Még mindig úgy éreztem, mintha egy párhuzamos valóságba kerültem volna, ahol nem történtek meg azok a bizonyos percek majdnem száz évvel ezelőtt, amik azóta is kísértettek. Az elmém egyszerűen leutasította a tényt, hogy Wyatt... Benedict itt állhat előttem, nem-annyira-élő, lélegző lényként, nem pedig egy szürreális álomképként. Szerettem volna megérinteni az arcát, de szerencsére elég erős voltam, hogy ne tegyem; vagy talán csak féltem, hogy a kép a szemem láttára foszlik majd szét.
Azt azonban nehéz volt eldöntenem, melyik volt a hihetetlenebb: hogy ez valóban megtörtént, vagy inkább az, hogy az előttem álló férfi számára nem ez tűnt lehetetlenségnek, hanem az, hogy mi valaha ismertük egymást. Márpedig tudtam, hogy nem hazudik; persze nála ezt nem alapozhattam a szapora szívverés vagy a kipiruló arcbőr hiányára, még azt is ráfoghattam volna, hogy száz éve volt gyakorolni erre a pillanatra... de egyszerűen csak tudtam. A szemeiből. Akármit is érzett volna velem kapcsolatban, még ha teljesen közömbössé is váltam volna számára az évek alatt, azt sem tudta volna eltüntetni a tekintetéből.
Halk, örömtelen nevetéssel ingattam a fejem a válasza hallatán.
- Nem, azt hiszem, az nem számít annak – értettem vele egyet. Pláne nem olyannak, amire én gondoltam. Halványan felvontam a szemöldökömet, amikor az „egoista vámpírfajzat” jelzőt használta a bátyámra; nem azért, mert ne értettem volna egyet vele, inkább csak meglepett, hogy ilyen személyes véleménye van róla. – Ez azért megnyugtató – mosolyodtam el ezúttal valamennyivel őszintébben. Éppen elég volt a tudat, hogy a csaknem egy évszázada gyászolt vőlegényem mégsem halt meg, és a tény, hogy láthatóan teljesen kitörlődtem az emlékeiből, nem hiányzott még az is, hogy Bastien miatt meg akarjon ölni, vagy ilyesmi.
Aztán bevitte a kegyelemdöfést, ami bár megmagyarázta a személyes véleményt, azt a legkevésbé sem tette érthetővé, hogy ha Bastien tud róla, akkor én miért nem. Alig mertem feltenni a kérdést, hogy honnan ismerik egymást, mert őszintén összeszorult a mellkasom a gondolatra, hogy ez talán azt is meg fogja válaszolni, mennyi ideje tud róla... és volt egy olyan érzésem, hogy addig jó, amíg nem tudok róla.
Belekortyoltam az italomba, majd kelletlen mosollyal biccentettem kissé oldalra a fejem.
- Fogalmazzunk úgy, hogy Bastien megválogatja, mit oszt meg velem, főleg, ha kellemetlen az ügy – vontam meg a vállam. Tudtam, hogy talán butaságot csinálok azzal, hogy így kiadom a kapcsolatunk labilitását, de akár emlékezett rám, akár nem, természetellenesnek tűnt, hogy éppen előtte áltassam magam. Még akkor is, ha egyelőre nem tudhattam, mennyire evezek veszélyes vizekre ezzel; arra még nem tudtam a választ, hogy miért voltam itt. – Legutóbb? – kérdeztem vissza, felfigyelve a szóhasználatra. – Többször is megpróbált már meggyőzni arról, hogy tűnj el? – vizslattam a tekintetét. Persze ha így is volt, annak lehetett prózai oka: Bastien nem szerette volna, hogy felzaklassák szeretett kishúga törékeny lelki világát. És lehetett valami egészen más oka is... Mintha vaj lenne a füle mögött, így fogalmazott Benedict is, nekem pedig megfogalmazódott a fejemben egy gondolat, ami olyan erővel szorította görcsbe a mellkasom, hogy nem is mertem tovább gondolni.
Bastiennek megvannak a maga hibái, de erre még ő sem lehetett képes.
