Ismét ráhajolok a keskeny nyakú üvegre, számmal kísérletezően ölelem körbe, erős vákuumát kihívás leküzdeni, ahogyan apró buborékok ezrei gördülnek át könnyedén ajkaim peremén. Egy csepp félrecsúszik, sarokig szalad, sietve törlöm le hüvelykujjammal. Bátortalan mosollyal toldom meg, mintha azt mondanám, ne haragudj, én még sosem, aztán rádöbbenek, hogy ezt a mondatot erősen kockázatos befejezni, még a végén ismét megszegném a saját szabályaimat, és valamit elkottyananék neki. Mint a nevemet. Lilibeth, forgatom érdeklődve, enyhe nosztalgiával, Lilibeth, becézgetett az apám, Lilibeth, kincsem, álomszép bogaram.

Ajánlatára érdeklődve oldalra biccentem a fejemet, egyszer sem merészkedtem messzebbre ideiglenes komfortzónámnál, mindig keskeny szeletnyit próbáltam megismerni átmeneti körülményeimből, csakis a legszükségesebbekre szorítkoztam. Munka, pénzkezelési, spórolási trükkök, személytelen szoba megszokása – amint belerázódom valamelyikbe, úgy érzem, máris tovább kell állnom. Ha így folytatom, ezernyi életet élek majd le, a végén talán azt is elfelejtem, honnan jöttem, vagy egyáltalán miért rohanok folyamatosan. Különböző epizódok végigjátszására rendezkedtem be, nem hiszem, hogy átmehetnék, ugyanakkor…

Ugyanakkor tartozni valahová emberi szükséglet. Tartozni valakikhez, valakihez.

Jóleső forróság árad belőle, bizsergető hullámok mossák egyszerre tisztára és zavarosra gondolataimat, fedetlen térdeim – éppen csak leheletnyivel csúszott az illendőség határai fölé a szoknyám – akaratlanul felé fordulnak, testbeszédem megelőzi elmém vitájának konklúzióját. Bizalmat előlegezek neki, pedig lehet, pont őt küldték utánam. Felbérelték, vagy puszta szórakozásból hajkurász szökött kislányokat. Nem tudom, nem tudhatom.

Képtelenség. Ott dolgozik, naponta legalább öt-hat alkalommal látom elindulni és megérkezni, néha egy alacsonyabb nővel, néha egy hasonló magasságú férfival beszélget, sötétedés után egy vékony, sápadt fiatalemberrel.

- Nincs programom estére – alsó ajkamat félénken beharapom, nyilvánvalóan meghívott, pontosabban áthívott magához, illetve a bárba, nem magához, mert a bár semmi esetre sem lehet az otthona, és ha nem az otthona, akkor ez puszta kedvesség, nem szemérmetlen ajánlattétel. – Ha pedig te is két körre maradtál – bökök mosolyogva az egyik gép irányába -, nekem is illene viszonoznom, nem igaz? De tisztázzuk, hogy amíg esetedben a tisztaságmánia játszott közre, esetemben szó sincs alkoholizmusról. Az ok másik fele viszont… stimmel. – Zavartan leejtem róla pillantásomat, lehetetlennek érzem, hogy ránézzek, pont most, pont így, elpirulva és felfedve a vonzalmamat.

Továbbra is letapasztott tekintettel nyújtom felé a kezemet, szerencsére perifériás látásom lehetővé teszi, hogy ne tévesszem el – bár kissé homályosan látom körvonalait, nem esik nehezemre betájolni -, röviden egymáshoz érünk, féltucatnyi szelíd rázogatás erejéig, a tenyere meleg és puha, biztosan ember. Édes Jézus, ember. Lejjebb eresztem védelmi falaimat. – Nagyon örülök, Birdie. Attól tartok, nem szolgálhatok izgalmas történettel, egyszerűen erre vetődtem, mert változásra volt szükségem. A tiéd biztosan érdekfeszítőbb. Milyen érzés egy bárban dolgozni, és estéről estére új embereket megismerni?

