Chatkép : Szerepkör : alvilági vezetö play by : ⥼ aaron taylor johnson Hozzászólásaim száma : 89 Pontjaim : 3 Pártállás :
Ellenálló
User név : ⥼ benibigyó Őt keresem : my only weakness
my older sister
my younger sister Tartózkodási hely : ⥼ washington Korom : 42 Foglalkozásom : ⥼ leader of some betrayers
Wyatt B. Thornton
Elküldésének ideje -- Pént. Jan. 29, 2021 7:52 am
Rowena & Benedict
the part of me that you will never die
Ujjai elvesztek a hajfürtjeim között. Az érzés mit sem változott, ugyanolyan bizsergető volt, mint régen. Kristálytisztán játszódott le előttem a jelenet, amikor felsétált a verandára, majd megpillantott. Láttam magam előtt a tekintetét, azt, ahogyan ledermedt. Rá kellett volna jönnöm, hogy valami nem stimmel. De mégis... hogy jöhetnék rá valamire, amire nem is emlékszem? Aki ezt tette velem, minden lehetőségét eltüntette annak, hogy csak úgy emlékezzek. Bár valószínűleg nem kellett volna sokáig kutatnom a cseles elkövető után - minden bizonnyal az elmúlt száz év minden napján ott virított Rowena háta mögött, hőies bátyj szerepben. Csak egyszer kaparintsam megint a két kezem közé... Hallgattam, ahogy beszélt, közben az arcom simította végig. Láttam rajta, hogy... nem hazudik. Ha mást nem, hát ezt jól megtanultam a második életem során; felismerni, ha valaki éppen mocskosul hazudik. Rowie viszont... megkockáztattam volna, hogy a bátyja érdekében sem hazudott volna a szemembe. Igaz, egyetlen másodperc alatt nem mérhettem fel azt, hogy mi mindenre volt még hatással ez a majdnem száz év. Hisz az emberek... nem változnak. Ebből a sztoriból már csak az emberek hiányoznak. - Ott a verandán... szóval... - A mosolyomból csalafinta vigyor rajzolódott. - Azon gondolkodtam, hogy mit kéne tennem, hogy ilyen csajom legyen, mint te - vallottam be, mint egy tizenéves szűz fiú, majd halk nevetéssel ráztam meg a fejem. Az, hogy a halálomról, vagy az átváltozásomról, netán éppen a gyászról beszéljünk, egyelőre nem tűnt nyugodt témának. Közben az is eszembe jutott, hogy eddig bele sem gondoltam, vajon milyen benyomást keltettem benne legutóbb... nem úgy viselkedtem, ahogyan azt annak idején megszokhatta. Már nem egy puritán, egyszerű szomszédfiú-típus voltam. Élő cáfolata vagyok annak, hogy az emberek igenis... változnak. Habár fogalmam sincs, ezt mennyire veszik számításba azoknál, akik az életük első negyedét úgy felejtik el, mint a házassági évforduló dátumát. Tekintetem lassan ismét megkomolyodott, főleg mikor kiejtette a száján, hogy sajnálja. Ismét az arcához nyúltam, gyengéden simítva végig rajta. Vissza akartam kérdezni, hogy mit sajnál, de talán meg kellett volna erőltetnem az emlékezetemet. - Nem emlékszem mindenre. De akinek sajnálnia kellene, annak jelenleg nyoma sincs - utaltam a névtelen ellenségre, habár szerintem pontosan tudta, kiről beszélek. - A halálom egyes pillanatai, és az, ami előtte történt... azokra még nem igazán emlékszem - osztottam meg vele a jelenlegi helyzetet, bár biztos voltam abban, hogy ez csak egy átmeneti állapot; ha mégsem az lenne, már tudnám, kihez kell mennem, hogy feloldozzon az egész átok alól, amivel ha jól sejtem, Bastien jutalmazott meg. Csak egy gondolat nyugtalanított, az viszont azóta is szüntelen. Ha Bastien a halálomat akarta volna... miért nem ölt meg egyszerűen? Mi szükség volt erre az egész színjátékra? Mire nem emlékszem?