Keserédes érzés volt, hogy éppen az térített vissza a valóságra, hogy a nevem legördült az ajkairól. – Igen – erősítettem meg, de egy pillanatra le kellett hunynom a szemeimet, és nyeltem egy nagyot. Ennél már csak az az érzés volt gyomorszorítóbb, hogy amikor ismét kinyitottam a szemeimet, az arca már sokkal közelebb volt az enyémhez, tekintete pedig fogságba ejtette az enyémet. – Talán nem – feleltem lassan, rezzenéstelenül állva a tekintetét, még ha meg is fordult a fejemben, hogy talán először blöffölt a szándékaival kapcsolatban.
Ez a nap már úgy sem lehetett rosszabb.
– Érdekes kérdés – mosolyodtam el finoman, bár a szemeimbe inkább költözött szomorúság, mint vidámság. Azt egyelőre nem tettem hozzá, de az is különös volt, hogy a minap a Zoé nevű lány is hasonló dolgokról kérdezősködött... többek között. – Nem túl bonyolult történet – kezdtem bele látszólag érdektelenül, miután ittam egy kortyot. – Kisgyermek koromban szent meggyőződésem volt, hogy a nevem igazából Rowenia, és miután édesanyámmal komoly vitába bonyolódtunk emiatt, az anyai nagymamám rám akasztotta a Nia becenevet. – Az emlékek hatására a mosolyom őszintévé vált, de a dolog nem tartott sokáig, elvégre ezután kövezett a neccesebb történet. – A vezetéknév egy másik emlék előtt tiszteleg – folytattam, de a tekintetem inkább a poharam tartalma felé fordítottam. – Életem legszebb és egyben legszörnyűbb emléke előtt.
Kiürítettem a poharam, és ismét elnyomtam magamban a csalódottságot, hogy nem valami ütősebb lélekerősítő volt benne, bár ennél többet egyelőre nem szándékoztam mondani a dologról. Jobbnak láttam nem a nyakába zúdítani mindent, amíg nem raktam össze a kirakóst; valószínűleg egyébként is a képembe röhögött volna, ha előállok a száz évvel ezelőtt az esküvőnket terveztük közösen dumával.
- Tudtad, hogy viszonylag rövid időn belül ez a második titokzatos találkozóm? – kérdeztem aztán, hamiskás mosollyal fordulva újra felé. – A legkülönösebb mégis az, hogy nagyon hasonló kérdések érdekelnek titeket – tettem hozzá. Azt a lányt is az álnevem eredete érdekelte, na meg a Bastiennel közös nagyon régi múltunk. Elgondolkozva néztem az előttünk elterülő buja, zöld kertre, mielőtt ismét felé fordultam volna. – Mondjuk az volt az érzésem, ő valamiért sejtette, hogy velem fog találkozni. Zoé volt a neve, ha jól emlékszem. – Kissé oldalra billentett szemekkel figyeltem a tekintetét, hátha ki tudok olvasni belőlük legalább egy csillanást, ami arra utal, hogy ismeri a lányt.

Szerettem volna megcsípni magam, hogy tudjam: ez most a valóság. Még úgy is, hogy pontosan tudtam, hogy nem álmodom, elvégre az ide vezető események minden mozzanatát tisztán fel tudtam idézni; egy álmot pedig ez választ el a valóságtól, nem igaz? Nem tudjuk, hogyan kerültünk oda... de én tudtam. Annak a gondolatnak sem volt több értelme, hogy egy boszorkány szórakozna az elmémmel, hiszen ki és miért tette volna? A vőlegényem puszta létezéséről sem tudott senki más Bastienen és rajtam kívül, csak Trish, aki soha nem űzne velem ilyen kegyetlen játékokat. A bátyám számára pedig ez az egész ügy inkább a lehető legnagyobb ívben kerülendő volt.
