Biccentek a vöröshajú boszorkány beleegyezésére, még akkor is, ha próbálja érdektelennel mutatni magát, pedig még csak bele sem kellene néznem a fejébe, hogy tudjam: pontosan azt érzi, amit én. Őt is ugyanúgy hívja a könyv, mint engem. Márpedig, akármilyen nehéz is meghozni ezt a döntést, össze kell dolgoznunk, hogy megszerezzük.
– Nem hagylak leesni. – Csakugyan tartom a szavam, hiába próbálja velem elhitetni ezt az alattomos varázslat, hogy legjobb lenne felborítani az egész polcot, nem teszem meg. Tenyeremet a hosszú bútor aljára simítom, mágiám segítségével az egészet stabilan tartom, de tudatosan ráerősítek minden egyes polcra is, amibe bele kell kapaszkodnia, vagy rá kell lépnie.
Ezt ráadásul még akkor is képes vagyok fenntartani, amikor lefelé indul, és én érzem, hogyan jut hozzám egyre közelebb a könyv. Mi ez? Ha akarnám sem tudnám elrejteni felcsillanó tekintetem, ahogy leérve felém nyújtja a könyvet, még ha hálás is vagyok ezért a gesztusért, valahogy sokkal sürgetőbb a kényszer, hogy megérintsem... Ami végül nem is sikerül. Úgy taszítja a kezemet, mintha ellentétes pólusúak lennénk; a következő pillanatban pedig a vöröshajú boszorkány gondolatai úgy zárulnak le előttem, mintha valaki becsapott volna egy ajtót.
Homlokráncolva nézek a könyvre, aztán a nőre.
– Vagy mindenáron téged akar, vagy mindenáron ki akar zárni engem – gondolkozom el, kissé félrebillentve a fejem. – Tartsd magadnál és vigyázz rá, kérlek. Biztos vagyok benne, hogy nagyon értékes lehet a tartalma.
Még hozzátenném, hogy ha védelem van a könyvön, később segíthetek neki felnyitni, de felhangzik az egyik kiválasztott hangja, és mindketten tudjuk: mennünk kell. Szó nélkül segítek a tűzgömböknek hamar célt érni azzal, hogy megmozdítom a lényeket is; így félúton találkoznak, mi pedig hamarabb indulhatunk, és még a mosolyomat is el tudom nyomni, ha Monaghamet is alig-alig kerüli el a tűz.
A két kiválasztottat és a két fiatal boszorkányt követve egyszerre torpanunk meg. A vöröshajú nő mintha meg is lenne kissé ütközve, én azonban egyre növekvő gyanakvással nézek körbe. Tükrök. Nyomorult tükrök! A társaság többi tagja is utolér minket, a rendőrnő előrelátóan visszatartja a vöröshajú boszorkány attól, hogy elszakadjunk egymástól, de... alig telik el két pillanat és négyükből hármat elveszítek.
– Ő még itt van – fordulok a boszorkányhoz, hangomba keserű él költözik, mert ezzel egyidejűleg azt is elárulom, hogy a másik hármat nem érzem. – Viszont túl mélyen van odabent. Le kell... – Nagyot pislantva hallgatok el, amikor megérzek két nagyon is ismerős boszorkányt a közelben. – Victoria? – lépek beljebb a terembe, meg sem próbálkozva a szemeimmel tájékozódni az útvesztőben. Elmémmel nyúlok ki az irányába, de ez nem támadás, hanem hívás, hogy érezhesse, hol vagyok. Őt tisztán érzem, és azt is érzem, hogy vele van Juliet, mégis... mintha mérföldekre lenne innen.
A következő pillanatban azonban kétségbeesett kiáltása szinte betör a fejembe, és hirtelen minden világossá válik. Nem válaszolok neki, mert nem tudom, pontosan hogy vonták irányítás alá, és ostobaság lenne látatlanban bármit is tenni; egy kis melegséget juttatok csupán felé, hogy tudja: itt vagyok. Ráadásul egyre közelebb érnek, érzem...
