pártállásom: semleges ellenálló

Ez egy képzelet szülte más világ
Anya, apa, dadus, utazás, tanítók, felhőtlen gyermekkor, boszorkányok társasága, a képességeim kibontakoztatása, minden tényező adott volt a csillagaim sikeres együttállásához és én ki is használtam az összes velem szembe futó lehetőséget. Olyan mindennapok voltak az enyéim, amiket mások csak és kizárólag kívánhatnának maguknak. Mint a mesékben: egy hercegnő voltam, akit elkerültek a viharfelhők és egy csodálatos mese főszereplőjévé válhatott volna, ha nem kezdek olyan utakra tévelyedni, amelyeket a mai eszemmel lehetséges, hogy elkerültem volna. Bár, ha nem léptem volna ezekre az ösvényekre, túl sok mindenből maradok ki... az életem kimerült volna hatvan évben, nem lehettem volna egy erős szövetség tagja, a saját család alapításának gondolata messziről elkerült volna és nem a saját barátom tett volna tönkre végérvényesen. Lábjegyzet: Első Boszorkánynak lenni szívás.

Akár egy őrült, ki mindenre képes
A baba apja halott. Én öltem meg, mert nem bírtam ránézni... a szenvedése olaj volt a bennem lángoló tűzre,  pedig könyörgött, hogy menekítsem meg az életből, ami már nem lesz olyan, mint amilyennek eltervezte A szívem a gyermekünk halálakor apró darabokra hasadt, nagyobb probléma nem történhetett vele, így teljesítettem a kérését. Talán ez volt az utolsó csepp a romlottságom bizonyítékául szolgáló pohárban és ezentúl semmi sem volt, ami visszatartott volna az ámokfutástól. Egyedül a józan eszem és a vaslogika köthettek gyeplőt a nyakamra és húzhattak vissza, ha túlságosan elszaladt volna velem a ló. Elsivárosodásom visszafordíthatatlan mértéket öltött, a lelkem gyászruhát öltött, úgy döntött, többé nem veszi le a feketét és a színeket örökké elkerüli. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt: a bosszúm beteljesítése és ha több emberöltőnyi idő szükséges ahhoz, hogy Patricia ugyanazt a fájdalmat élje át, mint amit nekem okozott, én akkor is kivárom. Mindent megteszek annak érdekében, hogy kínok között vergődjön és én ott állhassak felette.

Kérlek, ragyogj csillagom az éjszakában
Fizikai képtelenség egy személy jelenlétében egyszerre nyugodtnak és izgatottnak lenni. Próbálom elrejteni  zsigeri reakciókat, tagadni, hogy legszívesebben önfeledt kacaj tört volna elő belőlem, látván, hogy elejtette a magánál hordott papírlapokat. Annyira emberi! Annyira különleges! Esendő, törékeny, mulandó, mégis nyugalmat, földöntúli békét és édes káoszt sugalló, tehát ijesztő és mindenképp kerülendő. Szívesen megérintettem volna... vajon az én ujjbegyeimben tomboló forróság hasonló az ő ereiben feszülőhöz? Hogyan képes túlélni egyszerű emberként ennek a városnak az utcáin. Ügyvéd. Olyanokat akar a rács mögé juttatni, akik veszedelmesebbek, mint ő, az oroszlánok barlangjába merészkedik, pedig csupán egy kis zebrácska a ragadozók koalíciójában. De nem érdekli, rám is úgy néz, mintha képes lenne a fejembe látni és megkaparintani a vallomást, amit hallani szeretne. Bátor férfi, majdnem annyira vakmerő, mint amennyire okos és azon kaptam magam hogy szívesen megadtam volna neki, amiért jött. Sürgősen rendeznem kellett a gondolataimat, mielőtt túlságosan elkalandoztak volna. Nem engedhettem meg magamnak a kilengéseket.

Nem bírok nem gondolni rá, elvesztem, egy árnyék vagyok már rég
Mint egy éhező a falat kenyérre, úgy vártam rá. Látnom kellett, belehalok, ha nem pillanthatom meg. Éppen annyira közel volt hozzám, mint amennyire távol... sosem mertem igazán közel engedni magamhoz, de szabadulni sem tudtam a létezésének tényétől. Mit képzel magáról? Elintéztem, hogy eltűnhessen, erre az egyetem kampuszának kellős közepén sétálgat, mert a kapuzárási pánik a tanári pálya felé terelgette? Nem elég neki az ország vagy a világ bármelyik másik pontja? Nem lehet a közelemben. Nem lehet a gyengepontom. De muszáj látnom... csak egyetlen másodpercig. Annak a töredékéig. Vagy annak az egy részéig. Még ha a napszemüvegem sötét lencséi el is takarják az arcát... muszáj!