Feltűnik - a mozdulatai, a tudatalatti összerezzenései, a cseppy esetlensége, a pillantásai számára idegen dolgokra. Mind feltűnik, mind elraktározódik, mindenre rá akarok kérdezni Idővel. Most még szívok magamba mindent, minden levegővétel, kis mosolyt, apró érintést. Ujjaim szándékosan érnek hosszabb ideig az ő ujjaihoz miközben elveszem a tálkát, és amint megszakad a kontaktus, érzem hiányát. Zavarba ejtően vágyom a közelségére, tudja is isten mi miatt. Mi az ami megragadott benne. Lopva pillantok rá, miközben beszél, tulajdonképpen fel sem fogom mit mond, annyira segítek, annyira meg karom mutatni, hogy erős vagyok, meg tudom védeni - azt se tudom, meg kell-e védeni, vagy egyáltalán kíváncsi-e a védelmemre - aztán eljut az agyamig a bók, ugye bók és csak egy apró kuncogásra futja. Elhalmozhatnám válaszokkal, hogy nézett-e már tükörbe, mert ilyen csodát én még nem láttam,de nem tartunk ott. Így csak a vállán átlógó egy tincs bársonyos hullámát simítom meg míg visszaadom a kezébe a csörgő aprókkal teli dobozkát.

Alig merek hozzáérni, fantom érintéssel irányítom, mégis érzek vékony vonalait tenyerem alatt. Szinte el se akarom engedni. Olyan közel ülök hozzá, amennyire az csak megengedett, amennyire az társadalmilag elfogadott, jegyzetelve z agyamba, mennyire tökéletesen és automatikusan egyengeti magát, mennyire aranyosan ízlelgeti a sört, amit gondosan választottam ki neki. - Ha ízlik, odaát van még egy pár különleges fajta, nem csak sör, bor, pezsgő, whisky… ha esetleg kóstolnál mást is. - Csepp bizonytalanság vegyül a hangomba, de direkt figyelmet fordítok rá, hogy érezze, észrevettem a bizonytalanságát. És alig várom, hogy halljam, miért nem kóstolta még sosem a barna keserű nedűt.

- Ha mindenképp tudni szeretnéd, a mosodai kisegítő társasága marasztalt itt. - Egy kicsit elnevetem magam mielőtt ezeket a szavakat mondanám. Élénken él bennem az emlék mikor elsőnek megpillantottam. Kétszer mostam, csak hogy a közelében maradhassak és érezhessem ezt az illatot. Ezt a gyengéd, simogató illatot, ami most is körbeleng. - Na jó, lehet kicsit tisztaságmániás is vagyok. - Bevallom. Nem szeretem kimondani de bevallom neki, magam sem értem magam.

Neve a fülembe költözik, átír minden nevet ami valaha az agyamban létezett és beleégeti magát minden kis furatba. Lassan nyújtom felé a kezem, magam mellé téve az üveget, várva hogy hogy ujjaink újra összeérjenek és eltöltön az ismerős új érzés. - Örülök, hogy megismerhetlek Lilibeth. Az én nevem Birdie. - Neve olyan könnyedén gördül le az ajkaimról, mintha csak az illene oda, Lilibeth. Gyönyörű név, akárcsak ő. Egy pillanatra elkalandozik a tekintetem az arcán, ívelt szemöldökén, telt ajkain. - Hogy kerültél a város ezen részére? - Dobom be a kérdést, ami napok óta fúrja az oldalam. Nem itt kellene lennie. Nem ezt kellene csinálnia. Túl finom, túl törékeny. Túl tökéletes.