Hihetetlennek tűnt. Azon sem lepődtem volna meg, ha a következő pillanatban felriadok és rájövök, hogy ez az egész csak életem legszebb álma volt; bár nem álltam volna jót magamért azzal szemben, aki felébreszt. Olyan érzés volt, mintha egy mázsás kőtömb gördült volna le a mellkasomról, amit már olyan rég őrizgettem, hogy fel sem tűnt a súlya eddig a pillanatig. A szívem, ami csaknem száz évvel ezelőtt megfagyott azon az estén, lassan elkezdett kiolvadni, és nagyon hosszú idő után először engedte igazán megélni mindazt, ami hozzá kötött. Most már nem küzdöttem az érzés ellen, amit Ő okozott. A tudat, hogy még mindig itt van, a látványa, a közelsége... Ujjaim maguktól indultak felfedező útra, hogy végre megérinthessék őt, végigsimítottam még mindig nedves arcán, hogy biztosan érezzem: nem képzelődöm, itt van velem. Az arcomon megjelenő mosolyban ott volt minden boldogságom, minden felszabaduló érzés, amit végre nem kellett elnyomnom magamban. Legszívesebben nevettem volna, de egyetlen milliméterrel sem akartam távolabb kerülni tőle. Most még nem. Épp elég ideig voltunk távol. Bizsergett a bőröm az érintése nyomán, és ahogy a nevemet suttogta, a borzongás a gerincem mentén is végighaladt. A becenév, amit még ő adott nekem, egy halk, de annál felszabadultabb nevetést csalogatott elő belőlem, azt a fajtát, amikor az ember túlcsordul a boldogságtól és már képtelen máshogy kifejezni az érzést. A testem úgy simult az övéhez, mintha oda teremtették volna; ujjaim az arcáról a nyakára simultak, majd hátra a tarkójához, hogy aztán finoman a nedves tincsek közé bújjanak. Lassan az én pólóm is átázott, de még csak észre sem vettem az ilyen apróságokat. – Nem tudtam, hogy mondhatnám el – Ugyanúgy, ahogy minden épkézláb gondolat is eltűnt a fejemből, amikor az ajkai az enyémhez értek. Attól tartottam, lassan tényleg úgy fog viselkedni a testem, mint egy halandóé, már ami a szapora légzést és szívverést illeti. Persze... valójában nem tartottam semmitől. Egyszerűen csak lehunytam a szemeimet és hagytam, hogy ismét megcsókoljon, élvezve minden ezzel járó érzést, amikhez már nagyon régen nem volt szerencsém. A bátyám mindig abban reménykedett, hogy egyszer majd jön valaki, aki feledteti velem az emlékét, én pedig egy idő után belefáradtam, hogy megpróbáljam elmagyarázni neki, ez miért lehetetlen. Nem lehetett szavakba önteni azt, amit most éreztem. Márpedig ezt csak egyetlen valaki volt képes elérni. – Fogalmam sem volt... – suttogtam kettőnk közé. – Azt hittem, meghaltál. – Nem kezdtem el bizonygatni, hogy ez az igazság, egyszerűen csak töretlenül néztem a szemeibe és hagytam, hogy a tekintetemből olvassa ki: nem hazudok. – Amikor megláttalak a verandán, azt hittem, valami csúnya átverés közepébe sétáltam. Majdnem száz évig gyászoltalak... – simítottam végig az arcán. – És aztán ott álltál előttem. Tudtam, hogy te vagy az, és azt is, hogy tényleg nem emlékszel rám. Csak azt nem tudtam, hogyan... – Nem fejeztem be a mondatot. Nem tudtam, hogyan mondhattam volna el neki az igazságot, és azt sem akartam tudni, hogyan lehetséges ez; de most nem akartam a bátyámról beszélni. Egyszer már tönkretette az életünket, nem hagytam volna, hogy ebbe a pillanatba is beékelődjön. – El sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál – döntöttem a homlokom az övének és egy pillanatra lehunytam a szemeimet. – És hogy mennyire sajnálom – tettem hozzá, de nem magyaráztam meg, pontosan mit sajnálok. Túl sok ilyen akadt, és nem tudtam, mennyire emlékszik belőlük.
