Megfogom Kalina kezét, megszorítom az ujjait, és elmosolyodom. – Tudom – felelem egyszerűen, mert tényleg ilyen egyszerű. Ahogy az életemet adnám Kalináért, úgy bíznám rá a sajátomat is; egy ilyen helyen, tele erős boszorkányokkal, eszembe sem jutna, hogy önszántából fordult ellenünk, ellenem. A továbbiakban sajnos nem sok hasznomat veszik, nem tudnám pontosan megsaccolni, minden csontom épen maradt-e, de az biztos, hogy a mozgás nehézkes és kissé darabos is, a puszta felálláshoz is szívesen veszem a segítséget. Újfent igyekszem nem túl nagy terhet jelenteni Kalina számára kifelé menet, de szükségem van a segítségére. Monagham eltűnése különös fordulat, de egyelőre nem látok mögé túlságosan nagy misztikumot. Talán önszántából hagyott itt minket, talán csak nem szeret búcsúzkodni. Ki tudja? És csak azért nem mondom, kit érdekel, mert ha tetszik, ha nem, ma este megmentette az életem, és engem becsületre neveltek, nem gyűlöletre. Örülök, hogy Kalina visszakéri a könyvet, bár fogalmam sincs, mi lehet benne, és meg tudjuk-e fejteni egymagunk. A szőke boszorkány már-már anyáskodó mosolyát nem tudom hová tenni, de ez jelenleg talán nem is számít. Követem Kalinát az autóhoz, és amikor az anyósülés ajtajához érve felé fordulok, meglátom a háta mögött a közeledő alakot, de nem figyelmeztetem. Az autóra támaszkodva fordulok a kúria romjai felé és elrejtem a mosolyom, de még így is kiérzem Adrian öleléséből az úristenegybenvagydeörülökdeazértbazmegszólhattálvolnahogyjöjjeksegíteni jelleget.
Tekintetem gyorsan méri fel a szobát, és miután megbizonyosodtam róla, hogy mindenki boldogul, szemeim Monagham és a némber kettősére szegeződnek. Mintha az egész épület a nő, Theresa megingását tükrözné vissza önnön bizonytalan megmozdulásával, de nem hagyom magam kizökkenteni, közelebb lépek hozzájuk, szemeim a nő szemeibe mélyednek és megpróbálok betörni. Hallom Monagham hangját a fejemben, neki időre van szüksége, nekem pedig még több térre; amit végül meg is kapok, amint a vámpír fogai a boszorkány nyakába mélyednek. Egyetlen apró pillanat, míg kizökkenti a némber, és ez nekem éppen elég ahhoz, hogy áttörjek minden gátat, amit az elméje köré épített. Gond nélkül hatolok be és rombolok le minden odabent, mígnem tekintetéből lassan kivész a fény, és arcán sem marad több kifejezés a semminél. Visszafordíthatatlan pusztítást végzek, olyasmit, amit még én magam sem tudnék visszaállítani, akkor sem, ha akarnék. Nem ölöm meg, ezt meghagyom Monaghamnek vagy a többieknek; nekem bőven elég, hogy soha többé nem lesz már önmaga. Ez szörnyűbb, mint a halál. Rövid érintés a karomon, de tudom, érzem, hogy a vöröshajú boszorkány az. Szavaira röviden, de egyetértőn bólintok, meg is fordulok, de még egy pillantást vetek a vállam felett Monaghamre. – Mennünk kell! – szólok rá, hangom a fejében is visszhangzik, hogy biztosan értse a figyelmeztetést. Alapvetően nem érdekelne, él-e vagy hal idebent, de az előző művelet tiszteletére ennyit megengedek magamnak. Választ és reakciót viszont nem várok, a többiek nyomába eredek, és ahogy egymás után rójuk a folyosókat a kiút irányába, feltehetően Victoriával együtt igyekszem annyira összetartani az épületet, amennyire számunkra szükséges. Számomra azonban csak néhány ember igazán fontos: Victoria, Juliet, a kiválasztott és az őt támogató vöröshajú boszorkány; ezért is történhet meg, hogy Monagham hiánya csak akkor tűnik fel, amikor utóbbi szóvá teszi. Felvont szemöldökkel pillantok körbe, visszanyúlok a kúria lassan leomló épületei felé is, de végül én is megrázom a fejem. – Nem érzem őt a környéken sem. – Azt már nem teszem hozzá, hogy én személy szerint nem is aggódom miatta, az ő gyorsaságával már rég visszaérhetett volna akár a városházába is. Ahogy Victoria mellém lép és megfogja a kezem, ujjaim megszorítják az övéit, ajkaimon minden szónál többet mondó mosoly ül, miközben tekintetünk találkozik. Hála azért, hogy életben van és köszönet a közös harcunkért; akár csak a régi szép időkben. Az Elsők köteléke talán megingott az utóbbi időben, de mi újfent bizonyítottuk, hogy ha összefogunk, nincs előttünk akadály. Szavaira egyetértőn biccentek, pillantásom épp egy pillanatra siklik Julietre, majd vissza rá. – Vigyázzatok magatokra – búcsúzom tőlük, noha tudom, ezzel már nem lesz baj. A vöröshajú boszorkánytól is búcsút veszek, megosztom vele, hol érhet el, aztán már ott sem vagyok. Nem várom meg a távolban szirénázó mentő- és rendőrautókat; Marla St. James soha nem tette be a lábát ebbe a kúriába.
Kalina Krakowska felhasználónak tetszik ez a poszt
Boszorkány
Chatkép : Szerepkör : az elsõk egyike play by : ⛥ Eva Green ⛥ Hozzászólásaim száma : 44 Pontjaim : 28 Pártállás :
Semleges
User név : ⛥ V ⛥ Fő képességem : ⛥ Emotion manipulation ⛥ Őt keresem : ⛥ eternal flame and the peace⛥ Tartózkodási hely : ⛥ Washington D. C. ⛥ Korom : 317 Foglalkozásom : ⛥
Minden olyan gyorsan történik, hogy időm sincs gondolkodni az események váratlan fordulatán. Az erőm még mindig nem a régi, ahogy a farkasok helyett vagy inkább mellett a lányt is eltalálom. Ahogy a vámpír folytogatni kezdi a kalapost minden kibillen a helyéről és a farkasok tekintete is kitisztul. A nő apránként adja oda magát az ürességnek, ahogy a polgármester kezei között apránként veszik ki belőle az élet, míg a a maradék embereit a vörös nő intézi el pár golyóval. A föld remegni kezd, érzem, hogy ez nem egy boszorkány műve. Az épület lassan összeomlik és semmivé válik. - Igaza van. Gyerünk! - megragadom Juliet kezét és elindulok vele a többiek után. Nem vagyok hajlandó elengedni a lányom kezét, ahogy elhagyjuk a szobát sűrű füst vesz körül minket. A tűz irányába tudunk csak menni, ami köztünk és a kúria ajtaja között éktelenkedik, ahogy egyik folyóról a másikra térünk át. A vöröske fenntartja a lángokat, hogy ne égessenek szénné minket. Egyetlen kézmozdulatomra az ajtó kitárul előttünk. Mélyet sóhajtok ahogy elhagyjuk ezt az átkozott helyet. A kérdés hallatán körbe pillantok a társaságon, majd megrázom a fejem jelezve felé, hogy nem láttam a vámpírt. A kis csapatunk a kapun keresztül távozik, az egyik faraksnál érzem a kulcs jelenlétét, míg a doboz egészen eddig biztonságban volt nálam. Marla kis mutatványakor azt nem vettem elő. - Ahogy a kulcsra sem - nyújtom a kezem a férfi felé, amint átadta el is rejtem a zsebembe a tárgyat. Mielőtt mindenki haza indulna, még egy utolsó lépést teszek Marla felé. Megszorítom a kezét és hagyom hadd érjen össze a pillantásunk. Vissza csepegtetem belé azt az erőt, amit kölcsön adott, hiszen újra uralom a sajátomat is. - Még keressük egymást - teszem hozzá gondolatban, majd mintha mi sem történt volna elengedem. Újra karon fogom a lányom és hagyom hadd vezessen Marcus motorjához, amivel a megmentésemre érkezett. - Menjünk, már biztos nagyon vár minket Marcus - halovány mosollyal az ajkaimon tudatosítom magamban, hogy túl éltük ezt az egészet sértetlenül és minden bizonnyal otthon vár rám a férfi, aki mellől többet el se akarok mozdulni, ahogy a kis szőkeség mellől se, aki közben berúgja a motort.
Elakad a lélegzetem. Dasha. DashaDashaDasha. Mit tettél, Kalina? Ha eddig volt is rá esély, hogy a könyv után vetem magam (nem volt), akkor mostanra már biztosan inkább Daria és Domino kettőse felé sietek, rohanok, fellökve egy széket. Domino a lány fölé magasodik, és először azt hiszem, hogy fogást keres nyaki csigolyáin, ujjbegyeimben érzem a pusztító, mindent bekebelező tűz perzselését, hogy azzal ragadjam meg a vérfarkas nő haját, vagy vállát, vagy éppenséggel, amit érek, csak, hogy elrántsam Dariától – de nem teszem, mert nem kell megtennem, észreveszem kitisztult pillantását, kezei óvó puhasággal söprik ki a kósza tincseket Dasha arcából. Halványan elmosolyodok, amikor felteszi a nagy kérdést, és bólintok. - Sajnálom – nézek előbb rá, majd Dominóra. – Nem tudom, mi... – történhetett – akarom mondani, de nincs időnk mély beszélgetésbe, meg sajnálkozásba bocsátkozni, mert megremeg a világ körülöttünk. Ugyanebben a pillanatban felbukkan a másik boszorka is, aki Victoriával érkezett, én pedig Marlát keresem pillantásommal, felegyenesedem a félig guggoló, félig térdelő pozícióból, és, ha szüksége van segítségre, hát megteszem a tőlem telhetőt. Ezúttal a mágiára még csak gondolni sem akarok. Előveszem hát a fegyveremet a nadrágomra erősített tokból, és úgy lövöm ki a maradék, talpon maradt szektatagot – akik menekülnek, menekülnének, ha van rá esélyük. Az úrnő Monagham ölelésében vergődik, és már nem igazán van magánál. Leonra pillantva, arcáról tükröződő érzelmek, és a gondolatok révén, melyek kiülnek rá, gyanítom, visszatért ő is, ahogy a társa is nem sokkal korábban. Marla felé veszem az utat. - Gyere, mennünk kell – simítom kezemet felkarjára, és enyhén megszorítom, kicsit magam felé vonom, de nagyon is sürgetve. A föld zúgva, dörögve morog a kúria alatt, és a padló úgy hullámzik a lábunk alatt, mintha csak egy hajó fedélzetén lennénk a viharos tengeren, a lámpák fénye villogva kering a plafonon, míg teljesen ki nem alszanak. – Nincs több időnk, gyertek! – rikkantom, és felsegítem a földről Dashát, hogy, ha kell, rám tudjon támaszkodni. Amikor nyílik az úrnő szobájának ajtaja, füst dől be rajta; szurokfekete, áthatolhatatlan, és a folyosó végéről borostyán derengés szűrődik hozzánk. Valamerre muszáj lesz elindulnunk, mert az épület szerkezete nyekeregve adja meg magát lassan a a tűznek, a hőnek, és a földmozgásnak. Ha nem sietünk, mindünknek ez az átkozott kúria lesz a koporsója. Kérdőn nézek a többiekre, mielőtt megindulnék a tűz felé – mert másfelé nem mehetünk. Gyors pillantást vetek Leonra, és nyugtázom, hogy a könyv és a kulcs – sértetlenül – a birtokában vannak. Igazság szerint ez is, meg a többi folyosó is ismeretlen számomra, mint, ahogyan azt vártam is, mintha csak átrendeződtek volna a falak, amíg odabent voltunk. Ha kifelé menet súlyos, nehéz tűzfalba ütközünk, távol tartom a lángnyelveket a díszes társaságtól, néha hátrapillantok, de szedem a lábamat, amennyire Dasha, és az esetlegesen többi sérült bírja. A kúria ajtajának, díszes kilincséhez hozzá sem érek, mert valószínűleg a húsomba égne a mintázata, vagy telepatikus úton robban ki, vagy kirúgjuk – mint az akciófilmekben. Magamba szippantom a hideg, friss levegőt, tekintetemet az ég felé emelem, amikor már biztos távolságban vagyunk a kúriától, és nem fenyeget többé annak a veszélye, hogy a föld minket is úgy nyel el, mint az úrnő palotáját. Dashát magamhoz húzva, ölelve, tekintetemet végighordozom a bajtársaimon, egytől-egyig, vizsgálom őket, amennyire ez lehetséges. - Monagham? – kérdőn pillantok a rendőrség emberei felé, aztán Marlára és Victoriára, majd az egykor fenséges kúria felé, mely úgy süllyed a talajba, mintha amaz valamiféle futóhomok volna – abban már nem vagyok ennyire biztos, hogy ez a sok szörnyűség és kegyetlenség is így fog majd a feledés homályába veszni. A Sors furcsa, groteszk mosolya, hogy mindentől függetlenül, éppen azon a kapun távozunk, amin be is jöttünk. Mielőtt autóba ülnék, elkérem a könyvet Leontól. - Erre ugye nem lesz szükségetek az ügy lezárásához, vagy a további nyomozáshoz? – voltaképpen a hivatalos jelentés – amit ugye Dominónak meg kell majd írnia – szólhat úgy, hogy a kötet valóban a tűz martalékává lett. Úgy vélem, jobb helyen lenne Marlánál, semmint egy bizonyítékraktárban. (...) Már az autó mellett állok, amikor hátulról fogja meg a vállamat, felkaromat, úgy fordít maga felé, veszélyt sejtek, de villogó íriszeim hamar megnyugvásra lelnek Adrian hasonszín pillantásában. - Elkéstél – dorombolom nyaka ívébe, amikor magához von.