Két türelmetlen mozdulat között enyhe idegességgel lendül felé pillantásom, kezét találja meg, tenyere meleg ölelésébe zárt üvegen futtatom végig, gyanúra okot adó jelek után kutatva. Minden tekintetben magabiztosnak tűnik – megismétlődik az előbbi pattintás, rögtönzött esetlenség helyett meglepő rutinnal, nyilván odaát, szemközt, a bárjában naponta több ezer italt bont meg, számára ebben nincs nehézség. Hezitálás nélkül teljesíti a kérésemet. Ezt jól ismerem, az elhalmozás aktusát, dédelgetve és kiszolgálva – kiszolgáltatva – lenni, ismerős érzés, mégis teljesen ismeretlen, nem vár cserébe ellenszolgáltatást, nem húzódik mögötte a kimondatlan érdekeltség hegyláncolata. Ártalmatlan szívesség, semmi több.

Valamivel nyugodtabban fordulok vissza, kitartó rángatásomat időnként kérlelő és megbocsátó pöckölgetések váltják fel, egyszerre igyekszem céltudatosan erőt kifejteni és finommechanikára hangoltan szakszerű nógatásban részesíteni. Természetesen eredménytelenül, közel másfél hét gyakorlás után aligha merném magamat hozzáértőnek nevezni. Három hónappal ezelőtt speciel ilyen gépek létezéséről tudtam, azonban egyet sem láttam még teljes valójában, másfél héttel ezelőtt pedig – tisztán emlékszem – először szembesültem a működési elvével, méghozzá élesben, a hely tulajdonosának rövidke termékbemutatója során. Innentől kezdve kizárólag a jóképű – lehet egy nőt efféle jelzővel illetni egyáltalán? – idegen segítőkészségében bízhatok.

Sietve bukkan fel, sötétben kirajzolódó kontúrok után fürkésző tekintetem szívdobbanásnyi időre az arcán köt ki – nem sokat látok belőle, bár a szemem kezd hozzászokni a ránk nehezedő sötétségre, ezért körvonalai segítenek a tájékozódásban -, majd pár taktusnyi konok félreverést követően a padló felé fordul. Áramszünet – legalább nem kell szembesülnie az arcomat elöntő pírral, miközben a kelleténél megadóbban helyezem kezébe a műanyagdobozt. Tulajdonképpen engedelmeskedem neki, ösztönösen, szinte már izgatottan. – Ha a te ragyogásodra hagyatkozhatunk, reggelig megleszünk – lehelem kissé félszegen, lesütött szemmel, bátortalan mosollyal a szám sarkában.

Áramszünet – azaz be vagyunk zárva. Ketten. Csapdába estem egy idegennel. Az idegenek legkülönösebb ismertetőjele, hogy az ember nem ismeri őket. Semmit sem tud róluk.

Alig észrevehetően hátrálok félarasznyit, felmérem az utcán gomolygó megvilágítatlanságot, az ajtó felett pislákoló zöld fény hiányát, az előre hajoló nő sziluettjét. Ő szeretett játékokat űzni, kicsinyes, nevetséges játékokat, miért ne küldene valaki utánam, miért ne intézné el, hogy előtte hamis biztonságérzetet keltsen bennem? Végül is mit tudok én a világról? Az emberekről? Egyáltalán milyenek az emberek? Egyre sűrűsödő gondolataimból éles csilingelés ránt ki, a pöcök neki nyilvánvalóan engedelmeskedett, csak esetemben makacsolta meg magát.

Szelíd érintésére összerezzenek, melegbe oltott bizsergés árad szét, amelynek tenyere a kiindulási pontja, onnan azonban ezerfelé szalad, átjárja a karjaimat, felkúszik a tarkómig. Enyhe megbabonázottsággal engedek neki, terelget, terelődök, gondolkodás nélkül járom be az általa megjelölt útvonalat. Felülök mellé, még a sört is elveszem, szigorúan bal kézzel, a jobbal sietve elegyengetem meggyűrődött szoknyám egymásra hajló ráncait. Kisimítom őket, precízen, oda sem nézve. Automatikus mozdulat. – Nem hiszem, hogy lenne más választásunk – ajkaimhoz emelem az üveget, sietve belekortyolok, hideg, buborékos csípés mar a nyelvemre, furán csettintek vele, mintha megpróbálnám ezt az ismeretlen érzést is elsimítani.

