A St. James-ek nevét sokan ismerték; úgy a 17. század Angliájában, mint a 18. század Bostonjában. Vérvonalukat egészen a 9. századig tudták bizonyítottan visszavezetni – noha ennek bizonyítottságát előszeretettel kérdőjelezték meg, valahányszor felmerült a felmenőik között Nagy Alfréd wessexi király neve –, a család hírnevét lovagok és királyi bizalmasok egész sora öregbítette. Híresen jól tudtak pártállást foglalni – és rossz nyelvek szerint váltani is –, nem egy és nem két leszármazottnak adatott meg a lehetőség, hogy a királyi családba házasodjon be. A hátuk mögött sokan vádolták őket boszorkánysággal; ez a szóbeszéd persze elsősorban az érdemeiket célozta, mindazt, amit elértek, és mindazt, amivel... rendelkeztek.
Sir Richard St. James, akinek az angol polgárháború alatt tanúsított hősiességéért és kitartó hűségéért adományozták ezt a címet, gyermekeivel együtt méltán tudhatta magáénak a család nevét. Nemes megjelenésükkel könnyedén tagozódtak be a nemesi körökbe: fiai, Henry, Edward és Arthur királyok nevét és jegyeit hordozták délceg alakjukban és jóképű vonásaikban, de semmivel nem maradt le egyetlen lánya, Marla sem. A St. James-ek olyanok voltak az udvarban, akár egy szőke hajfürtökből és égszínkék szemekből álló fenséges jelenés; talán ezért sem beszél senki arról, hogyan tűntek el mégis Londonból.
A rossz nyelvek persze tudni vélik, hogy eretnekség vádjával kellett volna szembenézniük, ha nem élnek az uralkodó jóindulatával, ami nyolc helyet biztosított nekik az Újvilágba induló telepesek hajóinak egyikén. A St. James család története Bostonban kezdődött újra, majd nem sokkal később Salemben ért véget – legalábbis legtöbbjüknek.

1768
– Anyám! – Kiáltásom elhaló semmiségként hagyta el a torkomat az elém táruló jelenet láttán.
Csak a szőke hajkoronát láttam az egyenruhás férfi válla felett, de a kiáltásom meghallva kissé oldalra billentette a fejét, hogy hátra tudjon nézni rám; arca sztoikusan nyugodt volt, a tekintete pedig egyetlen dolgot üzent: ne. Szerettem volna hallgatni rá, ezúttal tényleg, de nem tehettem meg. Ő nem tudta, hogy végignéztem, mi történt a többiekkel. Nem tudta, hogy segíteni próbáltunk az ártatlan embereknek. Nem tudta, hogyan buktunk el újra és újra. Nem tudta, mi történt a férjével és a fiaival, mert soha nem kérdezte és én soha nem mondtam el neki. Egyszerűen csak... értette. Ahogy mindketten értettük, hogy talán Henry és Margaret döntöttek jól, amikor azt mondták, ők inkább menedéket keresnek Európában, hogy Maggie-nek ne kelljen várandósan hajóra szállnia.
Ő volt az egyetlen a családunkban, akit bár megajándékoztunk az örök ifjúsággal, hogy soha ne kelljen nélküle élnünk, nem volt boszorkány. Most mégis őt készültek elhurcolni.
A kezeim felemelkedtek a testem mellől, de a porcelántányérok épp csak elkezdtek remegni a tálalószekrényben, amikor két kar ragadott meg hátulról: egy tenyér a számra tapadt, a másik pedig megpróbálta lefogni a karjaimat.
– Ne csináld! – A suttogása fájdalmas sziszegéssé alakult a fülem mellett, ahogy mind a tíz ujjammal megragadtam a kézfejét, s ujjbegyeim érintése nyomán a bőre lassan felforrósodott. – Ő sem akarná ezt. – A fájdalmas nyögés sem tudott kizökkenteni a fixációmból, tekintetem kérlelhetetlenül tapadt az anyámat hátracsavart kézzel vezető egyenruhás hátára. A katona megtorpant, amikor a fejébe férkőzve elvettem a látását, társai meglepve álltak meg vele együtt és pillantottak rá. – Hagyd abba!
Menj, Marla. Menj vele és élj. Legalább te élj. Anyám lágy hangja a fejemben szólalt meg, mert pontosan tudta, hogy hallani fogom az üzenetet. Könnyek gyűltek a szemembe, az érintésem azonban nem égetett többé, amit a mögöttem álló férfi is azonnal észlelt. Hagytam, hogy kihátráljon velem a helyiségből, aztán kivezessen az épületből, miközben a búcsúmat suttogtam az anyám gondolatai közé. Megígértem neki, hogy nem fog fájdalmat érezni.