Chatkép : Szerepkör : alvilági vezetö play by : ⥼ aaron taylor johnson Hozzászólásaim száma : 89 Pontjaim : 3 Pártállás :
Ellenálló
User név : ⥼ benibigyó Őt keresem : my only weakness
my older sister
my younger sister Tartózkodási hely : ⥼ washington Korom : 42 Foglalkozásom : ⥼ leader of some betrayers
Wyatt B. Thornton
Elküldésének ideje -- Csüt. Jan. 28, 2021 5:16 pm
Rowena & Benedict
the part of me that you will never die
Nem emlékeztem pontosan mindenre. Nem ugrott be minden emlék, amire talán emlékeznem kellett volna; talán majd idővel azok is felelevenedek. Bár jelenleg még azzal sem tudtam megküzdeni, amihez hozzáfértem így majd' száz év elteltével. Tele voltam ködös pontokkal. Talán erre vártam tőle. Mondjon el mindent, amit rólam tud - mindent, amire emlékeznem kellene. Az, hogy ismét a kezeim között tarthattam, olyasvalami volt, amiről sokan csak álmodozhatnak egész életükben. Nekem egyszer megadatott az, hogy szívből, őszintén szeressek, és ezt a szerelmet viszonozzák; mások egész életükben nem tapasztalhatnak meg ekkora boldogságot az életükben. Valójában... már pontosan tudtam, miért nem találtam ezt a vágyott érzést ennyi időn keresztül. Senki nem tudta betölteni ezt a szerepet az életemben. Még Gwendolyn sem, pedig ő igazán jó erényekkel rendelkezett ahhoz, hogy... egyszer talán megszeressem. Azonban nem szabadott őket egy lapon említenem; a szívem egyetlen nőhöz húzott. Ahhoz, aki itt állt előttem. A külseje talán megváltozott, máshogy hordta a haját, szolid sminket viselt, de... semmilyen külcsín nem tudná elvitatni. Magam sem tudom, mi volt pontosan az a fény a szemében; mintha feléledt volna valami. A düh, amit akkor éreztem, mikor egészen idáig vágtattam, már halványodott. Ebben a percben, pillanatban... nem dühöt éreztem. Éledezett bennem a férfi, aki mindent elé akart fektetni. Egy valódi életet. Egy... családot. De vajon még mindig ugyanazokat az álmokat dédelgettük? - Nem... nem mindenre - súgtam csendesen, egy apró mosolyt engedve meg, hisz valahol mégis... örülnöm kellett annak, hogy visszakaptam a múltam legnagyobb szeletét. A többin... később fogok gondolkodni. - De rád emlékszem - simítottam le a könnyek nyomát, amelyek nedvesítették rózsaszín arcát. Ujjam végigsiklott először a felső, aztán alsó ajkán. Emlékeztem azokra a szenvedéllyel teli éjszakákra, amelyeket együtt töltöttünk. - Rowena. - Először ejtettem ki a nevét. Fogalmam sem volt róla, hogy miért vagy hogy mitől féltem. Ha kimondom, akkor talán eltűnik? - Rowie - becéztem csendesen, elsimítva egy hajtincset az arcából, majd egyik kezem a derekára siklott, hogy még közelebb vonjam magamhoz, a mellkasom pedig az övéhez simult. A bőre forró volt, akárcsak az enyém - a hideg és nedves göncök ellenére, de minden kockázatát vállaltam annak, hogy a közelében lehessek. - Miért nem mondtad el? - kérdeztem, a hangom ugyan heves volt, de tudhatta, hogy csak az izgatottság és zavarodottság miatt. Tekintetem az ajkára vándorolt, és nem tudtam küzdeni az inger ellen; apró, ám annál nyomatékosabb csókot leheltem a szájára. - El kellett volna mondanod - suttogtam, mielőtt újabb csókot leheltem volna az ajkaira. Tudtam, hogy ez csupán a kezdet. Az átmenet. Talán... a dühömet el kellene tennem holnapra. Most minden porcikámmal vele akartam lenni - elvégre egyszer már elveszítettem. És most... visszakaptam.