– Victoria! – szakad ki belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, amikor a tükrök összevisszasága között megpillantom az ismerős alakot. Amikor ideértem és haloványan megéreztem a jelenlétét, nem gondoltam volna, hogy valóban sikerült őt is elfogniuk, de egyértelműen érzem, hogy nincs ereje teljében. Átkozottak. Kinyújtom felé a kezem, és remélem, hogy ebben a helyzetben ő sem kezd mérlegelni. Kész vagyok megosztani vele az erőmet, most egyedül az számít, hogy mindannyian biztonságban kijussunk innen, és ehhez kiváló biztosítékok lehetünk ketten együtt. – Mi történt? – szegezem aztán a pillantásom Julietre. Nem adom jelét, hogy ismernénk egymást, anélkül is egyértelmű, hogy nem önmaga. – Minél hamarabb ki kell szednünk a fejéből, akárki is van ott, de egy fiatal lány odabent ragadt. – Pillantásom végigjáratom a társaság többi tagján, a végére hagyva a vöröshajú boszorkányt, majd Victoriát. – Ha meg akarjuk találni, le kell rombolnunk ezeket az átkozott tükröket.

A nő ajkai nem mozognak, a hangja azonban a koponyámban ver visszhangot. Alig láthatóan, de erélyesen bólintok, még mielőtt megpillantanám a nyomában a polgármestert, meg a két fiatalt. Nem kerülöm a vámpír pillantását, nem kapom el a tekintetemet, de még csak nem is pislogok. Aztán megszűnik létezni minden, minden... csak az a vérfagyasztó, borzongató energia marad, feszülten vibrálva a sötétségben. Nem tudom behatárolni, hogy pontosan honnan ered, éppen csak zsigeri szinten érzem, hogy valami nincs rendben, és nem tudom, hogy ez annak köszönhető, aki a sötétségért is felelős, vagy pedig valami egészen másról van szó.
Mostanra már igazán hozzászokhattam volna a másik kiválasztott, Barbara, jelenlétéhez, és a tényhez, hogy, ha a két lány egymáshoz ér, monumentális erő söpör végig a helyiségen, vagy pedig fényárba vonják, meg ki tudja, mire képesek még. Mindenre? Talán az anyám is erre vágyott? Talán ő is hasonló erő birtokosa akart lenni? Őszintén szólva meglepne, ha éppen itt találkoznánk, vagyis, tulajdonképpen... nem, talán nem is annyira. Miután Dasha lövedéke sikítva szelte át a levegőt mellettem, egyenesen a fenevad homlokában érve célba, vállam fölött hátra pillantok, és elismerően biccentek a fiatal vadászra. Idő közben romantikus derengés játszadozik az arcokon, legyőzve a vasfüggönyként ránk ereszkedő sötétséget, a rend hű őrei felveszik a pozíciót, Dasha a védelmébe veszi a nemrég érkezett fiatalokat, és nekem már csak annyi a feladatom, hogy megszerezzem azt a könyvet. Mindkettőnknek. Mindannyiunknak.
Volt valami az imént a nő tekintetében, ami nem hagy nyugodni. Még az előtt, hogy a fejembe mászott volna. Valami, ami miatt nem kellene bíznom abban, hogy megtartja a szekrényt, sokkal inkább azt kellene sejtenem, hogy előbb rántana le onnan, csak, hogy az övé lehessen.
