Nem tudom, hogy az nyugtat meg, hogy itt van, és nem kell a rendelőbe mennem, vagy sokkal inkább az, hogy itt van. Olyan szorosan ölelem magamhoz, mint már régen, arcomat a mellkasába fúrom, ujjaim az ing finom anyagába marnak, és a könnyeim potyognak, a hangom megremeg.
Ideges vagyok.
Dühös vagyok.
Rettegek.
A történtekhez képest lassan kezd el párologni az érzések keserű kavalkádja, melyeknek az ízét még a nyelvem hegyén is érzem, mint, ahogyan a víz válik léggé, egy sima felületű kőről elszökve, a nyári kánikulában, a vihar után. Tudom, hogy az ő keze van benne, mégsem szakítom ki magamat karjai közül.
- De, igen. Tudom, érzem – eléggé szokatlan lehet utóbbit az én számból hallani, mert, már csak a munkámból adódóan is objektív vagyok, és nem gyakran fordul elő, hogy pusztán a megérzéseimre támaszkodom. Értelemszerűen nem nyomom el az intuíciómat sem, mert olykor, egyes esetekben, többnyire emberekkel szemben hallgatok az éteri, megfoghatatlan hangra, amely a bensőmben cseng. – Igen – felelem a feltett kérdésre. – Felhívtam a munkahelyét is, azt mondták, már rég otthon kellene lennie, és a bejelentő sem tudott róla semmit – és a fiatal nő legalább olyan zaklatott volt, mint én, de egyelőre erről – és a hölgy státuszáról Lance életében – Akselnek nem kell tudnia. Jelenleg kisebb gondunk is nagyobb annál, semmint, hogy Laurence nem mutatta be nekünk a barátnőjét, de még csak nem is említette, hogy van valakije, ki tudja, mióta. Ebben a pillanatban az a legfontosabb, hogy előkerüljön, a többit pedig utána ráérünk elrendezni és megbeszélni.
Az agyam megállás nélkül pörög, már szinte a semmit őrli. Katatón nézem az egyik fotót az alsó szinten, innen éppen rálátok, a lépcső korlátjának két tartórúdja között. Olyan irigy vagyok arra a családra, akik akkor voltunk. Minden olyan jónak tűnt, természetfelettien boldognak, mint azokban a hülye romantikus-családi filmekben. És most úgy omlik össze az életünk, egyik napról, a másikra, mint egy kicseszett kártyavár, és én olyan rettenetesen tehetetlennek érzem magamat, mint egyszer rég, de azóta soha. Nem vagyok ura a helyzetnek, talán már régóta nem, de még most sem vallanám be sem Akselnek, sem senki másnak, de még magamnak sem.
Újra annak a gyámolításra szoruló tizennégy évesnek érzem magam, mint, aki voltam is.
Nem eshetek szét, nem most – mantrázom magamban.
A háló felé menet letörlöm a könnyeket, kósza, ezüst tincseket tűrök a fülem mögé, de minduntalan visszahullnak arcomba, a térdeim úgy remegnek, mint a kocsonya, és van egy pont, amikor azt hiszem, hogy tényleg, komolyan és teátrálisan a földre rogyok. Nem mennék vele semmire, de most legszívesebben ott maradnék, a földön, csak, hogy arra eszméljek, az egész nem több, csupán egy éji lidércnyomás.
Kicsit megszorítom a férfi kezét.
- Nem is szabadott volna odamennem – mondom, mintha Aksel nem tudná, hogy nem ez a szakterületem, és pláne nem foglalkozhatnék vele, mivel családtag vagyok. – Az egyik kollégám szólt, feltűnt neki az egyező vezetéknév, elmentem a lakáshoz, és kikérdeztem a lakótársát – egy szívdobbanás erejéig keresem a megfelelő szót, amivel illethetem Maiát, és, ami azért annyira nem bonyolítja tovább a dolgokat, mint, amennyire azok már most azok. – Ő is azt mondta, amit az intézetben, hogy már rég haza kellett volna érnie, órákkal az előtt, Aksel. Lance nem ilyen, te is tudod... – és nem, nem meggyőzni, vagy védeni próbálom, de a fiunk túl precíz és pedáns ahhoz, hogy csak így, szó nélkül eltűnjön órákra. – A bejelentő említett egy esetet, amikor furcsán viselkedett, miután kiszúrt valakit egy nyilvános helyen, de nem tudom, annak mennyi köze lehet a természetfeletti eltűnésekhez – töprengek hangosan, miközben emlékeimben kutatok az elhangzottak emlékei között. – Te mit tudsz ezekről a bizonyos eltűnésekről, és az elkövetőkről? – függesztem rá pillantásomat, abban bízva, hogy a boszorkány-körökben többet tudnak, vagy legalább sejtenek, mint mi, puszta halandók.