– Én se tudok rólad sok mindent, a báron és azon kívül, hogy enyhe tisztaságmániában szenvedsz, és kétszer futtatod le ugyanazt a programot. Örök elégedetlenség, vagy ennyire piszkosak a ruháid? Akarom tudni a választ egyáltalán? – mosolyogva oldalra biccentem a fejemet. Lehet, ez az utolsó beszélgetésem idekint, most mégis jó azt hinni, hogy akár örökké is tarthat. – Egyébként a nevem Beth, Lilibeth – ejtem közénk a féligazságot, félhazugságot. Apám gyerekkoromban Lilibeth-nek becézett, az anyja, nagyanyja, ükanyja után keresztelt második névként Elizabeth-nek. Ilyen közel még senkit sem engedtem a valódi énemhez.

Megbabonáz. A legelső pillanattól kezdve. Mint valami mágnes vonz magához, erőteljesen és megállíthatatlanul. Ismerni akarom, tudni a gondolatait, érezni az érzéseit. Elképesztően bénának érzem magam, mert nem tudom hogyan közeledjek, annyira törékeny, annyira kecses, félek közeledni. Mégis teszem, reménnyel, hogy a sörök jó választások voltak. Igyekszem magabiztosságot sugározni, pedig nagyon nem érzem magam annak.

Pillantásommal követem tétova mozdulatait az üvegek felé, nem nagyon tudom hova tenni az érzést ami a lelkembe furakodik. Mintha nem ismerné, és a gondolat, hogy mutathatok neki új dolgokat, melengeti a szívem. - Persze. - Nyúlok az üveg után, az asztal széléhez illesztve a kupakját majd erőteljesen ráütve nyitva ki azt. A kupakot elkapom a levegőben, nem szeretnék később négy kéz láb mászkálni keresve a kupakot ami becsúszott az asztal alá és képtelenség kiszedni.

Elismétlem a mozdulatsort a saját üvegemmel is, helyet  foglalok az egyik gépen, onnan követve minden mozdulatát. Kecses kezeit, mennyire természetellenesen hat minden erőteljesebb mozdulat. Nem ezt kellene csinálnia, süt minden mozdultából, hogy nem ide való, hanem egy burokba, ahol a széltől is védik. Beekortyolok a sörbe, körbenézve a mosodában tűnik fel hogy ne égnek a lámpák. És az ajtó kicsi zöld pöttye sem villog. Az angyal hangja pont akkor üti meg a fülem, amikor már épp ellenőrizném, hogy hogy nincs aprócsörgés másfél perce. Elmosolyodom, annyira édesen küzd azzal a pöcökkel, talán még el is kuncogom magam, ahogy leugrok a masináról, és felé veszem az irányt.

- Azt hiszem áramszünet van, úgyhogy maximum a saját ragyogásom tudom szolgáltatni. - Intek az ablak felé, jelezve hogy kint sincs fény. Finoman érek a kezéhez, átvéve tőle a tálat, hogy megpróbáljam én is kipöccinteni  helyéről a makacs kis valamit. Bőröm bizsereg az ő érintése nyomán, bársonyos bőrétől alig akar elválni az enyém. - Megpróbálom én is. Esetleg a telefonok adhatnak egy kis fényt, ha nem sikerül. - Kicsit bentebb nyomom a pöcköt, majd erőteljesen rántom meg, mire az összes kis apró zörögve a tálkába hullik. Győzedelmi mosollyal fordulok felé, na nem mintha láthatná, ha csak ennyi idő alatt nem kapcsolt egy vakut.