- Talán – hanyag egykedvűséggel vonom meg a vállamat, mintha én nem érezném a vonzást az irányából, mintha a könyv, meg én két kibaszott mágnes, ellentétes pólusai volnánk. Az első pár mozdulatom tétova, mert nem vagyok benne biztos, hogy a régi bútor elég erős ahhoz, hogy elbírja a több tucat könyvet, plusz az én súlyomat is. Recsegve és nyikorogva dörgölőznek egymáshoz a fa rostjai a talpam-, és az ujjaim alatt. Végül megszaporázom lépteimet, és egy macska ügyességével érek fel a legtetejére, ahol is az orrom hegye épp, hogy nem súrolja a könyv gerincét. És, még mielőtt megragadnám, egyetlen szempillantás erejéig lenézek, a boszorkány pillantását keresem, és bízom benne, hogy már nem csillog olyan veszettül, mint a találkozásunk alkalmával. Aztán, egy életem, egy halálom, magamhoz veszem az iratot, az állammal szorítom a mellkasomhoz, és úgy ereszkedem egyre lejjebb, míg végül talajt nem érek.
Bár minden idegszálam sikít ellene, és tiltakozik, elnyomom a boszorkányt, aki vagyok. A nő felé nyújtom a könyvet.
- Tessék, a tiéd. Legyen nálad, jobb helyen lenne – tekintve, hogy sokkal erősebb, mint én, és ez által nagyobb hasznát is veszi, mint én, és így nagyobb az esélyünk a mihamarabbi kijutásra. De hiába nyújtom felé, kínálom, szinte ezüst tálcán a kötetet, a boszorka képtelen megérinteni. Nagy, lemondó levegőt veszek. – Ezt nem hiszem el – morgok, mert nálam rosszabb boszorkány kezében nem is lehetne...
Dasha hangjára kapom fel a fejemet csupán, de nem iramodok meg azonnal, e helyett az összes, apró tűzgömb, három-négy-öt-sok további tűzgömbbé lényegül, és úgy repülnek rá a még életben maradt, elfajzott teremtményekre, mint egy raj, gyilkos darázs. Lehet, hogy egy-kettő véletlenül Bastien-t is megcsípte.
Egy egészen szívfájdító, ugyanakkor rettenetes szekundumig azt hiszem, hogy valóban az anyám áll velem szemben, szinte várva, hogy a karjaiba rohanjak, de csak én vagyok, a tükörképem – még éppen időben állok meg, mielőtt a tükörbe szaladva, száz, meg száz szilánk szakítaná fel a bőrömet. Akárhová nézek, csak a boszorka, és én nézünk vissza.
- Dasha! – és megint csak az én hangom visszhangzik. – Dasha! – semmi válasz. És már épp bevenném magam a tükrök labirintusába, de Domino újfent meggondoltabb, mint én.
- Meg kell találnunk – szögezem le, ellentmondást nem tűrő hangon, mintha ez nem volna teljesen egyértelmű. Nem zavar, ha nem tartanak velem, nem fogom itt hagyni Dashát. Ekkor váratlanul, már-már a semmiből bukkan fel két másik alak.

Tulajdonképpen ki tudnék békülni a gondolattal, hogy hátralevő életemben kimerüljön a Monaghammel való kapcsolatom néhány – lehetőleg minél kevesebb – biccentésben, bár mire visszaér, nekem már egyébként is jócskán más dolog köti le a figyelmem. Ilyen formán nem hoz különösebben lázba a tűz említése sem, azt pedig pontosan tudom, hogy nem vagyunk egyedül.
Elindulok a hívogató valami felé, és nem kell hátranéznem, hogy tudjam, nemsokára a nyomomba erednek. A két boszorkányt egyébként sem szívesen hagynám hátra, de muszáj egy kis előnyre szert tennem hátha...
A vöröshajú boszorkány úgy keresztezi az utamat, mintha csak odateremtették volna, és elég felmérnem a tekintete útját és a testtartását ahhoz, hogy tudjam: ugyanazért jöttünk. A könyv. Állkapcsom megfeszül, hirtelen mindennél sürgetőbb és pusztítóbb a vágy, hogy megszerezzem magamnak a könyvet, már-már felkészülök a harcra, elmémben bizsereg a mágia, pedig...
Miért?
