Emlékszem még azokra a bizonyos időkre, amikor még gyerek voltam és a varázserőmet használtam bizonyos dolgok megszerzésére, emlékszem milyen érzés volt nagyon vágyni a fagylaltra vacsora előtt, szinte látom is anyát magam előtt, ahogyan a haját kontyba tűzi, hogy a sütőből vehesse elő a készre sütött báránybordákat, látom, ahogyan felsóhajt, ahogyan a válla megereszkedik, amiért már vagy huszadjára kell elmondania, hogy vacsora alatt nincsen semmilyen édesség. Emlékszem arra is, hogy milyen dühös lettem, hogy a nevét kiáltottam, anya meg a hangtónusom változásán felbőszülve felém kapta a tekintetét, és nem kellett több, elég volt az a kósza pillanat ahhoz, hogy azt kívánjam, bár csak ehetnék egy kis fagylaltot. Emlékszem, hogy anya mennyire meglepődött, amikor azt mondta, hogy ott van a mélyhűtőben, nagyokat és értetleneket pislogott, azt hiszem egyikünk sem értette igazán akkor még a dolgot. Persze anya akkor megesketett, hogy soha többé nem csinálom ezt rajt, és én a hátam mögött összefont ujjakkal meg is ígértem neki, aztán mégis megannyiszor megtettem még. Most persze rosszabbul érzem magamat, hogy rajtad kísérletezem, még akkor is, ha igazán te kértél. Kicsit anyára emlékeztetsz, ahogyan meglepődsz.

Nem mondanám kellemes érzésnek, azt, ahogyan bemutatod, ahogyan a bőröm alá hatolsz, egyenesen a fejembe, sőt, testidegen, mintha parazitaként hatolnál az elmém mélységébe. Hirtelen úgy érzem, hogy egyszerre tudsz rólam mindent és vajmi keveset, gyanítom, hogyha tapasztalt lennél a képességedben, már a fejemet markolva ordítanám, hogy tűnj innen, így viszont csak kelletlenül és nagyon kellemetlenül adom át magam neked, hogy tégy amit jónak látsz. Az agyam vészesen tiltakozik ellened így egy ponton túl már nem tudom megtenni néma kéréseidet. - Trish ez igazán borzasztó élmény volt, olyan volt, mint azokban az ijesztő sci-fi filmekben, amikor apró baktériumok és lények másznak az emberbe a szájon meg az orrlyukon keresztül. - Ráz ki hirtelen a hideg. - Persze ezzel most nem azt akarom mondani, hogy te valamilyen parazita lennél!! - Teszem hozzá sietősen.

- Oké, nálad. És persze. Nyolckor? Vagy az nagyon korán van? -Az izgatottságom valahogyan nagyobb, mint a korán kelés felé táplált ellenszenvem, meg hát rémesen izgatott is vagyok azzal kapcsolatban, hogy megbízol bennem és titkos utakra viszel - oké, egyelőre csak egyre, de ez is elég menőnek és (remélem veszélyesnek) hangzik - fontosnak érzem magamat és nagyon is bennfentesnek, ha lehetne rögtön el is újságolnám Albertnek, csakhogy nem lehet és ettől azért egy kicsit mégis csak elszomorodom. - Köszi a mait, és akkor találkozzuk kedd reggel! - Lépek oda, hogy sietősen puszival köszönjek mielőtt az ajtóból még egyszer visszaintve itt nem hagynálak.

Nem az a típus vagyok, aki hamar pánikba esik, vagy idejekorán riad vissza dolgoktól, úgyhogy igazán nem is gondolkozom azon, hogy meg kellene-e próbálnunk ezt az egészet, még akkor sem, hogyha egy csomó fenntartásom van vele kapcsolatban és még annál is több kérdésem. Ez az egész egy nagyon is izgalmas dolog és legalább napokat tudnék eltölteni azzal, hogy erről kérdezgesselek és okfejtéseket gyártsak illetve osszak meg veled azzal kapcsolatban, hogy mit gondolok az egyének mágiájáról, hogy miként képesek eggyé olvadni, hogyan tudnak hozzá nyúlni, milyen fizikai és mentális jelenségei vannak a hiányának, meg úgy általánosságban bármiről, amit már minimum egyszer hallottam az életemben, csakhogy akkor, amikor a coven erről tartott előadást, engem sokkal jobban érdekeltek bizonyos más dolgok.

