tekintetemmel. Nem, mintha sajnálatot kellene éreznem, vagy együttérzést tanúsítanom a férfi irányába, aki pár pillanattal ezelőtt még Dashara – az én, egyetlen Dashámra – és Barbarára emelte a fegyverét. Elképzelésem sincs, hogy miért ragaszkodom ennyire a sajátjaimhoz, a családomhoz, egyik-másik tagjához kiváltképp. Tudom, hogy nem lenne szabad, sokszor megégettem már magam, amikor túl közel merészkedtem a tűzhöz – a család melegéhez -, abban a szentségtelen pillanatban, amikor a tűz kialudt. És mindig, mindig borzongató hideget hagytak maguk után. Mit is gondolok? Miért is teszem? Elvégre... nem halálos ítélet bármelyikünket is szeretni?- Dasha! A szikrák fenyegető táncot lejtenek a padlón, és a falakon, először csak a fényük ringatózik szédítően, de aztán rövidesen a lángnyelvek és vele együtt a füst is a magasba csapnak, ahogy táptalajt lelnek maguknak a lapok és a padló képében. Azonban mivel mozgást nem látok a túl felén, a szekta tagjai felől, és valószínűleg Daria is válaszolt már hívó szavamra, a tűznek szentelem minden figyelmemet. De persze rombolni egyszerűbb, mint építeni, ezt már nagyon fiatalon megtanultam, megtanította nekem az anyám, egy életre. Ha nem mágikus eredetű volna a tűz, nem okozna problémát. Ha lenne időm, minden bizonnyal sikerülne. Ha jobb lennék, sikerülne. A jó egy méterre nyújtózkodó oszlopok minden útjukba kerülő papírt felzabálnak, és csak erősebbek lesznek általa – félő, hogy olyan erővel törnek utat maguknak, hogy bekebelezik a padlót is, és csak megsaccolni tudom, hogy mégis milyen mélyre zuhannánk akkor mindahányan. És a lángnyelvek éppen csak meghajolnak akaratom előtt – de meg nem törnek, el nem alszanak. Megfékezni ugyan nem tudom őket, de lassítani a terjedést igen: éppen annyira, hogy felszedjem a földről a jegyzetet, és találomra egy aktát – mintha számítani fog majd bármilyen bíróság előtt, a bizonyítékok között... mintha nem szerepelne a terveim között felszámolni ezt a patkányfészket... Dasháért és Barbaráért nyúlnék, de Leon megállít a mozdulatomban; metsző pillantást vetek előbb rá, aztán a fegyver markolatára, amit felém nyújt. Ezzel nincs elfelejtve – üzeni tekintetem, miközben meg nem szakítva vele a szemkontaktust, veszem el a pisztolyt. Nincs, mert a fiatal nőkre emelte, nem rám, a boszorkányra, hanem a családom egy tagjára, és Barbarára, aki két perccel ez előtt említette meg, hogy ő voltaképpen nem boszorkány; véletlen volna csupán...? - Eszedbe se jusson próbálkozni, mert hátul is van szemem – és, bár, nem, valójában nincs a tarkómon egy harmadik, mindent látó szem, de furcsa mód élesek a megérzéseim, vagy az intuícióm, ha úgy tetszik, ezt mindig is a vadászathoz kötöttem. És, ha ez nem lenne elég fenyegető, a szemem sarkából is figyelem Krasinskit, aki éppen segítő kezet nyújt az egyik ifjú hölgynek – biztos, ami biztos, ugyebár. A tüzet visszaszorítom annyira, hogy egy keskeny hidat alkossanak a helyiség és a folyosó között.
Tudod, amikor kiböktem a választ a konyhámban, nem… tulajdonképpen fogalmam sincs, mire számítottam, amikor beavattalak egy olyan titokba, amibe senkit nem lett volna szabad beavatnom. És emiatt sokkal inkább féltelek téged, mint saját magam. Összeszorul a torkom, a szívem kihagy egy ütemet, ahogy látom, hogy sápad el, és egymásnak feszülnek a fogaim, mert tudjátok, most azt kellene éreznem, micsoda fogás, micsoda, siker, micsoda elismerés, micsoda --- Nem látom át teljesen, mi történt, a képeknek csak egy részét láttam, a leírásoknak még kisebb százalékát értettem, de tartok tőle, hogy van hely, ahol akár borzalmasabb dolgokat is ki kellene állniuk hideg fémasztalokon fekve, szíjakkal szerelt orvosi székekben ülve, ha ez a beszélgetés kiszivárog innen. Eddig nem igazán volt arcuk, sosem voltam elég fontos ahhoz, hogy szemtől-szemben találkozzam velük – életükben -, vagy rám háruljon a bekerítésük, afféle testőrként funkcionálva védtem be a néha kicsit túl aktív szöszi seggét – amíg ő a piszkos munkával volt elfoglalva -, segítettem eltakarítani a mocskot, amit maga után hagyott, fuvaroztam a fenekét, ha arra volt szükség, de sosem oltottam még ki valaki életét pusztán azért, ami.
Hiába vagyok jól képzett, hiába nincs mit - nem volt mit - veszítenem, most, hogy itt állnak előttem a maguk ártatlan formájában, az egész olyan, mintha istenesen gyomorszájon rúgna a lelkiismeretem. Mégis fegyvert emelek rájuk. Hogy aztán olyasmi történjen, amire senki nem számít.