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ezt is hasonlóan szürreális élménynek éltem meg, hasonlóan, mint amikor legutóbb megpillantottam, pedig már elfogadtam a megmásíthatatlant; hogy egészen eddig hazugságban éltem. Mégis biztosan érzem, hogy történt valami, ami miatt most egészen más érzésekkel töltődött meg körülöttünk a levegő. Egyébként sem lett volna más magyarázat arra, hogy itt állt a nappalim küszöbén, csurom vizesen. És még engem sem érdekelt, milyen tócsát hagyott a parkettán. Ahogy megismétli a nevét, alig láthatóan megrebben a szemhéjam, mert van a hangsúlyában valami, amitől végigfut a hideg a gerincem mentén. Egy kicsit arra hasonlít, mint amikor én próbálgattam ízlelgetni ezt az új nevet, pedig... annak semmi értelme. Bastien biztosan nem oldotta volna fel a gátakat az emlékezetében, az nem egyezett volna a dédelgetett céljaival, márpedig az ő életében kizárólag a saját céljai számítottak. A nemleges válasz olyan természetesen hagyta el az ajkait, mintha csak ez lenne az általános válasz a kérdésre. Szóra nyitottam a szám, de végül mégsem mondtam semmit, mert nem tudtam, mi lett volna erre a megfelelő reakció. Szerettem volna megkérdezni, mi bántja, szerettem volna segíteni neki, a poklon is átsétáltam volna, ha attól jobban érzi magát, de... nem volt felhatalmazásom egyikre sem. Én nem voltam más a szemeiben, mint az ősellensége húga. Amikor felém lépett, az lett volna az észszerű reakció, ha én válaszul teszek egy lépést hátra, mégis ott maradtam, ahol voltam, mintha csak gyökeret vertek volna alattam a lábaim. Ha halandó lettem volna, egésze biztosan fokozatosan pirult volna bele az arcom, ahogy lassan egyre közelebb sétált, míg végül olyan közel állt meg, hogy kissé felfelé kellett billentenem a fejem, hogy láthassam az arcát. A szemeiből tengernyi érzelem áradt, de a legerősebb talán... az elkeseredettség volt. Megrándult az ujjam, szerettem volna megérinteni, megfogni a kezét, megkérdezni, mi a baj... Amikor a kezei közé fogta az arcom, az érintése nyomán mintha apró szikrák melegítették volna fel a bőröm, pedig az esőnek köszönhetően még hidegebbek voltak az ujjai. Egy pillanatra le kellett hunynom a szemeimet, mert nem bírtam tovább elviselni a tekintetének a súlyát, főleg nem a közelségével és az érintésével kiegészülve. Ehhez nem voltam elég erős. Mégis kényszerítettem magam, hogy ismét kinyissam a szemem, és hagytam, hogy elvesszek a szeretett szempárban, mert nem tudhattam, meddig tart még. – Wyatt... – A név halk suttogás volt, nem több, mégis mintha egyfajta megoldás lett volna mindenre; a kérdésére, és arra, amit mondott. A légzésem felgyorsult, a szívem pedig csaknem olyan gyorsan vert, mint egy egyszerű emberé, mert a viselkedésére egyetlen magyarázat létezett, ami közben a legnagyobb őrültségnek is tűnt. – Emlékszel? – kérdeztem elhaló hangon. A mellkasomat összeszorította a félelemmel vegyes remény, a szemeim pedig szúrni kezdtek, de nem érdekelt. Ujjaimat az alkarjára csúsztattam, észre sem véve a vizes kabátot, de nem azért, hogy elhúzzam a kezeit, hanem hogy ott tartsam és belé kapaszkodjak. Két könnycsepp szökött ki a szememből, forró ösvényt húzva maguk után, egyenesen az ujjai felé tartva. – Emlékszel rám...?
