Nem hinném, hogy bármivel is okod adtam volna neked, hogy kételkedhess… Hiszen olyan kényesen ügyeltem minden részletre, az életem azon részét alakítottam át, amit titkolok előled, azt szabtam hozzád, éppen hozzád, Beni, miközben Te nem is törődtél igazán a létezésemmel. Megkönnyítetted a dolgomat, ám éppen ezért kellett sokkal jobb vigyáznom, ha el akartam bújni a figyelő szemeid elől. Mert mindig is olyan nagyon körültekintő és elővigyázatos voltál, de jobban ismerlek annál, hogy ne tudjam, mikre ügyelsz, szinte már kínosan.
- Gondolod? - a hangom szinte hitetlen, de nem kérdőjelezi meg az elképzelésedet, sőt a hanghordozásból még arra is következtethetsz egyetértettem éppen veled. A pillantásomat feléd kaptam, kíváncsian fürkészve, mennyire gondolod komolyan, hogy Monoghamnek lehetne köze ehhez az egészhez. Mert hiszen miért ne lehetne? És tudod, Beni, én igazán nem akarok neked ártani, sose akartam, mert jó voltál hozzám, de a szívemnek én sem tudok parancsolni, és ha neked is van szíved… néha úgy érzem nincs. Éppen ezért kell a kormányzó ellenében más alternatívát is nyújtanom, ami valós és igazi, és megmagyarázhatja mi is történt szegény Vincenttel, akinek az egyetlen bűne, hogy rossz helyen volt rossz időben. De hát ezért halunk meg mindannyian, nem? - Nem lehet, hogy az egész eltűnési hullámnak is köze van hozzá? Meg a vámpírokat és vérfarkasokat érintő kórságoknak is? - ötletként vetem fel, nem tudom igazán mit higgyek, így hát tőled várom a választ. Mindez nem lehet idegen neked, hiszen mostanra az egyik Navarro lány eltűnt és a embereid között is akadt, akinek problémát okozott mindaz, ami a várost sújtotta. Mi lenne, ha Vincent ezért kattant volna be? Olyan hihetetlen lenne? Nem hiszem. Már csak neked kellene kicsit komolyabban venned mindezt Beni.
A kérdésedre újra rád fókuszáltam, vártam tőled ezt, ami azt illeti elég régóta, szinte meglep, hogy csak most tetted fel, de ezt nem teszem szóvá, nincs értelme. A nyakamról lecsúszik a kezem, vissza az ölembe, és kissé bágyadtan ráztam meg a fejemet. - Nem, semmi komoly. A zúzódásoknak nem maradt nyoma - ha megtörtént volna ez a tragikus eset akkor sem lenne nyoma, elvégre vámpír voltam én magam is, más nem kellett heteket lábadoznom a legapróbb sérülést követően sem. De persze, de emberi mivoltomban ismertél meg, és úgy tűnt, néha hajlamos voltál elfelejteni, Beni, már nem vagyok az a törékeny lány, akit összeszedtél a bárban, a rúd mellől. Ezért persze nem tudlak hibáztatni, hogyan is tehetném. Hagytam, hogy felhúzz, kérdés nélkül engedtem vissza magamat az öledbe. Számtalan alkalommal vontál ilyen közel magadhoz, és hazudnék, ha azt állítanám nem szerettem az érintésedet, ám már nem jelentette ugyanazt.
- Ne butáskodj, miért lennél Te a felelős, Beni? - kérdezem puhán, gyengéden, kicsit talán megbocsátóan is, és persze meglepetten, leginkább meglepetten, miközben szabad kezemmel az arcodra simítok. Nem értem, miért feltételezed, hogy te lennél a felelős az egész incidensért, és őszintén el akarom hessegetni ezt a gondolatot tőled - mert amúgy is ezt tenném, ha Vincent valóban az őrülete miatt halt volna meg. A következő kérdésedre kicsit kihúzom magamat az ölelésedből, mert nem tudok mit kezdeni a hirtelen rám szakadó értetlenségből és a szavaidból kisejlő lehetőségekből. - Elküldenél? - sosem úgy reagáltam mint mások, talán éppen ezért kedveltél te is, mert egészen máshogy gondolkodtam. - Melletted igen, de lehet nem biztonságos, ha melletted vagyok - értheted, hogy arra utalok, talán engem is az őrületbe kergetnek valahogy - elvégre az ellenség helyében én is oda rúgnék, ahol a legjobban fájhat -, és hogy kissé aggódom, talán tényleg bekövetkezik mindez. Nyilvánvalóan nem, de ezt nem tudhatod, mert szerencsére vámpír vagy és nem boszorkány.  