Jó, igazából bennem felmerül, hogy ez az egész máris túl necces, nyilván be fog ütni a szar, és tessék, jöttök ezzel a hülye dumával arról, hogy az új kislány nem is boszorkány, nekem beüt a felismerés és a bűntudat visszamenőleg is, KÖSZI, de nincs ideje a gondolatnak addig rohanni, hogy hozzáfűzzem, baszki, mert letarol az energiahullám, a mutatóujjam minden igyekezet ellenére a ravaszra feszül – igen, kibiztosítottam, cseszed, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az újonnan érkezett cimbink kibiztosította -, úgyhogy amikor összeszedem magam Domino alatt, az első dolgom, hogy pánikszerűen a vér szagára fókuszáljak, de sem az övét, sem másét, sem a sajátomat nem érzem, egészen addig, míg Kalina pisztolya el nem dördül. - Jól vagy? - Volt időm hozzászokni a lövés hangjához ennyi év alatt, csakhogy nem volt időm hozzászokni farkasméreg élesítette érzékeimhez, hát rekedten, sajnálkozón dörmögöm a kérdést a társam felé, de jómagam nem hallok jóformán semmit az éles zúgáson át, ami csak lassan akar szűnni. Megvárom a választ, majd nehézkesen tápászkodom fel, a fejem kótyagos, a lábam gyengének tűnik, mélyre venném a levegőt, de mintha kést vágnának a tüdőmbe. Felmarkolom a fegyverem, csakhogy nincs kit kiiktatni, mire a vörös végez. Micsoda megkönnyebbülés, hogy --- - Ó, hogy rohadjatok el… - az égő papír füstjén át kevés az oxigén, a halántékom lüktet, mintha a tudatom nehezen szabadulna a kéretlen látogató emlékétől, az asztalra támaszkodom, megcsóválom a fejem, csak ezután pillantok a boszorkányra. - Neked kell előre menned - és biztos, ami biztos, a csövet fogva felé nyújtom a saját fegyverem is. Ha átveszi, a fokozatosan múló szédüléstől hunyorogva kerülöm meg az asztalt, és guggolok le a lányok mellett. A védtelenebb felé nyújtom a kezem, de közben Dashára nézek. - Domino segít neked - csak ezután fordulok Barbara felé, keserű a sóhajom - kérlek, ki kell vinnünk innen minkettőtöket.
Az energialöket megtette a hatását. Ha eddig rend is volt a szobában, mostanra már olyan, mint ahol bomba robbant: papírok szanaszét, bútorok felborulva és mindezek közt próbáljátok összeszedni a gondolataitokat, miközben a szektatagok is ott vannak valahol. Azt, aki megszállta Leont, sikerült megzavarni ezzel annyira, hogy felhagyjon a tervével, azonban vannak más eredményei is a "robbanásnak". Barbara és Daria úgy érzik magukat, mint akik teljesen lemerültek. Még az is megterhelő számukra, hogy állva maradjanak, muszáj találniuk valami kapaszkodót, közben pedig Dominonak és Leonnak is akad gondja. Kalina viszont gyorsan összeszedi magát és intézkedik, de pechetekre az egyik még épp, hogy életben lévő szektatag utolsó erejével meggyújtja a földön heverő papírok zömét.
// @Domino de la Cruz, kérlek dobj a kockával, a dobás eredményét pedig mindenképp vedd figyelembe az aktuális körben.
Egyes vagy ötös dobása esetén: a fegyver elsült és téged talált el.
Kettes vagy négyes dobása esetén: a fegyver elsült és Leont találta el, de szerencsére nem életveszélyes helyen - pl. karba, lábba, esetleg csak súrolta csak valahol.
Hármas vagy hatos dobása esetén: a töltény a falba fúródott, viszont az energialöket miatt mindketten szédelegtek.
Páros szám esetén: sikerül eloltanod a tüzet és ezzel megmenteni az iratok nagy részét is.
Páratlan szám esetén: a tűz túl gyorsan terjed, így nincs más választásod, mint a többieket igyekezni kimenteni onnan.
A kockát ebben a topikban tudod dobni, és ha esetleg szükségét érzed, olvasd át nyugodtan, hogyan kell használni a kockát. A posztodban a dobás után tüntesd fel, hányas számot dobtál.
Chatkép : Szerepkör : washingtoni lakos play by : camila mendes ◎ Hozzászólásaim száma : 307 Pontjaim : 19 Pártállás :
Ellenálló
User név : zsani ◎ Fő képességem : don't shut up ◎ Őt keresem : Tartózkodási hely : the hell called heart of washington ◎ Korom : 26 Foglalkozásom : student ◎
Elküldésének ideje -- Szomb. Feb. 13, 2021 8:57 am
team five
everyone wants to escape sometimes
Bizalomgerjesztő volt maga a tény, hogy úgy tűnt, tényleg segíteni akarnak. Máskülönben... minek lennének itt? Már többedszer is megállapíthattam, hogy ők valószínűleg nem sínylődnek itt, a ruházatuk - és úgy általánosságban a küllemük - erre engedett következtetni. Fogalmam sem volt, hogy kik ők. De talán... mégsem kell még elbúcsúznom az életemtől. Rajtam kívül már mindenkit elvittek; kétség sem fért ahhoz, hogy én lettem volna a következő. És én sem tértem volna vissza a mini-börtönömbe... Az események hirtelen gyorsultak fel. Nem értettem semmit - ők viszont elég rutinosan mozogtak együtt. És kezdtem kapiskálni, hogy a vörös hajú nő lehet a boszorkány a társaságban, erre engedett következő egy-egy apró párbeszéd. Persze mindez értelmét vesztette, amikor három jövevény csatlakozott hozzánk - és elég nyilvánvaló volt, hogy nem békés szándékkal. Kezdődik... Barbara, a karma. Anyád hányszor megmondta, hogy az élet mindent visszaad, amit másokkal teszel... basszus, miért nem hallgattam rád. Legalább egyszer. - Hé, megőrültél?! - bukott ki belőlem megrökönyödve, mikor a férfi térdre rogyva, de fegyvert fogott ránk. A helyiségben zűrzavar alakult ki, egy másodperc alatt zajlott le minden - legalábbis az én időérzékem alapján, ami valljuk be, nem egy életbiztosítás. Aztán a lány - mint megtudtam, a neve Dasha - megragadta a karomat, hogy a szó szoros értelmében a saját testével védjen meg. Vagyis... gondolom ez lett volna a forgatókönyv. A következő pillanatban valami megmagyarázhatatlan rázta meg a helyiséget, és mindenkit, aki benne tartózkodott. Talán mi magunk is a földön végeztük volna, ha valami nem láncol őhozzá. Nem tudtam elszakadni tőle - pedig megpróbáltam, az első döbbenetem után. Úgy néztem rá, mintha maga az Antikrisztus szállt volna le közénk, tele kétséggel, és legfőképp félelemmel. Mi a fene történik itt?! A lélegzetem elakadt, majd nem kellett sok, hogy mégis kapkodni kezdjem a levegőt, mintha minden oxigén eltűnt volna a tüdőmből. Mit csinálnak ezek velem? Vagy... én mit csinálok? Ez én voltam egyáltalán? Nem jutott sok idő a gondolkodásra, láthatóan a jövevények is meglepődtek a váratlan energiától, ami felszabadult; ez pedig éppen elég volt, hogy a hirtelen felpattanó nő a fegyver után nyúljon. A lövedékek hangja sértette a fülemet, de tekintetem közben már a földön lévő két alakra, a nőre és férfira siklott. Óh, basszus! Nem láttam a férfi fegyverét. Ezúttal már el tudtam engedni Dasha-t. A láthatatlan béklyó megszűnt. Szinte rögtön térdre estem, mint egy rongybaba, aminek nem maradt fizikai ereje talpon maradni.