Így az egyetlen logikus magyarázat az maradt, hogy nincs logikus magyarázat. A férfi, akit egykor szerettem és megöltem, itt állt előttem... és élt. Már amennyire a mi létünket életnek lehetett nevezni; az ő szíve is megszűnt dobogni, ennek hiányát egyértelműen hallottam és éreztem. Volt néhány perc, vagy talán csak másodperc, amíg mindketten némán meredtünk egymásra és én meg mertem volna esküdni, hogy ő is ugyanazt éli át, mint én. Ezer és egy gondolat kergette egymást fáradhatatlanul a fejemben, miértekről és hogyanokról, lázasan kutattam tovább a nemlétező logikus magyarázat után, mintha csak nem lettem volna képes felfogni, hogy olyan aligha lesz.
Aztán egyszerűen lerázta magáról azt a kis időt, és úgy szólalt meg, mintha a világ leghétköznapibb dolga lett volna, hogy mi ketten itt állunk egymással szemben és beszélgetünk, amivel – ha ez egyáltalán lehetséges – csak még jobban összezavart. Benedict. A másik nevét használta, növelve bennem azt a furcsa érzést, hogy ez ő, és mégsem ő.
Éreztem, hogy zavaros gondolataimnak egyre kevesebb értelme van, de legalább az automatikus mozdulat, amivel elvettem a felém nyújtott poharat, sikeres volt. Képtelen voltam levenni a szemeimet az arcáról, még akkor is, ha tudtam, micsoda bolondnak nézhetek ki; ittam magamba a csokoládészínű szempár látványát, az arcvonásait, a még mindig kuszán göndörödő tincseit.
- Hogyan lehetséges ez? – Nem voltam biztos benne, hogy hangosan is kimondtam-e a kérdést, ami egészen addig monoton zúgott a fejemben, de hirtelen, mintha csak kiszippantották volna a gondolataimból a kérdést, egy egészen más mondat fogalmazódott meg a tudatom mélyén. Valami olyasmi, ami a reakciói alapján teljesen egyértelműnek tűnt, de az értetlenségemet csak egyre tovább fokozta. – Nem emlékszel rám. – Bár valószínűleg kérdésnek kellett volna szánnom, mégis inkább kijelentésnek hangzott. Egyszerűen nem láttam azt a valóságot, amiben ő így reagálna a találkozásunkra, ha emlékszik a közös múltunkra; elfogadtam volna a düh teljes skáláját, a kérdőre vonástól egészen addig, hogy a torkomnak ugrik, elfogadtam volna az elutasítást, a közönyt, az örömöt... de nem ezt a mértékű semmit. Mert ez nem közöny volt, hanem... semmi. Egyszerűen nem voltak velem kapcsolatos érzései.
A felismerés hatására újult erőt vett rajtam a megrökönyödés, így öntudatlanul is a jelzett irányban lévő karfás székbe huppantam és belekortyoltam az italomba. Igyekeztem nem csalódottnak tűnni a limonádé ízére – pompás limonádé volt, de nekem nagyobb szükségem lett volna valami jó erősre.
Akaratlanul is felnevettem, amikor a mai nap fordulatait emlegette fel, noha a hang inkább volt fájdalmas és ideges, mint örömteli. Azzal azonban sikerült újra meglepnie, hogy a jelek szerint nem rám számított; a Zoé nevű lánnyal való találkozást követően biztosra vettem, hogy ez az újabb titokzatos találka is a leleplezésemről fog szólni.
- Szóval nem ezért hívtál ide? – szólaltam meg ismét, miután minden maradék bátorságomat összeszedve ismét képes voltam ránézni. Az agyam lázasan dolgozott, nem tudtam eldönteni, mit kellene csinálnom: belemenni a játékba és kipuhatolni, mi a franc folyik itt, vagy ajtóstul rontani a házba és nekiszegezni mindent, amit ő látszólag nem tud. Mielőtt még komolyan megfontolhattam volna a második lehetőséget, ő újra megszólalt, és az én világom még egyet fordult a tengelye körül.
Bastien tudja. A bátyám tudta, hogy életben van, hogy itt van Washingtonban, de képes volt a szemembe nézni és mosolyogni és elhitetni velem, hogy minden rendben van... hogy az én oldalamon áll. Keserű nevetés szorongatta a torkom, mikor ismét rájöttem, hogy bár néha én vagyok Bastien legnagyobb ellensége, még mindig menthetetlenül buta és naiv tudtam lenni, amikor róla volt szó. Mikor nézte utoljára az én érdekeimet? És egyáltalán mióta tudta, hogy Wyatt... Benedict életben van?