Ahogy Bastien elkapja Theresát, a nő küzdeni kezd, de a hirtelen kialakult káosz, a zavar, hogy elvesztette a két legfontosabb tárgyat, amely a titkait őrzi, kibillenti és ezt az épületen is érezni le, amely megremeg most. Marla az, aki észreveszi mindezt legelőször, és rájön, az “úrnő” hatalmát most tudja megtörni. A polgármester hangját hallhatja a fejében, időt kell nyernie Theresával, ami elsőre talán nem tűnik kihívásnak, de a szektát vezető nő sem teljesen védtelen. Jelenleg azonban Bastien az erősebb, és végül a vámpír belemélyeszti a fogait Theresába. Sajnos azonban ezt nem teljesen önszántából teszi Bastien, s talán még ő sem tudja, hogy ez az igazság. Eközben Marla az ellenség fejébe jutva minden mentális akadályt leküzd, és így romba dönt Theresa elméjében mindent. Ennek pedig megvannak a következményei is a kúriára nézve is, s épp ideje hogy elinduljatok kifelé. Domino és Leon visszaszerzik minden akaratukat, a még életben lévő szektatagok menekülőre fogják, és ha élve ki akartok jutni ti is, akkor nem árt, ha a jelenlévő boszorkányok mágiáját ehhez felhasználjátok, azonban ne feledkezzetek meg a kulcsról és könyvről se! A folyosón, amelyen jöttetek, menekülhettek is, ám minden megváltozott. Az épület valódi, lepusztult arcát mutatja, érezhetitek, hogy a kúria falai valóban nem bírják már sokáig, és amikor megláttok egy ajtót, azon keresztül most biztonsággal léphettek át, mert végre kivezet titeket a szabad, csillagos ég alá, a kapu pedig nyitva áll előttetek. Bastien Monogham azonban már nincs veletek.
***
Ezzel a mesélői reaggal a kaland véget ért, több mesélői már nem fog érkezni. A csoport végső célkitűzése az, hogy a kapun keresztül elmeneküljetek a kúria területéről, és szerencsésen kimenekítsétek a kulcsot és a könyvet.
A helyszín április 11-ig van nyitva, addig szabadon írhattok!
Boszorkány
Chatkép : Szerepkör : washingtoni lakos play by : ⇝ Kiernan Shipka Hozzászólásaim száma : 33 Pontjaim : 22 Pártállás :
Ellenálló
User név : ⇝ zsófi. Fő képességem :
⇝ metamorfózis Tartózkodási hely : ⇝ washington D. C. Korom : 57 Foglalkozásom : ⇝ újságíró
Még időm sincs elégedetten élvezni a sikolyt, ami elhagyja „úrnőnk” torkát, amikor kitör a káosz. A szemeim elkerekednek, amikor az egyik férfi, aki a polgármesterrel jött és láthatólag valami furcsa hatással volt rá a füst, amit beszippantott, hirtelen a tűzbe nyúl. Mielőtt még mondhatnék, vagy tehetnék bármit is, meghallom a vicsorgást, amivel a másik nő ráveti magát a feketehajú lányra, akit a tükörteremből szedtek elő. Felkiáltanék, hogy mondjak valamit – hogy pontosan mit, hogyan tudnám figyelmeztetni, nem tudom; még csak a nevét sem ismerem, hogy azon szólítsam -, amikor tekintetemet a vámpír vonja magára. Éppen mikor meghallom Marla hangját a fejemben. Hátha, gondolom válaszul fanyar cinikusággal. Ám magam is tudom, hogy erre nem sok esély van. Monagham mégis csak a legidősebb vámpír, aki csak létezik, és ha eddig sikerült túlélnie annak a kígyónak, akkor nem most fogja hagyni magát. De hé, egy lány mindig álmodozhat, nem igaz? Gondolataim rögtön elterelődnek, amikor kezek ragadnak meg hátulról és rángat el az asztaltól. A maradék szektatag lobogó csuklyája tölti be a látóteremet. Azok, akik látszólag nem kerültek Marla célcsoportjában. Rendben, itt az idő, hogy az eddig tartogatott energiáimat használjam. A kezek le akarnak rángatni a földre, és már pár ököl is készül, hogy célt érjen az arcomban, minden bizonyosággal. Gyorsan cselekszem és minden eddigi tudásomat felhasználva hárítom az ütéseket. Arrébb rúgok pár hozzám közelebb álló személyt, igyekszem őket egymásba lökni, hogy legyen egy kis időm. Amikor ez a pillanat megterem, mély levegőt veszek, egyúttal magamba gyűjtök egy bizonyos mennyiségű varázserőt. - Accipe spiritum suum! – kiáltom, ahogy feléjük lendítem a kezeimet. Muszáj szavakkal idéznem. Általában nem szoktam kikerülni, ha nem muszáj és mindig effektívebbnek gondoltam, mint mikor gondolatban igyekszik a boszorkány. Persze, az is működő képes, de sokkal több koncentrációt igényel. Így ebben a feszültséggel teli helyzetben biztos lehetek benne, hogy a varázslatom betalál. Egy pillanattal később szinte érzem az ereimben, ahogy az erő elhagyja őket a levegővel együtt a tüdöjükből és fulladozni kezdenek. Újabb mély lélegzetet véve, még több energiát gyűjtök magamba. Az eddigi legnagyobbat. Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy biztosabban álljak a talpamon, erősebb legyen a varázslatom. - Eandem silvam! – mormolom magam elé, majd letérdelve a tenyeremet a korhadt fapadlónak nyomom. Nem is kell várnom sokat és hamarosan mélyről jövő morajlás szakítja meg a szobát betöltő zsivajt. Majdnem elnyeli a fegyver dörrenés hangját is. Majdnem engem is kizökkent az összpontosításból, de sikerül mélyebbre ásnom, higgadtságot erőltetnem magamra. A tudat, hogy anyám nem messze van tőlem és meg kell védenem bármi áron, sokat segít. Megszilárdítom a szívemet, és kinyitva szemeimet az ellenségre szegezem pillantásom. Lassacskán minden szektatag a földön fekszik, azok is, akikkel Marla foglalkozott. A következő pillanatban a föld hirtelen megmozdul fuldokló testük mellett. Majd a deszkák alakja megnyúlik mintha csak gyurmából lennének, és elkezdik bekebelezni mind az ájultakat, mind a még küzdőket. Egészen addig megyek, amíg már biztosan mindenkit birtokába kerítettek, mielőtt elengedném a varázslatot. A fa ismét megszilárdul fogságba ejtve azokat, akiket mélyen beborított az elmúlt pár percben. Ekkor vetem csak pillantásomat a környezetem többi tagjára. Az első, akit meglátok az Monagham, aki éppen a nőt próbálja a falba passzírozni. Azonban úgy tűnik még mindig nem vetett véget az életének. Vajon miért hezitál? Figyelmemet elvonja a két nő beszélgetése, akik nem messze tőlem terültek ki. Nem tudom pontosan mi történt, de visszaemlékszem a dörrenésre, amit hallottam. Tán meglőttek valakit? Nem ismerem ezeket az embereket, de nem akarom, hogy bajuk essen. Odaigyekszem hozzájuk, hogy a segítségemet nyújthassam, közben egy gondolatot küldök Marla felé. Monagham? Mi történik? Ismeritek ezt a boszorkányt? Odaérek a vérfarkas hölgyhöz. Amikor pedig közelebbről is megnézem magamnak az arcát, rájövök, hogy enyhén ismerős nekem. Talán mintha a rendőrségen láttam volna… az igaz, hogy nem egy nyomozóval beszéltem már a munkám során, de ez most nem feltétlenül fontos. Amit azonban rögtön észreveszek rajtuk, hogy valamiért furcsán viselkednek. Zavarodottnak, de egyszerre furcsán passzívnak tűnnek. Egy pillanattal később édesanyámra kapom a tekintetem. Bármikor felismerném a kézjegyét. Élesben még nem láttam ezt a bizonyos varázslatát, de rengeteget mesélt már róla nekem. Hogyan képes arra, hogy érző, emberi lényekben teljesen megszüntessen… nos, mindent. Az érzékeiket teljesen kisemmizve összezavarja őket, mintha lelketlenné válnának. Élnek, de… mégsem. Csak azt nem értem miért a „mi” csoportunkból kapták be anyám erejét, amikor erre semmi szükség nem volt. Avagy talán mégis, gondolkodom el, ahogy pillantásom a pisztolyra esik és a csúnya ujjszerű foltokra, amik kezdenek megjelenni a fekete hajú lány torkán. - Megsérültetek? – kérdezem, mert bár valószínűleg, ha fáj is valamilyük Victoria varázslata miatt nem fognak reagálni rá semmit. – Minden rendben lesz… - mondom nekik, bár én magam sem tudom, hogy pontosan meddig fog ez rájuk hatni. Attól függ mekkora lendülettel küldte meg őket boszorkány anyám. - Segítek felállni.
Kalina Krakowska felhasználónak tetszik ez a poszt
Vadász & Kiválasztott
Chatkép : Szerepkör : krakowski vadászklán play by : Marie Avgeropoulos Hozzászólásaim száma : 45 Pontjaim : 25 Pártállás :
Ellenálló
User név : ◈ lana Őt keresem : ◈ and it ain't gonna be easy that's no lie, but if you're willing to try it so am I
Elküldésének ideje -- Szomb. Ápr. 03, 2021 10:34 pm
Team Eight
a seven nation army couldn't hold me back
Az egész szobában egyetlen pillanat alatt uralkodik el a káosz. Szinte még fel sem fogtam, hogy Kalina úgy tűnik, képes volt megsemmisíteni azt a kétségtelenül értékesnek ígérkező könyvet, alig van időm feldolgozni az ez után következő történéseket, és nem csak azért, mert Monagham kihasználja minden gyorsaságra vonatkozó adottságát, ahogy átveti magát az asztalon. Még csak azt is csak nagyjából tudom belőni, hogy mintha a boszorkány felé iramodott volna; az én figyelmemet valahogy jobban lekötik a nyakamra kulcsolódó ujjak. Tágra nyílt szemeimben őszinte meglepetés tükröződik, ahogy tekintetem Domino szép, de egyre inkább haragba torzuló arcára villan. Hazugság lenne azt állítani, hogy tőle számítottam volna támadásra, de az agyam igyekszik túlléptetni magát ezen a fázison, ahogy az adrenalin tombolni kezd a véremben. Automatikusan kapcsol a túlélési ösztönöm – mert tudom, hogy nagyjából egy fél mozdulatba telne, hogy átbillentsenek a túlélés határán –, ami első körben annyit jelent, hogy legalább próbálok a saját segítségemre lenni azzal, hogy igyekszem magamtól talpra állni, így minél kevesebb húzóerőt hagyva a nyakam és a fejem találkozására. És ahogy Domino szabad keze elindul, úgy tart az enyém is a nadrágom derekába dugott fegyver felé, de az övével ellentétben az én kezem megáll félúton. Ezüst van a lőszerben. Nem Dominonak. Krákogva ejtem ki a nevét, mindkét kezem a csuklója köré kulcsolom, nem mintha különösebb esélyeim lennének az ő erejével szemben. Nem szabadna ötlettelenül lefagynom, az egész kiképzésem arról szólt, hogy ne fagyjak le, pedig a gondolataim bár lázasan kergetik egymást, egyelőre nem dobják ki a megoldást, csak azt tudom, hogy sem Domino megnyúlt fogai, sem a halántékomnak szegeződő pisztoly nem egy életbiztosítás. Ő azonban nem engem néz, és ahogy pillantását pusztán a szemeimmel követem, még éppen találkozik a tekintetem Kalina szemeinek kékjével, mielőtt megtörténik a becsapódás. Nagyjából ezzel a szóval lehetne jellemezni az érzést, amikor egy láthatatlan fal – szél? energia? – egyenesen nekem csapódik és olyan erővel taszít hátra, hogy játszi könnyedséggel ragadjuk magunkkal Dominót is. A fegyver dördülése talán el sem jut a tudatomig, repülök, aztán én magam is becsapódok, talán valakinek, talán a falnak, talán egy berendezési tárgynak, valami reccsen; csak azt tudom, amikor már a földön fekszem. A szemeim előtt fekete pontok táncolnak, de fájdalmat nem érzek, a vérem a fülemben dobol és az adrenalin is tovább dolgozik. Eszembe jut, hogy talán kellett volna üzenetet hagynom Charlie-nak indulás előtt, és ez különösen beteges gondolatnak tűnik jelen helyzetben, de ráfogom az oxigénhiányra. Meg kellene mozdulnom. Az ujjaim és a lábujjaim lassan, de reagálnak, tehát azt már tudom, hogy nem a gerincem reccsent akkorát, még megrezzennem is sikerül, amikor valaki hozzám ér, de hiába a kezdeti újabb adrenalinlöket, Domino szemei ezúttal tisztán keresik az enyémeket. – Egyben vagyunk? – teszem fel, vagy inkább nyögöm ki az egyetlen értelmesnek tűnő kérdést.
