Miután összevarrta a férfit és megnyitotta a kijáratot, Nicken kívül a többiekkel nem különösebben foglalkozik. Bólintással nyugtázza a hallottakat. Ő is így gondolta, biztonságosabb, ha ő megy előre, a többieknek nem kell tudnia, hogy miért. Nicknek sem. Az meg csak megkönnyíti a helyzetüket, hogy – kivételesen? – egyvéleményen vannak.

- Ezt nem hiszem el. – Elégtelenkedve vagy inkább elszörnyülködve sziszegi az orra alatt, amikor később a kísérteties folyosón meglátja a vérfoltokat. Nem feltűnő, hiszen vadászként okkal húzhatja ki a látvány a gyufát, de ő most inkább azon van megrökönyödve, hogy mit művelt itt a koven. Egyre inkább kezdi megvetni benne a kétely a magvait. Beleerőszakolt eszmék és neveltetés ide vagy oda, ő mégis csak vadász és orvos. Van egy határa. Ami persze még messze van, így csak rutinosan maga elé emeli a fegyverét, két kézzel fogva, miközben óvatos léptekkel halad előre.

Corvus a szó szoros értelmében két tűz közé szorul. Leengedi a fegyverét, amikor a többiek megszállottan kezdenek viselkedni és már épp feléjük fordul, már majdnem szemben áll velük, amikor lépteket hall a másik irányból és azonnal visszapördül, ráfogva a fegyverét a szektatagra. Naria.
Szar érzés, amikor valaki olyanra fogsz fegyvert, akinek tudod a nevét. Hisz ha valakinek tudod a nevét, azzal már önmagában kialakul egy hajszálnyi kötelék, nem csak egy névtelen arc a többi között. De amit itt művelnek, azt elfogadhatatlannak tartja. Ő csak a készleteket látta ezelőtt, az ételt és a vizet. A vért és kínzást nem.

Képes lenne lelőni. Kész lelőni, ha a Jenkins fiút is célba veszi. A három boszorkány nem érdekli, csak abból a szempontból figyel rájuk, hogy ne tudják hátba támadni esetlegesen. Pontosan Nick és a koventag között áll, észrevétlenül csóválja meg a fejét, hogy a másik vadász tabu.

Próbálja teljesen figyelmen kívül hagyni Corvus főnökösködését annak ellenére, hogy rettenetesen sérti a dolog: csak összeszorítja az ajkait és mindenkire megsemmisítően néz akire csak tud. - Lámpa. - Ennek ellenére gondolkodás nélkül nyomja a lámpát Isla kezébe amint Corvus felé nyújtja a saját fegyverét, így amúgy is kicsit jobban úgy érzi, hogy ő dirigál ( bár a bal keze nem működik olyan tökéletesen, egy kicsit, de tényleg csak leheletnyit pontatlan ), biztos kézzel markolja meg a fegyvert amit a sötétség felé tart, a szíve egészen fent dobog a torkában, szinte imádkozik, hogy a lámpa fénye véletlenül se vetüljön rá semmi ijesztőre – akaratlanul eszébe jut az összes zombis film, amit látott: MIND VALAHOGYAN ÍGY KEZDŐDÖTT – egy kicsit a gyomra is összerándul amint a fény pislákolni kezd és csak akkor enged fel igazán amikor sorra gyúlnak meg a fáklyák a falon.
Kimarad a teljes beszélgetésből, éppenséggel csak feléjük pillant ahogyan odaérnek a helyszínre, a szája széle szalad csak finom ráncba a bűz miatt – na jó, meg egy kicsit be is könnyezik – úgyhogy próbál a lehető legtávolabb maradni mindentől és a kiutat keresni, ezt is persze úgy hogy az egyik kezében a fegyvert bármikor célra tarthassa és lőhessen, a másikkal a falat tapogatja, ujjai végig szaladnak a falon többszörösen is, de nem találja a kiutat: fel sem sóhajt amikor újból Corvus segít rajta, rajtuk, csak vet felé egy fél pillantást mielőtt visszanyomná a kezébe a fegyvert, amit nem is olyan régen adott át neki. Nem igazán tudja hogyan kell ismeretlennekkel csapatban dolgozni, de inkább megadja magát. - Szóval akkor, gondolom te leszel az úttörő. – Itt Corvusra pillant. - Én fedezem magunkat hátulról. – Határozottan rábólint a dologra nemigazán várva megerősítésre. Hátra kullog az összevart tag mellé. - Megleszel? – Corvus felé pillant, Nick hangsúlya kicsit arra hajaz, mintha utalna rá, hogyha a férfi nem tud jönni, akkor itt hagyják, de olyan magabiztosan áll meg a másik férfi mellett, hogy biztosak lehessenek mellette, hogy Nick nem fog elmozdulni innen, ha a tag képtelen lábra állni.