Úgyhogy csak a kezedért nyúlok, a tekintetem a tiedbe fúrom és hagyom, hogy a varázslat megtörténjen, hogy az elménk egy ponton tökéletes kapcsolatot alakítson át, így adva át nekem a lehetőséget, hogy helyetted uralhassam mind a gondolataidat, mind pedig a tetteidet. A tekintetem persze automatikusan fordulna a zajforrás felé -esetünkbe ugye a víz a poharakban- de visszafogom magamat még éppen időben ahhoz, hogy ne kapjam el a pillantásom rólad és ne törjön meg a kapcsolat, de aztán te olyan hirtelen rántod vissza a kezedet, hogy én csak meglepődötten vonom föl a szemöldökömet, némán kérdezlek, hogy mit rontottam el, az agyam lázasan kutakodik hibák iránt: ugye nem okoztam fájdalmat, ugye nem hatoltam túlságosan az elméd mélyére? Még persze vagy ezer kérdés fogalmazódik meg bennem, de csak arra vagyok képes, hogy meglepődötten bámuljalak amiért a lábaidon sétálsz el a kitöltött frissítőért. Ez teljesen szokatlan tőled. Némán veszem csak át, bűnbánó tekintettel, aztán gyorsan bele is kortyolok, hogy mielőtt kérdéseket tehetnék föl leöblíthessem a szomjúságom.

Persze te választ adsz előbb, bennem meg fény gyúl, hogy miért is viselkedhettél hirtelen ennyire másképpen, úgyhogy csak újból rád villantok egy bűnbánó mosolyt mielőtt megszólalnék. - Köszi, és hát... sajnálom, hogy rád is kihatott. Tudod a varázserőm és én nem igazán vagyunk egy hullámhosszon már egy ideje, de azt hiszem én már megszoktam, hogy ilyen. - Úgy rántom meg a vállamat, mintha semmiség lenne, hogy a varázserőm egy ilyen nagy maszlag, holott mindketten tudjuk, hogy ez mindenhogy van, csak rendben nincsen. Rád pillantok elég hálásan, hogy hagyod nekem mindezt, te pedig pont ekkor fogod meg a kezemet, a tekintetünk meg találkozik, és elfog az a nagyon furcsa érzés, hogy én szeretnék csinálni valamit, és hiába szeretnék rólad más felé nézi, afelé, amit csinálni szeretnék a tekinteted magához láncol. Az agyam pánikolni kezd, mert igazából nem is akarom ezt csinálni és az egész olyan borzalmasan idegen és hideg érzés, mintha az agyamba másztak volna. Persze megteszem amit kérsz, csakhogy aztán összedörzsölöm a kezeimet, mielőtt elhúznám a számat és idegesen nevetősbe kezdeném. - Hááááát őszinte leszek és... borzalmas, idegen és hideg érzés volt. - Ki is ráz a hideg ahogyan újból belegondolok, de aztán elmosolyodom. - Olyan nyugodt és könnyen áramló a varázserőd, hogy egyszerűen nem tudom nem észrevenni, hogy nem az énén módszerem működik. Az egész olyan békés és csendes, és ha az agyam nem akarna ellene küzdeni, akkor biztosan nagyon békésnek és izgalmasnak tartanám, de így csak arra tudok gondolni, mármint nem direkt, hanem az agyam csinálja, hogy vajon most minden amit csinálok az a saját döntésem, vagy sem. Azt hiszem sosem akarom, hogy újra ezt csinálják velem, olyan nagyon idegen. - Fintorodom el, ennek ellenére egészen lelkesen magyarázok. Mi lenne, ha mégis csinálnánk? Akkor simán megtanulhatnám kizárni is.