Chatkép : Szerepkör : alvilági vezetö play by : ⥼ aaron taylor johnson Hozzászólásaim száma : 89 Pontjaim : 3 Pártállás :
Ellenálló
User név : ⥼ benibigyó Őt keresem : my only weakness
my older sister
my younger sister Tartózkodási hely : ⥼ washington Korom : 42 Foglalkozásom : ⥼ leader of some betrayers
Wyatt B. Thornton
Elküldésének ideje -- Csüt. Jan. 28, 2021 2:26 pm
Rowena & Benedict
the part of me that you will never die
Ahogy besétált, és tekintetünk találkozott, hirtelen minden bátorság, ami eddig bennem volt, köddé vált. Az, hogy itt állt velem, szemtől szemben... először azóta, hogy pontosan tudtam, ki Ő. Vagy hogy ha egészen pontos akartam lenni: hogy régen ki volt. A legutóbbi találkozásunk során nem fedte fel számomra azt, amit tudott. De legalább értelmet nyert az, hogy miért viselkedett furcsán; azonban azóta sem állt össze a kirakós minden darabja. Vajon tudta, hogy életben vagyok? Tudta, hogy mit tett a bátyja? Tudott egyáltalán... bármit? - Benedict... - ismételtem a nevem, miután elhagyta a száját. Valójában nem így hívtak. Vagyis... ez csak félig bizonyult igaznak. Emberként a Wyatt nevet használtam. Úgy, ahogyan az anyám szeretett hívni. Úgy ízlelgettem a nevet, mintha még soha nem hallottam volna. Pedig mára ez voltam én; Benedict Thornton. A Washingtoni alvilág egyik feje. Szegény anyám forogna a sírjában, ha tudná. Teljes testtel felé fordultam, majd kezemmel a nedves hajamba túrtam. Éreztem a bőséges vizet az ujjaim között. Azt, ahogyan valószínűleg minden, ami mögöttem volt, tiszta víz. - Nem - válaszoltam a kérdésére, közben pedig a nap folyamán először valami néma kétségbeesés vonta uralma alá a testem; ha nem lettem volna erős, talán már régen könnyekben törtem volna ki. Ezzel szemben csak maga az elkeseredettség, a tehetetlenség vad szikrája költözött az arcomra, ahogy gyors egymásutánban vettem a levegőt. Magam sem tudom, mi irányított akkor, mikor közelebb léptem hozzá. Majd újra. És újra. Olyan közel voltam hozzá, ahogy az normál esetben indokolatlan lett volna, így bámultam a szemeibe; a szempárba, aminek gazdájáért az életemet áldoztam volna. Bár... talán ezt ki is pipálhattam volna. Csak néztem őt, szinte megunhatatlanul, azzal a néma elkeseredettséggel, amit valószínűleg nem tudott hová tenni. Fogalmam sincs, meddig nem szólaltam meg - a másodpercek rohanó percek látszatát keltették számomra. Kezeim lassan az arca után nyúltak, hogy lassan kézbe fogjam orcáit. A mai napig nem változott szemernyit sem. Gyönyörű volt - többek között ezért is szerettem. - Miért? - kérdeztem halkan, az arcától alig tíz centire, magam sem tudva, hogy mit is akarnék hallani válaszként. Mit miért? Miért nem mondta el legutóbb, amit tud? Hogy ismer? Hogy... valamikor szeretett? - A nevem... nem Benedict - suttogtam végül elnyúló hangon, és éreztem, hogy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban.
