- Nem ezt beszéltük meg – csak ennyit mondok, amikor kinyitva az ezüst Audi csomagtartóját, hogy kivegyem a fegyvereimet, meg az egyéb apróságokat – amikből talán Dominónak és a társának, Krasinskinek is jutni fog -, pillantásom találkozik Dasháéval. A hangom, bár halk, úgy vágja át az éjszaka leplét, mint egy kés pengéje. És, még mielőtt bármit is mondhatna, elkezdek kipakolni mellőle. – Tudom, hogy nem vagyok az anyád, és nem is akarom őt sem helyettesíteni, sem pótolni a pótolhatatlant, de, amikor arra kértelek, maradj távol ettől a helytől, azt úgy értettem, ahogy mondtam – amúgy lehet ezt máshogy is érteni? Nagyon-nagyon szépen kértem, szinte könyörögtem, és én nem vagyok az a könyörgős fajta – még, ha az életemről van szó, akkor sem -, hogy maradjon ki ebből, sőt, maradjon távol ettől a helytől, mert a számtalan eltűnt között akad kiválasztott dögivel, és, ha beigazolódik, hogy ő is egy közülük, akkor pont nem itt lenne a helye. És, félreértés ne essék, nem Dariában nem bízom, hanem azokban nem, akik idehozták a boszorkányokat és a kiválasztottakat. Abban a nőben nem bízok. A kúriában nem bízok. És, még mielőtt haza küldeném, vagy visszatessékelném az autó csomagtartójába, és rácsuknám az ajtót, ő már kiugrott egy macska ügyességével, és röviden bemutatkozik a két újdonsült társamnak – voltaképpen én vagyok az ő új partnerük, a harmadik kerék. Egy kicsit lemaradunk a rend hű őreitől, miután nekik is adtam az apró üvegcsékből (bennük mérgekkel, melyek füstöt generálnak, vagy éppen kisebb robbanást, esetleg elveszik az ellenfeleik valamely fontosabb érzékszervét), amikor vállánál fogva, finoman magam felé fordítom a fiatal nőt, és a pillantásába vájom az enyémet. – Maradj mellettem. És ezt most ne csak úgy mondd, hogy megértetted, hanem tényleg, komolyan, ígérd meg nekem, Dasha – és, kapjak bármilyen választ is, a kezébe nyomok még egy pisztolyt. Csak a biztonság kedvéért. Az ismeretlen, fiatal lány megjelenésére én is megemelem a fegyveremet, de szegény pára, nem éppen úgy tűnik, mint, aki az életünkre akarna törni, úgyhogy egy néma megállapodás keretein belül fogjuk közre, hogy velünk jöjjön. Őszintén szólva, nincs sem más, sem jobb választása. A jobb napokat látott csigalépcső tetejére érve szétszéledünk, és Domino utasításának eleget téve a raktárba megyünk. Odabent sötét van, így apró, fényesen izzó tűzgömböt engedek szabadjára a tenyeremből, hogy bevilágítsa az aprócska teret – és rávilágítson, milyen nagynak vélt, mocskos dolgokat műveltek itt. A pultra, a szikére száradt vér, csonkig égett, éjfekete gyertyák, apró fiolák és tégelyek, fogak, kitépett szőr, haj, köröm, meg karom. Az üveges szekrényajtók túl felén gyógyszerek, fém, orvosi műszerek, de még egy szemgolyó, és egy agyvelő kimetszett része is helyet kapott. A fiókokban újabb, másfajta műszerek, fogók, különböző méretű tűk és fecskendők, szikék és kések. - Rohadékok – sziszegem a fogaim között. Ahogy az iroda felé vesszük az utat, benézek az ablaktalan helyiségbe, és szinte hallani vélem a fájdalmas ordítást, a halálhörgést. Nem tisztán kivehető, de a raktárban látottak alapján kinézem ezekből a boszorkányokból, hogy az ágyakra szíjakat is erősítettek, csak, hogy megnyugodjanak az itt fogvatartott bestiák – nem volt nehéz rájönni, hogy főleg vérfarkasokat és vámpírokat tartottak itt, de persze más is terítékre juthatott. Az iroda nem szívesen fogad minket; a bőrömön ezerfelé szalad szét valamiféle apró, villámcsapás szerű érzés, a gerincfüzérem mentén cikázik, egészen az ujjbegyeimig, a koponyámig. Opálos pillantásom találkozik Dasháéval, és, azt hiszem, ő is valami hasonlót érezhet most, mint én. Aztán tekintetem tovább vándorol Leonra, aki hasonlóképpen nem néz ki valami jól. - Krasinski...? – és, míg ő a fiókokkal babrál, én a könyvek gerinceit fürkészem, a legrégebbinek tűnőket sorra kihúzom, belelapozok, ha a címe arra a következtetésre ad okot, hogy megtudunk valamit az itt munkálkodó, sötét erőkről. Aztán jönnek a szekrények, szép sorban, egyik a másik után...