Ösztönösen lép be Nick elé, amikor a fáklyák fellobbannak, hisz ki tudja, mi következhetne az után. Még úgy is, hogy bele gondolva tudhatná, hogy ez a másiknak aligha fog tetszeni. Ez jelenleg nem igazán érdekli. Az anyja nem örülne neki, ha tudná, hogy a Jenkins fiú az első számú prioritása. Legalábbis addig, amíg ő parancsot nem ad… onnan már nem lesz olyan könnyű a helyzet. Igyekszik semmiféle empátiát nem táplálni a másik három iránt, a tudat pedig valamiféle megnyugvást ad neki, hogy Nick hozzá hasonlóan vadász és ember is. Így pedig nincs fent a koven radarján.

Ő lép be a terembe először, megtorpan, Isla, aki mögötte van érezheti is, hogy máris hátrálna egy lépést, de nem teszi. Megembereli magát és besétál, a szagra ösztönösen húzva a futósálját az arca elé. Normális reakció egy vadásztól. Őt is lesokkolja, amit találnak. A gyomra nem fordul fel, a tekintete még a rögtönzött maszk mögött is túl higgadt, de akkor sem hagyja hidegen nyilván. Mindig tudta, hogy sokkal több van a felszín alatt, mint amennyit ő lát, elvégre nem tartozott a boszorkák közé, neki más szerepe volt a kovenben. Ők többnyire békén hagyták, cserébe ő sem dugta az orrát olyanba, amibe nem kellett volna. Nem enged meg többet magának annál a percnyi bámészkodásnál, ami az első döbbenetre még ráfogható és a többiek is megteszik.

- Jól van, szedjünk ráncba. – Ledobja a hátizsákját a földre, majd ugyanabba az irányba int. – Ülj le. – Igen, oda, a földre. – Vízszintesben kell kinyújtanod a lábad. Ha a földre nem ülsz le, akkor átveheted a holttest helyét az asztalon. – Int felé, de oda sem néz. A warlock mihelyt helyet foglalt, ő előkapja a táskájából a profi varráshoz szükséges felszerelését, előkészíti a sebet, és azonnal hozzálát. A férfi fájdalmával cseppet sem törődik, de ilyesmire most egyébként sincs idejük.

A bal felső sarokban van a gomb.

Eddig csak a sérüléssel volt elfoglalva, hogy mindkét oldalán bezárja, de a suggalatra Corvus az ajtó felé pillant, rövid szkennelés után pontosan oda, ahol meg kellene nyomnia, majd vissza a férfi sérülésére. Nem fogja abbahagyni azt, amit épp csinál. Ha megteszi, el is vérezhet, hisz ki tudja mikor lesz lehetősége újra varrni.

Ne húzd az időt, Corvus! Tüntesd el őket azonnal!

Az anyja hangja egyre hangosabban dübörög a gondolatai között, ahogy Isla az iratokat kezdi bújni, de ő nem hajlandó félbe hagyni azt, amit elkezdett. Sietve és fájdalmasan kezd varrni, ahogy rajta is fejfájás uralkodik el, de végül sikerült hamar – és a korához képest feltűnően rutinosan – befejezni a varrást. Már talpon is van, hogy az ajtóhoz sétáljon és rövid tapogatás után érdekes módon megtalálja az ajtó nyitját. Nem is gondolt már az álcájára, mert már alig látott az egyre inkább eluralkodó fejfájástól, mintha hagyma marná a szemét.
A fiatal vadász nem hülye, nem tenne olyat, amivel máris gyanússá teheti magát, ezért érdekes, hogy az egyik boszorkánynőnek mi és hogyan tűnhetne fel ilyen hamar, ő mindenesetre nem tud róla, hogy máris megtörténik. Gyakorlottan él kettőséletet, mióta az eszét tudja. Szemrebbenés nélkül hazudik, nem is szokása kapkodni, az anyja most mégis sürgeti… mindhiába, hisz elhúzta az időt a varrással. De legalább az ajtó kinyílik és mehetnek.