Kalina Krakowska and Juliet Charpentier felhasználónak tetszik ez a poszt
Vámpír
Chatkép : Szerepkör : washingtoni polgármester play by : sebastian stan Hozzászólásaim száma : 77 Pontjaim : 60 Pártállás :
Szimpatizáns
User név : ∫ gábor Őt keresem : ∫ things that really, really hurt are the right things to do. Tartózkodási hely : ∫ washington dc Foglalkozásom : ∫ mayor
Voltak harcok, amiket egyedül kellett megvívnunk. Többek között ilyen lett volna az a harc is, amit pár évvel ezelőtt Theresa-val vívtam. Láthatólag nem sok eredménnyel, a nő élt és virult. És remekül mozgatta a háttérből a szálakat, hisz nem került fel a gyanúsítottak listájára. Már-már profi. De még így sem tudta leplezni a vakmerőségét és fitogtatni az erőt, amit ellopott másoktól. Egy pillanat erejéig végigmértem a társaságot. Ha ezen a nőn múlott, egyikünk sem fogja olyan egyszerűen elhagyni a helyiséget. De nem azért voltam itt, hogy könnyebbé tegyem a győzelmét. Éppen ellenkezőleg, egyedül nekem volt elég erőm ahhoz, hogy tudjam, hol találom a gyenge pontját. A füst egy másodpercre kezdett ki velem. Kiszárította a torkom, de nem veszítettem el a szemeim elől. Fogalmam sem volt, milyen kulcsról és milyen könyvről szólt a fáma, bár arra azért mérget vettem volna, hogy egyiket sem fogja viszontlátni mostanában. Eldördült egy fegyver. Nem kerestem a gazdáját, azt sem, hogy mi történt a lánnyal, akit az előbb én mentettem meg a tükrök fogságából. Ki kellett használnom a pillanatnyi kálváriát, szinte elrugaszkodtam a talajtól, hogy egy másodperc törtrésze alatt Theresa nyaka köré fonódjanak az ujjaim. Emberfeletti erővel taszítottam a legközelebbi szobafalhoz, testének körvonala szinte belemélyedt a falba. - Ezt a harcot évekkel ezelőtt kellett volna befejeznünk. - A hangom szinte csak sziszegés volt, az arcom pedig lassan változni kezdett. A fogaim megnyúltak, szinte készen állva arra, hogy kioltsam az életét. Ekkor már csak az egyik kezemmel tartottam a nyakát, a másikkal egyszerre szorítottam a két kezét, nehogy ismét varázsolgatásokba kezdjen. El kellett volna törnöm a nyakát. Itt volt a lehetőség. Vagy ki kellett volna szipolyoznom belőle az életet. Volt azonban egy rossz érzésem. Nem lehet ilyen egyszerű.
Kalina Krakowska and Juliet Charpentier felhasználónak tetszik ez a poszt
Vérfarkas
Chatkép : Szerepkör : washingtoni rendõrség play by : Eiza Gonzalez Hozzászólásaim száma : 70 Pontjaim : 62 Pártállás :
Abban a pillanatban, hogy lángra kapnak a könyv lapjai, a hangok egy emberként szisszennek fel, de nem vagyok benne feltétlenül biztos, hogy őket is ugyanannyira a könyv érdekli, nem pedig az én reakcióm. Mert a farkasom felvonyít, bennem pedig felhorgad a harag, aminek annyi mindenben rejlik a forrása – megszámlálhatatlan okom lenne tombolni, mégis, valahol tudom, hogy csak kivetítem, hogy láncait vesztett fenevadként nyúlok Dasha torka után, de itt sem kéne lennie, Kalina felelőtlen volt, hogy nem küldte azon mód haza, hát abban bízom – valóban én? vagy valaki más? –, hogy ha vele zsarolom meg, hát végre tesz egy lépést hátra ebből az őrületből, és megtehetjük azt, amiért--
Már azt sem tudja, hogy eleve miért jöttek ide. Semmi értelme az egésznek, miért nem maradt otthon? Engedd el, engedd el!
NEM. Felhúzódik a felső ajkam a meghosszabbodott szemfogaimról. Szinte alig igényel erőfeszítést, hogy Dashát a torkánál fogva álló helyzetbe emeljem, a szabad kezemmel pedig előveszem a pisztolyomat, még a mozdulat közben biztosítom ki, és a halántékának szegezem a csövét. Az övé helyett egyenesen Kalina szemébe nézek, hátha vörös posztó leszek a számára, és szinte elégedettséggel tölt el, ahogy látom benne fellángolni a hatalmát, ellenben váratlanul ér, hogy nem engem talál el a csapás, hanem Dashát.
Magam sem tudom, hogy Kalina hatalma, az esés vagy az újfent eldördülő fegyver hangja térít-e magamhoz, de a padlón találom magamat – a hűséges Berettám a fal tövében, egyelőre nem nyúlok érte –, és négykézláb kúszom Dashához, hogy lássam, kárt tettem-e benne. A fogam között szűröm a basszamegek egész sorát, miközben félresöpröm a haját, és zihálva keresem a tekintetét.
Nem lennék meglepve – felelem gondolatban Victoriának. A nő egész lénye hamis és gyanús, mindketten érezzük, hogy a hatalma nagysága oda nem illő, és igazság szerint ez pontosan passzolna ahhoz a képhez, ami Victoria emlékei nyomán kirajzolódott előttem. Igen, maradjunk a némber jelzőnél. Bár sosem volt okom kételkedni az erőmben, tagadhatatlanul elégtétellel tölt el a reakció, amit sikerül elérnünk nála, főleg, miután Victoria és Juliet – pontosan értve a történéseket – beszállnak a kulccsal is. Gond nélkül terjesztem ki az illúziót a kisebb fém tárgyra is, mintha csak a könyvet nyaldosó lángok terjednének rá át, lassan amorf alakká olvasztva az egészet. Igen, én is érzem – helyeselek Jules irányába, de tekintetem épp egy pillanatra tud megpihenni a két rendőrön, ahogy felhangzik a sikoly, minden hirtelen és egyszerre történik. A férfi keze a nemlétező lángokba nyúl, a nő ujjai a kiválasztott nyakára kulcsolódnak... Monagham pedig szinte átrepül az asztal felett, egyenesen a némber torkának ugorva. Ez utóbbi egyébként újfent meglepő tőle, de a szemöldök rándulásánál több időt nem pazarolok rá; ki kell használnunk a káoszt, ha pontot akarunk tenni ennek az egésznek a végére. Nem tudom, mit művelt a némber a két rendőrrel, de egyelőre nem szakítom meg az illúziót, hagyom, hadd fejtegesse a fickó, miért nem égett még húsig a kézfeje, és elég egyetlen oldalpillantás a vörös boszorkányra, hogy tudjam: a kiválasztott számíthat rá. Victoria, tudsz segíteni neki? – Még mindig csak a fejemben kommunikálok vele, így nevén sem kell neveznem a boszorkányt – nem mintha tudnám a nevét – ahhoz, hogy tudja, kire gondolok. Nem célom irányítani őt, ha ő is inkább a némber embereire koncentrálna, nem fogom megállítani, de ha beleegyezés jelét adja, a következő üzenetet már Juliet felé küldöm. – Segíts az embereivel! Hátha addig Monaghammel megölik egymást. Alighogy befejezem a gondolatot, elmémmel megragadom a nő jobbján ülő embereit – a Juliet felé eső oldalt meghagyom neki –, elveszem a látásukat és a mozgóképességüket, aztán mindegyiküknek eltöltök egyetlen pillanatot a fejében. A szemem sarkából látom, hogy mintha nem lenne minden rendben a kiválasztott környékén kialakult gócnál, de most nem engedhetem el a szektatagokat; akinek a gondolatai félelmet és megadást tükröznek, akiken azt érzem, inkább csak félői, mintsem hithű szolgálói a némbernek, azok csupán eszméletlenül hullanak az asztal köré a székeikről. Akik az ellenkezőjét mutatják, nos... ők úgy hullanak az asztal köré, hogy a nyakuk előbb egy természetellenes szögben fordul el.
Mit akarsz? – saját, konok, ugyanakkor kétségbeesett hangom zeng a fejemben, régről. Mindent – anyám hangja úgy csap le rám, újra, és újra, és újra, mint egy kibaszott bárd. – És te? – sziszegése hosszan, és elnyújtva visszhangzik koponyámban, lassan csordogálva az alabástrom csontfalon. Semmit. Persze, ha a szívemre kellene tennem a kezemet, és úgy esküt tennem, hogy az igazat, semmi mást, csakis az igazat, akkor azt mondanám, hogy minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy tényleg, komolyan, a szó legvalóságosabb értelmében felgyújtsam a könyvet. Úgy vonzz magához, mint pillangót a fény, de közben irtózom tőle, mert, mi van, ha olyan hatalmas, hogy nem tudom irányítani. Marlánál jó helyen lehetne, ha nem magamnak, hát neki érdemes volna megmenteni; abban bízom ugyanis, ha az úrnő-, és ezzel együtt a szekta hatalma megbomlik, akkor a könyv is megszelídül majd, és hagyja, hogy Marla birtokba vegye. De ehhez az kell, hogy a szekta-, és a vezetőjük, aki történetesen itt ül, szinte velem szemben, elbukjon. És, ha ehhez katartikus káosz kell, ám legyen... Igazság szerint csak a nyugtalanító csendet és a sztoikus nyugalmat érzékelem Domino, Leon és a polgármester úr felől, azon nincs időm gondolkozni, hogy vajon most ők kerültek-e megszállás alá, vagy sokkal inkább valamiféle transzba estek-e, vagy, mégis... mi ez az egész? Azt azonban tudom, hogy bármi is történjen velük, nem hagyjuk itt őket, én legalábbis biztosan nem tennék ilyesmit. Hogy Monogham megérdemli-e, hogy még ebben az évezredben lássa-e a napvilágot, a tiszta eget, és érezze – már, amennyire egy vámpír érezheti – a Nap melegét, vagy a szél játékát a hajában, nos... arról órákig vitatkozhatnánk – abban az esetben, ha nem óvta-, mentette (?) volna meg Dashát, mert így az adósává lettem, és kénytelen vagyok menteni az ő irháját is, ha úgy hozza a sors. Nem gondolkoztam sokáig a terven, vagy, hogy mi lesz akkor, ha az történik, ami történt is, hogy egyes helyzetekre és szituációkra hogyan fogok reagálni, mert ez a sötét, lopott mágiával átitatott hely nem épp a fair play-ről ismert, mint azt már mi is megtapasztalhattuk a saját bőrünkön. Számítottam rá, hogy a némber nem fog majd repesni az örömtől, hogy csúnya megtorlást végez majd, hogy a következő pillanatban én leszek majd, aki lángra kap, vagy, hogy kínok-kínjai közt fogok vergődni a padlón, mint valamiféle féreg... de mindez nem történik meg (egyelőre). E helyett velőtrázó sikolya rengeti meg a kúria falait, a fény pislákolni kezd, és olyan sokan mozdulunk, egy testként, egy elmeként, még, ha egymás ellen is, hogy szinte alig lehet kivenni, hogy ki-mire készül. Leon keze a tűzben, ujjai a látszólag elégett könyvre feszülnek, és, a helyett, hogy szorosabban markolnám, és magam felé húznám, hogy kiszakítsam szorításából, Domino szemeibe nézek, pillantását keresem, azt a szilaj szikrát, amit mindig is ott láttam villogni íriszeiben, és, amitől soha nem tartottam, amiről tudtam, hogy nincs benne rossz szándékú vadság. Lélektükrei most tompák a villogó fények játékában, elrettentő, hideg, üres barlangok csupán, miközben ujjai hasonlóan hideg kegyetlenséggel fonódnak Dasha nyakára. - Domino, kérlek... – nem szokásom könyörögni, a saját életemért legalábbis nem, ellenben a családomért a lelkemet is eladnám az ördögnek, ha tudnám, hogy ezzel ők biztonságba kerülnek. Egy gyilkos pillantásával nézek a némberre, az asztal túl felén, és egy iszonyatosan hosszúnak tűnő másodperc erejéig azt latolgatom, hogy vele végezzek előbb, hátha a halála magával hozza Domino és Leon visszatérését, kockáztatva, hogy Domino – történt vele bármi is – egyetlen, kecses mozdulattal Dasha nyakát szegi. De az élet mindig előrébb való a halálnál – most kiváltképp. - Sajnálom – címzem szavaimat a nyomozónőnek, még mielőtt szabadjára engednék valamit. Gondolatom hulláma, vagy nagyobb széllökés, magam sem tudom meghatározni egészen pontosan mibenlétét, útjára kél, s, ha az asztalon papírok hevernének, most úgy keringenének az örvényben, mint az őszi falevelek. Először csak fel akarom lökni, hogy elveszítse az egyensúlyát, és, még, ha magával is rántja Dashát, talán egyúttal el is ereszti a földet érés pillanatában, vagy, ha mégsem, kénytelen volnék más eszközökhöz folyamodni, hogy elengedje az ifjú vadászt. De a varázslat – vagy azért, mert béna vagyok, vagy azért, mert az úrnő keze is benne van a dologban – teljesen más irányt vesz, és ez az erőteljes szél-, vagy energialöket ahelyett, hogy Dominóba kapna bele, Dashát találja el, és, mintegy bulldózerként söpri el mindkét nőt. Talán levegőt sem kapnak, talán a szemüket sem tudják nyitva tartani. Nem akartam ártani Dominónak, ahogy Dariának sem, így hirtelen szakítom meg a mágiát, mielőtt a teljes kontrollt elveszteném fölötte.