Apróságokra rávenni másokat egyébként tényleg baromi egyszerű, téged meg pláne, főleg, hogy hagyod magad, igazán nagyon gondolnom sem kell rá, csak megteszed. Tükörként utánozod le az apró mozdulataimat, igazán talán fel sem tűnik neked, de engem rettentően szórakoztat, azt hiszem az egyik felét a mozdulatsornak sosem csinálnád, idegennek hat a mozdulat, ahogyan az orrod dörgölöd. Egyébként órákig el tudnám magamat szórakoztatni ezzel azt hiszem, hogy finom mozdulatokra veszlek rá, olyanokra, amit magadtól is megtennél. Helyette viszont az ablakot szemelem ki magamnak, elképzellek ahogyan felállsz, odalépsz, finom csuklómozdulattal behúzod, a kilincsre kulcsolod az ujjaid miközben lenyomod, és egyébként gyönyör mozdulatsor lett volna, csak hát persze te szinte sosem csinálsz semmit szabad kézzel. Ezt persze sosem fogom megérteni, szerintem van benne valami felüdítő, ha az ember önszántából, a két kezével tesz dolgokat, de mondjuk ezzel te tuti nem értenél egyet, úgyhogy fel sem vetem.

- Egyébként ezt például sosem próbáltam még. Mármint, hogy rávegyek valakit, hogy varázslattal vigyen véghez valamit, mert habár a te esetedben ez lenne a kézenfekvő, mégis csak idegen érzés lenne nem? Mármint tudod én mindig is úgy képzeltem, hogy a varázslat mindenkiből máshogyan tör elő, máshogy nyúl hozzá, mint egyfajta ujjlenyomat. És, ha én arra akarlak rávenni, hogy te varázsolj, akkor azt úgy fogom csinálni, ahogyan én csinálnám, és ha te nem úgy csinálod, ahogyan én akkor rögtön ráébredsz, hogy valaki irányít, és a tudatalattid majd pánikba esik. - Elég kíváncsian nézlek, mert hát tudod erre elég kíváncsi is vagyok. Mármint a varászlat mindig egy rizikófaktor, valószínűleg ezért is szeretem a legtöbb dolgot nélküle megoldani, hogy véletlenül se lehessen visszakövetni.- De egyébként kipróbálhatjuk, és mondjuk.. próbáljuk is ki. Legalább visszajelzést adhatsz, hogy mit érzel, hogy tényleg másképpen működik-e bennünk a varázslat, vagy sem. - Vigyorodom el egészen.

Sietősen körbepillantok az irodában, a tekintetem megakad persze egy üvegen, valószínűleg félig tudatos döntés, most, hogy jobban belegondolok egészen szomjasnak érzem magamat. Aztán visszapillantok rád, a tekintetünk meg összekapcsolódik, és hát mivel figyelmeztettelek, vagy hát igazából tudod, hogy mi fog történni, így nem is biztos, hogy sikerülni fog. A cél érdekében persze a kezedért nyúlok, a tenyeremet finoman fektetem csak rá a kézfejedre, aztán elmosolyodom, nyugtatóan meg kicsit bátorítva is téged, mintha lenne rá bármi szükséged. Aztán csak elképzelem, ahogyan az üveg megemelkedik a poharakba pedig egyenlő arányban folyik szét a folyadék. Ezzel az egésszel alapvetően a legnagyobb probléma csak az lehet, hogy én számodra ismeretlen okokból ugyan, de borzalmasan csoportosítom a varászerőm energiáit, káoszként ömlik bennem minden pillanatban, és mivel most kvázi úgy varázsolsz, ahogyan én akarom, valószínűleg benned is így történik. Ez persze számomra sosem volt feltűnő, én leginkább megtanultam élni vele, de neked biztosan borzalmasan kényelmetlen.