Percek alatt lesz átláthatatlanul sötét, amit én nem bánok, de van egy megmagyarázhatatlan érzésem, hogy Ő nem fog neki örülni. Óvatosan - miatta is meg magam miatt is, félek ha újra a bőréhez érek, a képzeletem dolgozni kezd - hátához érve terelem vissza előbbi helyemhez, a szárítógépek tökéletes kényelmébe, és ülök fel újra rá, bátorítva Őt is hogy kövessen. - Talán várhatnánk egy kicsit, hátha visszajön az áram. Addig akár a neved is elárulhatnád. - Nyújtom felé a sörös üveget. Hiszem eddig még a nevét is titkolta.

Egymásba futó napjaimat ritkán szakítja fel egy-egy közepesen érdekesnek mondható esemény, a betérő vendégek arcai általában összemosódnak, esténként korosztályokra, nemekre bomlanak, de minden néni ugyanolyan, minden bácsi keze ugyanúgy remeg, miközben elveszi tőlem a váltót. Minden fiatal fiú ugyanúgy néz rám, és minden fiatal lány arcát ugyanannyira takarja a telefon. Különleges ismertetőjegyek vándorolnak, ha valaki bejönne hozzám, és megkérdezné, láttam-e ezt vagy azt az ember, valószínűleg azt felelném: igen, szóval igen, ugyanakkor… nem. Nem igazán. Nem emlékszem.

Kivéve őt. Rövidre nyírt haját, ingerlő arccsontját, élesre metszett állát, képtelenül hosszú és sűrű pillákkal határolt szemét, széles, hívogató mosolyát, ki-kimerészkedő tetoválásait, tekintetének melegségét. Attól tartok, róla speciel meglepően pontos fantomrajzot készítenének a leírásom alapján. Most is felé lendül a pillantásom – persze véletlenül, unalmamban, másként nem is lehetne –, majd felfelé ugrik, a bejárat felé elhelyezett órára, ilyenkor tulajdonképpen fáradtan számolom a perceket, illetve reménykedem, senki sem esik be az utolsó előtti pillanatban. Mosodai üzletpolitikánkat követve kötelességem lenne kiszolgálni, megvárni a lefuttatott program végét, ami harminc perctől két órára is kitolódhat. Attól függ, mit most, mennyire koszos, és milyen puhára szereti száríttatni.

Tizenhárom nap alatt most először kívánom, hogy a leghosszabb programot válassza, és – ha nem nagy kérés, mert volt már rá precedens – elégedetlenségből megismételje az egészet. Még három perc, mielőtt átfordíthatom a táblát, ketten lennénk.

Lágy bukfencet vet a gyomrom, amint belép, tíz lépés távolság: biztonságos és bosszantó egyszerre, szeretnék lenyesni belőle valamennyit, áthágni a saját szabályaimat. Élni. Félelem nélkül, előre megfontoltság nélkül, távolságtartás nélkül. Mielőtt azonban mérlegelhetnék, helyettem dönt, felszámolja a helyiségnyi szakadékot. Furcsa, mennyire ambivalens illat árad belőle, csupa keménység, csupa erős akkord, mégis belecsempésződik némi selymesség, frissesség, könnyedség.

– Nagyon kedves tőled, elfogadom, mármint mindkettőt, a sört és a segítséget is – villantok felé egy megilletődött, de örömteli mosolyt. Bizonytalanul nyúlok az üveg felé, persze láttam már ilyet, boltokban, embereknél, szóval nem teljesen idegen, viszont még sosem nyitottam ki, egyet sem. Ilyet soha nem ihattam, kizárólag vörösbort, nos, miatta. A kérésére. – Megtennéd, hogy kinyitod nekem? Addig én… – kissé esetlenül emelkedem felé, az asztal alól előhúzok egy műanyagdobozt, amivel rögtön apró-gyűjtő körútra indulok. Végül mindig hazugságba és féligazságokba ütközök, elvégre mégsem mondhatom neki, hogy fogalmam sincs, hogy kell kinyitni. Ha csavarni kellene, mint a pezsgőt, azzal talán… Hogy bontanak az emberek sört? Lopva felé pillantgatok, jó lenne ellesni a trükköt, legközelebb nem biztos, hogy meg tudom menteni magam.

Legközelebb.