Kettőt pislogok, a sürgető hívás nem szűnik, de már sokkal tisztábban látok. A boszorkány szavaira egyelőre mégsem reagálok – még akkor sem, ha egyébként egyetértünk –, ugyanis elég volt egyetlen finom tapintás az elméjén, hogy megtudjak valamit nagyon fontosat és sürgetőt. Tudom, hogy Monagham már csupán egypolcnyi távolságra van.
Két kiválasztott van veletek, szólalok meg a boszorkány elméjében. A suttogást akkor sem kockáztatnám meg, ha az a nyamvadt vérszívó az épület másik végében lenne. Vigyáznotok kell rájuk. Bastien Monagham itt van. Nem adok további magyarázatot, már csak azért sem, mert az említett felbukkan a polcsor végén; nem tudhatom, hogy már tisztában van a jelenlétével, csak azt éreztem, hogy szoros kapocs fűzi az egyik kiválasztotthoz.
A két lány pedig épphogy felbukkan a boszorkány háta mögött, tekintetem éppen csak fel tudja mérni mindkettőjüket, amikor sötétség borul ránk. Sötétség és még valamik... Érzékelem őket, de nem tudnám kivenni a pontos valójukat; torz, sötét hidegséget érzek csupán. Az események azonban csak egy rövid hatásszünetet engednek nekünk, néhány hosszú másodpercnyi feszült csendet tör meg a kiválasztottak mágiája, amit senki más nem érez meg rajtam kívül, egyedül a köztük lévő kapocsból manifesztálódó fényjelenséget látják.
És a fenevadat, amit ezzel megvilágítottak.
A legközelebb lévő, fegyveres kiválasztott reagál a leggyorsabban, azután pedig a mellettem álló boszorkány segít meg minket a tűz fényével, bár nekem elég a sötét, hideg pontokra koncentrálni. A másik két fegyveres – a rendőrnő, akinek nem mutatkoztam be, és egy férfi, minden bizonnyal a társa – Monaghamet is védeni kész pozícióját kis híján megmosolygom, de a két fiatal boszorkányt is fedezik, ezért hálás vagyok. Előbb érzem meg a nő által is emlegetett másikat, mint hogy belépne a fénybe, jobb kezem egy csuklómozdulatával éppen akkor fordítom el száznyolcvan fokban a fejét, amikor a borostyánszín az arcára vetül. Fejjel előre esik, nem tudja tompítani az esést, mert mozgásképtelen, de még nem halt meg; remélem, hogy ezen a megannyi fegyveresünk gyorsan tud változtatni.
– Még ketten vannak, két polcsorral a hátunk mögött – tájékoztatom a társaságot, már csak azért is, mert az én lábaim mintha gyökeret vertek volna itt. A könyv előtt. Őszintén remélem, hogy a képzettek, vagy mondjuk a polgi úr elindul a jelzett irányba, és ha így tesznek, kissé feszülten fordulok vissza a boszorkányhoz. – A könyv nem válaszol a mágiámra, nem tudom lehozni onnan. Fel tudsz mászni érte? A polcot meg tudom tartani. – Szinte fogcsikorgatva kell kimondanom a szavakat, mert akármennyire is szeretnék együttműködni vele, minden érzékem sikít az ellen, hogy átengedjem neki.

- Persze. Minden a legnagyobb rendben – felelem még Dashának, de a lábaim már a másik irányba visznek. A színek, és a szavak egyetlen, elmosódott, beszűkült térré mennek össze, ahogy az ujjaim alatt futnak el a könyvgerincek – igazság szerint én iramodtam meg ennyire, Domino tiltó szava ellenére, hiába igyekeztem tenni ellene. Ettől eltekintve tudatomnál vagyok, és a hívó szó mellett érzékelem egy másik boszorkány iszonyatosan nagy erejét, és talán egy, vagy két másikét is. A halovány, vibráló derengés fátylában ütközünk majdnem egymásnak a boszorkánnyal. Megfeszített állkapoccsal nyelek egyet, és nagy levegőt veszek – hiába az ösztönszerű, kiélést követelő vágy, hogy megszerezzem azt a könyvet, úgy hiszem, hogy ez nem a megfelelő hely és időpont arra, hogy lemérjük, amink van, hogy mégis... kinek nagyobb? (Az ereje, természetesen.) És ezt nem azért mondom, mert, ha a mágián múlna, alulmaradnék, ha harcra kerülne a sor, mert vadászként sokkal jobb vagyok, mint boszorkányként – ezt, persze, a velem szemben álló, fiatalnak tűnő nő, honnan is tudhatná? A fegyveremet egyelőre nem fogom rá, de az ujjaim a ravaszon pihen most, hogy úgy állunk egymással szemben, megfeszített izmokkal, mint két nagyvad.