Nem biztos, hogy szerencsés próbára tenni Theresa türelmét és képességeit - mert bár valóban nem a saját erejétől olyan gigászi, mindig is remekül manipulált másokat és mások hatalmát is -, minderre persze már rájöhettetek mindannyian. Azt viszont egyelőre csak Bastien tudhatja, hogy az úrnő kifejezetten türelmetlen. A vámpírnak azonban nincs ideje, hogy erre figyelmeztessen bárkit is, hiszen a különös, nehéz és testes füst úgy bűvöli meg és győzi meg - Dominoval és Leonnal együtt -, mintha sohasem ellenezte volna mindazt, amit a nő a városban művelt. Amikor a természetfeletti lények lojalitása biztosítottnak tűnik, Theresa engedi, hogy ha szükséges, ők szabadon mozogjanak a szobában. Kalina fenyegetésére sem rezdül meg a kalapos nő arca, csak figyel, egészen addig a pontig, amíg a lángok fel nem csapnak a könyv körül, s a kulcsot mellé nem dobja Victoria. Sikoly metszi ketté a levegőt, fülsiketítő, egyetlen percig tart csupán, és amitől pislákolni kezdenek a lámpák a szobában. Szerencsétek van, mert azzal nincs tisztában a szekta vezetője, mindez nem több csak szemfényvesztés, s valójában nem semmisülnek a számára oly fontos “kincsek”, ám a két vérfarkas ekkor egészen furcsa fénnyel a szemükben ugranak fel és egyikük a lángok közé nyúl a könyv maradékáért - szerencséjére a tűz szinte hideg, hiszen csak látszat -, míg a másikuk Daria nyakára fonja az ujjait. Theresa nem ostoba, tudja miféle kapcsolat van Kalina és Daria között, ezért is választja a kiválasztottat. Amit még szintén nem tudtok, csak a polgármester a nőről, hogy néha hajlamos túlságosan elbízni magát, mint például most is… s bár úgy tűnik Bastient is ugyanúgy megzavarta a dohányfüsttel, a vámpíron nem egészen fog ez a sötét mágia, és hiába is várja Theresa azt, hogy Victoria ellen támad majd, Bastien egyenesen Theresa torkának ugrik. A pillanatnyi teljes káoszt pedig kérdés ki tudják-e használni a jelenlévő boszorkányok?
// @Marla St. James, @Victoria Charpentier, @Juliet Charpentier és @Kalina Krakowska, kérlek dobjatok a kockával, az eredményt pedig vegyétek figyelembe a következő körben. Páros szám esetén: ki tudod használni a kaotikus helyzetet, és szembe tudsz szállni a szekta tagjaival, és sikeresen ki tudsz legalább egy ellenséget iktatni valamilyen formában vagy sikeresen észhez tudod téríteni a megzavart vérfarkasok egyikét. Páratlan szám esetén: a varázslat amellyel próbálkoztál célt téveszt, és Dariát találja el, az egyetlen jó hír ezzel kapcsolatosan, hogy az őt fojtogató vérfarkas észhez tér végre.
A kockát ebben a topikban tudod dobni, és ha esetleg szükségét érzed, olvasd át nyugodtan, hogyan kell használni a kockát.
Elküldésének ideje -- Vas. Márc. 28, 2021 11:03 am
Team Eight
a seven nation army couldn't hold me back
Amennyire reménytelenül elveszettnek éreztem magam az imént a tükrök társaságában, olyan hirtelen gyorsulnak fel az események körülöttem. Először egy hang a fejemben, ami mintha a szőkehajú nőhöz tartozna – aki most már biztos, hogy boszorkány –, és bár egyáltalán nem bízom benne, valamiért mégis megteszem, amit kér. Kalinában ugyanis bízom, és tudom, hogy figyelmeztetne valahogyan, ha ez csapda lenne. A szűk folyosókat betölti az üveg repedésének majd szétrobbanásának hangja, először egyszer, aztán még egyszer, azután pedig már sorozatosan, és akkor már tudom: jogos volt a figyelmeztetés. Ha az arcomba robbanna egy tükör, az felettébb kellemetlen élmény lenne. Összehúzom magamon a bőrdzsekit, tekintetemmel egy jó búvóhelyet keresek, ahol a lehető legkevesebb szilánk fenyegetne, ekkor azonban gyors mozgás érzékelek a szemem sarkából. Mielőtt viszont még védekező pozíciót vehetnék fel, már szó szerint a karjaiban találom magam, amikor pedig fojtott hangon megszólal, egy pillanatra teljesen megdermedek a felismeréstől. Monagham. Legszívesebben feltenném neki az égető kérdést – miért?! –, de aztán az üveg berobbanásának hangja gyors egymásutánban mintha egyesen a fülemben csengene, és a vállamba nyilalló fájdalom gyorsan tudatja velem, mi történik. A karomnál és a combomnál is érzek némi enyhe szúrást, de nem különösebben törődöm vele; már csak azért sem, mert ahogy a lehető leggyorsabban kibontakozom a kezei közül, két dologra is felfigyelek. Az egyik, hogy most leginkább egy sündisznóra hasonlít, amit azt jelenti, hogy jelentős mennyiségű üvegszilánktól védett meg – miért?! –, a köszönet azonban a torkomra ég a másik fontos dolog láttán: a tekintetét épp most szakítja el a vállamról. A jobb vállamról. Ahol az imént fájdalmat éreztem. A következő pillanatban már Kalina húz el a közeléből, a saját oldalához kormányozva, és a mozdulat, ahogy kezét a vállamra simítja, túl sokat elmond és megerősít a félelmemben. Nem mondok semmit, hiszen Monagham mindent hall, egyszerűen csak Kalinára meredek és a tekintettem üzenem: szerintem már látta. Beszélgetni viszont egyébként sem lenne sok időnk, mert az események még mindig gyorsan követik egymást, és hamarosan új ellenséggel kell szembenéznünk. Vagy inkább az ellenséggel. Elég ellenszenves látvány a nő, a körülötte ülők félelemmel teli tekintete, és minden, ami az „úrnő” lényéből sugárzik, de meghagyom a beszédet Kalinának. Valóban különös, hogy ennyire érdekli a nőt a könyv, de mivel Kalinánál van, ezért legjobb, ha a gyeplő is az ő kezében marad. Bár bevallom, biztos vagyok benne, hogy csak viccel, amikor a könyv és a kulcs elpusztításával fenyegetőzik. – Kalina! – szisszenek fel halkan, amikor a könyv mégis lángra kap az asztalon. És aztán a kulcs is azzal együtt létszik elpusztulni.
A harc szüntelen. Nem adom fel, hogy megszerezzem magamnak a szabadságot és végre lerázzam magamról ezt a gusztustalan betolakodót. Azonban hiába facsarom, szorítom, feszítem elmém bármilyen irányba nem tudok menekülni a szektatag csapdája elől. Hol egyre kétségbeesettebb vagyok, hol nyugalmat és koncentrációt erőltetek magamra. Megpróbálok mindent, ami emberileg lehetséges és máskor bevált, hogy az erőmet alkalmazhassam viszont, de nem megy. Nem tudom visszaszerezni az irányítást. Értetlenkedve állok az események fölött, a frusztrációm az egekben. Egy ideig annyira elterelődik ezzel a figyelmem, hogy elfelejtek „kipillantani” fogvatartóm szemein keresztül. Nem tudom mi történik körülöttem… egészen míg össze nem törnek a tükrök körülöttünk. Akkor viszont az elmém nyílegyenesen irányul egyetlen személyre előttem, akit meglátok. Monagham. Hirtelen teljesen ledermedek varázs börtönömben. Még a gondolataim is lefagynak egy pillanatra. Aztán azt gondolom, hogy ez az egész talán csak valami rossz álom, alvási paralízisben vagyok és most nem tudok kikeveredni innen. Viszont, ha ez igaz, akkor ki kell keverednem innen, mert NEM AKAROM LÁTNI ŐT! Aztán hirtelen észbe kapok, hogy még mindig „nem vagyok egyedül” a fejemben. Magamra parancsolok, hogy kiürítsem az elmémet, és elfordítom magam az eseményektől. Nem hagyhatom, hogy a gyűlöletem és bosszúvágyamat most felhasználják esetleg ellenem, amikor anyám megmentése a fontos. A polgármester egy másik napra marad… Úgy sincs értelme tovább küzdenem. Semmi nem használ. Semmi nem segít abban, hogy kijussak innen… talán külső segítséggel, talán Marla meg tudna próbálni valamit, de most vannak ennél fontosabb dolgok is. Így inkább elzárkózom, meghúzom magam elmém egy kis zugában, és csendesen várok. Gyűjtöm az energiát, amikor majd ténylegesen képes leszek használni. Csak abban reménykedek, hogy az már nem lesz túl késő.
