A reggeli, hideg, őszi levegőnél nincs jobb ébresztő. Bár sokan a kávéra esküsznek, én mégis azt mondom, hogy az semmi ehhez képest. Főleg, ha az ember, vagy éppen jelen esetben a boszorkány kedvenc táltosa hátán sétálgat a köd borította mezőn. Annak ellenére is, hogy a világ kifordult önmagából úgy érzem sikerült megtalálnom a belső békémet. Sok mindenen mentem keresztül. Jó és rossz dolgokon is egyaránt... De érdemes miattuk bánkódni? Hisz a múlton nem igen tud az ember változtatni... Oh vagyis... nem mindenki. Én nem tudok visszautazni az időben, de ha tudnék is... Nem biztos, hogy változtatnék rajta. Tudom kissé klisés, de... Mindannak, amin keresztül mentem köszönhető az, hogy ma itt lehetek. De tény ez nem is jelenti azt, hogy nem is szoktam gondolni arra, hogy mi is lett volna, ha... Ha vérszerinti anyám nem hal meg olyan korán, ha a bátyámat nem adják örökbe, ha a világ nem tudna a létezésünkről... És még sorolhatnék fel jó sok Ha-t.
Bevallom őszintén tartok attól, hogy hová tart ez a világ... Tény az emberek soha sem kímélték azokat, akik mások... És sajnos most nem csak rólunk természetfelettiekről beszélek. Számos más példa is van arra, hogy a saját népükkel sem bántak jobban. De vajon megérdemlik mind azt, ami most történik?

Vérszerinti anyámat is az emberek ölték meg, mert féltek attól ami. Féltek egy náluk erősebb lénytől, aki egy lendítéssel képes lett volna őket akár megölni is... De mégsem érzek irántuk gyűlöletet... Talán azért sem, mert csak egy éves voltam és apám sosem az embereket hibáztatta... Mindig is a bátyára volt mérges, akitől úgy szabadult meg, hogy örökbe adta egy másik családnak... Amíg élt mindig hangoztatta, hogy ő tehet anyánk haláláról. Ha nem fecsegett volna annyi az embereknek, talán még mindig élne... Szegény csak négy éves volt... Honnan tudta, hogy rosszat tesz? Gondolom csak büszke volt az anyjára, aki csodákat művelt.
Azóta sem találkoztam vele. Azt sikerült kiderítenem, hogy mi is a mostani neve, hogy hol él... De még nem vettem fel vele a kapcsolatot. Azt sem tudom, hogy örülne e annak, ha megjelennék az életében. Egyáltalán emlékszik arra, hogy egyszer volt egy húga? Igaz nem lehettünk túl sokat együtt, de az ilyet elfelejtheti bárki is?... Gondolom igen, hisz miért is emlékezne rá? Csak négy éves volt. Most meg egy vén róka... Bár úgy hallottam elég jól tartja magát a korához képest.
Nem minden boszorkánynak adatik meg az "örök" fiatalság. Viszont én megkaptam az esélyt rá. Őszintén... Sokat gondolkoztam a dolgon. Persze csábító, hogy az ember soha nem öregszik meg, fiatal marad... De ha közben a szeretteid, a barátaid mind meghalnak, sőt idővel meg kell velük szakítanod a kapcsolatot e miatt, akkor megéri? Nem egy barátot veszítettem el az évek alatt, de mégsem bántam meg a döntésem. Annál több mindent átélhettem, annál többet láthattam.

Végül itt kötöttem ki Washingtonban. Ezt is a bátyámnak köszönhetem. Mikor megtudtam, hogy ő bezony itt telepedett le nem sokat hezitáltam azon, hogy hát akkor utána jövök... Öhm... Nos ennek van már egy ideje. Igen... Még nem léptem meg az első lépést. De ezt nem is lehet csak úgy megtenni. Alaposan el kell tervezni... Na jó ez baromság... Egyszerűen csak gyáva vagyok és még nem mertem megtenni.
Helyette inkább létrehoztam az én kis béke szigetemet egy lovarda képében. Ma már öt ló, két kutya és öhm talán négy, vagy öt, vagy hat... ki tudja követni ezt már, macska tulajdonosa vagyok. És jól érzem magam így, de még mindig nem teljes az egész kép... De mindennek eljön az ideje és egyszer találkozni fogok vele és elmondom, hogy "Hééé Dante! Én vagyok! A húgod! Igaz csak egy évig éltünk együtt és azóta eltelt majdnem száz év, de most itt vagyok!".. Na jó nem egészen így gondoltam...