1818
A tágas kórteremben mindenki megdermedt az éppen aktuális mozdulatában, ahogy halkan becsukódott az ajtó. Különös látványt nyújtottak így: márványszobrokként sorakoztak az ágyak között és mellett, az egyik nővér épp a polc felé nyúlt, egy másik az ágyakat elválasztó függönyök egyikét húzta volna be éppen, hozzátartozók ültek mereven a mozdulatlanul fekvő betegek ágya mellett.
– Marla.
Lehunytam a szemem és lassú, szomorú mosolyra húztam a szám. A fáradt, érdes hang nem kérdezett, hanem kijelentett. A lépteim maguktól vittek előre, vigyázva kerültem ki az ápolókat és a látogatókat, míg eljutottam az utolsó előtti ágyhoz, az egyetlen beteghez, aki nem fagyott bele az előző pillanatba. Tekintetem megkereste a zöld szemek pillantását, a szemeimben ülő szerelem pedig nem látta az azokat körülvevő ráncokat.
– William – szólaltam meg halkan. Ujjaimmal szeretettel végigsimítottam a kézfején éktelenkedő égésnyomokon, amikről az ember azt hihette volna, hogy éppen tíz ujjbegyet formálnak. – Megkaptam a leveled. – Az igazság persze az volt, hogy az összes levelét megkaptam, de ezúttal el is jöttem, csak ezt soha nem mondtam volna ki.
– Semmit nem változtál. – Nehézkesen emelte fel a kezét, de hagytam, hogy végigsimítson az arcélemen, mielőtt a tenyerébe csókolva a két kezem közé fogtam az övét. Nem néztem a szemébe, mert tudtam, hogy nincs igaza; nagyon sokat változtam, de ez a külsőmön nem látszott. – Nem hittem volna, hogy újra látlak majd... – Szavai köhögésbe fulladtak, mintha ő sem szerette volna, hogy bármit is mondjak.
Én sem hittem volna, hogy újra látni fog; én a távolból mindig figyeltem őt, de a lányunk halála után végleg elváltak az útjaink. Ő csendesen szeretett volna gyászolni, míg én hangos és őrjöngő bosszút esküdtem... és mindketten tudtuk, hogy ez örökre el fog választani minket egymástól.
– Boldog voltál? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna pontosan a választ.
– Együtt boldogabbak lehettünk volna. Hagynod kellett volna, hogy... – újabb köhögőroham szakította félbe a mondatot – ...szeresselek. Annyi gyermekünk lehetett volna még...
– Megölte őt – vágtam közbe, a hangomba hideg él költözött. – Ez nem olyasmi, amin csak úgy túl lehet lépni.
A zöld szemek már-már sajnálkozva méricskélték az arcomat, noha a tekintete mélyén ugyanaz a szeretet tükröződött, mint egykoron. Kérges ujjaival lágyan simogatta a kézfejem; különös kontrasztot alkotott az öregedés minden jegyét egyértelműen tükröző bőre az enyém mellett.
– Megteszel nekem... valamit? – kérdezte nehézkesen, mire azonnal bólintottam egyet. – Ma délután elbúcsúztam az unokáimtól. Szeretném, ha te... lennél az, akit utoljára látok. Altass... el, kérlek.
Mire a kórterem ajtaja ismét kinyílt, az odabent tartózkodók mindegyike folytatta a nem sokkal azelőtt megkezdett mozdulatát, mintha nem is történt volna semmi. Egyedül az utolsó előtti ágyon fekvő idős úriember maradt mozdulatlan, bár a száján még mindig ott ült békés, lágy mosolya, amivel távozott erről a világról. A halovány rúzsnyomot, aminek a java részét letörölték a homlokáról, senki nem vette észre.

1944
Nachthexen, így hívtak minket a németek, miközben már elaludni is féltek, mert tudták: hiába riadnak fel a Kukuruznik hangjára, az már az utolsó utáni pillanat lesz, túl késő. Volt valami különös perverzió abban, hogy ezúttal civilmód vettem ki a magam részét a háborúból – az első világháború diplomata szerepét viszonylag gyorsan megutáltatta velem a hitvány és hímsoviniszta „vezető politikai réteg”, akik sok mindenhez értettek, de a politikához kevésbé –, mégis most hívtak boszorkánynak.
Yelena Dmitriyevna Volkova tulajdonképpen soha nem létezett, egy telepata számára viszont akadályok nem léteztek. Pitiáner dolog volt papírokat létrehozni a semmiből, azután pedig ismeretlen emberek fejében ültetni el sosem volt közös emlékeket; a halálom viszont szinte az ölembe hullott. Amennyiben egy gép lezuhant, és a navigátor mellett találtak egy másik, elszenesedett testet, nos... általában elfogadták azt a pilóta holttestének. Így lett a Szovjetunió Hőse Lena Volkova, aki sosem létezett.
Ideje volt visszatérni a hazámba. Onnan pedig az országba, ami sosem fogadott be, de elvett tőlem mindenkit, akit valaha szerettem.