Miért borzongok ebbe bele?

Egymás után húzom ki a pöcköket, ezernyi huszonöt-centes ömlik csilingelve a dobozba, amely egyre nehezebbé válik, de kitartóan haladok egyik monstrumtól a másikig. Valamelyik megmakacsolja magát – régi darabok, cserélésre szorulnak, egyelőre azonban profitot termelnek, így szenvedhetek velük –, hiába húzom, pöccintem, tapogatom, rángatom, nem adja meg magát. Hátrább akarok hajolni, hátha megláthatnám, mi a probléma, de tátongó feketeség fogad, a saját ujjaim nem rajzolódnak ki benne. – Megkérhetnélek, hogy felkapcsold nekem a villanyt? Ez a dög beszorult.

- Balzsam, itt hagylak kicsit, segíts Belisanak bezárni majd jó? Kedd van, tudod, tízkor zárunk. - Három perce nyitva a különleges sörök szekrénye. A csapok már meg vannak nyitva de ahhoz amihez most én keresek alkoholt nem jó a pohár. Ide valami különleges kell.. mint ő. Az érzés amikor megláttam, azt semmilyen eredeti cseh sör nem tudja pótolni. Azok a mézszőke tincsek, a tökéletes bőr. És az a mosoly. Az az apró, kellemes mosoly, ami ott ült az arcán végig, míg a mosni valóm tiszta lett, megszáradt és újramostam mert láthatatlan foltokat láttam rajta. Persze csak ürügy volt. mert tovább akartam figyelni. Vagy néha egy buta bókot odalibbenteni. Megbabonázott mint még senki soha, nem tudom mi van benne ami ennyire vonz hozzá, de nem tudok ellenállni. Mondjuk… nem is akarok.
Kezemben két Staropramennel vágok át az úttesten. Mennyire tökéletes hogy a msda ablaka ont az én báromra néz. Ha csak ül a kis asztalkájánál, felmegyek az emeletre és a nappali ablakomból pont tudom sasolni… Na nem mintha sasoltam volna az elmúlt pár nembaj, nem ám.. de csak mert nem dolgozott.
Lassan zár a mosoda, egy utolsó pillanatban kész lett egyetemista vágódik ki az ajtón, majdnem fellökve.Ha most tudnám használni a mágiámat… nem, eszembe se juthat. Egész eddig eljutottam nélküle, nem most fogom elkezdeni hiányolni. Nem is tudom milyen lehet élni vele.Talán könnyebb. Lehet vidámabb is lett volna. Elfogadóbb. Ki tudja.
Az illata az orromba szökik, eltelítve azt, ahogy az asztalához lépek, letéve rá a két üveget Drága kenyér, gyönyörűbb mint messiről emlékeztem.
- Segíthetek bezárni? - Döntöm oldalra a fejem miután körbenéztem. Szerencsére már tényleg senki nincs itt, úgyhogy végre eltölthetek egy kis időt Vele. Anélkül hogy nyanyák, csövesek és idióták zavarják meg apróért. - Gondoltam hozok egy kis frissítőt is. - Mutatok a sörökre, habár utólag belegondolva lehet nem is szereti.
Máriám, mi van akkor ha mondjuk boros? AZ ilyen csodák nem szeretik a sört. Vagy ha azt hiszi tettem bele valamit? De hát nem kezdhetem azzal, hogy nincs bedrogozva, attól tuti úgy tűnik mintha be lenne! - Nincs benne partidrog, cserkészbecsszó! - Mi? Ezt miért mondtam? Nem is voltam cserkész. Mi? Mi történik? Miért parázok ennyire?
Megrázom a fejem - szigorúan gondolatban - és ameddig ő a záráshoz szükséges kis tennivalóit csinálja, felhuppanok az egyik szárítógépre, és figyelem. Hátha ő is zavarba jön. ÉS észreveszi, hogy egyre sötétebb van. És én is észreveszem, hogy a villanyok nem égnek, és a közvilágítás se üzemel.