Visszataszító – gondolom, miközben fél füllel hallgatom Barbara beszámolóját az itt töltött idejéről, az első percektől, egészen az utolsóig, amíg össze nem futott velünk. Aztán minden figyelmemet a könyveknek, a jegyzeteknek és végül a papírnak, ami kihullott a könyvből, meg persze a dokumentumoknak szentelem. Barbara vallomása sok mindent megmagyaráz a két lány kapcsolatát, és az ebből adódó vibrálást illetően. Tekintetem összevillan Dasháéval, és van ebben a pillantásban egy kevés dacos önhittség – én megmondtam, a francba is, hogy maradjon távol ettől a helytől -, iszonyatos mennyiségű aggodalom, féltés, és ez csipetnyi csalódottság is. Persze, azonnal megenyhülök, mert nem hiszem, hogy itt és most itt lenne az alkalma annak, hogy bűntudatot keltsek benne. Most ennél sokkal fontosabb az, hogy megtaláljuk a képzeletbeli kirakós hiányzó darabkáit, és megálljt parancsoljunk ennek az egésznek minél előbb és hatékonyabban. És, még mielőtt újra szóra nyithatnám ajkaimat, és hangosan eltöprenghetnénk azon közösen, hogy mégis, mi okuk volna ilyesmit tenni, és mégis hogyan lehet megállítani őket, és visszaadni az életben maradt boszorkányok erejét, az ajtó erőnek erejével robban be. Három alak áll a félfa alatt, egyértelművé téve, hogy kifélék-mifélék is ők valójában; boszorkányok. És nem a jófajtákból. Gyanítom, ezek is a szekta tagjai lehetnek... Közben, cseppet sem meglepő módon, az események hirtelen nagy erejű sodrással rántanak magukkal mindahányunkat. Leon térdre rogy, Dasha maga mögé tereli Barbarát – nem, mintha ő golyóálló lenne -, Domino meg én a két tűz közé kerülünk, mint egy-egy villámhárító. Az energia pedig úgy szánt végig a szobán, mintha csak egy mindent elsöprő, megállíthatatlan hurrikán volna. A gerincfüzéremen fut végig, zsigeri szinten-, az idegeimben pulzál, szívdobbanásnyi idővel az előtt, hogy magával rántana. Domino talán a földre rántja Leont, és el tudja tőle venni a fegyvert – ebben bízok. A hátam a könyvespolcnak csapódik az energiahullám hatására, talán a koponyám reccsen, a testem a földön nyekken. - Dasha! – választ voltaképpen nem várok – legalábbis csak annyit, amennyiből megállapíthatom, hogy jól van -, immár a fényes padlóról felpattanva, és ezzel a lendülettel és egy időben, rántom elő a fegyveremet, szegezem a mágiahasználókra – és végre, végre -, eresztek beléjük egy kevés lőszert, ha és amennyiben nem védik ki. Érzem, ahogy az erő a testemet feszegeti, a bordáim alkotta ketrecének feszül, szabadulni akar, az ujjbegyeimből szikrák pattognak.
Kalina szája némán mozog, mintha valaki rányomott volna a MUTE gombra. Másokat is elvitt ez a valami. Vagy valaki. Csúszik az audió a szavain, ahogy felrémlik bennem, hogy mit mondott, amikor füstszagúan, égett vállal hallgattam halloween után, ami után magamhoz vontam, kissé távolabb Canyontól, Svetától és Keithtől, és megkértem, hogy működjünk együtt fű alatt. Már nyitnám a számat, hogy reagáljak rá – nem tudom, az is lehet, hogy felkurjantanék örömömben, hogy bassza meg, végig igazunk volt? –, de akkor fél füllel elkapom, amit Barbara mond, és minden vér kiszalad az arcomból, ahogy Leon felé fordulok. A füstszag helyett most az esőáztatta hajam illatát érzem a levegőben, amikor erőtlenül, elcsigázottan, keserűen kiböktem a legnagyobb hülyeséget, ami eszembe jutott hónapokkal ezelőtt, ami sok-sok év után az első találkozásunk volt. Mire akarsz célozni? Még a végén kibököd, hogy begyűjtő vagy? És tudod, Leon, meg akarnám fogni a karodat, közelebb akarnálak húzni magamhoz, hogy a füledbe súgjam olyan hangerővel, hogy csak mi halljuk, csak a mi vájt farkasfülünkig jusson el: akármi is lesz, baszki, én melletted állok. De nem jutok eddig, mert kivágódik az ajtó – én jó amerikai rendőrhöz híven azelőtt tartok célra, hogy egyáltalán tudnám, mit teszek –, és azt hinném, hogy te is rájuk fogod szegezni a fegyvert, ehelyett azonban-- És akkor egy pillanatra nem tudom, hogy baszki, tényleg melletted állok-e. Mert előtted kellene állnom. Mármint, szó szerint, mert ha én kapom be a golyót a lányok helyett, akkor én túlélem, ők viszont kurvára nem biztos – túlságosan is jól célzol ahhoz, hogy kétségeim legyenek –, hát már mozdulnék is, hogy blokkoljam a látóteredet, amikor végigzúg az energialöket a termen, én pedig egyszerre védelek téged az amúgy teljesen indokolatlan forrásból származó lökéshullámtól – valahol tök jó, hogy nincs időm végiggondolni, hogy miért nem az ajtóból jön, nem? –, másrészt pedig megvédjek tőled mindenki mást is. Ahogy a testem magával sodorja a tiédet, talán azért még abban bízhatok, hogy nem biztosítottad ki a fegyveredet, mielőtt úgy néztél volna rám. Mert ha igen, ez most kibaszottul fog fájni.
