Sosem kedveltelek, és cseppet sem bánom, hogy a házon nem kell már veled osztoznom, egyetlen négyzetcentiméteren sem, és tudod nem azért, mert annyira számított volna, hogy Beni hogyan viszonyul hozzád, vagy mit adott meg neked, mert őszintén szólva ezt magasról leszarom, hiszen én ugyanúgy megkaptam a jelenléted mellett is mindent tőle. De tudod, Zoé, mindig is kurvára utáltam, hogy ennyire megvetően nézel rám, hogy úgy csináltál, mintha csak egy senki lettem volna, s bár keveset tudhattál a múltamról, hacsak nem szaglásztál utánam, de éppen olyan jelentéktelennek és ostobának tartottál, mint az egykori kuncsaftjaim. Tudod, ezzel csak az a baj, hogy ők mind komoly tételeket fizettek nekem, hogy aztán kussoljak, és ha valaki még sem úgy viselkedett, ahogyan kellett volna, ő húzta a rövidebbet. Te is megpróbálkoznál ilyesfajta szerencsejátékkal?
A gúnyos kacajod bezengi a csendes utcát, nekem pedig dühös és kissé undorodó fintorba rándul az arcom. Nincs mit szépíteni rajta, nem kedvellek, de a „jó hír”, te sem engem, szóval ezzel könnyedén meg tudnánk küzdeni mindketten, ha lennél olyan jó testvére Beninek, és elkerülnénk egymást. Mert bármit is hiszel magadról, erősebb voltam nálad, minden szempontból.
– Nincs olyan, amit titkolnom vagy szégyellnem kéne. Inkább a bátyádat féltem, mert képes benned vakon megbízni – szúrtam oda válaszul a félig meddig fenyegetésként elhangzó kérdésedre, s nem hagytam, hogy az arcomra kiüljön az a gondolat, valójában tartottam attól, valamit rólam próbálsz előtúrni, csak hogy befeketíthess Benedictnél, de tudod, Zoé, ahhoz ügyesebbnek kell lenned. És távol álljon tőlem, hogy jelenetet csináljak a nyilvánosság előtt, de akkor is röhejes, hogy léptem nyomon beléd botlok újabban. És ez nem tetszik. Egyáltalán nem.
– Ó, persze, mert szerinted én csak kitartott vagyok – most én nevetem el magamat, hasonlóan gúnyosan, mint te az imént. Szerinted nekem az az egyetlen dolgom, hogy szép legyek, meg ha éppen olyanja van a maffia vezérnek széttegyem a lábam. Szegény kicsi lány, fogalmad sincs, mennyivel bizalmasabb a viszonyom Benivel, mennyi mindenen segítettem őt át, mert sokkal fontosabb az, hogy én vagyok az egyetlen, akivel megosztja a legsötétebb gondolatait is, de te, Zoé, csak hálátlan vagy, mindent megadott neked, és megadni mindent ebben a pillanatban is, cserébe viszont mindig a fantasztikus elveidre hivatkoztál, hogy aztán ezek miatt hátra hagyd az egyetlen személyt, aki valaha a segítségedre volt.

Néha úgy érzem, mintha minden szem rám szegeződne, mintha minden pillantás engem akarna megsebezni, egyszerűen azzal, hogy feltárja mindenki előtt a titkaimat, legalábbis azt az egy hatalmas titkot, ami egészen biztosan a halálomat jelentené. S nem csak az enyémet, a farkasomét is. Ez tulajdonképpen egy kurva egyszerű képlet volt: alkut kötöttem az ördöggel, mert azt hittem, a lelkem már elveszett még azelőtt, hogy lepaktáltam volna vele, és ha ezt gondolja az ember, ugyan ki hinné el magáról, hogy sérülhet… hogy elveszíthet valakit, aki mindent jelent, akiért még kockáztatni is megéri neki? Senki. Kurvára senki nem fogadna maga ellen egy ilyen helyzetben. Én sem tettem. Éppen ezért félő, hogy el fogok veszíteni mindent, amikor feltettem mindent, szó szerint mindent egyetlen lapra. Igazi all in. Csak azt nem tudhatom, egészen a játék végéig, hogy szerencsém lesz-e. Ez pedig félelmetes érzés, s egyben valahol izgalmas is, bár kétségtelen, belém szorult némi mazochizmus, azért gondolkodom így. De ki tudhatja, mi fordul meg Beni fejében. Hiába ismertem minden szokását és apró mozdulatát, hiába tanultam meg minden hangsúlyát és pillantását megfejteni, ez most már kevés. Okosabbnak kellett lennem… lennünk. A farkasommal együtt.

A város egyik sétáló utcájában nézegettem a kirakatokat, azt vártam, hogy az őrök összeszedjék valahol Benit és aztán engem is. Nem kellett félteni persze, de tudtam, hogy ilyenkor is szemmel tartott a vámpír, soha nem lehetett egy perc magánéletem sem. Kivéve a farkasommal, aki elvileg rám vigyázott… egy egészen más fajta módon meg is tette mindezt. De ezek a szempárok kellő távolságból követtek és figyeltek rám, leginkább az ellenséges bandatagok végett, akik folyton előkerültek minden utcasarokról. Persze főleg akkor, ha az ember olyan területen járt, amin nem volt tanácsos. De ez a sétáló utca Benié volt. Besétáltam egy Starbucks-ba, kértem egy vaníliás lattét, majd a meleg itallal együtt léptem ki a hűvös őszi levegőre.

És akkor megcsap egy ismerős illat, ami nem a kávém volt, és nem is a szomszédos parfümériából kiáradó bódító, tömény pacsuli, hanem egy másik vámpír, egy túl jól ismert lány. Talán figyelmen kívül hagynám Zoét, ha nem ez lett volna három hét alatt a negyedik alkalom, hogy éppen arra járt, amerre én. Értem én, lezárták a várost évekkel ezelőtt a magunkfajták miatt, de az életterünk azért elég nagy volt. Annál mindenképpen nagyobb, hogy folyton egymásba akadjunk. Hogy miért zavart ez ennyire? Csak azért, mert a nő újságíró, és kezdett az a benyomás kialakulni bennem, amit említett nekem már Beni is, hogy utánunk szaglászik, azok után, amit érte tett „kedvenc” vámpírunk.
– Megmondanám, mi a francért bukkansz fel újabban mindenütt, Zoé? – ragadom meg a karját, amint utolérem, s ezzel megállásra kényszerítem, na meg arra is, hogy felém forduljon, s a szemembe nézzen hosszú idő óta először.