Rád nézek hatalmas szemekkel miközben beszélsz, és tudod, baromira hálás vagyok, hogy olyasvalakitől tanulhatok, mint te. Azt hiszem, ha nem ajánlod föl, hogy mentorálsz, már réges-régen valamelyik újság címlapján lenne a fejem, amiért felrobbantottam a Theodore Roosevelt hidat, vagy éppenséggel valamelyik plázát, viszont általad és az olyan nagyon gyűlölt tollröptetés által egészen megtanultam a helyén kezelni ezt az egészet. Persze nem mondanám azt, hogy tökéletesen megy, azért vannak fennakadásaim, és ha hirtelen kell reagálnom, vagy hirtelen válok dühössé vagy frusztrálttá, akkor egyszerűen nem tudom kellőképpen kordában tartani a képességeimet. Gyakorlom persze, rendesen szoktam otthon jógázni - persze csak titokban!! -, hogy megtaláljam a belső zenemet, ami majd megtanít a tökéletes egyensúly elérésére. Mondjuk nem utolsó sorban lehet, hogy jól esne valahol csak kieresztenem ezt a bennem lévő feszültséget.

Bólogatok párat miközben hallgatlak, helyeslően leginkább, hiszen ezeknek az ismereteknek a tudatában voltam mindig is, de ez az egész pont olyan, mint egy baromi nehéz matekfeladat: elméletben tudod, hogy melyik lépés után mi következik, hogy az egyenletet hogyan kell helyesen rendezni, de a gyakorlatban biztosan nem fog egyenlőség kialakulni. Pont így megy ez ennél az egész akaratátvitelnél is. Elméletben tudom, hogy miket kell kerülni, hogy hogyan tudsz a legfeltünésmentesebben irányítani valakit, de a gyakorlatban rendszerint elrontom valami nagyon basic hibával. Erről mondjuk egész sokat tudnék mesélni, de hát ugye nem ez volt  a kérdésed, szóval igazából inkább csak hallgatok meg bólogatok serényen.

Aztán azért elég izgalmas ajánlatot teszel, először a szemöldököm fel is szalad a magasba, izgatottan nyalok végig az alsó ajkamon, szinte már hitetlenkedve, hogy ilyen mértékű irányítást adsz a kezembe, de aztán meg is illetődöm miatta, hiszen ez azt jelenti, hogy totálisan megbízol bennem, elvégre nem ismerheted a képességeim határát, nem tudhatod, hogy miket követtem már el, hogy mi volt a legmeredekebb, amit valakire ráerőltettem, de nem kell aggódnod, nem fogom kihasználni a helyzetet.

Az ajkamba harapva pillantok le a felém nyújtott kezedre, aztán csak egyszerűen és nagyon komiszan visszavezetem a tekintetem a tiedbe - és ugye emlékszel, hogy azt mondtam kell a szemkontaktus - a fejemet félrebiccentem, te is megteszed. Az ajkam mosolyra húzódik, a tied követi. A jobb kezemmel megdörgölöm az orromat, mire te is megteszed ugyan ezt, és én csak felnevetek, mire te velem nevetsz, aztán persze elpillantok rólad, hogy megszakítsam a köztünk lévő köteléket. Biztosan szükséges van körülbelül fél percre, hogy leessen, mire is vettelek rá, de ezek olyan apró gesztusok, olyan jelentéktelen másodpercek, hogy ha nem tudnád, hogy éppen irányítás alá vontalak, észre sem vennéd. - Tudod minél természetesebb dolgokra próbállak rávenni, neked annál nehezebb észrevenned, hogy még csak nem is mondtam semmi vicceset. - Pillantok vissza rád, a tekintetünk megint csak találkozik és tudod van ebben a pillantásban valami, amivel éppen arra próbállak rávenni, hogy csukd be az eddig nyitva hagyott ablakot.

Némán hallgatom a beszámolódat, a szemeimet egyenesen rád függesztem, megemésztek minden egyes szót, amit mondasz, átrágom magamban le is nyelem, de közben összeráncolom a szemöldökömet és csak próbálok olyan konzekvenciákat levonni, amik később majd segíthetnek eligazodni ebben az egészben, úgyhogy csak hümmögök egy sort, közben meg próbálok nem egy millió másik kérdést föltenni még, ami eszembe jutott a hosszú és velős magyarázatod után. Mármint nagyon jól elmondtad, nem arról van szó, inkább arról, hogy egyszerűen mindig, mindenről ezer másik kérdés jut eszembe. De ez a téma biztosan nem az a téma, amit ne érne rá máskor is megbeszélni,meg aztán különben is, a szavaid alapján nem úgy hangzik, mintha bárhogyan is rá lehetne készülni a látomásokra, akkor meg minek paráztassam magamat előre azon, hogy lesznek-e vagy sem, ha amúgy nem tudom, hogy ténylegesen valaha lesznek-e látomásaim.