Egy bizonyos idő elmúltán figyelek fel megint, amikor kitárulnak az ajtók az „úrnőhöz.” Már nagyon kíváncsi vagyok ki ez a titokzatos személy, aki ennyi szenvedést okozott ennyire sok embernek. És mégis milyen alapon. Bár legyen szó akármilyen magyarázatról, nem fogom soha megbocsájtani azt, amit anyámmal műveltek és ha lesz rá alkalmam, akkor meg fogom azt bosszulni. Legszívesebben összehúzott szemekkel figyelném a nőt, akitől a többiek egyértelműen félnek. Azonban nem kapom vissza az irányítást magamfellett egészen addig, míg le nem ülök egy székbe az asztalnál. A többiek is így tesznek és csak akkor veszem észre, hogy ők is bizonyos irányítás alatt voltak az úton idefelé. Szinte összerezzenek a váratlan kontaktustól, amikor Victoria meg fogja a kezemet. Felnézek rá, de igyekszem nem reagálni most túl érzelmesen. Bár úgy néz ki az „úrnő” tisztában van azzal, hogy ki vagyok és pontosan milyen szál köt minket össze… Nem akarom, hogy más – esetleges mocskos vámpírok – is hasonló következtetéseket vonjanak le. Főleg, hogy eredeti arcom elég könnyen felismerheti az újságíróként végzett munkám miatt. Így továbbra is fenntartom az eddig félretett zsebnyi varázslatomat, amit feketebőrű alakomra használok. Amikor megérzem édesanyám erejét a kezemen végigsugározni hullámokban, tudom mit akar. Engedem neki, hogy átvegye, illetve visszavegye tőlem a kulcsot, megszüntetve a kötöző varázslatot, amivel eltüntettük. Most hogy már nem vagyok megszállva és a magam ura vagyok a cselekedeteim felett egy fokkal nyugodtabban tudom szemlélni az eseményeket. Mégis egyszerre kíváncsisággal és félelemmel várom, hogy mi lesz a kulcs és a vörös hajú nő által dédelgetett könyvnek a sorsa. Ha eddigi tapasztalatok alapján gondolkozunk, akkor semmi jó. Már persze, ha a főellenség visszakapja őket. Amikor azonban a komoly arcú nő felveti, hogy akár lehetne más sorsuk is ezeknek a dolgoknak, nagyon úgy néz ki, hogy nem derül ki, hogy mi lett volna velük. Szemem láttára kap lángra a könyv, és porlad el olyan könnyen, mintha nem is lett volna. Nem reagálok rá, mert különösebben nem jelentett nekem semmit. Enyhe bosszúságot érzek, hogy esetleg nem használtuk fel később… de talán jobb is így. Talán azzal teszünk a legjobbat, ha tényleg elpusztítjuk ezeket az eszközöket és szektavezető soha többé nem tud majd értük nyúlni. Szólj, ha szükséged van rám, üzenem Marlának. Majd anyámra pillantok és igyekszem az ő szemeibe is ezt az üzenetet közvetíteni szavak nélkül. Nekünk viszont nincs szükségünk ilyesmikre. Egy kis erőlöketet is küldök felé, majd visszahúzódom óvó keze elől és sasszemekkel várom a fejleményeket. Ekkor veszem észre, hogy a farkasokkal, akik szintén velünk jöttek… történik valami furcsa. Valami nincs rendben… gondolom, majd egy másodperccel később kiterjesztem a gondolatot Marlának is. Közben készen állok, hogy bármikor a közepébe vessem magam a dolgoknak, és akár a testemmel védjem meg Victoriát, ha kell.
Anastasia P. Rasputina felhasználónak tetszik ez a poszt
Vérfarkas
Chatkép : Szerepkör : washingtoni rendõrség play by : Eiza Gonzalez Hozzászólásaim száma : 70 Pontjaim : 62 Pártállás :
Elküldésének ideje -- Szomb. Márc. 27, 2021 9:46 pm
the rise and fall of your god
will tell me the story of your city
Szegény, szegény Domino.
Egész testemben megdermedek, és úgy pillantok Leonra, mintha ő is hallhatná azt, amit én. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy ha nem is hallja, akkor úgy, ahogy korábban én kiolvastam az ő tekintetéből, hogy valami nincs rendjén, hát ő is ki fogja következtetni, hogy mi bajom van. Két évig volt a társam, mielőtt az történt, két éven keresztül tudtuk önkéntelenül, hogy mikor kell felcserélnünk egymás között a jó zsaru és rossz zsaru szerepét, hogy hogyan tudunk valakiből kicsikarni egy vallomást, legyen szó akár elkövetőről, akár tanúról. Ismer engem. Ha nem is annyira, mint Canyon, horizontálisan talán több dolgot tud rólam, mint amennyit az ikertestvérem vertikálisan, már ha az ismeretséget és a bensőséges bizalmat van értelme függvényrendszerben felvázolni. A skizofrénia tüneteit sikeresen elnyomja ugyan a kezelés, az elmúlt hónapok kínkeserves gyógyszerbeállítási folyamata, azonban abban a pillanatban, hogy belépünk ehhez a bizonyos úrnőhöz, az időérzékem úgy hagy cserben, mintha soha nem is lett volna. Mióta lehetünk itt? Egy órája? Tizenöt órája? Lehet, hogy a felfokozott lelki- és tudatállapot miatt a farkasszervezetem gyorsabban legyűrte az aktuális dózist, mint indokolt lett volna? A hangok egyelőre nem többek távoli patakcsörgedezésnél, távoli szófoszlányokat tudnék csak kivenni, ha igazán keresném őket, de igyekszem becsukni az elmémnek ezt a részét. Csakhogy amikor a testemet mintha valaki más irányítaná – úgy ejtem a tagjaimat a székbe, akár egy rongybaba, egy távoli bábmester irányítja a drótjaimat –, akkor igencsak kínkeserves még a tulajdon elmémmel is szkanderozni. A jobbommal az ölembe húzom a pisztolyomat, a balommal pedig kinyúlok Leon kezéért, és bár megnyugvást nem nyújt, ahogy rászorítanak az ujjai az enyémekre, legalább valamennyire a valóságba horgonyoz ahelyett, hogy a hangok messzire repítenének innen.
A helyében én nem vennék levegőt. Nézd meg, hogy megint mibe keveredett! Inkább maradt volna a takarók leple alatt.
Van közöttük, aki a javamat akarja, de nincs időm kiválasztani, hogy melyikük lehet az. Pedig réges-régen, amikor még nem tünetként, hanem ösztönként tekintettem rájuk, sokszor húztak ki a pácból – ne lépj le a járdaszegélyről, Domino, nem szabad most újratöltened, Domino, a hátad mögül lesnek rád, Domino –, hát talán most is érdemesebb lett volna hallgatnom rájuk, mert bár a boszorkányok szavára alig-alig tudok figyelni – mintha idegen nyelven beszélnének –, ahogy beszívom a füstöt, valahogy érzem, hogy Theresa világában biztonságban leszek.
Nem hihet neki, hát nem lehet ennyire ostoba! Szegény, szegény Domino. Ki kell rángatni ebből, különben mind itt veszünk!
Bár sejtem, hogy segíteni akarnak, egyre tompábban jutnak el hozzám, aztán abban a pillanatban, hogy lángra gyúl a könyv, én magam is rosszallóan pillantok Kalinára. Miért ne tisztelhetnénk meg az úrnőt azzal, hogy jól nevelten viselkedünk? Hát ártott ő nekünk valaha?
Hogyne ártott volna! Teljesen megzápult az agya. Szegény, szegény Domino.
Választ keresve tekintek előbb Bastienre, majd Leonra, és a füst aromájának csábításában már-már szégyellem, hogy ezekkel az emberekkel jelentem meg az úrnő színe előtt. Emberekkel? Francokat. Hiszen majdnem mind boszorkányok, nem igaz?
Chatkép : Szerepkör : az elsõk egyike play by : ⛥ Eva Green ⛥ Hozzászólásaim száma : 44 Pontjaim : 28 Pártállás :
Semleges
User név : ⛥ V ⛥ Fő képességem : ⛥ Emotion manipulation ⛥ Őt keresem : ⛥ eternal flame and the peace⛥ Tartózkodási hely : ⛥ Washington D. C. ⛥ Korom : 317 Foglalkozásom : ⛥
Elküldésének ideje -- Szomb. Márc. 27, 2021 9:32 am
Team Eight
Temple of the Mighty
Foglyok lettünk, a kötés rajtunk van és bármit tennénk ellene hasztalannak bizonyul. Tulajdonképpen én is szívesen találkoznék az "úrnővel", hogy apró darabokra cincálhassam. Az általam annyira vágyott béka éppen ezt kívánná, legalábbis úgy gondolom. De az igazság az, hogy az elmém megint kezd darabjaira hullani. - Nem vagyok benne biztos, de köze lehet a szabadságunkhoz. A belőle vibráló erő éppen olyan volt mint a kulcsnál, erős és idegen - gondolkodok az elmémben Marlanak üzenve. Örülök, hogy az ellentéteink ellenére is egyetért velem abban, hogy semmi szükség a szóbeli kommunikációra. Ahogy az aggodalmamra terelődik a szó elkapom a szőkseég pillantását egyetlen másodpercre, majd elfintordom ahogy Jules testére nézek. Egyértelmű, hogy aggódom érte, az első tudhatja, hogy mit jelent nekem a lány annak ellenére is, hogy sosem hagytam találkozni őket. A család számomra szent és sérthetetlen, amit felül ír az elsők köteléke. - Meg kell szabadítanunk attól a dögtől minél előbb. Erős boszorkány, tudja mit kell tennie - teszem hozzá egy kis büszkeséggel, míg próbálom terjesen eltűntetni az érzéseimet. Hosszú utat teszünk meg, mire egy ajtóhoz érünk, ahogy kitárul egy tárgyalóteremhez hasonló szobát pillanthatunk meg. Középen egy nő dohányzik, kalappal takrja az arcát. Egyértelmű ő az "úrnő", akire minden illik csak nem ez a megnevezés, legyen inkább kalapos. Ahogy pillantásunk találkozik megemelkedik az állam akár egy arisztokratának, míg arcomról undort olvashat le. Nem én leszek a legkedvesebb vendége az egyszer biztos. A belőle áradó erő más mint amihez szoktam. Erős ez vitathatatlan, mégis tisztában vagyok vele, hogy nem tőle származik. Nem olyan, mint Cleva, vagy Marla, semmiképp se hasonlít Cameronra vagy arra, amilyen Carmela volt. - Igen. Ő lenne a hordozó? - válaszolok gondolatban Marlanak, tudva, hogy érti a kérdésem lényegét. Látta az emlékeimet, melyeket nem rég osztottam meg vele. Önkéntelen ülök le a székre, ahogy a többiek is. Az eszméletlen férfi felébred, ezzel egy időben nyúlok Jules keze után, hogy azt megszorítva jelezzem neki itt vagyok vele. Örülök, hogy végre újra önmaga. Még mindig Jules kezét fogom, az érintésünk nyomán kiterjesztem az erőmet rá, hogy magamhoz vegyem a nő által említett tárgyat. Én tanítottam a varázslatra éppen ezért ismerem az igézet összes kiskapuját. Nem fogom veszélybe sodorni a lányom életét. Gyorsan végig futtatom pillantásom a többieken, akik félelemmel pillantanak a kalaposra. Érdeklődve hallgatom a vörös szavait, ugyanakkor érzem a belőle áradó érzéseket, melyek ellenkeznek szavaival. Okos. - Engem nem érdekel se a világuralom, se az mit tervez a fajokkal. Tegyük fel megkapja, amit akar. Ha oda is adom a kulcsot mi a garancia rá, hogy élve távozok? - szavaimat kizárólag a nő felé intézem. A többiek számáa úgy tűnhet csak amgamat akarom menteni, míg Juliet és Marla jól tudhatják ez egyszerű elterelés a részemről. Időt akarok nyerni mindannyiunknak. A vörös nő szavai hallatán előbb rá majd Marlara pillantok. A kezem elhúzom a lányomtól, ami alatt megbújik a kulcs már teljes valójában. A vöröske be se fejezi a mondandóját egyből lágra kap a hőn áhított könyv. Kissé hátra hőkölök, nehogy a lángok engem is elérjenek ezzel egy időben az ölembe ejtem a kezeimet. Ugyanakkor ez csak színjáték a részemről, hiszen érzem az egész Marla felől jön. A kulcs láthatóvá tétele se véletlen volt. Hagyom hadd tegye a dolgát mindenki elméjére kiterjesztve az illúziót. A szenessé égő könyv mellett a kulcs is elkezd olvasni, apránként veszít az alakjából, hogy végül egy felismerhetetlen fém ötvözet maradjon a helyén.