Összeszorított állkapoccsal hallgatom a Barbara nevű lány beszámolóját, ami tökéletesen alátámasztja a sejtéseinket... már ha lehet ezeket még sejtésnek titulálni az aktában olvasottak után. Egyértelmű, hogy ez a lány nagyon szerencsés, amiért kijutott, de azt hiszem, ezt ő akkor fogja csak igazán érezni, ha épségben hazajuttatjuk, messze ennek a helynek még az emlékétől is. Mondjuk, az emlékek biztosan sokáig fogják még kísérteni. – Mellettünk biztonságban leszel – mosolygok rá bátorítóan. – Kijuttatunk innen, ígérem. Kalina szavai elterelik róla a figyelmem és a gondolataimat is, az agyam rögtön járni kezd a felismerése nyomán, de aztán elég egyetlen mondat Barbarától, hogy egy pillanatra teljesen kizökkenjek a gondolatmenetemből. Én nem vagyok boszorkány. Rápillantok, de aztán a tekintetem rögtön Kalinára villan, keresve a nő tekintetét. Említette, hogy valószínűleg a magamfajták sem úszták meg az elrablásokat; lehetséges volna, hogy ez az első bizonyítékunk rá? Ennél tovább aztán nem is jutok fejben sem, a kivágódó ajtó vonja magára minden figyelmem. Jobb kezem ujjai megszorulnak a pisztoly markolata körül, balommal a Kalinától kapott másik fegyverért nyúlok. A szívverésem felgyorsul, természetes reakció ez, de nem esek pánikba a tűzgömb és az energiakard látványától sem; volt már szerencsém boszorkányokhoz. Fejben gyorsan felmérem a helyzetünket, és örülök, hogy az iroda távolabbi végében vagyunk, mert így viszonylagos biztonságban tudom hagyni Barbarát. Már ahhoz képest, mint ha az ajtó mellett állnánk. A támadás szele végül mégsem onnan érkezik, ahonnan várom. A szemem sarkából veszem csak észre a mozdulatot Leon felől, térdre esik, én meg már azt hiszem, valami baja van, de ahogy odafordítom a fejem, egyenesen a fegyvere csövével nézhetek farkasszemet. – Mi a franc?! – A kérdés költői és csupán a frusztrációm megtestesülése, valójában már az első hangnál mozdulok Barbara felé, hogy magam mögé taszítsam. Nem mintha én golyóálló lennék, de ez egyfajta természetes reakció, vagy mi. Ami viszont ezután történik, abban nincs semmi természetes. Amikor megragadom Barbara karját, készen arra, hogy magam mögé rántsam, valami megmagyarázhatatlan történik: ahogy ujjaim körülzárják a felkarját, mintha villám cikázna át a testemen, amire az automatikus reakció az lenne, hogy rögtön el is engedjem, csakhogy erre képtelen vagyok; láthatatlan béklyó köt össze bennünket, a következő pillanatban pedig jókora energiahullám söpör végig az egész irodán. Aminek legnagyobb döbbenetemre mi ketten vagyunk a forrásai.
Olyannyira lekötnek a mappákban talált rémálmok, hogy jóformán elrohannak mellettem a események. Domino könyöke zökkent ki a delíriumból, ami mintegy védekezésként ereszkedett a tudatomra, és legszívesebben viszonoznám a gesztust, vagy egyszerűen csak változtatnék az alkarom és a bordáim ketrece bezárta szögön, hogy éppen csak egy kevéssé, éppen csak alig-alig súrlódjanak a pulóverem láthatatlan textilszálai a felsője láthatatlan textilszálaival, és anélkül kapaszkodjak meg benne, hogy arról bárkinek is tudomása lehetne, mert az a kényelmetlen érzés, ami belépéskor elkapott a bőröm alá kúszik, rossz megérzésként keseredik meg a szájpadlásomon, és legszívesebben hátat fordítanák ennek az egésznek, mert talán nem gondoltuk át, talán nem kellett volna idejönnöm ebben a bizonytalan időszakban, mert --- én nem vagyok boszorkány összefutnak szemeim előtt a betűk, a könyököm hozzáér a társam könyökéhez, de ahelyett, hogy kicsúszna a baszki, ami a nyelvem hegyére tódul az információ hallatán – még szerencse, hogy csak fél füllel követtem az eseményeket, mert most valószínűleg túl látványosan ülne ki arcomra a meglepetés, az pedig kérdéseket vetne fel, olyanokat, amikre nem vagyok felkészülve –, csak lapozok, és végtelen természetességgel bólintok rá Domino kérésére, mielőtt bezárnám, és az asztalra tenném a Kalinának ajánlottak közé az aktát. Csak ezután nyúlok a fegyveremért, éppen időben, mielőtt kinyílna az ajtó, mielőtt három idegen lépne az irodába, mielőtt --- ahelyett, hogy automatikus reakcióként az érkezőkre fognám, visszasimítom a pisztolyt a lakkozott felületre, és görcsösen kapaszkodom meg az asztal lapjának élében. Annyira futja, hogy kétségbeessek, értetlenül pillantok a társamra, a fejemet csóválom, szinte némán – a szavakat úgy keresem, mintha elfelejtettem volna, hogy kell beszélni, hangokat megformálni – suttogom a közénk ékelt két arasznyi szakadékba ez nem én vagyok, csinálj valamit, a fejemet csóválom közben, csak akkor szakítom meg a szemkontaktust, mikor földet érnek a térdeim, Mire Dashára és Barbarára emelem a pillantásom, a karom már feléjük mutat a levegőben, az ujjam pedig a ravaszon.