- Honnan ismered a bátyámat? – kérdeztem vissza, figyelmen kívül hagyva a hogylétemre vonatkozó kérdését; nem modortalanságból, inkább csak azért, mert feleslegesnek véltem kimondani, mennyire nem vagyok jól. – Elég nagy balgaság lett volna őt küldeni, nem igaz? – feleltem aztán meg a korábbi megjegyzését. – A meghívást Nia kapta, akinek hivatalosan semmi köze Bastienhez. Ha ki akartam deríteni a találkozó célját, nekem kellett jönnöm. – Megvontam a vállam, mintha ez semmiség lenne, pedig már önmagában annak is jelentősége volt, hogy nem többes számban beszéltem. Ami, persze, ha mégis egy csapdába sétáltam éppen bele, egy igen elhibázott stratégiai döntés volt, hiszen elárultam vele, hogy Bastien még csak nem is tudja, hol vagyok. Számomra valahogy mégis mindennél fontosabbnak tűnt, hogy függetlenítsem magam a bátyámtól.
Kortyoltam egyet a poharamból, mintha csak abban reménykednék, hogy a limonádé is legalább olyan jó lélekerősítőként működik majd, mint mondjuk a whisky. Szükségem volt rá, hogy újra a szemébe tudjak nézni és – viszonylag – rezzenéstelen tekintettel tudjam állni a vizslató pillantását annak a szempárnak, amit majdnem száz éve gyászoltam. Amiről fogalmam sem volt, hogy az emlékeimen kívül is viszontláthatom majd.
- Szóval miért vagyok itt, Benedict? – kérdeztem erősnek és határozottnak szánt hangon.

Makacs elszántsággal ültem be az Audi kormánya mögé, de alig csuktam be a kocsiajtót, a tekintetem a jobb kézfejemre tapadt. Enyhe bizonytalansággal a szívemben méregettem a papírfecnit a tenyeremben; gyűrött volt és viseltes, tulajdonképpen már nem is volt kivehető rajta az írás, de nem számított.
Fejből tudtam a címet.
Tudtam, hogy hülyeség, amit csinálok, Trish és Bastien szinkronban üvöltötték volna le a hajamat a fejemről kétoldalról, ha tudták volna, mire készülök. Igen, állítottak már nekem csapdát, és igen, csak azért úsztam meg, mert a bátyám megmentette az életem. Igen, ezúttal is pengeélen tácoltam, de az ösztönöm dolgozott bennem, és azt mondta: menj el. Az üzenetet Nia Thorne kapta, nem Rowena Monagham – ismét –, és én ettől valamennyire biztonságban éreztem magam – ismét –, pedig talán már tanulnom kellett volna a múltkoriból. Ha az a lány, Zoé rájött, hogy én vagyok Nia, miért ne jöhetett volna rá más is?
Még akkor is, ha azóta sem leplezte le senki, sehol a valódi kilétemet. Meggyőződésem volt, hogy a lány első dolga az lesz, hogy világgá kürtöli, amit megtudott, de nem tette, ami miatt egyszerre csodáltam és kezdtem kissé tartani is tőle.
Arra a találkozóra viszont Trish védőbűbájával mentem, és tudott róla mind ő, mind pedig Bastien. Ezúttal rajtam és a titokzatos meghívómon kívül senki nem tudta, hová készülök, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva azonban úgy éreztem, hibát követnék el, ha nem mennék el.
Megráztam magam, a gyűrött papírt az anyósülésre dobtam, majd bepötyögtem a címet a navigációba.

***

Kétszáz méter múlva érkezés a célponthoz, a bal oldalon.
