Aggodalma, félelme, bizonytalansága, reszketése beleolvad a csendbe, de ahelyett, hogy megmérgezné magányotok, az puha takaróként simul rájuk. Sürgetésük elnémul, megszűnik az órák óta fülében ciripelő fehér zaj, csak sóhajod, zár kattanása, hangod dorombolása, lépteid tompa üteme, az összefogott whiskey-s poharak csengettyűzése, vastag üvegaljuk koppanása. Hátat fordít aztán, ha kelletlenül is, összefont karokkal, csücsörítve veszi tüzetesebben is szemügyre a felhozatalt, mielőtt leemelne egy tetszetősnek ítélt üveget.
Meglehet, hogy kicsit még részeg, meglehet, hogy az adrenalin nem mosta el, a csípős éjszakai levegő nem söpörte ki teljesen fejéből a kábaságot, meglehet, csak emiatt érzi magát a helyzet furcsasága ellenére is könnyűnek, békésnek.
Óvatosan billenti meg az üveget először, mielőtt fellesne, tekintetét rajtad felejti, alig-alig észlelhető pillanatokra – az órákat sem érezné talán többnek –, hogy aztán két ujjnyit öntsön végül mindkettőtöknek. A kupakot is a pulton hagyja.
- Ki tudja, lehet, hogy erre születtem. - Hiszen neki minden jól áll, jól állnál neki te is, talán jobban, mint eddig bármelyik, noha ebből egy gyorsan illanó gondolatkezdeménynél nem jut több. Eszében sincs tovább merészkedni, elvégre még azt sem tudja --- Megrázza a fejét, ismét a munkalapnak dönti a fenekét, két kézzel kapaszkodik a pohárba, és valahol már akkor sajnálja, hogy köztetek a pult, amikor az alkohol végigmarja a torkát. Rekedten, halkan szólal meg, de nem is bánja, így is túl tolakodónak hat a csendesen duruzsoló zene halk dallamból szőtt vásznán.
- Találkoztam egy lánnyal. Gyönyörű volt, szőke, szinte tökéletes, és épp emiatt kifejezetten ijesztő. Nem lennék képes megmagyarázni, azt sem tudom, hogy előle, vagy ki elől, egyáltalán volt-e valaki, vagy csak - Magasan rögzített copfja lágyan hintázik, ahogy újfent megcsóválja a fejét. Elvégre akár képzelhette is. Tehettek valamit az italába, vagy a saját kétségei, feszültsége zavarták össze érzékeit, hiszen mit is akart volna tőle a hosszúlábú szőke? Mintha feldúlná az értetlenség, menekvésként hajtja le a whiskey felét, alsó ajkára harapva hunyorít, míg már nem égeti a nyelvét, míg nem képes könnyel gyűlt tekintetét ismét rád emelni. Oldalra billentett fejjel fürkészi vonásaid. Ellöki magát, pohara a pulton koppan, könyökeit két oldalon mellette támasztja le. Összefűzött ujjaira fekteti állát. - És neked nem lesz bajod belőle? Nem szívesen lennék a terhedre.
Az ismerős ismeretlen könyörtelenül terül szét mellkasában. Hirtelen jön, hevesen, és amint távolodik, úgy halványul. Míg zár. Míg védelmet kreál. Majd ahogy feléd fordul újra, az érzés melege szétterül, megrémísztve mégis megnyugtatva. Nem normális ez, suttogja az agyában egy hang, azt sem tudod ki ez, azt sem tudod, honnan jön. A hang kitartóan magyaráz. De a Te hangod elnyomja. Mozgásod, finommá vált vonásod, mintha mindig is itt lettél volna. Kérdésre kérdéssel felelsz, élvezi, ahogy otthon érzed magad. Illesz oda. Nem a pult mögé. A helyére, mellé, elhessegeti a gondolatot.
