Trish & Benedict

It is the time to revenge

A szükség törvényt bont - szokás mondani. Már nem is emlékeztem, mikor kezdett el foglalkoztatni az a gondolat, hogy elraboljam ezt a boszorkányt. És hogy mégis mit vártam ettől az akciótól... valójában csak reménykedtem abban, hogy tényleg annyit ad a rendszernek, amennyiről Balthazar információi szóltak. Nagy arculcsapásnak élném meg, ha ezek után Bastien továbbra is száz százalékosan tudna teljesíteni. És amúgy is, megérdemel egy méretes agyf*szt. Mind nyerünk. Én is, Balthazar is, mert bizonyíthatja, hogy Bastien mit sem ér a boszorkánya nélkül.
- Pedig elég alárendeltnek tűnsz ebben a... kapcsolatban - mondtam neki, mikor közölte, hogy a főnöke valójában nem is a főnöke. Akkor mégis micsoda? Nehezen tudtam elhinni róla, hogy  Bastien csak úgy félredobja az állandó dominanciáját. - Szóval az egyedüli, ami miatt itt vagy, az a nem-főnököd - biccentettem végül, habár addigra ez már nem volt túl nagy titok. - Igazán sajnálom, hogy te vagy az egyetlen bevethető fegyver ellene - mondtam, habár talán nem tűntem túl őszintének. Lehet, hogy azért, mert amúgy nem sajnáltam. És nem bántam meg. Ezeken már túl vagyok. Minden döntésünk áldozatokkal jár. Ő most éppen erre a szerepre kényszerült. Ez van. Mondhatni, ezt osztotta az élet.
Megvontam a vállamat. A csendkirály nem sokáig tartott, én pedig - mivel a mágiája a lehető megmélyebbre volt ásva - nyugodtan sétáltam át a nappalim másik felébe, hogy onnan figyeljem. - Semmit. Itt maradsz. Ennyi. Azt hiszem, minden mást elintéz a nem-főnököd - billent oldalra a fejem, majd elvigyorodtam. Káoszra számítottam. - Egyébként van két elbűvölő boszorkány a kúriámban. Ők csinálták azt a csinos nyakláncot - böktem a nyaka irányába, majd felsóhajtottam. - Bár a helyedben nem próbálnék alkudozni velük. Eléggé... harapósak tudnak lenni - tettem még hozzá, majd az emelet felé intettem. - Nem vagy rabszolga. Szabadon járkálhatsz, a kúrián belül oda mész, ahová akarsz. Egészen addig, míg meg nem próbálsz szökni. Arra az esetre akad egy nem túl kényelmes, mindenféle komfortot mellőző pincehelyiség. Ha nem élnél ezzel a lehetőséggel, az emberem, aki vigyázni fog rád, megmutatja a szobádat. - Szinte már kiszáradt a torkom, annyit magyaráztam. - Addig maradsz itt, míg Monagham szét nem cseszi az életét. Ha tényleg olyan szerepet töltesz be az életében, mint ahogy azt mondják... talán nem tart majd sokáig.  

Szerettem volna a falhoz csapni, egyetlen intéssel kitörni a nyakát, vagy legalább félreseperni az utamból, ha már vámpír létére volt mersze kikezdeni éppen velem! De nyakamra illesztett ékszertől elvesztettem mindent, ami igazán hatalmassá és erőssé tett. Gyűlöltem ezt az érzést, mert arra emlékeztetett, mielőtt Bastiennel összeálltunk volna, akkor voltam ilyen gyenge és sebezhető mindenki szemében, és ha valami, hát védtelen utáltam a legjobban lenni.

- A főnököm? - elnevettem magamat, aztán összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Komolyan ennyire nem volt képben kit mert elrabolni? - Ha jól sejtem, Bastien Monoghamről beszélsz, aki nem a főnököm - fogalmam sem volt, milyen pitiáner ügye volt a vámpíromnak ezzel az alakkal, de nem is különösebben érdekelt. Valószínűnek tartottam, hogy a koalícióban volt valamiféle rivalizálás, amit ezek szerint az előttem álló férfi kicsit túl komolyan vett. Csak szabaduljak meg ettől az elcseszett nyaklánctól!