Ujjaimmal idegesen doboltam a kormányon, miközben kitettem az indexet, pedig a környéken még a madár sem járt; az utolsó pár kilométeren szó szerint senkivel nem találkoztam, aminek nyilvánvalóan egyszerű magyarázata lehetett... volna. A gondosan nyírt gyepek, hívogató, burjánzó kertek és nagy családi házak övezetében jártam, egy tipikus kertvárosban, ahol minden háznál állt legalább egy autó, és a gyerekek nyilván csak a vacsoraidő miatt nem futkároztak az udvarokon, engem mégsem hagyott nyugodni a balsejtelem, ami már induláskor befészkelte magát a gondolataim hátsó medrébe.
Egyszerre akartam és nem akartam itt lenni, de aztán az autó kerekei már a kaviccsal felszórt bejárón gördültek egy széles kapu felé, ami – minő meglepetés – tárva-nyitva várta az érkezésemet. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most megnyugtató, vagy inkább ijesztő-e, mindenesetre ha működőképes lett volna szívem, az egészen biztosan a torkomban dobogott volna. Egy már odabent parkoló – és egyébként méregdrágának tűnő – másik autó mellett álltam meg, és miközben leállítottam a motort, azon gondolkodtam, vajon mekkora hülyeség is volt eljönni ide egyedül. Mindenki tudta nélkül.
Mielőtt kihúztam volna a slusszkulcsot, még a műszerfalra pillantottam: az óra azt mutatta, éppen időben érkeztem. Hurrá, gondoltam, majd nagy levegőt véve kiszálltam az autóból, és bezártam magam mögött. Tanácstalanul néztem körül, de mivel senki nem várt rám, úgy döntöttem, improvizálok, és megkerülöm a házat, hátha találok egy csengőt... vagy valakit.
Az illat akkor kúszott először az orromba, amikor elértem a ház oldalát. Kezdetben nem is figyeltem fel rá, de aztán minden lépésemmel egyre erősebb lett, mintha csak rám akarta volna erőszakolni az érzést, hogy foglalkozzak vele... és amikor foglalkozni kezdtem vele, csaknem megszédültem. Ismerős volt – az a fajta ismerősség, amire az ember már-már nem is emlékszik, mert túl régen volt, de az agya valamiért mégis megőrzi, mint valami értékes kincset. Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, amit az agyam üzenni próbál, talán hallgattam volna rá.
Aztán beértem a hátsó kertbe, és az illat olyan erős lett, hogy már erőszakkal sem tudtam kizárni a tudatomból, pedig tudtam, hogy lehetetlen. Egyszerűen nem...
Tettem még egy lépést, és ekkor már biztosan tudtam, hogy akárki is játszadozik az agyammal, az emlékeimmel, az érzéseimmel, itt áll nem messze tőlem. Nem akartam dühöt érezni, mert nem feltételezhettem ok nélkül, hogy szándékosan csinálta mindezt – még csak azt sem tudtam, ő hívott-e ide –, de azért megfordult a fejemben, hogy inkább megfordulok és egyszerűen hazamegyek.
Végül mégis inkább megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmét, hátha felém fordul és útbaigazít. Vagy valami.
- Elnézést... – szólaltam meg, de ha valóban felém fordult, a kérdésemet már nem tudtam feltenni, mert a szavak a torkomra égtek.
A szám elnyílt, és biztos voltam benne, hogy a szemeimben is döbbenet tükröződik, de nem igazán tudtam ezekkel a dolgokkal foglalkozni, mert annak az esélyét latolgattam, hogy vajon egy vámpír képes-e szívrohamot kapni. Vagy agyvérzést. Az biztos, hogy megtántorodtam és tettem egy bizonytalan lépést hátra, de közben képtelen voltam levenni a tekintetemet róla.
Ismertem azt az arcot. Azokat a szemeket, a vonásait... egykoron ezek alkották számomra az egész világot. Mielőtt minden tönkrement volna, őt szerettem a legjobban.
És láttam őt mozdulatlanul heverni előttem a padlón, láttam sötét szemeit üresen meredni rám, miután megöltem.
- Wyatt...? – A neve nem volt több halk suttogásnál, de ennél többre képtelen voltam rábírni a hangszálaimat, miközben a világom éppen kifordult a sarkaiból.