pártállásom: semleges / ellenálló

2002.

Majdnem meguntam az életemet is. Bár talán azon már régen túl is voltam. Semmi értelme nem volt itt szerencsétlenkedni egész nap, de nem nagyon akadt mást lehetőségem. Nem hozhattam bajt Luke fejére, mondván, hogy van neki már amúgy is elég baja. Remélem, nem a húgomra - ha lehet így nevezni ezt a köteléket - gondolt, mikor ilyen szavakat használt. Persze, volt baj itt mindenkivel, csak vele, az én tökéletes mesteremmel nem. Az emberek azért tisztelték, mert féltek tőle. Gyűlöltem ezt a cirkuszt, ki akartam szabadulni innét, de azt hiszem, észrevette a szándékomat. Vagy valamelyik ficsúrja, és aztán elmondta neki. Luke mintha nem ismert volna annyira, hogy rájöjjön, mennyire belerúgnék ebbe az egészbe, ha tehetném. De nem szabadott... én vagyok az örökös. Vagy mi a franc. Bár volt akkora szerencsém, hogy úgy tűnt, az "öreg" megél még egy pár karácsonyt. Vagy nem. Ebben a szakmában már senki nem tudta. Még meg kellett gondolnom, szám szerint hány könnycseppet hullajtsak utána, ha valaki szétlövi a fejét, majd kitépi a szívét. Az ránk nézve inkább halálosabb.
Rengereg időt töltöttem eleinte azzal, hogy rájöjjek, mégis ki voltam abban a bizonyos előző életben, amire nem emlékeztem. Csak egy pár hivatalos dokumentum maradt utánam, ami kapcsán legalább a saját nevemet meg tudtam mondani. Minden mást homály fedett el, de ennyi idő elteltével már megtanultam új, tartalmas életet élni. Nehéz volt; fogalmam sincs, abban az előző életben vámpír voltam-e már. Hogy mi mérhetett akkora sokkot az agyamra, hogy mindent elfedjen, mint valami fátyol, mely álomként húzódik szemeimre éjjelente.
Fütyörészve sétálgattam a folyosón, zsebre vágtam mindkét kezemet. Igazából tényleg nem akadt más dolgom. Csak fel és le... már fejből el tudtam volna mondani, hogy miből mennyit használtak fel a koceráj építésekor a jól megfizetett építészek. Legalább jól tartott, egy kis kosz sem akadt a falakon. Bár tény, Luke "öreg" úgy kezdte az idomításunkat, hogy eltöri a kezünket, ha mocskot csinálunk a hőn szeretett otthonában. Micsoda idilli nevelde.
Felemeltem a fejem, mikor lépéseket hallottam. Egy halk sóhaj bukott ki belőlem, megforgattam a szemeimet, és folytattam volna tovább az amúgy semmirekellő utamat, de a lépések gazdája nem így tervezte. Egy újabb szerencsétlen préda. Csinos. Szőke

2015.
Egész otthonosan berendeztem a kis lakásomat. Bár a méret lényegében relatív. Mások egy egész élet megkeresett pénzéből se tudtak volna ilyen házat venni. Talán még bérelni sem. De az én kétes ügyleteim mindent lehetővé tettek, amit akartam. Legalábbis eddig. Megvenni a rendőrséget, amit már alapvetően átitat a korrupció, nem nagy durranás. Elintézni, hogy ahol én vagyok, és néhány emberem, és rendőrök ne legyenek a közelben, szintúgy egy csettintés. A mai világban már mindent meg lehetett venni pénzért. Kivéve a becsületet, de abból még a kutya se élt meg, és nem én fogom elkezdeni a példamutatást. Annál némileg... összetettebb jellem vagyok.
Valami mégis nyugtalanított. Pontosabban. Két valaki. Az elmúlt napok után elég gyorsan rájöttem, mi vonzotta ide a drága vámpíromat. Hőn szerelmes, a vérfarkas után jött. Egy legyet két csapásra, micsoda megkönnyebbülés! Mindketten meg fogják kapni azt, amit érdemelnek, ilyen dühöt még senkinek sem sikerült élesztenie bennem. Utáltam veszíteni, sosem voltak nálam vesztes lapok. És kivételesen ezt a szerencsét nem pénzen vettem. Amikor azt a vámpír nőszenélyt beengedtem az életembe, nem is sejtettem előre, hogy egyszer idáig fajulhat a helyzet. Az előtte lévő nők megértették a szabályokat. Majd mikor már nem akartak benne részt venni, busás összeggel távozva eltűntek a süllyesztőben. Ő nem. Összefeküdt a legjobb emberemmel, a jobb kezemmel. Ennél nagyobb vétket ellenem aligha tudott volna elkövetni.
Ám arról sem feledkezhettem meg, hogy mi... pontosabban ki vezetett el idáig.
- Meghoztuk, főnök! - csapódott ki az ajtó, mire rezdületlenül felsóhajtottam, és kikortyoltam az utolsó cseppet is a poharam aljából. A farkas férfi Lorenzo és Pablo kezei között vergődött, szabadulni próbált. Már nem is emlékeztem a nevére... Thobias... vagy... de, Tobias. . Mindegy, hamarosan kiderül. Elmosolyodva fordultam feléjük. - Még ne engedjétek el - intettem a két emberemnek. - Újra találkoztunk, szőrös barátom. Maradj nyugton - léptem oda elé.

2020.
Kezdett felmenni bennem a pumpa, észre sem véve, hogy mikor öntötte el úgy igazán vér az agyamat. Lorenzo ott állt előttem a dolgozószobában, beharangozva egy régen látott vendéget. - Viccelsz, igaz? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Nincs tehetsége ahhoz, hogy vicceljen. Nagyon máshoz se volt, nem még ahhoz, hogy ilyesmit találkon ki. Éreztem megfeszülni a gyomromat. A fogaim összekoccantak, miközben tekintetem az ajtóra szegeződött, és úgy méregettem, mint valami sas a közelben lévő zsákmányát. - Egy leckét kihagytam a tanításodból, Lorenzo. Ha legközelebb olyan vámpír lép a házamba, gondolkodás nélkül tépjétek le a kibaszott fejét, hát még ha mellé Bastien Monagham-nek hívják - mondtam sziszegve, majd felálltam, szinte felborítva az asztalt a lendülettől. Általában higgadt voltam. Bastien elég volt ahhoz, hogy a plafonon legyek. Mióta a sajátjának képzeli ezt a várost, ezer irányból próbált ellehetetleníteni. Pedig vannak dolgok, amik rajta is túlmutatnak. Ez például pont egy ilyen dolog. Már ő maga is egy elemi ellenszenvet váltott ki belőlem - zsigereimből gyűlöltem, a miértjét pedig nem tudtam. Bár sejtettem volna...
Akkor még nem is sejtettem, hogy ezúttal viszont egy egyezséggel érkezett. Valamilyen oknál fogva mióta megtudta, hogy itt vagyok, megpróbált eltüntetni a városból. És most szemtől szemben kaptam ajánlatot, hogy mindent garantál, ha eltakarodom Washingtonból. Mit féltett tőlem ennyire? Vagy éppen... kit?