Jobb is, hogy nem faggatlak tovább, mert aztán ki tudja, hogy mit szabad itt kérdeznem és mit nem, ki hallhat éppen minket és ki nem, meg aztán elérünk ahhoz a témához, hogy én miért titkolózom, és egy kicsit be is ránt, úgyhogy csak lesütöm a szemem,és a nadrágomon egy lyukat kezdek piszkálni az ujjammal, hogy ne kelljen rád néznem, és ne kelljen látnod rajtam, hogy ez az egész engem mennyire képes ellökni egy bizonyos irányba, egy olyan irányba, amibe nem kellene. Szóval veszek egy mély levegőt, közben meg próbálom megtalálni a lelki békémet, baromi nehéz, azt hozzá kell tennem, de aztán végül csak sikerül valami olyat találnom, amibe aztán bele tudok kapaszkodni, és kicsit megnyugtatóbb, mint arra gondolni, hogy mik történtek velem.

Szerencsére még kérdezgetni is elkezdesz, így hát nagyon egyszerű dolgom van, éppen csak megrázom a fejemet, hogy elűzzem a kéretlen és kellemetlen emlékeket, aztán rád bámulok elgondolkodva, még a mutatóujjammal is piszkálni kezdem az alsó ajkamat gondolkozás közben.
- Ha tudat alatt használtam, akkor arra hogy tudnék emlékezni? -Kérdezek vissza, kicsit játékosan, de nem kötözködve azért, aztán kedves mosolyt villantok mielőtt elkomolyodnék. - Amúgy nem tudom, egy ideje tudatosan nem használtam, amióta így minden csak ki akar belőlem robbanni, mert nem tudom, hogy mi lesz az eredménye, ha egy emberre csak ráöntöm azt, amit bennem van, de régebben, mielőtt Washingtonba jöttem, akkor azért sűrűbben használtam. - Például a gimnáziumban, vagy a moziban, vagy bárhol, ahol ezáltal megkönnyíthettem az életemet. Azt persze nem mondom, hogy nem voltak belőle sohasem gondjaim, de azért a legtöbbször mindig sikerült idejében elslisszolnom a helyszínről. - Egyébként a legtöbb ember nem fogadja olyan jól a dolgot, mármint, ha valami olyanra akarom őket rávenni, amit nagyon nem akarnak, akkor csak összezavarodnak, miután megteszik, és tudatában vannak azzal, hogy valami történt. Megpróbálnak megkeresni, kérdezősködnek és csak figyelmesebbé válnak, visszaidézik, hogy mi történt. Tudod még sosem tudtam úgy megtenni, hogy közben ne érjek máshoz, vagy ne legyen tökéletes szemkontakt közöttünk. Vannak olyanok is, akik tudatosan próbálnak védekezni, akik megpróbálnak küzdeni és ez elég bonyolult, mert minél jobban kell koncentrálnom, annál inkább megtalálható vagyok, és nem tudom, hogy szeretném-e, hogy akárki megtaláljon, amiért elvettem a szabad akaratát. Ez baromi kényes téma. - Húzom el a számat, az ölemben közben összefűzöm az ujjaimat és csak türelmesen várom, hogy értelmezni tudd ezt a hatalmas összevisszaságot.