Csak egy egészen kicsi lelkiismeret-furdalásom van. Az sem azért, mert úgy gondolnám, hogy nem kellene itt lennem, inkább csak azért, mert még sosem szegtem meg az adott szavam; főleg a Kalinának adott szavam. Igazság szerint még mindig nem teljesen világos számunkra, hogy mi ez a furcsaság, ami már hónapok óta tart nálam, és egyszerűen nem fűlik hozzá a fogam, hogy annak nevezzem, mint mindenki más. Nem érzem magam kitüntetettnek azért, mert olyan dolgok történnek, amiknek nem szabadna megtörténnie. Mindenesetre elhittem Kalinának, amikor azt mondta, szerinte a hozzám hasonlókat is érinti az a dolog, ami itt zajlik – akármi legyen is az –, és egyetértettem vele abban, hogy nem lenne tanácsos idejönnöm. Ezért nem vele jöttem, hanem utána. A meglepett-értetlen-gyanakvó-dühös fogadtatást – micsoda kombináció – igazából ugyanezen okból kifolyólag tök jogosnak éreztem, de meg sem próbáltam mentegetőzni, inkább megadóan feltartottam mindkét tenyerem, és egy bocsánatkérő mosollyal bemutatkoztam. Mondjuk a bocsánatkérő mosoly elsősorban Kalinának szólt. Ahhoz képest, amit kívülről láttunk a kúriából, a benti állapotok valami egészen másról árulkodnak. A romos, elhagyatott belső terek, a poros, állott szagú szobák aligha utalnak arra, hogy bárki is huzamosabb ideje itt tartózkodna. Ami azt illeti, a csigalépcső huzamosabb élettartamában is kételkedek, de azért nem maradok le a többiektől, csak éppen annyira, míg intek a lánynak, aki szinte a semmiből csapódott hozzánk, hogy menjen előre. Nem úgy tűnik, mintha őt is a küldetéstudat űzte volna ide... jobb, ha nem ő marad utolsónak. Csak tudnám, miért érzem úgy, mintha ismerném, ha még sosem láttam? – Jól vagy? – suttogom az irányába felfelé menet, fél szemem a mögöttünk lévő terepen tartva. Furcsa érzés két – mint kiderült – rendőr társaságában mászkálni a Glockkal a kezemben, de kezdetben sem éreztem különösebb késztetést a magyarázkodásra, ha már úgyis ismerik Kalinát. Odafent valamiért feláll a szőr a tarkómon, amikor megpillantom az egyik helyiséget, és nem csak azért, mert gyanúsan idilli és modern a berendezése, nos, az épület összes többi részéhez képest. Egyszerűen csak azt kiabálja felém, hogy jobb, ha inkább távol maradok, de persze tudjuk, ettől az egésztől is mennyire maradtam távol. Az irodába lépve bizseregni kezd a bőröm, olyasmi érzés, mint amikor az embernek elzsibbadt valamije és aztán elkezd visszatérni a vér a területre, csak kevésbé intenzív... és ezúttal az okát sem tudom. Az idegen lányra pillantok, és már éppen megkérdezném, hogy került ide, amikor meghallom Domino hangját. Kalinára pillantok, várva egyfajta megerősítést – vagy egy epés megjegyzést, hogy most bezzeg hallgatnék rá –, és ha valamiféle jelét adja, hogy menjünk, elindulok a nyomában a másik helyiség felé. A szagok már a folyosón megcsapják az orromat, mert bár az én szaglásom nem elég kifinomult ahhoz, hogy meg tudja különböztetni egymástól a különböző fajokat, az ürülék és az alvadt vér szagát azért én is felismerem. Először egy kicsit örülök, hogy nem közvetlenül abba a helyiségbe megyünk, de amikor a keskeny raktárszobába lépve a mocskos pultra pillantok, már ez sem olyan szívderítő. A szikék és a fecskendők önmagukban még nem is lennének annyira szörnyűek, de ha ezeket összerakom a szenteltvizet és még ki tudja mi egyebeket tartalmazó fiolákkal és a félig már leégett gyertyákkal... Ha tippelnem kellene, azt mondanám, valakik varázslatokat hajtottak végre más fajokon. De nem épp a boszorkányokat rabolták el?