Leállhatnának most veszekedni, egy része szívesen meg is tenné. A másik vadásszal nincsenek olyan egyensúlyban, mint a civil életben – már ha egyensúlynak lehet nevezni azt a négy kerék helyett kettőn való billegést, amit művelnek – úgy tűnik, mindketten magányos farkasok és egyik sincs hozzászokva, hogy bárki megmondja neki, mit csináljon. Ismeri már ezt a pillantást, amikor Nick szemmel veri, és ebben a kiélezett szituációban nem örül neki. Más esetben mindig nagyon simulékony a fiúhoz és még élvezi is, sokkal nyugodtabb természet, na de most? Most vadász és áruló. Most benne is ezer impulzus tajtékzik és fogalma sincs, hogy mi lesz az este kimenetele. Fogalma sincs, hogy az anyja odadobná-e a farkasok elé. Nem is akarja megtudni.

- Kurva életbe… – Szisszen fel, és olyan gyorsan történik minden, hogy nem is tudná megmondani, hogy a láncban épp melyik esemény váltotta ki ezt a reakciót. A kattanás? A plafon hullása? A mellette elsuhanó nyílvessző? Tessék, lehet válogatni, mint a búcsúban, és ez jó eséllyel még csak a jéghegy kis icipici csúcsocskája.

- Nem mindegy? – A sötét alagútban olyan ’’kussolj már’’ stílusban rámorran Islára, Nick sem hallhatott tőle még ilyet, de ha jól sejti, nem lesz meglepődve, elvégre a másik sem úgy viselkedik, ahogy azt egymástól megszokhatták. A warlock is örüljön, hogy nem kap egyet visszakézből, hogy befejezze a nyávogást. Mindenki feszült, érthető. Miután Nick elővette a zseblámpáját, ő is sóhajt egy nagyot és előveszi a sajátját, miközben helyeslően bólint arra, hogy nem húzhatja ki a nyilat. - Várj egy kicsit, mindjárt. – A saját fegyverét meg konkrétan a Jenskins fiú kezébe nyomja. Meredek húzás, de jelenleg ő az egyetlen, akiben megbízik. Nem akasztja vissza az övére, mert valamelyik boszorkány még lekapná onnan… Leguggol az ismeretlen férfi elé, akinek a nyílvessző áll ki a combjából. A mozdulatai meglepően rutinosnak tűnnek. Nem ez az első rodeója.

Az elemlámpát az állával a vállához szorítja, hogy felszabaduljon mindkét keze, azzal pedig Dante combja felé nyúl, ha hagyja neki. Ha pedig nem, akkor megjegyzi neki azt is, hogy – Ne mozogj. Orvos vagyok. – Egy határozott mozdulattal tép nagyobb lyukat a nadrágjára, hogy hozzáférjen a sebhez. A másik fájdalmával nem törődve megnyomkodja kicsit. Közvetlenül a sérülést is, meg tőle messzebb is, mielőtt kelletlen sóhajjal felállna, a vért a saját nadrágjába törölve.
- Fájni fog, de szerencsésen talált el. Ha biztosabb helyre érünk, ellátlak, most menjünk.