Mindaz, amit ezen szobákban találhattok, cseppet sem megnyugtató, még az olyan tapasztalt rendőröknek és vadászoknak sem, mint ti. Mert ahogy láthatjátok, olvashatjátok, itt aztán minden megtörtént. Ám fontosabb az a felfedezés, amire Kalina rájön ezúttal: a Temple of the Mighty tagjai képesek voltak összekapcsolni mások és a saját erejüket is. A vörös hajú nőben ahogy ez tudatosodik, arra is rá fog jönni, hogy nem csak megtörni lehetséges minden természetfeletti anomáliát, amelyet a szekta okozott, hanem végleg megszüntetni is, ezzel pedig megoldható minden probléma, ami az elmúlt hónapokban a várost sújtotta. Sajnálatos azonban, hogy nem lesz időtök mindezt felfejteni… Egyszerre több dolog történik ugyanis, alig néhány perces eltéréssel. Dasha és Barbara mindketten érezhetik a furcsa vibrálást, ahogy közelebb lépnek egymáshoz, mindez azonban nem rossz, gyanakvást ébresztő érzést. Mindketten érezhettek egyfajta vonzást a másik iránt, az érzékeitek azt súgják, nagy dolgokra lennétek együtt képesek. S talán ennek fényében nem a legszerencsésebb, hogy Barbara olyan könnyedén kitálal ebben a helyzetben, mert nyilvánvalóvá tesz mindent azok számára, akik tudnak a kiválasztottak létezéséről. Kérdés, hogy csak Leon van képben mindezzel, és mihez kezd majd ezzel a tudással? Épp elég problémátok adódhatna ebből is, ám ebben a pillanatban kivágódik az iroda ajtaja, és három csuklyás alak lép be, akik egyértelműen nem délutáni teára invitálnak meg benneteket. Egyikük tenyerében izzó lánggömb jelenik meg, és fenyegetően lép felétek, míg másikuk varázsereje segítségével energiakardot ránt. A harmadik szektatag feltűnően csendesen meghúzódik a háttérben, s egyelőre nem világos mire is vár valójában.
//
@Leon Krasinski, kérlek dobj a kockával, a dobás eredményét pedig mindenképp vedd figyelembe az aktuális körben. Páros: a harmadik szektatag téged szemelt ki és bizony a fejedbe mászik, Te pedig semmit sem tehetsz az akaratátvitel ellen, ami gúzsba köt, ezért rátámadt a lányra, aki mellétek keveredett. Páratlan: az akaratátvitel nem jár teljes sikerrel, így tudod jelezni Dominonak, hogy valami gond van, térdre zuhansz, és próbálsz ellenállni, ám még így is fegyvert emelsz a társaidra.
A kockát ebben a topikban tudod dobni, és ha esetleg szükségét érzed, olvasd át nyugodtan, hogyan kell használni a kockát. A posztodban a dobás után tüntesd fel, hányas számot dobtál.
Domino de la Cruz felhasználónak tetszik ez a poszt
Kiválasztott
Chatkép : Szerepkör : washingtoni lakos play by : camila mendes ◎ Hozzászólásaim száma : 307 Pontjaim : 19 Pártállás :
Ellenálló
User név : zsani ◎ Fő képességem : don't shut up ◎ Őt keresem : Tartózkodási hely : the hell called heart of washington ◎ Korom : 26 Foglalkozásom : student ◎
Volt valami megnyugtató abban, ahogy az egyik nyomozó hozzám fordult, majd a vállamra tette a kezét. Vagyis, azt hiszem, hogy nyomozó, vagy rendőr, vagy... mindegy. Mindenesetre valamivel nyugodtabbá vált a zakatoló szívem, bár ezen némileg rontott az, hogy milyen évet és hónapot írunk. Két hónap... két egész hónap a semmi kellős közepén. - Köszönöm - suttogtam a nőnek, aki mindeközben biztató mosolyt küldött felém. Talán elnézte nekem azt, hogy jelenleg nem tudtam ezt viszonozni - egy érzés ugyanis folyamatosan nőtt bennem. Az pedig a teljes összezavarodottság volt. Nem értettem, mit keresek itt. Mit keresek... közöttük. Úgy tűnt, hogy egyikük sem hétköznapi, egyikük sem ismeretlen a természetfeletti világban. Én a leghalványabban sem passzoltam ebbe a felhozatalba, hisz nem voltam boszorkány. Nem maradtam le, elvégre... az, hogy találkoztam velük, talán valami isteni jel volt arra, hogy ki tudjak szabadulni. Bár talán már elkéstem azzal, hogy vallásos legyek... Ahogy egy kis helyiségbe értünk, csak a másik nő hangját tudtam beazonosítani, aki éppen velem igyekezett kapcsolatot teremteni. Érdekes rezgéseket éreztem felőle, amiket nem tudtam volna nevükön nevezni. Mi a franc folyik itt?! - Ködös az egész. Mikor idekerültem, mindannyiunkat széttereltek... valami alapján szétválogattak minket. A legtöbbünket azt hiszem, bezártak. Fojtogatóan kis helyiségekbe kerültünk. Engem három másikkal zártak össze. Végül egyedül maradtam, mert... időközönként mindig elvittek valakit közülünk. És soha nem hozták őket vissza. Néha hallottam az ajtón túlról hangokat. Sikolyokat. És... vvégül egyedül maradtam - mondtam, habár talán néhol hadartam, néhol pedig túl lassan beszéltem. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, mi az, ami segítene neki - pontosabban nekik. Mikor a vörös hajú nő beszélni kezdett, én is felé fordultam. Fogalmam sem volt róla, hogy mi zajlik a háttérben, így amit mondott, csak még több kérdést vetett fel bennem. Talán okosabb lenne ezt a nagyokra bízni. Viszont valami megütötte a fülemet. - De... én nem vagyok boszorkány - álltam meg mellettük, arcomra pedig ismét kiült az a néma kétségbeesés. Az, hogy ismételten nem tudtam, mit keresek itt. - Akikkel össze voltam zárva... ők sem voltak azok.