- Whiskyt tisztán. - Egyelőre nem mozdul. Illatod feloszlott a levegőben, már nincs az orrában. A szantálfa illatosító a fába égett cigarettafüst birtoklón veszik vissza érzékeit. Szinte hiányolja, mint oly sok mindent. Nem tud hova tenni. Nem tud kizárni. Kezeit zsebébe csúsztatja, cargo nadrágjának magas dereka apró vörös csíkot hagyott a bőrén. A Doc Martens bár kényelmes, lassan leszakítja a lábát. Órákba - úgy érzi, igazából alig egy percbe - telik mire elindul vissza, a pult elé, mintha ő lenne a vendég. Minden porcikádat magábba égette. Valahol a távolban a basszus átvált, a girl in red lüktetésére moccan lába. - Jó áll neked a bár. -
Jól állna neked ő is.
Keze újra a pohár falán pihen. - Láttad ki elől kellett elrejtselek? - A fekete tincsek a füle mögött pihennek, pillantásába halvány aggodalom költözik. A segítségét kérted. Ismét. Magadhoz láncoltad, pedig három napba telt kivernie a fejéből szőke hajtincseidet. Vár. Válaszra, mozdulatra, jelre, hogy megéri.. Mélyen beszívja illatod újra, szinte babonázza. - Van egy vendégszoba az emeleten. - Hangjába jóval kevesebb erő jut, mint amennyit erre az egy mondatra szánt. Ajkaihoz emeli a poharat, szemeit egy pillanatra se véve e rólad míg kortyol. Ő látta ki elől menekültél. Az összes hátsó szándék, összes igézés, az összes vágy háttérbe szorításával süti le a szemét, összeszorítva egy pillanatra. - Itt kellene maradnod ma estére.
Elküldésének ideje -- Szomb. Júl. 25, 2020 6:00 pm
Will you take her home
And tell her she'll be fine?
A szemét forgatná, elhúzná a száját és megvonná a vállát, mint valami túlfejlett, túlkoros, mégis velejéig elkényeztetett, éretlen pubertás, akinek semmi szüksége a bölcsességeidre, mert egyébként nyilván jobban tudja, de minimum ő ne tudná? Csakhogy amikor kiszabadul Joanne tömegvonzásából, és megszűnik a késztetés, hogy felé sodródjon, hogy keresse a verbális konfliktus lehetőségét – a szemét mégsem kaparhatja ki –, hogy a megkeserített kamaszkorából elővonszolja hisztis-dacos kamaszt, akkor óvatosabbá válik a mimikája, finomabbá a mozdulatai, könnyebbé a lelke, hát az elutasítás legkisebb jele nélkül, jóformán egyetértőn biggyeszti le az ajkait. Íriszeinek akvamarinból hasított tükrét belakják a vonásaid, tagjaiból megkönnyebbülés olvasztja ki a rettegést. Mintha legjobb barátja volnál, mintha bízhatna benned. Noha alig ismer, talán akkorát nem is téved, elvégre itt ki mástól is kérhetne segítséget?
A bátyjától, aki azt sem tudja, hogy megérkezett?
Aztán persze te is elhagyod. A hangsúlyba kapaszkodna, a sóhajodba, a tekintetedbe, ami olvadt csokoládéként melegíti a teste helyett a lelkét, de csak ott marad a pult mögött, egyedül, ujjai a pohárra siklanak, mert valamit muszáj csinálnia – még ott időzik az üvegen érintésed emléke, hát ott tartja a bőrét, nehogy kihűljön, mint a körülötte, illatod híján hirtelen hidegnek és idegennek érzett levegő –, és bár egészen addig figyel, míg elérsz az ajtóig, aztán csak elfordítja a fejét, csak keresi a lehetőséget, ha menekülni volna kénytelen, mert az furcsa, megmagyarázhatatlan otthonosság, ami meglepte a közeledben melléd szegődött inkább. Fázósan fonja össze maga előtt karjait, mintha az adrenalin már nem fűtené, fenekét a munkalapnak támasztja, és lábszára magasságában keresztezi rövidke ruhájától szabadon hagyott lábait.