Hitetlenkedve pillant oldalra Corvus válaszát hallva, nem igazán tudja mire vélni, hogy felhozza Davidet - Nick pár fokkal máris feszültebé válik - meg azt sem igazán tudja hova tenni, hogy megkérdőjelezik, mert persze alázták már meg jó néhányszor, David egyik közkedvelt módszere, ennél fogva pedig jól kellene tűrnie, csakhogy Nick egyszerűen nem ezt várja. Tőle másra számít.
Az állkapcsa idegesen megfeszül, de tulajdonképpen nem mutatja más jelét annak, hogy éppen vérig sértik, ha valamit, hát az irányítást soha sem adja ki a kezéből szívesen, Corvust pedig nem ismeri annyira, hogy vadászat közben csak úgy a kezébe adja ezt a lehetőséget. Ahhoz minimum évek óta rendszeresen együtt kellene vadászni járniuk, Nicknek tudnia kellene a másik egy kósza pillantásából, hogy mi a helyzet, de ahogyan a szemébe néz nem igazán tud kiolvasni belőle semmit, ettől pedig- meg persze a sértettségétől - bizalmatlankodni kezd. nem tudja eldönteni, hogy azzal járna jobban, ha a számszeríját inkább Corvusra szegezné vagy inkább a három lehetséges célponton hagyná a célkeresztet.
Szerencsére nem kell ezen olyan nagyon sokat gondolkoznia, Corvus lépése hatalmas visszhangot ver, Nick lába alatt megremeg a talaj, a gyomra összeszűkül kellemetlenül, hát most sem úszhatja meg egy könnyű sétával: a hajába por hullik, a terem vészjósló hangot ad ki és többé nincs ideje arra, hogy sértődötten bámuljon a többiekre, a mennyezet aláhullik, ráesik, az íja pedig sebesen kiold, de hát Nicknek nincs ideje igazán azzal törődni mi ennek a következménye - egészen biztos abban, hogy pontosan tartott a célra - máris sietős léptekkel igyekszik még azelőtt a felnyílt átjáróba - bár MINDEN PORCIKÁJA lázad ellene -, hogy valami sokkal nagyobb fejbe kólintaná; akit ér berántja magával a rejtekhelyre, átjáróra vagyis hát abba a nagyon sötét lyukba amitől a legszívesebben hátrálna, a hátán feláll a szőr, UTÁLJA ezt csinálni, de máris újra tölt, előhúz egy zseblámpát a kabátja zsebéből, és bevilágít a sötétségbe.
- Mehetünk? - A kérdését direkt nem Corvusnak célozza, rémesen meg van még sértődve az előbbi közjáték miatt; költői kérdésnek szánja, de azért visszapillant a célszemélyre. - Szerintem inkább ne húzd majd ki, mert attól csak rosszabb lesz. - Pillantása Corvusra csúszik. - Vagy tévednék? -

Ez egyre rosszabb, és rosszabb, és rosszabb.
Hónapok teltek el a bizonyos Halloween-i buli óta, ám sem az eltűnések, sem a városiak nem csendesedtek. Megszervezte azt a bulit, terülj-terülj asztalkámat varázsolt a koven számára, megtette, amire az anyja kérte, ahogy mindig. Sosem volt igazán választása. Sosem gondolt arra, hogy lenne választása. Elvégre ő anya.
Nem kellett volna ennek megtörténnie. Nem kellett volna elszabadulnia a káosznak. De ha valóban így gondolja, akkor miért csak az egyik szeme sír? A másik miért nevet? Miért tölti el egy igazán apró, alig észrevehető elégedettség annak kapcsán, hogy a fogvatartottak kiszabadultak és esélyt kaptak arra, hogy küzdjenek?
Corvus nem egy aljas ember. Jó, lehet, hogy kicsit – nagyon – ferdén húz az a bizonyos morális iránytűje, de a körülményekhez képest még így is egy egészen funkcionális felnőtt lett belőle. Ott van benne a fiú, akit az anyja elvett a családjától.

Számos alkalommal látta a kúria tervrajzait, de tudja, hogy a koven varázslatai képesek labirintussá változtatni azt. Egyébként sem számítana. Neki nem az a feladata, hogy kijusson, hanem az, hogy várjon anya szavára. Noha életében talán először, minden porcikája azért rimánkodik, hogy ez ne történjen meg. Hogy csodával határos módon a nő egyszerűen megfeledkezzen róla. Hogy elengedje. Nickkel, messzire.
Tisztában van vele, hogy ez nem fog megtörténni. Hogy anya előbb táncolna az égő hulláján. A legszomorúbb, hogy Corvus olyannyira hozzá van szokva ehhez a tudatalatti gondolathoz, hogy természetesnek veszi. Ó, pedig ha tudná!