A szemeidbe nézek, amelyet ugyanolyan jól ismersz, mint én a tieidet, mégis nem tudunk olvasni egymáséból, talán sohasem tudtunk igazán, csak megtanultuk a reakciókat, amelyeket a másik adott bizonyos mozdulatainkra, lépéseinkre, morranásainkra. Hogy ez probléma-e szerinted vagy sem, igazán nem tudhatom, engem éppen talán zavar, legalábbis az a tény, hogy nem látok beléd, azt cseppet sem sajnálom, hogy te sem énbelém. Akkor nagy bajban lennék, nem igaz, Beni? Vagy lehet csak rosszul gondolom, és valójában mindent pontosan kiolvashatnánk a másikból, amire csak kíváncsiak lennénk, de annyira megszokottá és kényelmessé váltunk egymás életében, hogy nem is vesszük észre ezeket a lehetőségeinket? Tudod, nem tudom eldönteni, és talán ez a legnehezebb kérdés az elmólt éveim alatt, hisz ha erre tudom a választ, ha erre megtalálom, akkor lehet egy aprócska esélyem, hogy túléljem, és nyertesen szálljak ki a játékunkból – ami az életünk.
Ismerem a szavaid jelentését, és látom rajtad a fáradtságot, ami messze nem annyira megszokott. Egy pillanatra ráncokba szaladnak a szemöldökeim, ahogy a vodka keserű íze bejárja a számat, és szinte kiszárad tőle, tekintetemet rád függesztem, mert tudom, mit akarsz kérdezni, tudom, hogy minden pillanatra kíváncsi vagy, csak eddig túl elfoglalt voltál, hogy kifaggass, mi történt, miért kellett éppen Vincentnek meghalnia. Tudod Beni, én nem akartam, hogy éppen ő halljon meg; de az életem, a második esélyem, amit ironikus módon tőled kaptam, fontosabb bárkinél… még nálad is.

A kanapéhoz sétáltam, és egyik kezemet a háttámlára simítottam, a poharat tartó kezem az ölemben támasztottam meg, ahogy keresztbe vetettem a lábaimat. Nehéz lett volna ebben a pillanatban megfogalmaznom, mit érzek irántad, mert sohasem gyűlöltelek vagy vetettelek meg, nem adtál rá okot. Szeretni azonban sohasem szerettél, ezért persze nem tudlak hibáztatni. De a helyzetünk egészen paradox az én szemszögemből.
– Mert nem is volt önmaga, sosem láttam korábban ilyennek – mondom egészen szomorkásan, mert tudom, hogy tudod Beni, valójában kedveltem a férfit. Nem volt semmi különös benne, de hűséges volt, és ezt tiszteltem benne, ám egy ponton az én szempontomból túl hűséges is volt hozzád. A tekintetemben ezért nem láthatsz sajnálatot vagy megbánást, mert nem is érzem mindezt. Közeledő alakodon pihen a pillantásom, végzetes volna, ha nem rád figyelnék, nekem pedig tökéletes alakítást kell nyújtanom. Ahogy közel érsz, s végig simítasz az arcomon egy pillanatra lehunyom a szememet, halvány mosolyra görbül a szám. Van valami egészen intim közöttünk, ami talán sohasem tud elveszni.
– Nem tudom, és nem is értem egészen, ami történt – rázom meg aztán a fejemet, a tekintetem, a vonásaim elkomorodnak. – Egyetlen pillanat volt, amikor láttam valamit Vincent szemében, amiből rájöttem, valami nincs rendben. De addigra már késő volt, és a torkomra szorította az ujjait – a kulcscsontjaim találkozására simítok, szinte csak ki nem ráz a hideg az emlék nyomán, amelyet olyan kellemetlenül éltem meg; élhettem volna meg, ha valóban ez történt volna, szerencse, hogy a korábbi életem, mielőtt megjelentél volna Beni, több fájdalmat osztott nekem, mint amennyit egy nő megérdemelt volna több emberöltőnyi során is. – Már sokszor végig gondoltam, és csak arra tudok gondolni, hogy valaki szándékosan próbálta ellennünk fordítani. Hiszen ha Lucas nem szedte volna le rólam, talán már teljesen halott volnék – keserű vonallá préselődött a szám, a tekintetem egy pillanatra elrévedtek látszólag a szörnyű gondolatra, majd kissé idegesen kortyoltam a vodkámba, amit kellemesen lehűtött a két olvadozó jégkocka.