Elküldésének ideje -- Szomb. Feb. 06, 2021 12:19 pm
Team Five
a seven nation army couldn't hold me back
– Sajnálom. – Egyetlen szóban próbálom összefoglalni Kalinának mindazt, amit érzek, és egyébként tényleg sajnálom, hogy nem tartottam be az ígéretem, főleg, ha egyszer neki fogadkoztam, de el kellett jönnöm. Egyszerűen még most is érzem, hogy itt kell lennem. – Nem fogsz szem elől téveszteni – bólintok, elvéve a pisztolyt, de szemeimet az övéin tartva. Ezt már tényleg, igazán meg tudom ígérni; én sem akarom őt szem elől téveszteni. A halloweenkor vele történtek után már én sem bízom senkiben és semmiben. A raktárhelyiségben talált nyomok egyértelmű utalások mindarra, amik ezen az átkozott helyen történhettek. Vadászok vagyunk, alapvetően nem arra neveltek minket, hogy összetörjön a szívünk egy természetfeletti lény halálának ténye felett, azonban mindaz, amire itt tárgyi és írásos bizonyítékokat találunk, ugyancsak szembemegy az erkölcsi iránytűnkkel. Más dolog végezni egy lénnyel, aki válogatás nélkül pusztításba kezd maga körül, ártatlan életekre kör, vagy bármilyen más módon felborítja a világunk kényes egyensúlyát, és megint más dolog foglyul ejteni ártatlan természetfelettieket, hogy aztán kísérleti patkánynak használják őket. Az irodában egy vámpír aktája akad a kezembe, ami részletesen taglalja, hogyan csapolták le majd juttatták vissza a testébe a vére nagy részét, és tépték ki az egyik szemfogát. A lecsapolás utáni rész zavaros, láthatóan több oldal hiányzik is, annál többet nem tudok belőle kihámozni, hogy különböző ráolvasások történhettek, de ez így is épp elég szörnyű. – Felfordul a gyomrom – morgom csak úgy magamnak, mielőtt Kalina elé csúsztatnám az aktát, hogy később ránézhessen, ha akar. Fizikailag nem vagyok rosszul, de úgy ítélem meg, elég, ha hárman lapozgatják a leírásokat, úgyis szólni fognak, ha találnak valamit. Inkább a hozzánk csapódott lány, Barbara mellé lépek, aki meglehetősen elveszettnek tűnik, de nem is hibáztatom érte. Az elmondása alapján november óta itt van, és most éppen velünk sodorta össze a sors; a biztonsága szempontjából ez mondjuk elég szerencsés lehet, de sejtem, mennyire lehet bizalomgerjesztő a sok fegyverünk. Azt viszont még mindig nem értem, mi az a furcsa rezgés, amit felőle érzek. – El tudod mondani, mi történt veletek itt? – állok meg mellette, oldalra billentett fejjel tanulmányozva az arcát. – Csináltak veled bármit, miután idehoztak? Hogyan jutottál ki? Tényleg érdeklődve hallgatom, bármit is mond, hiszen sokat elárulhat akár ennek az egésznek a céljáról is. Csak akkor fordítom el róla a figyelmemet, amikor meghallom Kalina hangját. A homlokom ráncba szalad a szavait hallva, még akkor is, ha önmagában sok mindenre magyarázatot ad, amit mond. – Létezik olyan nagyhatalmú boszorkány az Elsőkön kívül, aki képes lehet erre? – Nem az Elsőket akarom megvádolni bűnrészességgel, egyszerűen csak a gondolat, hogy valaki képes legyen ennyi boszorkányt nyomtalanul eltűntetni és elszívni az erejüket, az ő hatalmuk nagyságát sejtteti. Főleg, ha közülük is kettőt tartunk nyilván eltűntként. – Gondolod, hogy a külső energiapajzshoz is az ő erejüket használták? – szegezem a tekintetem Kalinára. Ez megmagyarázná, miért volt olyan erős, és akár azt is, hogyan szabadult ki Barbara is a pajzs megtörése után.
Amikor az idegen lány – mint kiderült, Barbara – felbukkan, hirtelen nem is tudom hova tenni az érzést. Csak érzem; a csontjaimban, a zsigereimben, finoman vibrálva az idegeimben. És ez nem valamiféle veszélyes rezgés, ami arra sarkall, maradjak távol az ifjú hölgytől – elhiszem, hogy lehet nagyon jó manipulátor, vagy lehet ez az egész egy csapda, de valahogy ezt nem igazán akarja bevenni a gyomrom -, sokkal inkább valami olyasmi, ami nem is kifejezetten nekem szól, hanem Dashának. És, míg Domino kérdezi, és tájékoztatja Barbarát, akiről kiderül, hogy immár második hónapja sínylődik itt, addig őket csak fél füllel hallgatva nézem át a raktárt Dashával az oldalamon. Nem is kell túlságosan mélyre ásni, vagy nagyon keresni azt, ami engem érdekel, mert úgy néz ki az aprócska helyiség, mintha félbe hagytak volna dolgokat, és, mivel sebtében távoztak, első ránézésre legalábbis, kapkodva pakoltak el dolgokat, vagy egyáltalán nem tüntették el a mocskos bizonyítékokat – mert nem érdekelte őket, hogy megtaláljuk-e vagy sem. Nem fogok hazudni: a különböző részek látványa, és a szedett-vedett, hanyag jegyzetekből kilesett információ révén bennem is elpattan valami. Egy dolog olyanokra vadászni, akik nem hajlandók a változásra, és veszélyt jelentenek a halandókra, vagy a náluknál gyengébb természetfelettire, meg úgy nagyjából-egészében a nagy egészre, meg megint más az, amikor kísérletezel rajtuk, és szánt szándékkal okozol fájdalmat nekik. - Rendben – bólintok a férfi szavaira, amikor az irodába belépek, és átnézem a könyves szekrényt. Nyílik egy fiók az asztalon, meg még egy, meg még egy, aztán egy szekrényajtó. Közben én sem tétlenkedem: szép sorban, egymás után, menetrendszerűen húzom ki a könyveket, gerincükön végigfuttatva ujjaimat. A lapszéleken heveny kézírás, apró betűk, semmitmondónak tetsző jegyzetek, alig kivehető a kézírás, és az, amit mondani akart a tulajdonosa. - Ami...? – nem fordulok felé, nem nézek rá, csak pörgetem a lapokat, mintha valamiféle felsőbb hatalom sugallta volna. Értelmes, olvasható szavakat keresek, próbálom összerakni a kirakós egy nagyobb részletét, ami itt áll, előttem, teljes életnagyságban a könyves szekrényen, de hol...? Hol van az az egy, apró részlet, ami bizonyosságot adna arról, amit sejtek? Itt kell lennie valahol. Egyre hevesebben és gyorsabban kapkodom le a könyveket a szekrényekről, és pörgetem a lapokat, mintha csak egy beakadt bakelit lennék, ami újra, és újra, és újra ugyanazt a részt játssza. Aztán végre megtörténik az áttörés, amikor egy megsárgult papír kihullik az egyik könyvből. Leguggolok érte, és míg felegyenesedek, széthajtom, és elolvasom. Kétszer. Ez a kézírás valamivel összeszedettebb és kerek mondatokat alkotott az írója, nem csak szavakat köpött a papírra. Rájött valamire, és ez az önhittség, ez a visszataszító fölényesség a betűkből is visszaköszön, sőt, mondhatnám, hogy az arcomba röhög, amiért én eddig nem jöttem rá. És, miután belenéznék futólag az aktákba, mert nem kell sokat gondolkoznom rajta, hogy mi történhetett velük, Dominonak adom a papírt, és a társaim pillantását keresem. - A Halloween éjszakáján én már voltam itt – emlékeztetem arra a nyomozónőt, amit talán, ha nagyvonalakban is, de elmeséltem neki, és a többieknek is, akik akkor ott voltak. – Egy másik síkon – nem kezdek el magyarázni a többieknek, csak végigfuttatom rajtuk opálos íriszeimet, talán Domino maga sem érti, hogy pontosan hogyan és miért. – Itt voltak azok a boszorkák, akik korábban eltűntek, és, akiket azért raboltak el, hogy az erejüket elvegyék, kiszipolyozzák belőlük, összpontosítsák, talán, és a természetfeletti ellen használják – bökök előbb a könyvből kihullott jegyzetre, majd az aktákra.