Csak akkor kap pillantása ismét feléd, amikor a zár kattanása a csendbe mar. Ajkai zavartan nyílnak el, mert valószínűleg vissza kellene mennie a hotelbe, mert valószínűleg akarnak tőle valamit, valakik, és valószínűleg meg kellene köszönnie a segítséget, és továbbállni a veszély elmúltával, kifogásokat keresni, valószínűleg -
Szétfonja karjait, tenyereit csípője mellett simítja a támaszul választott élre, és lesüti tekintetét, mielőtt zavart mosollyal lesne fel ismét, hogy kérdéssel válaszolja meg a kérdésed. - Neked mit adhatok? - Elvégre ő áll a pult mögött, te nyolc méterre vagy tőle, és még véletlenül sem fordítva.
A basszus lüktető nehézsége gondosan remegtette minden porcikáját, az előtte könyöklő vörös pálcika ritmusra dobálja a haját, ahogy hátravetett fejjel próbál nevetni valami, amit abszolút nem viccnek szánt. A negyedik felespohár is kiürül, a vöröske már alig bírja tartani a szemét, de nem tágít. Pillát reptet, hajad dobál. Mintha várna valamire. Nem bánta, hogy be kellett állnia. Nem bánta, hogy entitled gazdagoknak kellett felszolgálnia a legdrágább whiskyt amit csak lehetett nagy mennyiségben árulni, de azt bánta, hogy a resting bitch face megmukkant mára és nem foglalta el az arcát teljesen.
Ő maradt majdnem utoljára. Hazaküldött mindenkit, lassan a bár is kiürül végre, a vörös is csak csinos fenekének nyomát hagyta a széken, meg talán valamelyik szalvétán a telefonszámát gurba írással. Oda se figyelve sepri a szemétbe. Talán ha szőke lett volna, és kevésbé részeg. Ujjai hajába túrnak, füle mögé száműzve a frissen mosott tincseket. a zárva tábla is előkerült a pult alól, két napig ki se nyit, úgy vágyik puha fehér ágyneműje ölelésére, hogy úgy hasonlat se jut eszébe.
De a huzat illatot hoz. A huzat magában még nem lenne érdekes, hiszen lépnek le az emberek, az ismerős illat, és a meglebbenő ismerős szőke lófarok viszont annál inkáb nem kelt jó benyomást. FIgyel téged. Követi a mozdulatod, amivel könnyedén nyitod ki a bárpult ajtaját, futólag felméri a cédább szőkeség alakját behúzni z ajtót.
Végigmér.
Mélyen, tüzetesen, észrevétlenül szívva be illatod, örökre agyába égetve. - Ha egyedül indulsz az éjszakába, veszélyek jöhetnek szembe. - Megvonná a vállát. Elfordulna. De tekinteted, szemeid kéksége nem engedi. Felsóhajt. Kezei elengedik a poharat, léptei távolodnak, míg bezárja az utolsó ember után is az ajtót. A kulcs hangos kattanással jelzi, már nincs baj, már veszély nem érhet. Majd az ajtónak dől. Újra végigmér.
- Kérsz valamit inni? - Mintha nem te állnál a pult mögött és ő lenne nyolc méterre tőle hanem fordítva. .
Magasan rögzített, szoros lófarokba köti a haját. Egy szabadon hagyott hamvasszőke tincset teker köré, úgy rejti el a vékony, fekete gumit. Oldalra billentett fejjel, hosszan fürkészi saját vonásait – téged keres bennük, újra, meg újra, pedig jobban nem is igyekezhetett volna, hogy megváltoztassa a külsejét: eredendően hullámos fürtjeit egyenesre sütötte, mandulavágású szemét macskásra sminkelte, és magasan záródó, sötétkék ruhát választott, hogy soványságotok okán kiugró kulcscsontját eltakarja –, aztán úgy mered a telefonja kijelzőjére, mintha nem lenne biztos a tervében, mintha az a kibaszott erő, ami mindeddig olyan állandóan, vehemensen húzta, vonta, űzte feléd, a távolság csökkentével átfordult volna, hogy úgy lökje el, miként a mágnes azonos pólusai – micsoda páratlan hasonlat! - taszítják egymást. Elmentette a címed, azt a címet, amit apából csalt ki indulás előtt, és amit az albérleted címének gondolt – teljes joggal, és az utcakép alapján aligha tévedett –, ahova végül, terveivel ellentétesen, mégsem látogatott el. Még. Tele volt kérdéssel, tele volt szemrehányással, tele volt haraggal és megbocsájtással, s noha hónapok óta tervezte a látogatást, még mindig nem érezte elég kiforrottnak a lecseszős beszédét, sőt, igazság szerint abban sem volt biztos, hogy valóban szükséges-e rád borítania keserűségét, vagy úgyis mindegy, hiszen évek hallgatása – a duzzogás egyértelmű jele – után nyilván tisztában vagy vele.