Elküldésének ideje -- Csüt. Jan. 28, 2021 10:55 am
Benedict & Rowena
loving you forever can't be wrong
A kanapén ültem magam alá húzott lábakkal, és századszor is megnyitottam, aztán be is zártam a telefonom címjegyzékét Bastien nevénél. Mindennél jobban szerettem volna tudni, kiderült-e már valami Trish hollétével kapcsolatban, és erre nyilvánvalóan a bátyám lehetett volna az elsőszámú forrásom, mégis képtelen voltam tárcsázni a számot. Más módszerekhez kellett folyamodnom, ha friss információkat akartam; még mindig nem tudtam rávenni magam, hogy akár csak telefonon is érintkezzek Bastiennel. Azok után nem, amit megtudtam. Azok után nem, amit velem tett. Velünk tett. Megdörzsöltem a halántékom és lehunytam a szemem néhány másodpercre. Túl sok minden történt mostanában, és egyre biztosabban éreztem azt, hogy kezd kicsúszni a lábunk alól a talaj, több értelemben is. Bastien sokszor lesöpörte az asztaláról a rejtélyes eltűnések témáját, és bár nem értettem vele egyet – mint általában –, én sem erőltettem annyira, mint kellett volna. Nem is számoltam a lehetőségével, hogy Trish is eltűnhet; ő a legerősebb boszorkány, akit csak ismertem, és még mindig nem fért a fejembe, hogyan tudták őt is elrabolni. Ráadásul arról a buliról, ahová én is majdnem vele tartottam. Talán ha ott lettem volna... Megbeszéltük, hogy jót tenne nekem egy kis kikapcsolódás, de túlságosan sajnáltam magam a Benedicttel történtek miatt, és így a segítség leghalványabb esélyétől is megfosztottam. A bejárati ajtó váratlan – és kéretlen – csapódásának zajára egy másodperc alatt dobtam a telefont a kanapéra és álltam fel, de a következő lépésem előtt úgy torpantam meg, mintha gyomorszájon vágtak volna. Elég volt levegőt vennem, hogy az illatából azonnal felismerjem. Ő volt az. A harciasság egy pillanat alatt kiveszett belőlem, átadva a helyét annak a torokszorító, sötét majdnem-ürességnek, amit vele kapcsolatban éreztem; ami talán csak egyre rosszabb lett, amióta megtudtam az igazságot. Lépteim lassan vezettek a nappaliból az előszoba felé, de ő már a folyosón járt. Néhány lépésnyire álltam meg tőle, kék szemeim nagyobbra nyílva figyelték fájdalmasan ismerős alakját, és biztos voltam benne, hogy a szívem is többször ver annál a néhánynál, amit a létezésem megkívánt volna. – Benedict – ejtettem ki a nevét halkan, bár magam sem tudtam volna eldönteni, hogy ez mi volt, kérdés, kijelentés, vagy mondjuk köszönés. Csurom víz volt, az eső eláztatta a ruháit és a haját is, cseppekben folyt végig az arcán; olyan volt, mintha gyalog jött volna egészen idáig. Megköszörültem a torkomat, de a szemeimet nem tudtam levenni róla. Talán nem is akartam. – Jól vagy? – A kérdésnek valószínűleg inkább úgy kellett volna hangoznia, hogy „mit keresel itt?”, vagy mondjuk „segíthetek valamiben?”, elvégre éppen most törte rám az ajtót mindenféle előzetes bejelentés nélkül, de valahogy mégis ez tűnt helyesnek. Nem tudtam hová tenni a nézését. Egészen máshogy nézett rám, mint a legutóbbi találkozásunkkor, és fogalmam sem volt, mi változott.
Chatkép : Szerepkör : alvilági vezetö play by : ⥼ aaron taylor johnson Hozzászólásaim száma : 89 Pontjaim : 3 Pártállás :
Ellenálló
User név : ⥼ benibigyó Őt keresem : my only weakness
my older sister
my younger sister Tartózkodási hely : ⥼ washington Korom : 42 Foglalkozásom : ⥼ leader of some betrayers
Wyatt B. Thornton
Elküldésének ideje -- Csüt. Jan. 28, 2021 8:27 am
Rowena & Benedict
the part of me that you will never die