1970
– Ne csináld.
Félrebillentett fejjel tanulmányoztam a férfi hátát, pillantásom előbb az ismerős fekete tincsekre kúszott, majd az előtte heverő férfi mozdulatlan és vérző, de még lélegző testére. Nem számítottam erre a fordulatra. Átváltoztatták.
– Ki a franc vagy te? – Nem fordult felém, de a hangjából így is bőven kiérződött a benne tomboló összes érzelem. Düh, zavarodottság, küzdés, még több harag, még több küzdés... mindent pontosan éreztem, mert a saját belső harcát olyan hangosan vívta a fejében, hogy lehetetlen volt nem meghallani.
– Te is tudod és én is tudom, hogy nem kellene megölnöd azt az embert ott – folytattam nyugodtan. – Szánalmas figura, de a halált nem érdemelte ki. Még a ti szemetekben sem.
Újdonsült gyorsaságától láthatóan még mindig meg-megszédült, de jó harcos lévén hamar megtanulta, hogyan kell uralni a gyengeségeit, ezért becsületre méltó volt a próbálkozása, amivel rám akarta vetni magát; felemelt tenyerem csupán akkor tudta megállítani a mozdulatban, amikor már talpon volt, felém fordulva néhány lépéssel előttem. Láttam a tekintetében a zavartságot, de a beszédben nem akadályoztam meg.
– Mit tudsz te rólunk? – imitálta a hanglejtésemet. A szívverése és a légzése egyenletes maradt, ha lett volna még mit titkolnia előlem, és persze nem láttam volna minden egyes gondolatát, el tudta volna hitetni velem, hogy nem tudja, miről beszélek.
– Mindent tudok rólad – mosolyodtam el. Tekintetem megtalálta a szemeit; ezúttal keveredett némi barna is az íriszek zöldjébe, de így is elakadt volna a lélegzetem, ha nem tudtam volna uralkodni magamon. Még mindig hihetetlennek tűnt a hasonlóság. – Szeretném, ha erős maradnál. – Egyelőre nem hagytam megmozdulni, elvégre mégis csak egy vadásszal álltam szemben, aki már pontosan tudta rólam, hogy boszorkány vagyok. Nem mintha ki tudott volna fogni rajtam, de azért most jobb volt a békesség: az egyik gyűrűm élét felhasználva hasítottam fel a csuklómat. Élesen szívta be a levegőt, orrlyukai kitágultak, csakúgy, mint a pupillája, míg szinte teljesen elfeketedni látszott az írisze. – Adok neked a véremből, de cserébe meg kell ígérned, hogy többször nem jutsz el erre a mezsgyére – intettem a fejemmel a háta mögött heverő alélt test felé.
Hüvelykujjammal letöröltem valamennyit a sebből csordogáló vérből, hogy aztán az ajkaira kenjem azt. Megmosolyogtatott a mozdulat mohósága, ahogy gyorsan el is tüntette onnan. A boszorkányok vére különlegesebb volt, mint egy egyszerű halandóé, főleg a miénk.
– Ki vagy te? – A hangja már halkabb volt, szemei kutatón figyelték az arcomat, de ő nem emlékezett rám; nem volt mire emlékeznie.
– Idővel ezt is megtudod majd. – Fokozatosan engedtem fel a gátat a fejében, ami addig megakadályozta a mozgásban, hogy biztos legyek benne, nem veszíti el a kontrollt. Finoman elmosolyodtam, amikor ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint az imént; felé nyújtottam a csuklómat. – Most igyál!

2020
Cleva hívása sürgősnek tűnt. Ha nem ismertem volna, azt mondtam volna, egyenesen kétségbeesés szűrődik át az üzenetéből; a gondolatra nevetni támadt kedvem. Mégis mitől eshetne kétségbe Bastien Monagham boszorkánya? Már önmagában ez a cím is nevetséges volt, a mai napig képtelen voltam megérteni, hogyan alacsonyodhatott le idáig, hogyan képes eltűrni, hogy nyíltan valaki oldalbordájának bélyegezzék, miközben az ujjai egyetlen mozdulatával el tudná söpörni azt a valakit a föld színéről is.
Mondjuk úgy, hogy ettől sem nőtt nagyobbat a szememben.
A kezeim akaratlanul is ökölbe szorultak, ezért lehunytam a szemeimet és nyugalmat kényszerítettem magamra. Tudtam, hogy ez még nem a bosszú ideje, habár elgondolkoztam rajta, hogy a mi drága Clevánk majdnem-kétségbeesését vajon az ellenállás fokozódása váltotta-e ki. Egyre több kiválasztottat voltunk képesek létrehozni, egyre több halandóban ébresztettük fel a régóta szunnyadó, de gyakran annál erősebb mágiát. Én pontosan tudtam, hogy közeleg a pillanat, amikor megmutatjuk Monaghamnek és az egész képmutató bandájának – a boszorkányát is beleértve –, hogy továbbra is mi vagyunk az uralkodó lények ezen a bolygón. Bastien Monagham sem létezhetett volna a mágiánk nélkül, és attól, hogy felruháztuk különleges képességekkel, még nem lett tőlünk hatalmasabb.

De ezt hamarosan ők is meg fogják érteni.