A tekintetemet körbehordoztam a szobán, és úgy döntöttem nem leszek hajlandó foglalkozni az elrablómmal, ha tetszik majd neki, ha nem. Egészen addig működött is ez az elhatározás, amíg be nem mutatkozott. A név hallatán rájöttem, miért ismerős számomra a férfi, s döbbenten ismételtem vissza a vezetéknevét: - Thornton - valószínűleg ez megelégedésére szolgált, még ha feltehetőleg nem is ugyanarról beszéltünk éppen. Eszembe jutott az utolsó beszélgetésem Wenával, amikor arról beszélt, Wyatt életemben volt… az ő vezetékneve volt éppen ugyanez, mégsem ezen a néven mutatkozott be most, pedig a barátnőm emlékeimben ezt az arcot láttam. Gyengén megráztam a fejemet, nem egészen értettem mi történik éppen. - Feltételezem nem szükséges bemutatkoznom - a meglepettségem ellenére is epésen szólt a hangom. - És most mégis mit tervezel, Benedict? - kérdeztem aztán, ha már ilyen őszintén felvállalta, hogy kicsoda és mit akart, hátha egészen közlénynek bizonyul majd.



273 szó. cause it don't matter how many times we go 'round bear me no witness.
coded by JC

Trish & Benedict ‒

tick tock, tick tock, witch

 Nehezen tudtam volna meghatározni azt, hogy mikor kezdtem el tervezgetni ezt az elrablást. Az, hogy Bastien állandó jelleggel a nyomomban loholt, próbálva megtalálni a gyenge pontomat, arra sarkallt, hogy nem maradhattam el mögötte. Muszáj volt behoznom azt a két lépésnyi hátrányt, arról nem is beszélve, hogy talán nem is gondolta, milyen bosszúvágy lobogott bennem. Engem kipécézett magának valami megmagyarázhatlan apropónak köszönhetően, Lenore-t pedig a kegyeibe fogadta. Nem voltam irigy, nem éltem ilyesmivel. De nekem kellett volna ott tartanom ebben a városban. Még a gondolattól is dühös lettem, de jól lepleztem.
- Hm - gondolkodtam el, majd annak ellenére, hogy a tekintetével majdnem kivégzett, továbbra is őriztem a mosolyomat. Még szokatlan volt a helyzet. Az elrablásokat általában nem én intéztem, meghagytam a piti kis bűnözőimnek. Talán ideje lesz belerázódni, ki tudja, mit fog még itt megkövetelni a helyzet. Annyi biztos, hogy kezdett minden drasztikussá válni. - Nagyon egyszerű. Az őrületbe akarom kergetni a... főnököd - ejtettem ki gunyorosan a szavakat, ám ez sokkal inkább Bastien miatt volt, semmint miatta.
Lassan összesimítottam a két tenyeremet, mintha gondolkodnék valamin, de valójában minden, amire szükségem van, már adott. Ő volt az egyedüli hiányzó puzzle-darab. - A nevem Benedict Thornton - mondtam, habár eddig is tudtam, hogy nyílt kártyákkal fogok játszani vele. A boszorkányaim bebiztosították, hogy ne találják meg olyan könnyen. Hadd egye meg a fene azt a beképzelt mamlaszt. - Elkeseredem, ha nem hallottál még rólam - biggyesztettem le ajkaim szélét, de csupán pár másodperc erejéig. Annál jobban élveztem a helyzetet, mintsem hogy szomorkodjak a kellős közepén.    