Joanne nem kérdezte, hova készül – sejthette, hogy nem a mai estét választja a mostoha-anya-lánya kapcsolat elmélyítésére –, elég elfoglaltnak is tűnt a késői óra ellenére, hát dobott neki egy színtelen, reflex-csókot az ajtóból, majd magára hagyta a luxustól illatozó hotelszobában.
Egészen addig nem gondolta, hogy ez egy borzalmas ötlet volt, amíg a hosszú lábú szőke azon a túl sötét, túl fülledt, túl sok villogással, túl sok testtel zsúfolt szórakozóhelyen - egészen pontosan annak a mosdójában – fel nem ajánlotta a segítségét, amikor vizes tenyerét a tarkójára simította, mert lüktetett a feje, felfordult a gyomra a az olcsó piától, és eszébe jutott, hogy milyen szar volt kamaszként a barátai mosdójában könnyezve okádni ki a szülők szekrényéből csent hatvannégy éves Macallan whiskeyt, Armand de Brignac Midas pezsgőt. Hiába vehettek volna az árukból egy-két luxusautót, visszafelé nem nyújtottak kellemesebb élményt, mint az az ócska, vizezett lötty, amiből vagy öt felessel leküldött az elmúlt egy órában. Nézzük el neki, bátorságot gyűjtött. Igen, akkor is, amikor valójában már teljesen félretette a meglepetéslátogatás ötletét. Majd holnap. Vagy holnapután. Igen, holnap biztosan nem lesz elég erős hozzá. Holnapután talán elmegy várost nézni, igen, az jó lesz. Óh, cseszd meg, Titan!
Egészen addig nem volt benne teljesen biztos, hogy ez egy borzalmas ötlet, amíg meg nem csapta az a hosszú lábú szőkével kapcsolatos furcsa megérzés – kedvesnek találta, noha ahhoz alapvetően sem volt elég naiv, hogy idegenektől önzetlen kedvességet feltételezzen –, amíg zavartan, kissé kábán meg nem köszönte a figyelmességét, hogy aztán kimeneküljön az utcára, a friss levegőre, a nyüzsgő, ismeretlen, eleven belvárosba. Ha kérdezik, képtelen lett volna megindokolni, nem ez volt az első furcsaság az elmúlt két évben, s bár elég tájékozottnak vallotta magát természetfeletti ügyben – már amennyire személyes tapasztalat nélkül az internet segítségével tájékozott lehet valaki –, nem tulajdonított nekik nagy jelentőséget, betudta ezeket elméje játékának. Pedig talán nem ártott volna kicsit jobban odafigyelnie.
Még mindig a hátán érzi a tekintetét. Kétszer fordult vissza, de túl sokan lézengenek a járdán ahhoz, hogy avatatlan, futólag hátrakapó figyelme kiszúrhassa, pedig még néhány sarokkal később is a hátán érzi a tekintetét. Hirtelen ötlettől vezérelve tér ki jobbra, s löki be az első útjába eső bár ajtaját. Még vállát súrolja a huzat, tudatából mégis múló megkönnyebbülés söpri ki az aggodalmat, amint észrevesz. Nem időz soká, eltévedt turistához képest kifejezetten határozottan, céltudatosan sétál a pulthoz, és nem gondolkodik egy percig sem, hogy megkerülje-e. Mit veszíthet? Legfeljebb elküldöd a picsába. Alig lépésnyire csökkenti a távolságot. - Azt hiszem, szükségem lenne egy kis segítségre. Ismét. - Jóformán csak suttogja a szavakat. Vihar-kékre sötétült íriszeiben aggodalom vibrál, ahogy az ajtó és közted váltogatja pillantását. Vajon képes lennél elküldeni a picsába?
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