Elküldésének ideje -- Pént. Márc. 26, 2021 12:04 pm
watch the only way out disappear
Elég egy apró, észrevehetetlen betekintés Monagham fejébe, hogy tudjam: tudja. Szerencsére van elég bajunk bőven, neki sem ez a legnagyobb problémája jelenleg, de ez számomra kevés vigasz. Az már sokkal inkább pozitívum, milyen óvón öleli magához a vöröshajú boszorkány jelenleg is a lányt; egy őrzője már biztosan van. Monagham tudja. – Hangom halkan, enyhe figyelmeztető éllel szólal meg a boszorkány fejében. Tudnia kell róla. – Látta a jelet a vállán. A sajátos kis kommunikáció ellenére rezzenéstelen arccal haladok a többiekkel, még ha egyébként valószínűleg lenne is más választásunk. Victoria és én elég erősek vagyunk ahhoz, hogy megtörjünk egy ilyen varázslatot, de mindketten tudjuk, hogy – még ha Julietet is használják ellenünk – most nem ez lenne a legokosabb húzás. Akárki is áll az egész mögött, éppen ezüst tálcán kínálja fel magát nekünk. Ostobaság lenne nem kihasználni a lehetőséget. Nem csodálkoznék, ha szőke tincseim őszbe fordultak volna, mire végre elérjük a célunkat; ha olyan nagynak képzeli magát az úrnő, sokkal elegánsabb dolog lett volna portált nyitni, vagy ilyesmi, de hát ebből is látszik, hogy lenne még mit csiszolni a módszerein. Puccos iroda vár minket, közepén egy körasztallal, körülötte néhány alakkal, bár engem csak egy érdekel. Bőven elég lenne a mágiáját érzékelni, de nem bízza a véletlenre a dolgot, drámai belépőjétől kis híján hangosan felkacagok. Nem tud megijeszteni. Már csak azért sem, mert hiába érzékelek nagy erőt felőle, ez az erő valahogy... idegen. Nem olyan, mint Victoria, vagy épp Cleva, nem olyan, mint Cameron vagy Carmela voltak. Nem hozzá tartozik, nem tőle származik. Nem ő a hatalmas. Érzed? – suttogom Victoria fejében. Nem fűzök hozzá magyarázatot, mert biztos vagyok benne, számára is idegen minden, ami a nő felől jön. Amikor a nő tekintete megállapodik rajtam, kifejezéstelen arccal bámulok vissza rá, egyik szemöldököm finoman felvonva, tökéletesen átadva ezzel mindent, amit vele kapcsolatban érzek: ha engem akar lenyűgözni ezzel a nevetséges színjátékkal, egy kicsit jobban kell erőlködnie. Ez a megvetés pedig alighanem abban is visszaköszön, hogy az asztalhoz ülve jobban érdekel mindenki más, és bár először Julietre pillantok, amikor érzem a felszabadulását, ennek révén nem kerüli el a figyelmem a társaság néhány tagjában bekövetkező változás sem: a két rendőr és Monagham elméjére is furcsa köd ereszkedik, mintha csak megülné az agyukat a cigarettafüst, de közben egy emberként súgják meg nekem az úrnő, vagy nevezzük inkább némbernek, nevét. És bár a rövid párbeszédhez sem fűzök szavakat, miközben a némber feltehetően válaszol a vöröshajú boszorkány szavaira, engem sokkal inkább leköt utóbbi. Semmi különösebb nincs abban, ahogy egymásra tekintünk, a szemei azonban annál többet mondanak nekem, és amikor újra megszólal, mintha csak paktumot kötnénk, pedig nem is hozzám beszél. Szinte még be sem fejezi az utolsó szót, amikor a könyv lángra kap, mintha csak a boszorkány tekintete nyomán kezdenék nyaldosni eleinte apró, de gyorsan növő lángnyelvek a könyv lapjait; a forróság meghajlítja kissé a borítót, a lángok pedig először izzó vörösre, majd feketére festik a lapokat. Az illúzió nem kímél senkit, elvégre mindenkitől őszinte reakciókra van szükségünk, de Victoria és Juliet számára megengedem, hogy ha akarják, érezhessék a forrását, és ha bármi jelét kapom annak, hogy a kulccsal is beszállnának a játékba, nem vagyok rest kiterjeszteni rá a látványosságot. Theresának kétszer is meg kellett volna gondolnia, szemtől szembe mer-e állni velünk. Találhatott módot az ereje növelésére és kiterjesztésére, de nehéz átlátni és szembeszállni egy telepata három évszázadnyi tapasztalatán. Egész városokkal tudom elhitetni, hogy másik korban vannak, ha akarom, mit nekem egy szobányi ember és egy egyszerű illúzió.
Elküldésének ideje -- Csüt. Márc. 25, 2021 5:58 pm
Kínosan ügyelek rá, hogy úgy húzzam magamhoz, és karoljam át Dasha vállát, hogy a jelet eltakarjam, annak reményében, hogy még senki sem fedezte fel annak létezését, aki árthatna neki. - Nem esett bajod? – kérdezem az ifjú vadászt, miközben egymás mellett lépünk ki az ajtón, és indulunk meg egy újabb folyosón, ami, ki tudja, hová vezet. Illetve, egészen pontosan, megindulnánk, ugyanis egy ponton túl, tapodtat sem tudunk mozdulni, és az újonnan hozzánk csapódók közül, a fiatalabbnak tűnő, szőke boszorka keze lehet a dologban – talán nem is az övé, talán ő csak valakinek a szócsöve. A kötelék megköttetett, kár szabadulással próbálkozni, mi több, lehet, hogy nem is akarok, lehet, hogy most már csak véget akarok vetni ennek az egésznek. Persze, tudom jól, hogy az elhunyt természetfelettieket visszahozni úgysem fogom tudni, mindazoknak a vére a mi lelkünkön szárad, akiket mi öltünk meg, de ennek az őrültségnek, ennek az ámokfutásnak talán véget vethetnénk. A kúria hirtelen fényárba öltözik, ahogy a lámpák felgyúlva kísérnek minket végig az amúgy sötét folyosókon. Nem tudom, meddig menetelünk engedelmesen a szőke boszorkát követve, nem számolom a lépcsőket sem, nem nézegetem az antiknak tűnő tárgyakat, vagy a giccses keretekből ránk visszanéző, festett alakokat sem, sokkal inkább azon vagyok, hogy memorizáljam az utat, ha esetleg menekülésre kerülne a sor, könnyebben kijussunk ebből az átok verte labirintusból – feltéve persze, ha addig nem rendeződnek át a falak és ajtók alkotta folyosók. A díszes ajtó elé érve kitárul előttünk az, bepillantást-, és egyben szabad utat kínálva a helységbe. Választásunk persze továbbra sincs, egy emberként mozdulunk, és lépünk be. A nő – vagy úrnő, ahogy ő hívatja magát – az elegáns kalapja karimája alól méreget bennünket, mint valamiféle csúcsragadozó a zsákmányállatot, miközben orientális aromájú füstöt pöfékel a szobába. A mellette ülő alak eszméletlenül bukik kissé előre ültében. Az asszony arca kifejezéstelen, de a pillantása egészen másról árulkodik: feszült figyelemmel és kíváncsisággal mér végig mindannyiunkat. Ez után az következik, aminek következnie kell: tárgyalunk. És a tárgyalásokat manapság ilyen-, és ehhez rettentően hasonló asztaloknál szokták megvitatni a felek. Ülésre kényszerít minket, és úgy döntök, jobb, ha az erőmet nem ellenkezésbe ölöm. Hovatovább, még pofátlan módon kényelembe is helyezem magam, hátradőlök, jobb lábamat átvetem a balon, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. És, miközben én úrinő módjára helyezkedem, addig a nő jobbján ülő férfi szép lassan magához tér, és, mintha a szőke boszorka is valamiféle holdkórból térne vissza közénk. - Én pedig azt szeretném tudni, hogy mégis mi a célja ezzel az egésszel – felelem. – Az a sok kísérlet, az elfajzott vámpírok, az elrabolt-, és erejétől megfosztott boszorkányok... tudja, mielőtt átadnám a könyvet, tudnom kell, hogy világuralomra törne, vagy pedig valami egészen más mozgatja – komolyan érdekel, de persze közel sem annyira, mint azt mutatom. Igazság szerint azt fontolgatom, hogy felgyújtom a könyvet. Itt, és most. Nekem nem kell, ami benne van, nem kell sem a mágia, sem a hatalom, sem semmi ilyesmi. Nem hiszem, hogy részletes leírást találok benne arról, hogy hogyan hozhatnánk vissza a hallottainkat, és, igazság szerint, abban sem vagyok biztos, hogy megérné nekik élőhalottként, vagy hasonlóként visszatérni e világ mezsgyéjére. Nem hiszem, hogy örök életet adhatnék az apámnak, vagy megtisztíthatnám az anyám szurokfekete lelkét azzal, ami e könyv lapjai között rejtőzik. Kétlem, hogy paktumot köthetnék az univerzummal azért, hogy soha ne szakítson el azoktól, akiket szeretek, vagy, hogy így, vagy úgy, de mind, mindenkor kijátsszuk a halált. Talán a kiválasztottakról van benne valami olyan információ, amire szüksége van ennek a némbernek ahhoz, hogy befejezhesse, amit elkezdet, de abból nem eszik. Vagy a titok, ami hozzásegíti őt ahhoz, hogy tökéletesen alárendelt, mutáns hadsereget hozzon létre vérfarkasokból, vámpírokból, esetleg boszorkányokból is, ami eddig, mondjuk, csak félig sikerült neki. Mi lehet olyan mocskosul fontos? Mit rejtegetsz, mondd csak? – csak addig sütöm le pillantásomat, amíg a könyv borítóját nézegetem, ujjaim között forgatom a kötetet. Ha annyira kell neki, akkor már régen elvette volna. Miért nem tette? Talán őt is taszítja, mint Marlát. Közben telik az idő, valószínűleg mások is mondanak, vagy tesznek valamit, bízom benne, hogy Victoria sem adja magát (és persze a kulcsot) olyan könnyen. És, amikor éppen senki sem figyel, az asztal alatt érek Marlához – bakancsba bújtatott lábujjaim hegyével böködöm meg lábszárát. Mivel az elmémbe most nem lát bele – valószínűleg egyébként sem tudná követni csapongó gondolataim, kusza fonalát -, így kénytelen vagyok bízni benne, és neki is bennem. Sokatmondóan pillantok rá, de a mimikáimból nem olvashat le semmit, legfeljebb az íriszeimben játékos, rafinált villanást veheti észre. Amikor egy szívdobbanás erejére beáll a csend, megköszörülöm a torkomat. Csak, hogy tényleg minden megtisztelő figyelmét nekem szentelje a nő. - És, mi lenne, ha véget vetnénk az egésznek, hm? – itt azért jelentőségteljesen Marlára nézek. - Mi lenne, ha a kulcs, nem is tudom, amorf formába olvadna el, a könyvből pedig nem maradna egyéb, csak hamu és pernye? Mit tenne akkor? – tulajdonképpen lehet, hogy nem tud megállítani minket sem ő, sem a jobbján ülő férfi, sem esetleg Victoria vagy a szőke boszorka, sem Dasha, Leon vagy Domino, de még Bastiennek is kétszer kellene meggondolnia, hogy vajon tűzbe teszi-e a kezét a könyvért. Mert ebben a szemvillanásnyi időben a könyv valóban lángra kapott – nem egyéb, rettentően igazinak tűnő, Marla csalfa illúziója csupán.
A hős polgármester úrnak sajnálatos módon nincs ideje sütkérezni a dicsfényben - abban a kevésben sem, amit kaphatna -, mert a Julietet megszálló szektatag elindul. Ti nem igazán érzékelhettek semmit sem abból, hogy a kúrián belül hogyan változtak meg az erőviszonyok, ugyanis az úrnőnek nevezett vezető bizony most csak rátok koncentrál, a többi bolyongónak pedig emiatt szerencséje is lehet, nem úgy mint nektek, hiszen bármennyire is szeretnétek már találkozni a szektát irányító nővel, fogalmatok sincs róla, mivel is kell majd szembe szállnotok. Ahogy Juliet tehetetlenül halad előre, mindannyian követitek, más nem is tehettek a mágikus kötés miatt, előttetek felgyulladnak a lámpák, amelyek megvilágítják az utatokat, most először. Hosszú utat tesztek meg, míg végül egy díszes ajtóhoz érkeztek, ami előtt megállásra vagytok kényszerítve, ám a kötés még nem szűnik meg megköztetek. Amikor az ajtó kitárul egy kör alakú asztalnál ülnek néhányan, középen egy karcsú női alak, kalapban, mintha csak most érkezett volna meg. Dohányzik, de a füst egészen bódító, nem egyszerű cigaretta lehet az, amit szív. A nő jobbján egy eszméletlennek tűnő férfi ül. A nő rátok pillant, végig mér benneteket, a tekintete megpihen először Marlán és Victorián, majd Kalinán, utána pedig sorra megnéz magának mindenki mást is. A pillantása hideg, nem ellenszenves, egészen érdeklődő. Bastien tekintetébe aztán belekapaszkodik, a vámpír pedig rájön, valahonnan ismerik ők egymást, de ennek a nő nem ad egyelőre hangot. A polgármester viszont most már értheti, miért volt ismerős a vér, amelyet megtalált a konferenciateremben. - Foglaljatok helyet! - int egyet, mire a székek az asztal körül kicsúsznak, ti pedig tehetetlenül indultok meg azok felé. Rendkívül figyelmes a vendéglátótok, mindenkinek jut hely. Ahogy leültök, Juliet érezheti, hogy visszakapja a testét, az eszméletlen férfi pedig felébred. - Két nagyon egyszerű dolgot szeretnék visszakapni: az egyik a kulcs - itt Victoriára pillant; - a másik a könyv - majd a tekintete Kalinát találja meg. Láthatjátok, hogy a többiek kifejezetten tartanak a nőtől. Beleszippant a cigarettájába, s lassan fújja ki a füstöt, amely felkúszik Domino, Leon és Bastien érzékeny orrába is - elsőre szemmel láthatólag semmi változás nem következik be, ám a három természetfeletti lény érezheti, ahogyan egészen megváltozik a hozzáállásuk a nőhöz, éppen mint egy macska a macskamenta illatától, bezsongnak. A füsttel együtt pedig megismerik a nevét is: Theresa. Bastiennek, ha eddig nem jutott volna eszébe ez a név, akkor most már egészen biztosan sokat jelenthet a számára.