- Ezek… – Elharapja a mondat folytatását. Mit mondhatna? Ne lőjük le őket, ezek boszorkányok? Ezek foglyok? Nem fogja ilyen gyanús helyzetbe hozni magát, nem ostoba. Persze a Jenkins fiúnak igaza van, három lövésből leszednék őket, hang nélkül, és mehetnének tovább. De mégis hova mennének tovább? Mi ez, egy kibaszott Counter-Strike, hogy mindenkit ki kell nyírniuk, aki az útjukba kerül? – Engedd el, Nick. Apád nincs itt. Csak éld túl az estét. – Milyen érdekes, hogy nem többesszámban akar túlélni. Tudjuk le nyelvbotlásnak. Meg BAGOLY MONDJA. Tudja, hogy a másik hányadán áll az apja parancsaival. Szeretné megmenteni Nick lelkét. Igazán szeretné, ha már a sajátját nem tudja. És bár egyikőjük sem örül neki, hogy egymásba botlottak – elhiheted, hogy Corvus végképp nem, iszonyatos görcs van a gyomrában – talán így a legjobb. Hogy amennyire tud, vigyázhat rá. A szavai ellenére ő is készenlétben tartja a számszeríját. Ez a kedvenc fegyvere. Gyors, pontos, és az anyja varázslatai miatt, mágiával eltéríthetetlen.
- Gyere. – Halkan biccent a másiknak, hogy kövesse – HAHAHA, Nick meg a követés – miközben megindul a kis csoportosulás felé, két lépés közt rájuk szegezve a fegyverét.
- Kor és faj? – Ellentmondást nem tűrve követeli az információt, ha pedig nem osztják meg velük, gondolkodás nélkül ereszt bármelyikük combjába egy nyilat. Anya sosem osztotta meg Corvussal azt, hogy kiket raboltak el, így nincs vele tisztában. Közös megegyezés volt, hogy jobb az, ha nem tudja. Túl… városi lett. Nem zavarhattak be az érzelmek.

Eddig  csak a tényt gyűlölte, hogy ideküldte az apja, most már viszont szégyellni is magát, hogy újra egy ilyen helyzetben kell összefutnia Corvusszal. Kényelmetlenül feszül a tenyerének a számszeríja, hirtelen égetni kezdi a bőrét az összes odaerősített kés, minden rejtekhelyre betömködött pisztoly, azt érzi világít rajta minden jele annak, hogy vadász.
Meg is köszörüli a torkát ahogyan egymás mellett haladnak, figyelme csak részlegesen irányul a helyszínre és magára a helyzetre, tudata másik részét Corvus jelenléte köti le, az ahogyan mozdul, ahogyan lélegzik és Nick most először érzi azt, hogy nem csupán azért nem örül a jelenlétének, mert így nem átlagos emberként vannak jelen, hanem mert aggódik azon mi történhet vele és ettől olyan kényelmetlenül érzi magát, hogy a tenyere izzadni kezd és majdnem felveti, hogy talán egyikük mehetne erre a másik meg arra, csak rádöbben, hogy az borzasztóbb lenne: végig azon görcsölhetne, hogy vajon mi van Corvusszal.
Úgyhogy bármennyire is gyűlöli már csak a gondolatát is annak, hogy együtt kell működnie a másikkal - Nick mindig is jobban szeretett egyedül dolgozni, ha másokkal is kellett csapatban dolgoznia mindig Franny, a húga volt a társa, Nick nem az a behódolós jellem, sokkalta inkább szeret ő irányítani - erőt vesz magán.
Fél-félpillantásokat vet rá ahogyan előre felé haladnak, szégyell mindegy egyes vonást ami előbukkan belőle és a vadász énét fedi fel Corvus előtt: megtanították osonni, körültekintőnek lenni, sebesen reagálni, de arra soha senki nem tanította meg, hogy hogyan kezelje az ilyen helyzeteket.
Nick feszült amikor betérnek a terembe és rögtön megtorpan, a számszeríját rögtön a férfi felé irányítja, nem fogja elengedni a gyeplőt, nem fogja alárendelni magát Corvusnak, Nick tényleg képtelen igazán együtt működni.  
- Egy lövésből leszedem, kettőből a nőt is, szóval gondolom tied a harmadik. - Nem gondolja, hogy a három fél hallaná amit Corvusnak motyog, de ha még meg is hallanák Nicholas egészen biztos benne, hogy hamarabb leszedi őket, minthogy megmozdulnának.