All I feel is hate, like I'm trapped and can't escape
A bosszúnak szenteltem az életemet, hajlandó voltam bármit feláldozni azért, hogy véghez vigyem terveimet, hogy kamatostul visszaadhassam mind a nővéremnek, mind Nicholasnak azt a fájdalmat, amit ők okoztak nekem. Elhatároztam, hogy meg fogják bánni még a napját is annak, hogy megszülettek, az pedig egy kicsit sem számított, hogy eközben én mivé válok. Már nem volt vesztenivalóm, sem pedig más okom arra, hogy éljek. Ezen oknál fogva pedig minden lehetőséget megragadtam, hogy közelebb jussak bosszúmhoz. Hajlandó voltam ölni, felajánlani a testemet bármilyen formában, amíg megkaptam azt, amiben megegyeztünk. Ha pedig ez nem történt meg… gondolkodás nélkül végeztem az egykori partneremmel. Azt szokták mondani, hogy az első gyilkosság a legnehezebb, én azonban belül addigra rég halott voltam, jéggé fagyott szívemnek pedig meg sem kottyant a kiontott vér. A lelkemet rég eladtam a sátánnak. S pontosan így közeledtem a kis régiség bolt felé is. Annak a tulaja ugyanis szintén egy alkupartnerem volt. Megegyeztünk abban, hogy én segítek megölni azt a vámpírt, akin ő bosszút akart állni, cserébe ő összeköt azzal az ismerősével, aki segíthet a saját bosszúmban. Az a bizonyos ominózus éjszaka óta azonban Margaret nem lépett velem kapcsolatba, hogy alkunk rá eső részét teljesítse, így tudtam, muszáj nekem kezembe venni a dolgokat, ha azt akarom, hogy bármi el legyen intézve. Ilyen vagy olyan módon. Gondolkodás nélkül nyitottam be az épületbe, és egyenesen a pultnál üldögélő vörös hajú nőhöz mentem. Tudtam, hogy mit akarok, és ezúttal nem voltam hajlandó tágítani a fizetségem nélkül. - Margaret – köszöntöttem a nőt, mint egy rég nem látott, jó barátot, miközben kényelmesen rákönyököltem a pultra, és így vártam arra, hogy letegye a könyvet, amit épp olvasott. Negédes mosoly virított az arcomon, de biztos voltam abban, hogy a vámpír átlátott rajta. – Remélem nem zavartalak meg semmilyen sürgős elfoglaltságodban – kezdtem bele, habár jól láthatóan az égvilágon nem volt semmi dolga. – Szeretnék arról az apróságról érdeklődni, amit még korábban megígértél nekem. Hogy állsz vele? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, körmömmel a falapon dobolva, türelmesen, mézédesen mosolyogva, ám készen állva arra, hogy bármelyik pillanatban nekitámadjak.
S zeplős, kócos hajú kislányként gyakran járta badmintoni házuk huzatos folyosóit, úgy gyönyörködött a festmények szereplőiben; finom vonalú kecses, nemes asszonyok és vibráló színű nyílt, őszinte tekintetű férfiak néztek rá vissza, ő pedig képtelen lett volna betelni a látvánnyal. Mindez olyan régen történt már; az évek egészen elhomályosították az emlékeit, már azt sem tudta volna felidézni, milyen színű volt a falakat befedő kárpit. A portrék azonban legalább olyan élénken éltek benne a mai napig, mint a friss vér illata; fantáziája gyakran visszarepítette egykori élete fülledt, jázminillatú délutánjaiba, amikor a festmények között keresett menedéket a forróság elől. S különleges helyet foglaltak el szívében a családi porcelánkészletek is, melyeket egykor a széltől is óvott édesanyja, ő mégis megtalálta a módját arra, hogy végigfuttathassa ujjait az elefántcsontszín, gondos és precíz ecsetvonásokkal díszített ereklyéken. Keveset gondolt már rájuk, szeszélyes természete ugyanis megakadályozta abban, hogy néhány percig tovább időzzön a múltban — mindig valami újra, pezsgőbbre, színesebbre vágyott, a megfakult, pókhálós emlékek nem nyújthattak számára kellő kielégülést. Ám a lelke mélyén azért gyöngéden dédelgette gyermekéveit, a huzatos házukat, a poros olajfestmények élettelen alakjait, a porcelán fehér csillogását. Hiába hagyta maga mögött egykori életét, ezek az apró mozzanatok belevésődtek a szívébe. S amikor megfényesítette a francia szecessziós vázát vagy letörölte a port a Viktória-korabeli ezüsttálcáról, egy kicsit ugyanazzá a szenvedélyes, kíváncsi lánnyá vált, mint akinek egykor látta önmagát. S talán ezért szerette igazán azt az eldugott kis boltocskát, ahová a nosztalgiázó idős asszonyokon és ízléstelen újgazdagokon kívül más aligha tette be a lábát. A helyiség örökké csendes volt; egyedül a raktárhelyiséget betöltő rádió melódiája szűrődött át a falakon, a felújítást igénylő falécek pedig könyörgően nyekkentek fel, valahányszor mozgást észleltek. Minden más esetben borzasztóan unalmasnak találta volna ezt az iszonyú csendet és nyugalmat, de volt valami melegség a mélybarna falakban, a kopott fapolcokban és az ósdi tárgyakban, amit sosem lett volna képes megunni. Jelen pillanatban pedig még azt sem bánta, hogy senki sem lézeng a boltban, ezért szabadon elmélyülhetett a Szép remények megsárgult lapjaiban. Még akkor sem pillantott fel, amikor az apró csengő éles felcsendüléssel jelzett, s egy lebegő hajú, karcsú alak lépett be a helyiségbe.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
A bosszúnak szenteltem az életemet, hajlandó voltam bármit feláldozni azért, hogy véghez vigyem terveimet, hogy kamatostul visszaadhassam mind a nővéremnek, mind Nicholasnak azt a fájdalmat, amit ők okoztak nekem. Elhatároztam, hogy meg fogják bánni még a napját is annak, hogy megszülettek, az pedig egy kicsit sem számított, hogy eközben én mivé válok. Már nem volt vesztenivalóm, sem pedig más okom arra, hogy éljek. Ezen oknál fogva pedig minden lehetőséget megragadtam, hogy közelebb jussak bosszúmhoz. Hajlandó voltam ölni, felajánlani a testemet bármilyen formában, amíg megkaptam azt, amiben megegyeztünk. Ha pedig ez nem történt meg… gondolkodás nélkül végeztem az egykori partneremmel. Azt szokták mondani, hogy az első gyilkosság a legnehezebb, én azonban belül addigra rég halott voltam, jéggé fagyott szívemnek pedig meg sem kottyant a kiontott vér. A lelkemet rég eladtam a sátánnak. S pontosan így közeledtem a kis régiség bolt felé is. Annak a tulaja ugyanis szintén egy alkupartnerem volt. Megegyeztünk abban, hogy én segítek megölni azt a vámpírt, akin ő bosszút akart állni, cserébe ő összeköt azzal az ismerősével, aki segíthet a saját bosszúmban. Az a bizonyos ominózus éjszaka óta azonban Margaret nem lépett velem kapcsolatba, hogy alkunk rá eső részét teljesítse, így tudtam, muszáj nekem kezembe venni a dolgokat, ha azt akarom, hogy bármi el legyen intézve. Ilyen vagy olyan módon. 
◆ 