Juliet Charpentier felhasználónak tetszik ez a poszt
Vámpír
Chatkép : Szerepkör : washingtoni polgármester play by : sebastian stan Hozzászólásaim száma : 77 Pontjaim : 60 Pártállás :
Szimpatizáns
User név : ∫ gábor Őt keresem : ∫ things that really, really hurt are the right things to do. Tartózkodási hely : ∫ washington dc Foglalkozásom : ∫ mayor
Elküldésének ideje -- Vas. Márc. 21, 2021 10:50 am
team 8
You win some, you lose some
Az, hogy fájdalmat okoztak - többek között nekem is - a tüzes kis fegyverekkel, méhekkel, én szerencsére elég jól tudtam ezt palástolni. Valószínűleg azért, mert a figyelmem már amúgy is több eseményre összpontosult. A csoportosulás egyik része eltűnt egy ajtó mögött, de mielőtt jobban belemélyedhettem volna abba, hogy velük foglalkozzak, a vörös hajú boszorkány mellett álló nő is eltűnt a tükrök között. Amennyire óvta és féltette, valószínűleg egy család lehettek. És nagyjából ismertem Kalina-t, ha más nem, a hírekből, amiket az embereim jelentettek róla, miután sorra nyirbálta a mi oldalunkon állóakat az egész klánjával egyetemben. Éppen ezért hagytam magam mögött a körhöz csatlakozott boszorkányokat, kiléptem Leon és Domino mögül, aztán kitéptem magam Kalina szorításából. Maga a feltételezés is meredek volt tőle, hogy vissza tudna tartani, ráadásul neki készültem szívességet tenni azzal, hogy előkerítem az akárkijét. A tükrök úgy zártak körbe, mintha két ölelő kar közé sétáltam volna. Csak ez nem volt kellemes. Az illat azonban, ami mutatta, hol kellene keresnem a lányt, egyre intenzívebbé vált. Tudtam, hogy jó helyen járok, hiába találkoztam minden mozdulatban legalább tizenketted magammal. Hirtelen kaptam a lány karja után, ekkor már magamhoz rántva, mintha éreztem volna, hogy mi fog bekövetkezni két másodpercen belül. - Ne mozdulj! - Az üveg berobbant, a szilánkok homoknyi sűrűséggel szálltak körülöttünk, és mind a karjaim, mind a hátam szép számmal kapott egyet-egyet a nagyobb darabokból. Hiába próbáltam úgy állni, hogy minél kevesebb szilánk érje őt, a vállán felszakadt a ruha, és ha eddig nem lettem volna ledermedve, hát ezután garantáltam nem lettem volna képes megmozdulni. A jegy, ami immáron kiszabadult a takarásból, ahhoz hasonló volt, mint amiről legutóbb Patricia mesélt. Ami azt jelenti, hogy... Nem jutottam a gondolat végére. A lány eltűnt a kezeim közül, Kalina biccentett, én pedig kihúztam magam, de a tekintetemet továbbra sem tudtam levenni a lányról. Arról a lányról, aki egy volt közülük. Az imént hozzánk csatlakozott szőkeség beállt az ajtóba, és valami úrnőről kezdett beszélni. Hát hamarosan eljön az igazság pillanata. Tudni akartam, ki áll ezek mögött. Ha kell, puszta kézzel fogom kifacsarni belőle az összes levegőt.
Kalina Krakowska felhasználónak tetszik ez a poszt
Boszorkány
Chatkép : Szerepkör : az elsõk egyike play by : sarah gadon Hozzászólásaim száma : 31 Pontjaim : 23 Pártállás :
Ellenálló
Fő képességem : telepathy Őt keresem : because you loved me back then;;
and in this life i can't let go Kedvenc dal : heart of darkness
Elküldésének ideje -- Szomb. Márc. 20, 2021 10:07 pm
watch the only way out disappear
– Átkozottak – mondom ki hangosan is a gondolataimat, amikor Victoria szavak helyett az emlékeivel válaszol nekem. Nem kerüli el a figyelmem, hogy a szabadulásuk után is mennyi megmagyarázhatatlannak tűnő dolog történt velük, ahogy a kulcs és a doboz is felkelti a figyelmem, de ugyanúgy ökölbe szorulnak a szemeim a tudattól, hogy Victoria is ilyen hosszú ideig, erejétől megfosztva sínylődött itt. Talán nem mi ketten állunk egymáshoz a legközelebb, de ettől még a szövetségünk az szövetség; márpedig aki a szövetségeseimet fenyegeti, azzal nagyon szeretnék szembenézni. Magam is egyetértően biccentek a szavaikra, de mielőtt csatlakoznék a tükrök tönkretételéhez, elmémmel kinyúlok Dasha felé. Húzd össze magad és védd a tested, ahogy csak tudod – szólalok meg a fejében. – El kell pusztítanunk a tükröket ahhoz, hogy eljussunk hozzád. Én is csatlakozom két boszorkány társamhoz, és miközben finom, de annál sűrűbb rezgéseket idézek elő a tükrökön, remélem, hogy a lány – bár nem ismer – bízik a kérésemben annyira, hogy megtegye, amit mondtam. Hiába próbálunk vigyázni rá, ha egyszer ezer és ezer tükörszilánkkal kellene megküzdenie. És aztán, mintha csak valaki bekapcsolt volna rajta egy gombot, a polgi úr úgy veti magát a robbanó szilánkok tengerébe, mintha ez lenne a hobbija. Nem teszek úgy, mintha sajnálnám vagy félteném, de a szemöldököm rándulása elárulhatja, hogy igencsak meglep ez a hirtelen hős-attitűd. Pedig ha tudná... Legközelebb pedig a vöröshajú boszorkány félelmei ellenére őt magát láthatjuk viszont sündisznóként, de engem valahogy sokkal jobban érdekel, amit a Dasha nevű kiválasztott vállán látok. Amit Monagham is láthatott. Erre még oda kell figyelnem... Aztán, ahogy kifelé indulunk, valami egészen másra leszek figyelmes, valamire, aminek a forrását és a célját is nehezen tudom beazonosítani, csak azt érzem, hogy ott van; Victoria kérdése pedig megerősít abban, hogy nem képzelődöm. – Igen – mormolom egy biccentéssel, tekintetem körbejáratom, hogy megpróbáljam megtalálni a forrást. – Valami történt... – A szemeim pedig épp megállapodnak Julieten, felfedezte, hogy az elméje teljesen bezárult előttem, amikor mindannyian egy emberként torpanunk meg, nem igazán önszántunkból. Akárki is van a fejében, összekötött minket és most ő irányít... Akárhogy is nézem viszont, a szavai a legkevésbé sem ijesztenek meg. Sőt. Az az igazság, hogy nagyon szeretnék összefutni ezzel a bizonyos valakivel, aki még úrnőnek is hívatja magát. Van bármi ötleted arra, hogy mi lehet a ládában? – kérdezem Victoriát, támogatva a kezdeményezést, hogy ne a hangos beszédet alkalmazzuk. – Amint odaértünk, kiűzzük a fejéből, akárki is irányítja – teszem hozzá, Julietre célozva, de nem fogalmazva meg semmi konkrétumot. – Érzem, hogy aggódsz érte, és azt is, hogy erős. Szükségünk lehet rá, ha tényleg oda visz minket, ahová gondolom. – Egy pillanatra elkapom Victoria tekintetét, hogy érezze, komolyan beszélek. – Megkeserülik, amit veletek tettek.
Kalina Krakowska and Victoria Charpentier felhasználónak tetszik ez a poszt
Boszorkány
Chatkép : Szerepkör : az elsõk egyike play by : ⛥ Eva Green ⛥ Hozzászólásaim száma : 44 Pontjaim : 28 Pártállás :
Semleges
User név : ⛥ V ⛥ Fő képességem : ⛥ Emotion manipulation ⛥ Őt keresem : ⛥ eternal flame and the peace⛥ Tartózkodási hely : ⛥ Washington D. C. ⛥ Korom : 317 Foglalkozásom : ⛥
Elküldésének ideje -- Csüt. Márc. 18, 2021 8:22 pm
Team Eight
Temple of the Mighty
Mióta Juliet rám talált nagyon gyengén éreztem Marla jelenlétét, de egészen idáig nem tudtam volna megmondani, hogy csak a képzeletem játszik velem vagy tényleg az épületben van. Ahogy meghallom a hangját egyből cselekszem és kiabálás helyett kiterjesztem a bennem lévő kapott mágiát, hogy annak nyomán egymásra találhassunk. A lehetőségeim eléggé kötöttek, de úgy tűnik a lányom testének rablója nem ellenkezik annyira, mely kissé félelemmel tölt el. Vajon mit tervezhet titkon? - Marla! - válaszolok hatalmas már-már boldog levegővétellel és önkéntelen ragadom meg a felém nyújott karját. Érzem, ahogy érintése nyomán átjár a hatalmas ereje, melyen most már ketten osztozunk. A kijutás fontosabb annál mintsem fukarak legyünk, ezzel mindketten tisztában vagyunk az apró nézeteltéréseink ellenére is. Kérdése nem lep meg, de valász helyett emlékképek milliójával rohamozom meg az elméjét. Láthatja, hogyan szenvedtem hónapokon át ezen a helyen erőtlenül, majd a boszorkákkal való szökésemet, főként kiemelve azt, hogy Kyra miként tett szert hirtelen az erejére végül pedig előbb Belisa, majd Juliet megszállását - természetesen nem kötöttem az első orrára, hogy Jules a lányom lenne -. A kulcsról és a dobozról se feledkeztem meg, direkt azokat hagytam utoljára, hogy a végén mélyen a szemeibe tudjak nézni elhúzva tőle a kezem. A kis mutatványom közepette végigi futtatom tekintetem a társaságon, mely egyetlen pillanatra megállapodik Mr. Monoghamon. - Lássunk hozzá, ne vesztegessük az időt - teszem hozzá a boszorkányra nézve, majd a vörös említésére csak bólintok egy apró mosollyal az ajkamon. Érzem a belőle áradó szeretetet a bennt rekedt lány irányába, így egyből leesik, hogy rokoni szálak fűzik hozzá. Láthatatlan fonalak segítségével terjesztem ki az erőmet, hogy egy-egy tükörbe fúródva szétpattintsa azokat. A kis mutataványaink közepette Bastien beveti magát a tükrök közé, bármenyire próbálják megállítani. Ezernyi apró szilánk állt a vámpírba, aki feltehetően a testével védte a lányt, akinek csupán ruháját szakította fel egy üvegdarab. A polgármester hamar regenerálódni kezd, amit kicsit felgyorsítok egyetlen kézmozdulattal, ahogy teljesen megszűntetem a kicsi szúrásokra hasonlító fájdalomtól. Szokatlan rezgésekre leszek figyelmes, melynek forrását kezdem keresni. - Te is érzed? - kérdezem Marlat, míg az ajtón keseztül távozunk a terem romjaiból. A vörös a lányt fogva halad előttünk, de hirtelen megdermed, ekkor érzem meg én is a testembe állt merevséget. Olyan érzés ez, mintha a lábaim egy-egy jégtömb fogságába estek volna. Éppen hátra fordítom a fejem, hogy lássam Juliet megállt az ajtóban és elkezd beszélni a bitorló. Nem kell sokat gondolkodnom rajta, hogy tudjam egy kötést végeztek rajtunk, míg a tükrökkel voltunk elfoglalva. Rohadék Kissé megemelkedik a szemöldököm, ahogy az ellenség a vörös felé bök. Őt miért akarja látni? Bárhogy akarnánk ellenkezni a kötés fennáll, így kénytelenek vagyunk utána menni egy széles folyosón, mely jöttünkre fokozatosan világosodik a fáklyák fényében. - A kulcs Juliethez van kötve, de képes vagyok feloldani - kizárólag gondolati síkon vagyok hajlandó beszélni, így Marla hallhatja a szavaimat, rajta kívül senkiben se bízom.