- Nézd – kezdem úgy, mindent tudóan, mintha biztos lennék abban, hogy ő is a könyv miatt van itt. Biztosan nem rabolták el, és nem vették el az erejét, mert akkor nem érezném azt körülötte, amit. – Feltételezem, ti – mert idő közben felbukkant a vámpír – akire csak futólag pillantok rá -, meg a másik két mágiahasználó - is ki akartok jutni innen, ahogyan mi is – arról nem feltétlenül kell tudnia egy pontig, hogy a helyet-, és a kovent is fel szeretném számolni -, és van egy olyan érzésem, hogy a könyv segíthet ebben. Neked is. Nekik is. Nekünk is. Én nem fosztanálak meg titeket egy esetleges lehetőségtől, vagy a megoldástól, amit a könyv nyújthat – végig a boszorkány szemeibe nézek – egészen addig a pillanatig, amikor az amúgy is halovány fények, mintegy varázsütésre, kihunynak. Bár nem látom a nőt, felé nyúlok, és, ha hagyja, magam mellé terelem, ne mozdulj-t suttogok a fekete levegőbe, mert van egy olyan boszorkányos megérzésem, hogy nem véletlenül omlott a sötétség a könyvtárra.
A villanásban jól kivehető a vámpír-fajzat torz arca, vonásainak élessége, szemfogai, és az a tébolyodott tekintete, amely egészen egyértelmű és nyilvánvaló üzenetet hordoz: kurvára meg akar minket ölni. Dasha hangja szakítja fel a csend fátylát, lövés dörren el, gyötrelmes ordítás a korcs vámpír részéről. Nem azt mondom, hogy megfontolom, vagy éppenséggel mérlegelem a dolgot, inkább úgy fogalmaznék, hogy a sok rossz közül azt választom, amelyik talán kevésbé rossz. Tehát, ha többen is vannak, nem csak ez az egy, akkor mostanra a többi is biztosan ismeri a helyzetünket, viszont nekik van előnyük, velünk szemben, mert az éteri sötétség az ő oldalukon van. Dumbledore – igen, tudom, hogy fiktív személy, de még így is jobb tanár, vagy lelki vezető, mint az anyám valaha is volt – azonban azt mondta – bár átvitt értelemben, és a teljesség igénye nélkül -, hogy a sötétséget elűzi a fény. Úgyhogy jobb ötlet híján hallgatok az öregre, és apró, fényesen izzó tűzgömböket engedek szabadjára, melyek a fejünk fölött lebegnek, mintha csak apró, de nagyon közeli csillagok volnának, borostyán derengésbe vonva a könyvtár e tenyérnyi szegletét. Így legalább mindahányan az orrunk hegynél messzebbre látunk – és sajnálatos módon, nagyon jól látszunk is.
Felkészülök arra, hogy esetleg a vámpír már rég talpon van, és éppen csak megtántorodott a leadott lövéstől, és felkészülök arra is, ha esetleg most úgy özönlenének ide, mint a sáskák, a hangok és a fények által kikövezett úton, ugyanakkor még mindig érzem azt a bizsergető érzést, a viszketést a tenyeremen, amit csak az a könyv csillapíthat a fejünk fölött. És, ha az idősebb és erősebb boszorka sem tudja lebűvölni onnan, hát kénytelen leszek én felmászni érte...