– 2021. január 24. Vasárnap – teszem hozzá, és mintha csak a múltkori csuhás emléke üldözne, úgy morajlik fel a tudatom mélyére rejtve anyánk hangja, ahogy az ikertestvéremmel együtt ünneplőbe öltöztet bennünket a misére. Önkéntelenül is Kalinára szökik a pillantásom – mindnyájunk közül ő hatolt a legmélyebben annak a rejtélynek a kútjába –, aztán viszont a figyelmemet Barbarának szentelem. November óta itt van. Ha visszajutunk az őrsre, meg kell néznem, hogy bejelentették-e az eltűnését, most mindenesetre a vállára teszem a kezemet, és igyekszem egyszerre határozott, de megnyugtató benyomást kelteni. – Jól van, Barbara. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy kivigyük innen, rendben? – Azt már nem teszem hozzá, hogy bár értesítjük a hozzátartozóit, utána valószínűleg legalább kétszer-háromszor találkoznia kell még velünk, hogy felvegyük a vallomását, és összevessük a többi fogolyéval. Végül is nem akarom, hogy már most megutáljon minket! Még azért biztatóan rámosolygok, mielőtt visszatérnék Leon mellé, és magam is böngészni kezdeném azokat az aktákat, amelyeket nem nyomott Kalina kezébe. Azt ugyebár nem kötöm Barbara orrára, hogy bár azért jöttünk, hogy kihozzuk, mi magunk is csapdába estünk, de optimista vagyok: attól, hogy egy kijárat lezárult, még nem feltétlenül veszítettünk el minden kiutat, és ha már itt vagyunk, igazán végezhetünk egy kis kutatómunkát. És hogy ezt mennyire végezzük szabályosan, nos, arról senkinek sem kell tudnia, hiszen a szükség törvényt bont. – Ha beütne a krach, azért ezekből csapj párat a hónod alá, Krasinski – bököm oldalba könyökkel, mintha megint nyolc évvel korábban lennék, és mondjuk nem egy átváltoztatás meg tucatnyi összefekvés után. Ez egy kicsit engem magamat is összezavar, de úgy tűnik, a zsarufilmek ihlette dinamikánk felülírja a tényt, hogy munka után is egymást boldogítjuk.
Furcsa érzés – mint kiderült – két civil társaságában, akik fegyverrel a kezükben mászkálnak, és fel se merül bennük a magyarázkodás lehetősége – a javukra legyen mondva, mi sem kérdeztünk, ezúttal valószínűleg Domino buzgó kötelességtudatát (amit nagyjából nyolc-tíz alkalommal erőszakoltunk meg a nyomozás alatt, de nem vagyok én semmi jónak elrontója) is felülírta a boszorkány jelenléte, akiben, legalábbis számomra úgy tűnt, feltétel nélkül bízik (nem kezdtem el ezen izgulni, EDDIG) -, de valahol egyébként megnyugtató, hogy csapatunk két másik tagja sem védtelen, a semmiből felbukkanó lánnyal ellentétben. Hajlanék rá, hogy kérdezzek, tájékoztassam, de megelőznek, én pedig mint mondtam volt, nem vagyok semmi jónak elrontója, nyomják csak a csajok a bondingot, addig én --- Minden fasza aha. - Megvagyok - felelem Kalina kérdésre viszonylag határozottan, ahogy az elemi irtózás átadja helyét a vadászösztönnek. Sorban nyitom a fiókokat, az alsók zárva, a többiről úgy tűnik, feltehetően a váratlan, sietős távozás okán nem maradt ideje a tulajnak gondoskodni. Sorra húzom ki őket, a tartalmukat fiókonként halmozom egymásra az asztalon, csak utána nyúlok az egyik felső aktáért, hogy belelapozzak. - Azt hiszem van itt valami, ami - elakad a szavam a nevek láttán, lapozom, lapozom, lapozom, újabb és újabb eltűnt boszorkány személyes adataira, elrablásának körülményeire, a kúria falain belül töltött idő alatt rajtuk elvégzett, egészen lenyűgöző pontossággal dokumentált kísérletek leírásaira bukkanok, és még gyilkossági helyszíneken edzett tudatom is vet egy, két bukfencet, mielőtt beszédes tekintetem a terepszemléből visszatérő – lám, már rehabilitálódott is a húsz-negyven alakommal megerőszakolt kötelességtudata, ezért szeretem - társamra emelném, és meg tudnám fogalmazni, amit mondani akarok - szerintem ezekre is rá kellene nézned - nyújtom Kalina felé a kezemben tartott mappát homlokráncolva, amiben a teljesen egyértelmű, túlságosan is részletgazdag képek mellett számomra értelmezhetetlen módon megfogalmazott szövegek is bőven akadnak. Ha átveszi, hát egy másikért nyúlok az asztalon elrendezettek közül. Viszolyogva ugyan, de átpörgetem a lapokat.