Tulajdonképpen egyiküknek sem kellett volna itt lennie. Nem tudom, hogy Dominoban felmerült-e, hogy épp egy Krakowskit a nyomozásba vonni nem a legokosabb ötlet. Azt, hogy egyik pillanatról a másikra ketten lettek szintén nem tettem szóvá, mert a feltételezhető érdekellentét - az aktában, amihez hozzájutottam, nem volt utalás egyértelműen rendszerellenes magatartásra, de a városvezetés iránti hűségre sem, és mégiscsak egy vadászról van szó, nehéz elképzelnem, hogy azonosulna Monagham vezetői stílusával - ellenére olyan információk birtokában volt, amivel értékesebbé tette magát, mint bármelyik korábbi szemtanú. Azt hiszem, hogy azon, amikor megjelent egy újabb fiatal lány, és reflexből a mellkasára szegezte a fegyvert, rajtam kívül - régen nem volt ilyen ideggyenge, oké? - nem lepődött meg senki. A kezdeti, alig pillanatnyi sokkot legyűrve – tudjátok, van a hányingernek az a fázisa, amikor már elég gyengének és bizonytalannak érzitek magatokat, de üresen fenyeget az öklendezési reflex, hát önkéntelen nyeltek, hátha még megúszhatjátok? na, hát én ezt élem több, mint egy hete, csakhogy a legrosszabb forgatókönyv esetén nem a reggelimet fogom a bokátokra küldeni, hanem egyszerűen lemegyek kutyába, és az utolsó alkalomból kiindulva pont három fő pluszban vagyunk ahhoz a létszámhoz képest, ami mellett a biztonságos átalakulás kivitelezhető, és nem, még véletlenül sincs kedvem szembenézni a vörös haragjával egy rosszul időzített átalakulás miatt – lemondó sóhajjal, fejcsóválva indultam tovább, hogy aztán szemforgatva hagyjam maga megelőzni.
- Igenis, de la Cruz. - Mosolygok is hozzá alázatosan, és csak annyi időre pillantok utána, hogy még lássam eltűnni a lófarkát, mielőtt befordulna a szomszéd szoba ajtaján. Az iroda taszító mágikus kisugárzását ugyan nem élvezhetem teljes csodájában, mégis bukfencezik egyet a gyomrom – részben a másik helyiségből szivárgó szagok, részben hullámokban kiélesedő érzékeim, részben a kibaszott öklendezési reflex, részben pedig az iroda nyomasztó légköre miatt, amitől fel-felébrednek frissen szerzett állatias ösztöneim, és ahonnan legszívesebben szűkölve menekülnék kutakodás helyett -, megszorulnak az ujjaim a fegyveren, ahogy lesimítom a markolatot az asztal lakkozott lapjára, mielőtt nekiállnék kihúzogatni a be nem zárt fiókokat.
Kalinával könnyebben ment a közös munka, mint vártam. Valahogy enyhítette mindazt a szorongást, ami bennem tombolt amiatt, hogy vajon Leonnal ugyanúgy meglesz-e köztünk az összhang, mint régebben, így nem hajszoltam mindenáron a nosztalgiát, és bár nem tartottam mindent canyonosan az ellenőrzésem alatt, talán pont emiatt esett jól mind a munka, mind a társaság. Időnként Canyon is felénk nézett, ami a hivatali eljárás során már a sokadik vétségnek számított, ugyanakkor mind Kalina, mind az ő segítsége a hasznunkra vált, ennek függvényében kész röhej, hogy az, hogy bejutottunk, rohadtul nem a mi eredményünk volt. Bár még Kalina jelenlétét valahogy sikerülhetett volna kimagyarázni a feletteseinknek – szakértőként vontuk be, utólag lepapírozzuk, nagyon szépen nézünk, már persze abban az esetben, ha nem hal meg, mert akkor végül is bármit kitalálhatunk, hiányozzon ez bármennyire kegyetlenül is –, a rokona, Dasha megjelenése őt magát is váratlanul érte. Azt hiszem, hogy azon, amikor megjelent egy újabb fiatal lány, és reflexből a mellkasára szegeztem a fegyveremet, már valójában senki sem lepődött meg, és ezen a ponton el is engedtem mindenféle szabálykövetési elvet. És hát, lássuk be, elengedni sokkal könnyebb volt őket, mint kerülgetni. Előőrsként vezetem a csapatot, ahogy felkapaszkodunk a csigalépcsőn, az iroda állapotára éppen csak a szemöldököm rebben. A helyiséget átjáró mágiát én ugyan nem érzem, az mindenféle képesség nélkül is lejön, hogy nyilván okkal újították fel, valaki pedig aktívan használta is. – Körülnézel idebent? – Leon felé szögezem a kérdést, bár nem mintha bánnám, ha más is magára venné. A Berettám tetejére támasztott csuklómmal rögzítem a zseblámpát, és a magam részéről a másik helyiséget derítem fel, ami bűzlik a vámpíroktól, a vérfarkasoktól, a vérüktől és az ürüléküktől egyaránt. – Élvezetes lehetett úgy dolgozni az irodában, hogy ezek közben itt szenvedtek a fal túloldalán – jegyzem meg éppen olyan hangerővel, hogy azok is hallják, akik az irodát kutatják. Amint a raktárhelyiséget pásztázza a zseblámpa fénye, hátrafordulok. – Kalina, lehet, hogy nektek itt több hasznotok lenne – mondom, aztán visszasétálok az irodába, és most először foglalkozom a lánnyal, aki hozzánk csapódott. – Aggodalomra semmi ok, Krasinski nyomozóval együtt a rendőrségtől jöttünk. Meg tudja mondani a nevét, és hogy mióta van itt? Van esetleg sérülése, amit el kellene látni? – Erős vágyat érzek, hogy a szemébe világítsak, és megvizsgáljam a pupilláit, de ráérek kínozni később is, előbb essünk túl a formalitásokon, hogy ha véletlenül meghalna, legalább a nevét bele tudjam írni a jelentésbe. Nahát, egy hónap alatt egészen sikerült visszarázódnom!