Úgy téptem fel az autó ajtaját, mintha ki akarnám szakítani a helyéről – úgy is érzem magam az adrenalin hatására, mintha képes lennék rá. A gázba taposok, és a kerekek éppen csak nem csikorognak és füstölnek, amikor az autó, mintegy rakéta módjára kirobban a parkolóból. Jöhettem volna rendőrségi autóval is, bekapcsolhatnám a villódzó fényeket, csak, hogy mihamarabb hazaérjek. Amikor ma reggel elindultam otthonról, nem gondoltam volna, hogy ilyen tempóban, és ilyen korán fogok hazaérni. Átmegyek egy piroson, vagy talán kettőn is, voltaképpen belém is jöhettek volna önnön hibámból, de akkor nem érdekelt. Csak a fiam érdekel, drága Lance... hol vagy? Mi történt veled? Az ifjú hölgy ugyan bejelentette az eltűnését, amire nem igazán figyelt fel az őrsön az egyik kolléga, de a név miatt eljutott hozzám is – ugyan csak órákkal később -, én persze eléggé dilettáns módon kezeltem az ügyet, mert hasonló vehemenciával rohantam a nő által megadott címre, előzetes bejelentkezés nélkül, mint most, a saját házamhoz. Maia – mint utólag kiderült a neve – elmondta, hogy Lance-nek már órák óta haza kellett volna érnie, és sem Maia, sem én nem úgy ismerjük a fiamat, hogy az a késős fajta lenne, valamint nem is szólt a fiatal nőnek, hogy késni fog – és ez sem vall Lance-re.
A másodperc tört része alatt állt össze a kép.
Tudom jól, hogy én már kevés vagyok ehhez, éppen ezért ahhoz az emberhez fordulok, akire régebben az életemet is rábíztam volna. Aki egykor a világot jelentette számomra. Aki azt ígérte, hogy jóban-rosszban. Ha már más ígéretét nem tudta betartani, legalább ezt az egyet, csak most az egyszer, mert tulajdonképpen most sem nekem van rá szükségem, hanem a fiának, a húsának, a vérének, és legyen bármilyen nézeteltérésük, vagy haragudjanak egymásra, amennyire csak akarnak, ez nem változtat azon, hogy egy család vagyunk.
Már veszem elő a lakáskulcsomat, az autó ajtaját be sem zártam, csak hanyag lendülettel vágtam be magam mögött. Alig találok be a bejárati ajtó apró zárjába a nyitóval. Máskor, más körülmények között talán szégyellném magam, hogy így szétestem, hogy örökké fagyos, erélyesen szorító kezeim most remegnek, és alig tudom elfordítani a kulcsot a zárjában. Amikor végre sikerül – a néhány másodperces cselekmény vagy fél órának tűnik, egy örökkévalóságnak – belépek, majd hangos robajjal, újabb ajtót vágok be magam mögött.
- Aksel! – nem rúgom le a cipőimet, de még csak a kabátomat sem dobom le a földre, a táskám puffan tompán a járólapon csupán, a telefonom a kezemben, arra az esetre, ha Lance mégis, valamiféle csoda folytán visszahívna, azonnal reagálni tudjak rá. – Aksel! – a nappaliba megyek, aztán a konyhába, és közben a fejemben egy képzeletbeli óra ketyeg. Tik-tak. Csak fogy, minden megtett lépésemmel, minden lélegzetvételemmel, a kettesével szedett lépcsőkkel szalad tovább, mozdulataimban suhan el, pereg le a falakról visszhangommal együtt.
A lépcsőn futok – repülök – a karjaiba, mély levegőt veszek, beszippantom az illatát, nyugalmat keresek ott, ahol már rég nem leltem rá, ujjaimat az ingbe, azon át vállaiba, hátába vájom. Megkönnyebbülök, hogy itthon találom, hogy nem kell újabb, felesleges köröket futnom a városban, kergetni az időt, elébe vágni, tenni, cselekedni, amennyi természet adta erőmből telik.
- Lance eltűnt – mondom, miután eltávolodtam tőle. – Nem érem el telefonon sem. Aksel... – sokatmondóan nézek a férjem szemébe - te is tudod, hogy mit jelent ez -, ugyanakkor reményt keresve, hogy talán tévedek, és ő tudja, hol van.