Végérvényesen félresiklik valami, ha az ember enged az érzéseinek. Valójában nem tudom mire számítottam, mire számítok évek óta. Mert kurva naiv voltam, bár már nem vagyok az, már leadtam mindezt magamból, s talán ennek éppen az az oka, hogy Beni mellett olyan fényűző az életem. Az elején könnyen becsaptam magamat: nem fáj, hogy nem szeret, nem probléma, hogy csak dísznek kellek, nem bánthat meg azzal, ha semmibe is vesz. Utóbbi sosem történt meg, nyíltan semmiképpen, ami engem lepett meg mindig is a legjobban. Annak tudatában álltam a vámpír mellé, hogy rosszabb sorsom már nem lehetett, hiszen ha valaki senki volt, csak valaki válhat belőle, vagy hulla. Az élet pedig volt olyan tréfás kurva velem, hogy nem csak valakit csinált belőlem, hanem – igen, jól gondolod – hullát is… Le se tagadhatnám, hogy imádtam a vérszívó létet, és ha választhattam volna, akkor sem utasítottam volna el Benedict vérét, amikor átváltoztatott, de azért kicsit valahol mindez nevetséges is, mert kurvára nem éltem már. Legalábbis nagyon sokáig így éreztem. Még abban a kényelmes, fényűző életben is, amit biztosított nekem Beni. Üres voltam. És akkor találkozott egy farkassal a tekintetem, én pedig tudtam, hogy minden megpecsételődött közöttünk, s ha engedek az érzéseimnek, akkor mindkettőnk halálos ítéletét önként írom majd alá. Aláírtam.
Végérvényesen félresiklik valami, ha a vámpír enged az érzéseinek. Mert a mi alkunk egyértelmű volt, tiszta, megmásíthatatlan: a tulajdona voltam. Benié. Csak az övé. Cserébe pedig a világot rakta a lábaim elé. Hát nem nevetséges? Mindenem meg volt és mégis ürességet éreztem, mintha semmim sem lett volna, pedig csak a vámpír fülébe kellett suttognom, amire éppen szemet vetettem. Talán éppen azért viselkedtem ilyen felelőtlenül és játszottam orosz rulettet nem csak a saját, hanem a farkas életével is, mert az életem során egy valami hiányzott igazán: a szeretet. Hogy valóban óvó karok zárjanak maguk közé. Hogy érezzem azt a melegséget, amit Lucas mellett éreztem.

Az ajtó kinyílik, utasításként jön a mondat, amelyre jeges tekintetem villan. Természetesen nem a hívás miatt, ez Thomas-nak szólt, akit nem kedveltem egyáltalán. Kissé meg is viselt Vincent halála, de ha eljárt volna a szája az az életembe került volna. Márpedig kurvára eljárt volna. Nem volt választásom. Nem volt választásunk. Cigarettára gyújtok, könnyed mozdulattal veszem ujjaim közé a vékony fehér szálat, az öngyújtót csak a férfi felé hajítom, miközben elindulok Beni külön szobájába. Szabályok között élni egyszerűnek tűnt, mert mindez előtt szabályok nélkül éltem, számkivetettként. Mindez azonban egy skála két végpontja, túl éles, túl drasztikus kilengést jelentett valamelyik irányba. Magassarkaimon billegtem végig a villa folyosóin, melyeket jól ismertem. Aranykalitkába zárt madárkaként repdestem idebent: szabadulni kívántam, ennek azonban a férfinál csak egy valós lehetősége lehetett, s ezzel kapcsolatosan nem voltak illúzióim. A farkasom pézsmaillata ott ült minden fordulóban, én pedig mélyen szívtam be a nikotinos füsttel együtt, amíg a különszoba ajtajáig értem.
– Szervusz Beni – megszokott aktus, ahogyan oldal billentettem a fejemet, és bizalmas mosolyra húztam a számat. Bár az elmúlt időszakban nem olyan gyakori… Fel voltam készülve miért rendelt most magához, ám ennyi együtt töltött év után is bizsergett a félelemtől a bőröm. A férfi volt a legrémisztőbb alak, akivel valaha találkoztam: ez annak idején egyszerre döbbentett meg, töltött el csodálattal és izgatott fel; mostanra ez az érzés kellemetlen megszokássá zsugorodott, ami mindig azt jelezte nekem, hogy él még bennem az életösztön. És hogy minden mozdulatomra, szavamra különös figyelmet szenteltem, hiszen nem lett volna második esélyem.
Az italos pulthoz léptem, a hamutartóban elnyomtam a cigarettámból maradt csikket, majd töltöttem magamnak egy kevés vodkát, s beledobtam két jégkockát. A megszokás: de ennek most jelentősége volt. Rutinszerűen éltünk egymás mellett, semmiképpen sem egymással. Megfordultam és a pultnak támaszkodva kortyoltam a vodkába, a pohár karimája felett pillantottam Benire. Vártam. Nem taktika volt mindez, csak józan ész. A férfi tulajdona voltam: ő adta meg mindig az első lépést.