Hangok... Arcok... Emlékek... Nem erre számítottál, mikor foglyul ejtetted azt a boszorkányt, nemde? A fegyver, amely olyan erősnek tűnt Bastien Monagham sakkban tartására, végül engem sebzett meg; kegyetlen, tátongó lyukat hagyva maga után. Képtelesen persze - hisz a boszorkány célja bizonyára nem a halálom volt, még ha nem is bántam vele túl kesztyűs kézzel az elrablása körülményeit illetően. A testem helyett az elmém kapott gyógyíthatatlan sebet. Vagy inkább csupán kinyílt Pandora szelencéje... valami azonban túlmutatott azon az emléken, hogy Bastien múltja összefonódott az enyémmel; valahol mélyen mindig is tudtam, hogy kell lennie valaminek, amiért ennyire gyűlöl. Vagy csupán... tart tőlem. Viccnek tűnt az, hogy a világ első vámpírja fél valakitől. De közel sem úgy, ahogyan én azt szerettem volna. Vagy ahogyan azt gondoltam előtte. Az egész egy nőről szólt. A nőről. Arról, aki nem is olyan régen még a tornácomon üldögélt, kezében egy pohár bourbonnal. Arról, aki szilánkosra törte azt a poharat, én pedig a kezét fogtam, míg segítettem kiszedni az üvegdarabkákat. Arról, aki egy szót sem szólt arról semmiről, csupán hallgatott a bátyja legnagyobb vétkéről. Vagy önmaga legnagyobb vétkéről? Besötétedett. Órákon keresztül sétálgattam fel és alá a hálószobám magányában, hol a hajamat tépve, hol a teljes megadás szélére sodorva magam. Nehéz lett volna kiragadnom egyetlen érzést, hisz úgy sorakoztak bő egymás utánjában, mintha valaki könyvből olvasta volna őket. Düh. Szomorúság. Tehetetlenség. Elkeseredettség. Talán szemernyi boldogság, amit nem tudtam mivel magyarázni. Elvettek tőlem mindent - miért lennék boldog? A lelki szemeim előtt láttam a lány mosolyát, még azokból az időkből, amikor megismertem. Voltaképpen... ő volt a mindenem. Másom nem is nagyon akadt akkoriban. Apám autókat szerelt, én pedig neki segítettem. Más idők jártak... de a lány még úgy is hozzám akart tartozni, hogy közben... nem is volt semmim. Aztán minden véget ért egy hideg, téli estén. Pontosan nem emlékeztem, hogy hogyan is kötöttem ki a nő ajtaja előtt. Odakinn szakadt az eső, én pedig csurom vizes lettem. A ruháimból facsarni lehetett a vizet, akárcsak a hajfürtjeimből, azonban jelenleg ez tűnt a legkisebb problémának; minek jöttem ide egyáltalán? Azt sem tudtam, hogy... mit tudnék neki mondani. Vagy épp, hogy mit nem kellene neki mondanom. Magam sem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e vagy sem. Valamilyen értelemben az voltam. Azonban végignézve az új életemen, nem szabadott volna dühöt éreznem, hisz megvolt mindenem. A kérdés főleg az volt, vajon ha halandó maradok, akkor is így végzem? A válasz elég egyértelműnek tűnt; nem. - Bár örökké tartana. Szeretlek, Rowie - súgtam a fülébe, mielőtt puha ajkaira csókot leheltem volna. Lehunytam a szemeim, majd megráztam a fejemet. Tisztán kellett gondolkodnom, aminek igazából a közelében sem voltam. Mit fogok neki mondani? Mondjak-e egyáltalán valamit? Kib*szott mérges voltam, a düh pedig úgy marcangolta a gyomrom, mintha képes lenne egy az egyben felfalni. Talán... nem kellett volna idejönnöm. Talán... talán. Még a szavakat sem találtam. De hogy éljek mindennek a tudatában? Hogyan felejthetném el, hogy a nő, akit minden szerelmemmel szerettem, és a bátyja, aki tönkretette az életemet, itt élnek a városomban? Még ha aznap este... a szó szoros értelmében nem is Bastien ölt meg. Hogy gyűlölhetném ezt a nőt? Az udvariasság legapróbb szikráját sem mutattam, mikor berontottam az ajtón. Nem ismertem a járást; fogalmam sem volt arról, hogy merre menjek, hol keressem. Itthon van-e egyáltalán - bár a roppant érzékeny hallásomnak köszönhetően tudtam, hogy igen. Lépteimet koszos lábnyomok kísérték, vegyülve az esővízzel, ami engem is bőrig áztatott. Ha én hallom őt, nyilván ő is hall engem. Felgyorsult a légzésem, miközben újra és újra körbefordultam. Úgy festettem, mint egy csapzott, vizes bolond. Egy bolond, akinek fogalma sincs arról, mit fog mondani, ha megjelenik a lány. A nő. Ugyan, Benedict. Mondd már ki a nevét!
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
|| 