Nem értettem mi történt, a pánik megbénított hosszú percekre, így elszalasztottam az utolsó pillanatot is, hogy segítségért kiáltsak. Az erőm nem működött, hiába küzdöttem, hiába próbáltam eltaszítani az idegent, semmi hatása nem volt, s nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, ezért a csinos kis nyaklánc a felelős, amely pántként szorult a nyakamra. Bárki is készítette ezt a számomra, ugyanolyan véget fog majd érni, mint a vámpír, aki úgy döntött, elragad engem. A puszta kezemmel fogom elpusztítani a férfit, még akkor is, ha Bastien segítséget kínál majd ebben a kérdésben.  

Tehetetlennek bizonyultam, ahogyan elrángatott az erdő széléről, s akkor is, amikor már egy hatalmas ház küszöbét léptük át. A férfi ujjaim még mindig számra tapadtak, és hiába rúgkapáltam, haraptam és ütöttem, nem sokat ért mindez egy vámpírral szemben… Nem is igazán vártam ezt, inkább csak nem akartam megkönnyíteni a dolgát, ha már az elrablásomra vetemedett, ráadásul nagyon is tervezett módon. Az én, és a hozzám hasonló néhány ősi boszorkányt nagyon nehéz volt egyszerűen elnyomni, így kétségtelenül komoly dicséret illette azt a varázshasználót, aki képes volt elkészíteni az ékszert, mellyel a férfi képes volt elkapni.

Ahogy elengedett és szinte cinikusan közölte, muszáj volt ilyen drasztikus módszerhez folyamodnia, gúnyosan elnevettem magamat. A tekintetem szikrázott, éreztem az ujjaim hegyén bizseregni a mágiát, amely szeretett volna belőlem kitörni, de teljesen tehetetlen voltam, amíg azt a nyakláncot le nem szedtem. Ebben az egyetlen jó hír az volt a számomra, hogy az ékszer nem elnyelte, csak elnyomta a varázserőmet.

– És mégis mit akarsz tőlem, hogy ennyire fontos volt a látogatásom? – dühösen köptem csupán a szavakat, a férfi tekintetébe fúrtam az enyémet. Az utolsó szót gúnyos éllel nyomtam meg. Ismerősnek tűnt valahonnan a vámpír, most hogy megfigyeltem a vonásait, de nem tudtam, hogy honnan és miért, mert abban biztos voltam, nem találkoztam és nem is beszéltem vele korábban.



301 szó. cause it don't matter how many times we go 'round bear me no witness.
coded by JC

Trish & Benedict ‒

tick tock, tick tock, witch

 Gondosan előkészíttettem mindent Isabella-val. Bár tény, hogy rengeteg energiát kiölt belőle az ékszer elkészítése, ennek ellenére végig úgy állt mellettem, mint akinek meg sem kottyant. Talán túl jó színész az a lány, de megpróbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy egy esetleges legyengülés után is biztonságos legyen számára a birtok. Főleg most, hogy egy újabb vendég fogja a társaságunkat élvezni... egy ideig.
Beléptem a tágas bejárati ajtón. A kezem még mindig szorosan a szája elé tapadt, habár nem egyszer próbált meg a fogaival utat törni annak, hogy elengedjem. Persze ezt leshette. Nem egy harapással fog kihozni a sodromból, főleg nem azzal éri a fájdalomküszöbömet.
- Szóval - törtem meg a csendet, miután engedtem, hogy végre megálljon a két lábán, a tenyeremmel pedig elengedtem ajkait. Szinte vártam, hogy mikor kezd el ordítozni. Persze próbálkozni szabad. Kint nem hallja senki az üvöltözést, benn pedig nem érdekel senkit. A saját dolgát nehezíti meg. - Sajnálom, hogy a meghívót ilyen drasztikus módszerre kellett cserélnem. De azt hiszem, ha hívtalak volna, saját magadtól nem jöttél volna el hozzám - billent oldalra a fejem, ellépve előle. Kíváncsi voltam, most mivel fog próbálkozni. Bár, amíg az a nyaklánc rajta van, a mágikus trükkjei semmit nem érnek. És azt hiszem, Isabella gondoskodott arról, hogy ő maga ne tudja levenni saját magáról... talán ahhoz is valami mágikus kulcs kell.