– Ahogy te is – mosolygok rá szeretetteljesen. Tudom, milyen bizonytalanságok gyötrik a mai napig önmagával kapcsolatban, de akárhányszor mondtam is neki, hogy számomra ő messze nem a kopott ruhákat jelenti, amiket az a semmirekellő apja aggat a szekrényébe.
Nekem ő az a kislány volt, akit az édesanyja annak idején rám bízott, és aki időközben olyannyira a szívemhez nőtt, mintha a saját lányom lenne, akit elveszítettem. Legszívesebben ténylegesen is örökbe fogadtam volna, ha az apja nem lett volna olyan, amilyen. És bár szívesen megszabadítanám volna tőle a világot, azért vannak határok, amiket még én sem lépek át.
Persze ez sem állított meg abban, hogy néha meglepetésekkel készüljek neki. Nem merte elmondani, hogy az az alkoholista disznó eladta a ruhát, amit még tőlem kapott, de én tudtam róla – és meg is találtam az alkalmat, ahol ezt jóvá fogom tenni. A New Orleansbe szóló kétfős kirándulás brosúrája egyelőre a nappaliban pihent elrejtve, de a gyakorlás után mindenképp oda fogom adni neki.
A Martini említésére felvonom a szemöldököm, de aztán vele együtt nevetek, ami széles mosolyba torkollik, amikor megválaszolja a következő kérdésem is.
– Örülök, hogy maradsz – ölelem át még egyszer, mielőtt útjára engedném a csomagjával. Nem megyek utána, tudja, melyik az ő szobája, meg egyébként is... felőlem aztán véglegesen is ideköltözhetne, nincs a háznak olyan része, amit féltenék tőle, vagy fordítva.
Amikor visszatér és rögtön kérdez, elvigyorodom a kíváncsiságán, de intek neki, hogy jöjjön utánam. A kerti asztalhoz lépek, ahol különböző tárgyak vannak előkészítve. Egy kisebb könyv bemelegítésnek, egy hatalmas enciklopédia a következő lépcsőnek, utána pedig az a fajta gyerekjáték, ami nevetségesnek tűnhet, pedig a legkevésbé sem az: a telekinézis precizitására – az apró tárgyak elemekre bontásán felül – az egyik legkiválóbb módszer az a gyermekek számára készült készségfejlesztő játék, mikor el kell találni a különböző formákat, hogy be tudjuk juttatni azokat az alatta levő dobozba. Itt nem a megmozdítandó súlyon van a hangsúly, hanem azon, hogy a megfelelő szögbe forgassa az ember a tárgyakat és úgy is tartsa őket.
– Ezzel fogjuk kezdeni – teszem a tenyerem a kisebb könyv tetejére. – Egyszerű bemelegítés, amin hamar túl fogunk esni, de ha gondolod, rögtön egy emelés után rátérhetünk az enciklopédiára – bökök a nagyobb könyv felé. – A mai legfontosabb anyag a precizitás csiszolása lesz, de azt majd később elmagyarázom – mosolyodom el, aztán hátralépek az asztaltól és egy mozdulattal jelzem, hogy rajta a sor.

A St. James birtok már nem olyan hatalmas, mint egykor; még a háború előtt el kellett adnom a nagy részét, egyrészt azért, mert tudtam, hogy hosszú ideig távol kell majd maradnom, másrészt pedig azért, mert be kellett látnom, mennyire kevés vagyok hozzá egyedül. Egyszerűen... túl nagy volt egy embernek az, ami egykor egy egész generációnak készült.
A terepet a hátsó kertben rendezem be, alaposan előkészítve mindent a gyakorláshoz, a legkisebb méretű tárgyaktól kezdve – amiken tudtam, hogy már hamar túl fogunk lépni –, egészen a mai attrakcióig. A tavaly vásárolt Tucker Torpedóm ezúttal a hátra vezető elkerülő út mentén parkol, és, hogy úgy mondjam, ma nem is én fogok vele beállni a garázsba. Tökéletes módszer lesz Phoebe számára, hogy ne csak az ereje nagyságát érzékelje, hanem a precizitást is elkezdjük feszegetni, és a koncentrációt megnehezítendő kap még egy kis stresszt is, nehogy kárt tegyen az autóban. Nem mintha arra számítanék, hogy fog. Eleinte megfordult a fejemben, hogy az elemekre bontási feladatot és megfűszerezzem kissé, és ne egy sima golyóstollon gyakoroljunk, de aztán gyorsan meg is vétóztam a tervet; még csak ilyen célból sem szerettem volna, ha fegyver van Pheebs közelében. Ahhoz túlságosan is olyan már számomra, mintha a saját lányom lenne.
Elméjének ismerős rezgései előbb elárulják számomra az érkezését, mint hogy elérné akár a verandát is. Elmosolyodom, hangom finoman szólal meg a fejében, hogy ne ijesszek rá, bár ő már jócskán hozzászokhatott, hogy inkább kommunikálok vele így hasonló esetekben, mint hogy megkíséreljek átüvölteni a kert túlsó végébe.
Hátul vagyok, gyere bátran, kalauzolom magam felé. Amíg odaér, egy lassú kézmozdulattal aktiválom a ház köré vont védővarázslatot, ami elrejt majd minket a kíváncsi szemek és fülek elől, és minden szomszéd számára azt a képet mutatja, hogy kedélyesen teázunk a teraszon.
– Phoebe! – Szeretetteljes örömmel üdvözlöm a lányt, ahogy felbukkan a ház mellett, ölelésre tárt karokkal indulok felé, hogy aztán az édesanyja helyett is anyai ölelésbe zárjam, mintha nem lenne már ő is felnőtt nő. Ez utóbbit persze tiszteletben tartom, és a szükségesnél csak egy másodperccel ölelem tovább; a lelkiismeretem még mindig igyekszik feldolgozni a háború miatt távol töltött éveimet, még ha pontosan tudtam is, hogy itt van a legnagyobb biztonságban. Ide nem ért el más, csupán a háború szele. – Örülök, hogy látlak – mosolygok rá, miután elhúzódtam tőle. – Hogy vagy? Készen állsz a mai gyakorlásra? Megkínálhatlak előbb valamivel? – sorjázom a kérdéseimet egymás után, aztán nevetve meg is rázom a fejem. – Nem mintha nem eskettelek volna meg már évekkel ezelőtt, hogy otthon fogod érezni magad. Jut eszembe! – Tekintetemmel felmérem, hogy hozott-e esetleg magával csomagokat, de közben azért hangosan is felteszem a kérdésemet. – Végül hogy döntöttél, maradsz a hétvégére? Beágyaztam neked az egyik hálóban, biztos ami biztos.