Lehetséges, hogy Leonnak ez lesz a szerencse napja, ha egyszer kikeverednek innen, na meg ha rájön időben, mi a helyzet: elvégre melyik begyűjtő mondhatja el magára, hogy kettő kiválasztott is karnyújtásnyira kerül tőle. Bár a férfi még nem tudja, Kalina érezheti azt a finom rezgést, ami Dasha és Barbara között kialakul - ahogyan a két lány is -, de talán most jobban el van foglalva a boszorkány azzal, hogy feltérképezze a helyiségeket, amit nagyon jól tesz Dominoval együtt. Mert bizony sok érdekes dolgot lehet találni mindenütt, de az iroda igazi kincsesbánya. A fiókokban néhány akta van, amelyek azoknak az “alanyoknak” az adatait tartalmazza, akik a kísérleti nyulak voltak az elmúlt hónapokban. Részletes leírásokat tartalmaznak, amelyek arról számolnak be, hogyan, meddig és mit műveltek azokkal a szerencsétlenül járt természetfeletti lényekkel, akik a szomszédos szobába voltak zárva. A könyvespolcról előszedett kötetekben Kalina azonban észreveheti, az elsárgult lapokat pörgetve, hogy ceruzával jegyzetelt oldalak vannak néhol, aztán csak előkerül egy lap, amely kihullik az egyik könyvből. Rövid feljegyzés olvasható rajta, ami elég homályosan fogalmaz, ám köztetek van valaki, akinek nem fog gondot okozni a megértése, mert Halloween éjjelén a Chesterfield kúriába utazott egy bolyongó, raboskodó lélekkel. Amint Kalina elolvassa a rövid sorokat, megérti, hogy a hónapokkal ezelőtti élményekor a pap szelleme mit akart neki megmutatni: a boszorkányok erejét elvették a szekta tagjai, és ezt a rengeteg energiát a természetfeletti lények ellen fordították - már csak a miért és a hogyan maradt kérdésként, amelyre választ kell kapnia.
Domino de la Cruz felhasználónak tetszik ez a poszt
Kiválasztott
Chatkép : Szerepkör : washingtoni lakos play by : camila mendes ◎ Hozzászólásaim száma : 307 Pontjaim : 19 Pártállás :
Ellenálló
User név : zsani ◎ Fő képességem : don't shut up ◎ Őt keresem : Tartózkodási hely : the hell called heart of washington ◎ Korom : 26 Foglalkozásom : student ◎
Elküldésének ideje -- Szomb. Jan. 30, 2021 3:07 pm
team five
everyone wants to escape sometimes
Fogalmam sincs, mi történt az elmúlt hetekben... vagy inkább hónapokban? "Idelenn" úgy telt az idő, mintha legalább ezer éve raboltak volna el abban a sötét sikátorban. Persze nem olvashattam volna rájuk azt, hogy annyira egyedül lettem volna, hisz nagyjából rajtam kívül három másik nőt zsúfoltak négy négyzetméterre. Olyan volt, mint valami dohos pince... ők valami eltűnt mágiáról beszéltek. Fogalmam sincs, hogy illettem én a képbe, tekintve, hogy sem mágiám, sem egyebem nem volt. Tulajdonképpen a csinos pofimon kívül semmivel nem tudtam rászolgálni, hogy magukkal vigyenek. Hozzanak. Vagy mi. Az egész olyan váratlanul történt. Komolyan, még a záródó lakat nyitódását is hallottam, minek hatására szinte rögtön egyedül maradtam a kialakított börtönömben; hát igen, nem mondanám, hogy életre szóló barátságot kötöttem ezekkel a nőkkel - boszorkányokkal. Nehezen viseltem az üres fecsegéseiket. Az elrablóinkkal viszont nem igazán találkoztunk. Hát mi ez az egész, ha nem abszolút kib*szás? Én sem tengődtem sokáig a kis helyiségben, rögtön elindultam. Mondhatni, az orrom után, tekintve, hogy sem befelé, sem kifelé nem tudtam jól tájékozódni. Na nem mintha befele jövet lett volna rá lehetőség... khm. Egy hatalmas könyvespolc előtt sétáltam, elég tempós léptekkel, mikor eszembe jutott apám egy kedvelt mondása. Na meg a filmekben is mindig az ilyen szekrények mögött van a titkos kijárat... elkezdtem mozgatni a könyveket. Nagyjából a huszonharmadik kötet után tényleg megmozdult valami, én pedig meg sem nézve, hogy hová vezet, átslisszoltam rajta. Igazi hollywood-i fordulat lett volna, ha tényleg valami kinti helyszínt találok. Helyette egy csomó ismeretlen háta mögé kerültem - hamarosan pedig egy nekem szegezett fegyverrel. - Hé-hé. Én csak... én vagyok - böktem ki úgy, mint valami tipikus üresfejű liba, majd nagyot nyelve meg is könnyebbültem, mikor azért... mégsem lőttek le. Ezidáig nem is nagyon figyeltem a ruházatukat. Egy szó, mint száz, nem úgy tűntek, mint akik hónapok óta itt porosodtak volna valami kis sufniban. Talán... kintről jöttek? - Öhm. A nevem... Barbara Lancaster. És... pontosan hányadika is van? Vagy... milyen hónap? - néztem rájuk felváltva. A torkomban gombóc formálódott, magam sem tudtam, hogy ez a megkönnyebbülésem jele-e. Még nem voltam kinn... miért könnyebbülnék meg? - A legutolsó kinn töltött estémen... moziba mentem a barátaimmal. Egy... novemberi estén - tettem hozzá, elvégre valószínűleg fontos részlet lehet. Nekik, akik tudják, hogy milyen hónapot írunk. Egyáltalán még 2020 van? Mivel tökéletesen tudtam járni, így megráztam a fejem arra vonatkozóan, hogy kell-e sérülést ellátni. Ezzel lényegében igyekeztem letudni a másik nő kérdését is - vele kapcsolatban pedig egészen furcsa érzés támadt fel bennem. A gyomromban. Pontosan nem tudtam leírni az érzést. Ismét nagyot nyeltem, majd felvettem a tempót, amit diktáltak. Jobbnak tűnt nem lemaradni mögöttük, és most az egyedüllélet se preferáltam volna. De ahogy egy újabb helyiségbe sétáltak - én meg mögöttük -, úgy éreztem magam, mint akit bedobtak egy profikkal teli felderítő helyszínelő csapatba. Jó ég. Talán jobb, ha meg sem szólalok. És akkor... észre sem veszik, hogy itt vagyok - és a hátukon élősködve próbálok élve kijutni.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