Elküldésének ideje -- Csüt. Márc. 18, 2021 7:36 pm
- Köszönöm – felelem a szőke hajú boszorkának, meg sem lepődve azon, hogy újra a fejemben vájkál... ettől eltekintve tényleg hálás vagyok, amiért nem hagyja, hogy leszakadjon alattam egy-egy polc, nem ránt le, amikor már nálam van a könyv, de még csak rám sem borítja az egész szekrényt. Ahogy Dominónak és Leonnak is, amiért fedeznek minket, meg Dashát, és a védelmébe vett fiatalokat. Aztán persze teljesen feleslegesnek bizonyult a manőverünk, merthogy a boszorka még csak hozzá sem tud érni a kötethez, pláne nem felnyitni a fedelét, és beleolvasni. Szörnyen titokban akarnak tartani előtte valamit. - Utóbbira tippelnék – felelem a felvetéseire, ugyanis abban biztos vagyok, ha ez a könyv emberi tudattal van felruházva, biztosan nem engem választana, hanem a velem szemben állót. Bár azt nem tudom, hogy egy elsővel állok szemben, csupán annyit érzek, hogy erős, rettentően erős boszorka, így a kép sem tiszta, hogy ő miért nem lehet a birtokosa, míg én igen. Újabb bólintásnál többre nincs időnk, a könyvet a hónom alá csapom, és úgy iramodok meg Dasha hangjának irányába. A tükörteremben egyszerre nyugtatnak meg a boszorka szavai, és töltenek el nyugtalansággal. A legfontosabb feladatomnak éreztem, hogy minél több természetfelettit – legyen az boszorka, vérfarkas, vámpír, vagy éppenséggel kiválasztott, ellenálló, vagy szimpatizáns – kijuttassunk innen, és csupán másodrangú volt az, hogy a földdel tegyük egyenlővé ezt a helyet, miután kifaggattunk minden egyes szektatagot, hogy mégis, mire számítottak, mi volt a tervük, miért...? Bár én nem vagyok gondolatolvasó, azt azért én is könnyen ki tudom találni, hogy mit akart mondani Marla – mert ebben a pillanatban derül ki a neve, ugyanis bemutatkozásra nem volt alkalmunk -, csak félbeszakította őt a két - számomra – idegen nő felbukkanása. Összevillan a tekintetem Marláéval, biccentünk egymás felé, és elkezdjük a tükrök elpusztítását. Először csak földöntúli, pokoli hő feszegeti a tükröket belülről, melyek úgy ontják magukból a forróságot, mint egy óriási kazán. Aztán erőmet egy másik irányba terelem, melynek hatására először csak remegni kezd az egyik tükör, mintha földrengés lenne, aztán végigreped, félbevágva a képmásomat, mígnem ezernyi, hajszálvékony pókhálószerű hasadás jelenik meg rajta, aztán sikítva pattan ezer, meg ezer apró, éles szilánkra. Aztán a következő – és az az utáni. - Ne csináljunk Dashából sündisznót – emlékeztetem Marlát – és lehet, hogy Victoriát is – arra, hogy az egyik rokonom odabent van - még, ha ők nem is ismerik a köztünk feszülő kötelék mibenlétét. Olykor az erő kiszökik a biztosnak vélt kezeim közül, és egy-egy tükör hirtelen, és hatalmas vehemenciával-, valósággal szétrobban gondolatom nyomán. És ekkor, ebben a szentségtelen pillanatban surran el mellettem Bastien polgármester úr, és a terem gyomra felé veszi az irányt. – Monagham, ne! – és még utána is kapok, hogy megpróbáljam visszarántani, és jobb belátásra bírni, de könnyű szerrel tépi ki karját ujjaim szorításából. És az utolsó tükrök egyikének darabjai erőnek erejével fúródnak a férfi testébe – amivel Dariát védi. Dasha oldalán sétálok ki a teremből, és röviden, erélyesen biccentek Bastiennek valami köszönöm félét. De nem jutunk messzire, mert mindahányan úgy torpanunk meg, mintha valamiféle láthatatlan falba ütköztünk volna, és ezzel egyidejűleg úgy ránt vissza minket egyfajta erő, mintha horogra akadt halak volnánk. Egyik kezemmel Dasha alkarját szorítom meg, a másikkal pedig a könyvet, mert van valami a fiatal nő hangjában, ami túlontúl életidegennek tűnik. - Hm – felvonom egyik szép ívű szemöldökömet, s el kell fojtanom egy-, az ajkam szegletében játszadozó mosolyt, pedig, valószínűleg félnem kellene. A szemem sarkából először Dominóra és Leonra, majd Marlára nézek. Voltaképpen bármit mondhatnék – semmit sem tehetnék a vonzás ellen. És van bennem valamiféle megmagyarázhatatlan, perverz kíváncsiság a boszorkány – az úrnő - kilétét-, és akaratát illetően, és nem kevésbé szeretnék véget vetni ennek az egésznek, és most még keresnem sem kell őnagyságát.
A különös könyv egyelőre biztonságban van Kalinánál, és végül az össztűz, amelyet átvitten és gyakorlatilag is mértek az elkorcsosult vámpírokra, hatásosnak bizonyul - a kellemetlenebb része, hogy a kis tüzes méhecskék kellemetlen pillanatokat okoznak annak a vámpírnak is, aki a csapat részét képezi: Bastien biztosan nem boldog a forró csípésektől, de talán jobb, ha nem most kezd el akadékoskodni, hiszen abszolút hátrányba került a boszorkányokkal szemben, ráadásul még csatlakozik a tükörteremben még egy Első Boszorkány. Victoria megjelenése Marla számára egészen biztosan örömteli, hiszen őt már eleve érezte a nő a kúriában, azonban a csapat számára komoly problémát jelenthet majd Juliet, aki sajnos hiába is küzd, egyelőre nem tud szabadulni a kellemetlen bitorlótól. S hiába is sikerült mások tudtára adni ezt, a megszállása nem szűnik meg. Ennek a történetnek az egyetlen nyertese a polgármester úr, hiszen Juliet sem éppen kedveli Bastient, de most esélye sincs arra, hogy bármit is megbosszulhasson. A lány testét fogvatartó szektatag kíváncsian mered Marlára, majd tekintete tovább csúszik a vörös hajú boszorkányra, érzékeli a nála lévő könyvet: és már döntést is hozott. Amíg ti azzal vagytok elfoglalva, hogy leromboljátok a tükröket, a szektatag csendben dolgozik - Juliet erről képtelen figyelmeztetni Marlát, mert csak azt érzékeli, hogy használják a testében feszülő mágiát, ám azt nem tudja, mire. Eközben Bastien úgy dönt, segít előkeríteni a tükörlabirintusban ragadt Dariát, és próbálja a lány illata alapján meghatározni, merre kellene elindulni a tükörképeivel együtt, végül pedig beveti magát az útvesztőbe. Domino és Leon bármennyire is szeretné megvédené a polgármesterét, jobb ha fedezi a társaságot hátulról, mert bármikor megjelenhet akárki, ahogyan ez eddig is megtörtént. Dariának nincs egyszerű dolga a tükrök fogságában, mert bár valójában a terem, amelyben csapdába esett nem kifejezetten nagy, még olyan sokfelé láthat kiutat, s mind csak visszképe egy másiknak, hogy teljesen elveszti a térérzékelését, így csak arra számíthat, hogy a társai a segítségére lesznek. Alig néhány perccel azelőtt, hogy az őt körülvevő tükrök szétrobbanának Bastien szerencsésen megtalálja a lányt, és még szerencsésebb módon meg tudja védeni a szilánkoktól - mégsem olyan gonosz, mint amilyennek beállítják a vámpírt? Öröm az ürömben, hogy azért néhány szilánk eltalálja így is Dariát, s az egyik felszakítja a ruháját a vállánál - ott ahol az a bizonyos hullám alakú jegy található a testén -, amit valószínűleg a lány észre sem vesz. Bastiennek mondjuk épp kisebb gondja is nagyobb annál, hogy ezzel foglalkozzon - az üveg őt találta el, és jobban hasonlít egy sündisznóra jelenleg, de azért egyik szilánk sem fúródott túl mélyen a testébe, így hamar regenerálódni kezd… vajon észrevette Daria testén a különös ismertetőjegyet? És ha igen, mit tesz most? A Juliet testében élősködő szektatag időközben befejezte a mágikus kötést, melyen olyan nagyon dolgozott: talán csak a két Elsőnek tűnik fel valami szokatlan, ám egészen addig ők sem tudják mi az, amíg el nem hagyja a csapat a termet, amiből könnyedén kisétálhattok egy egyszerű és ártalmatlan ajtón, s melyen Juliet lépne ki utoljára - ám ő megáll az ajtóban és a csapat minden tagja hirtelen nem tud tovább indulni. - Az úrnő látni kívánja az Elsőket és téged - a lány hangja idegenen cseng, még azok számára is, akik nem ismerik, Kalinára mutat, majd folytatja: - Mindannyian találkozni fogtok vele - azzal kilép az egykori tükörteremből, hogy elinduljon egy széles folyosón, amelyen fáklyák gyulladnak, ahogy közeledik feléjük. Nem tehettek semmit, követnetek kell, hiszen a kötés rajtatok van.
Elküldésének ideje -- Szomb. Márc. 13, 2021 10:24 pm
Team Eight
a seven nation army couldn't hold me back
Sajnos győz a sokk és a lány mozdul el elég gyorsan a vámpír mellől; rátámadni nincs esélye, de a lány így első sorból kap szó szerint mindent a nyakába. Szóra nyitom a szám, aztán rájövök, hogy talán jobb, ha nem válaszolok, de válasz nélkül is inkább kiadja magából azt a keveset is, ami még a gyomrában lehetett. De honnan van nála víz? Akárhogyan is, igyekszem nem ezzel a rendkívül fontos kérdéssel lekötni a figyelmemet, inkább a hátam mögém terelem a három jómadarat – Barbarát, azt a szegény lányt, meg a fiút, aki utóbbiba kapaszkodik –, és a hirtelen jött jótékony fényben – amit biztosan Kalinának köszönhetünk – pásztázom a környezetünket, felemelt pisztollyal. Amikor a fénykörbe belép még egy vámpírfajzat, kész lennék ezt is agyonlőni, de a feje ebben a pillanatban igencsak természetellenes szögben fordul el, és hirtelen megvalósítja a hátul is vannak szemeim állapotot. Igyekszem nem Bastien Monaghamre nézni, amikor a közelünkbe lép, nem azért, mert tartanék tőle, inkább csak a biztonság kedvéért, hogy ne üljön ki az arcomra minden gondolatom. A maradék két vámpírt – a szőke nő szerint kettőt – meghagyom a többieknek, és inkább hátrafelé terelem a mögöttem levő hármast, biztos távolságba tőlük. Aztán már csak arra a hangra figyelek fel, amikor mintha valami nagyon régi, vaskos ajtó kinyílna; elhessegetem a port az arcom elől, és látom, hogy a lány kinyitott egy... átjárót? – Gyertek ide! – jelzek azonnal a többieknek is, legszívesebben külön kiemelném Kalina, Domino és Leon nevét, hogy a polgármester érezze, mennyire nem hiányzik a társasága, de azt hiszem, ezt utóbbi kettő rendőr éne egyébként sem engedné. – Hé, várjatok...! – szólnék aztán a hármas irányába, de ők addigra eltűnnek az ajtó mögött. A francba! Nem várom meg a többieket, utánuk eredek, hogy ne tudjanak messzire menni, és csak két pillanatra fagyok le, amikor beljebb lépve nagyjából hat irányból nézek vissza saját magamra. Tükörterem. Fantasztikus. Követem a többiek hangját, közben érzéseim szerint legalább háromszor megyek neki majdnem saját magamnak, de még így is kell egy-két perc, hogy rájöjjek: nem fogom megtalálni őket. Már a hangjukat sem igazán hallom és egyik tükörben sem bukkan fel az alakjuk. Aztán rájövök még valamire: rohadt nagy hülyeség volt egyedül bejönni ide és nem jelölni a visszautat. Próbálom a memóriámból visszaidézni, hány lépés után merre kanyarodtam, de ahogy próbálnék visszatalálni a többiekhez, csak egyre inkább beleveszek a tükrök rengetegébe, és lassan kisebbfajta pánik is úrrá lesz rajtam. Nem vagyok beszari típus, fegyvertelennek és védtelennek sem nevezném magam, de ha belegondolok, mi mindenben volt részünk eddig... Rohadtul ijesztő teljesen egyedül lenni.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
●● 