Kora délelőtt jelentek meg az első alakok a kúria körül, ugyanis Washingtonban elterjedt a hír, hogy a régi épület nem csak azért bolydult fel ismét, mert a Temple of the Mighty szervezet központjává nevezte ki azt. A rendőrség és a Koalíció berkeiből is szárnyra kélt a pletyka, miszerint itt tartják fogva az eltűnt boszorkányokat… Bár az elsők, akik megérkeztek az épülethez bizonytalanok voltak, a szekta tagjai már velük is ellenségesen viselkedtek, s többeket el is fogtak. Ám a kora esti órákban érkező szervezett csoportokkal szemben már nem volt ennyire könnyű dolguk - így az épület falai mögött is változás állt be. Odabent a szekta és annak vezetője közötti mágikus kapcsolat megbomlott a hirtelen beállt zavargások miatt, így az erő, amelyet eddig összegyűjtöttek az áldozatoktól, kicsúszott a kezeik közül, épp úgy, ahogyan az eddigi fegyelem is: így történhetett meg, hogy a mágikus zárak hirtelen kattantak és az ajtó kitárult, amely eddig elzárta a csapdába esett boszorkányokat és kiválasztottakat a külvilágtól. Ám ne higgye senki, hogy egyszerű lenne kijutni az épületből, s nem csak azért mert igazán hatalmas a kúria, sokkal inkább mert valódi labirintusra emlékeztet a belső tér, ezért könnyű eltévedni benne, azoknak is, akik kijutni szeretnének és azoknak is, akik megmentenék a bent rekedteket.
***
Helyszín:északi torony
Az egyetlen elrabolt köztetek, nem is akárki, bár még ezt nem tudjátok. Azt viszont igen, hogy véletlenül keveredett mellétek, amikor elrejtőztetek a sürgtető lábdobogást hallva, és ti magatok is így sodródtatok össze az egyik folyosón; @Barbara N. Lancaster pedig becsúszott mögöttetek a rejtett, személyzeti ajtón: ebben csak az a kellemetlen, hogy mire vissza akarnátok fordulni, már bezárult az ajtó, így csak egy irányba tudtok indulni. A csigalépcső nem túl bizalomgerjesztő, és ha úgy döntötök felmásztok rajta, úgy romos szobákat találtok, amelyek szemmel láthatólag egy szebb kor és egy szebb élet szerves részét képezhették, ám azóta sok mindent történt, s ezt még egy szerencsétlenül járt zongora sem élte túl. És persze ott van az a remek állapotú iroda, amit szépen helyreállítottak, első pillantásra mindenképpen. Mégis ha beléptek ide a varázserővel bírók furcsán zavarónak érezhetik magukat, mintha ki akarná zavarni őket magából a hely, mintha nem tetszene neki az idegen mágia, amit hordoztok magatokban. Talán van itt valami, amit érdemes lehet megkeresni... Ami azonban sokkal érdekesebbnek tűnhet első pillantásra az egy hosszúkás helyiség, amelynek egyik falán sincs ablak, tele van ágyakkal, látszik rajtuk, hogy nem is olyan rég még használatban voltak. @Domino de la Cruz érzékeny kis orra pedig arra is rájöhet, hogy vámpírok és vérfarkasok is helyet kaptak itt, bár azt valószínűleg könnyedén kitaláljátok mindannyian, nem luxusban laktak itt. Az ágyakkal teli szoba mellett pedig egy keskeny bebútorozott, szemmel láthatólag raktárnak használt helyiséget is találtok, amely üresnek tűnik és lepusztultnak, de azért maradtak ott fiolák és kisebb eszközök, komolyabb varázslatokhoz szükséges alapanyagok, amelyek a két Krakowska lánynak sokat elmondhat mindarról, ami itt történhetett.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
