- Idehívtad? Ezt te sem gondoltad komolyan! – Felemeltem a hangomat, pedig az égre és az összes létező istenre megesküdtem volna, hogy próbáltam helyén kezelni a helyzetet és nem a totális kiakadás jeleit mutatni. Gyűlöltem, ha eluralkodtak felettem az ösztöneim és ennek a mélypontnak közönsége is van, de egyszerűen képtelen voltam úgy tenni, mintha az unokatestvérem cselekedete nem kavarta volna fel egyetlen szempillantás alatt az érzelmeimet. Sőt! Mintha kést állított volna a hátamba és arra kért volna, hogy a csigolyáim közé fúródó penge kíséretében járjak tűztáncot. Talán ezt is könnyebb lett volna kivitelezni, mint most lehiggadni. – Elküldted innen és azt mondtad, nem is fog visszajönni. Ezt jelenti nálad a büntetés? Vagy már tényleg annyira kritikán aluli a csapatod, hogy egyetlen emberben sem tudsz megbízni, aki a városban van? – Ezt talán nem kellett volna. Szerettem Benedict-et. Sokat jelentett nekem, ő az egyetlen vér szerinti rokonom, aki megmaradt nekem és akit halandó emberként is néztem valamibe. Apámmal förtelmes volt a viszonyunk: azt hitte, hogy a hadseregben leszolgált kőkemény másfél éve feljogosítja arra, hogy uralkodjon a családja tagjai felett, jeleneteket rendezzen, utasítgasson és elvárja, hogy tiszteljük, becsüljük és szeressük anélkül, hogy bármit letett volna az asztalra. Kevés agysejtje volt ahhoz, hogy elhelyezze magát a ranglétrán és nem tett jót az intelligenciájának az sem, hogy többet ivott a kelleténél. Az ital lett a veszte, mivel miután anyám már elviselhetetlennek titulálta a férjét és kidobta, apám teljesen lezüllött és egy éjjel olyannyira felöltött a garatra, hogy többé nem tért magához. A tragédia után az édesanyám törvényszerűen saját magát hibáztatta. Meggyőzte magát arról, hogy rossz feleség, mi több, anyaként is egy csődtömeg volt és ha jobb vagy más döntéseket hozott volna az életében, ha megértőbb és kedvesebb lett volna, akkor apám megbecsülte volna őt és a családját és nem tért volna rá a görbe esték által kivájt göröngyös útra. Talán egyedül az hozott neki némi megváltást, hogy az ikernővére halálával Benedict az ő gyámsága alá került… a halála előtt volt még négy teljes éve arra, hogy a szerinte szülőként elkövetett hibákat a még mindig bociszemű Benedict támogatásával próbálta kiküszöbölni. Aztán csak mi ketten maradtunk. Benedict és én. A szüleink meghaltak, kettőnk köteléke pedig egyre erősebbé vált. Néha legszívesebben megtéptem volna a báránykás fürtjeit, ám senki nem jelentett nekem annyit ezen a világon, mint ő… azt hiszem. – Fel sem foghatom, mit képzeltél. Komolyan? Ben Hammond kell neked? Tényleg? – Kifújtam a tüdőmben felgyülemlett, szinte égető levegőt. Benjamin Hammond volt az én legádázabb átkom és nem akartam újfent szembenézni vele. Mennyire normális az, ha a férfi, aki a nagy szerelmet jelentett számodra, egy csapásra utálatod nagybetűs tárgyává válik? Velem, velünk ez történt. Évekig én is Hammond voltam. Hozzámentem, imádtam, a levegővétel is elképzelhetetlen volt nélküle, de ma már legszívesebben megölném. Gyűlölöm, amiért szerettem és gyűlölöm, mert még most is annyira intenzíven él bennem, hogy a gondolatok és emóciók szétfeszítenek, amint meghallom a nevét. A volt férjem, a meg nem született gyermekem apja és gyilkosa, egyben az átváltoztatóm és létezésem megrontója visszatér a városomba. Kell ennél több egy szép naphoz?