A szabályokkal az az egyetlen egy bajom, hogy be kell tartani őket, és mint tudjuk, nem éppen a legjellemzőbb tulajdonságaim közé tartozik a korlátok között maradás, de azért úgy szusszanok föl, hogy ebből tudd, megadom magamat neked, meg az akaratodnak és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy többé ne tegyek emberi mozdulatokat, de azért ebben a szusszanásban benne van az is, hogy könnyű szerrel tudnék fellebbezni a szabályaid ellen, olyan érvekkel tudnék előállni, amik ténylegesen megállnák a helyüket, és úgy elő tudnám adni, hogy ne nagyon tudj belekötni, de azért valószínűleg végérvényesen nem hatna meg téged a beszédem, szóval inkább meg sem próbálkozom vele, helyette inkább csak elfintorodom. Egy csomó kérdésem lenne, buta, gyermeteg kérdések, mint például, hogy miért nem emelhetek föl kézzel valamit, ha vannak kezeim, de inkább nem is fárasztalak a hülyeségeimmel, mert a kérdéseim többsége inkább lenne kedvesen kötözködő jellegű, mintsem igazán nagyon információra éhes, úgyhogy ezeket is inkább megtartom magamnak. Nevetős mosollyal igyekszem elűzni a rakoncátlan tollacskát, de a tekintetemben ott van az a bizonyos, mondat, hogy: Bármit, csak a tollakat ne!

Mély töprengésbe kezdek a hullám alakú jellel és a kiválasztottakkal kapcsolatban, közben meg kibámulok az ablakon, hátha így nagyobb sikerrel járhatok, de igazából semmilyen kézzel fogható ötletem sincs arra, hogy a jelen kívül mi más lehet bennük közös. Mármint a céljukat tekintve. Lehet, hogy semmi, lehet, hogy az egyetlen dolog, ami ugyan az bennük, az a nyamvadt tetoválás és az életcéljuk, de ez túl spirituálisan hangzik ahhoz, hogy hangosan ki is mondjam, meg amúgy is éppen átáramoltatod belém ezt az egész látomásos dolgot, amitől valami nagyon furcsa érzés kerít hatalmába, és amitől majd tudom, hogy napokig nem fogok tudni szabadulni, mert egészen arra fogok gondolni, hogy mi van ha tényleg meghalsz. És a legborzasztóbb mégis csak az ebben, hogy még csak meg sem oszthatom mással, hanem magamban őrlődve kell megpróbálnom túljutni rajta.  Úgyhogy gyorsan rá is kérdezek egy-két dologra, kicsit türelmetlenül várva a választ, aztán meg a fal felé pillantva csak összevonom a szemöldökömet. Én azt hittem, hogy ezen az irodán elég komoly védő varázslatok ülnek, de igazad lehet furcsa lenne, ha nagyon titkolózósra fognád a figurát.

Csak némán hallgatok, nem szeretném fejtegetni ezt a kit ki akart megölni témát, mert sokkal több mindent tudnék hozzátenni, mint az várható lenne, úgyhogy csak lesütöm a pillantásomat zavaromban, meg egy kicsit bánatomban is, aztán meg vissza pillantok rád, ahogyan érzékelem, ahogyan valami megemelkedik. Összevont szemöldökkel figyelem a kirajzolódó szavakat, lassan és némán értelmezem, de mielőtt bólintanék, még rád pillantok, kutakodva, meg kicsit félve is. Ez az egész hirtelen sokkal gyomorszorítóbbá válik, mint amilyennek eddig tűnt, de én mindig is túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy visszatáncoljak, úgyhogy lelkes és határozott bólogatásokba kezdek, visszafojtva magamba az összes, kikívánkozó kérdésemet. Merthogy nagyon sok van. Miért megyünk, meddig leszünk ott, mit fogunk csinálni, fogunk-e harcolni? Mit mondjak Albertnek, miért titkolózunk, kitől félünk? Napokig tudnám faggatni, magamhoz képest mégis csenden maradok.

Hosszan hümmögök a látomásokról szóló bemutatásodra, és elgondolkozva túrok bele  a hajamba, mielőtt rád emelném a tekintetemet. - Ez nagyon megterhelőnek hangzik. Mármint, ha a látomások enynire összetettek, és ennyi kattogást okoznak, akkor inkább nem szeretnék látni ilyeneket. - Biggyesztem le az ajkaimat egy percre szórakozottan. - Szerinted nekem lesznek valaha látomásaim? És ha igen, azt ki fogja valami váltani, vagy csak úgy egyik pillanatról a másikra megjelennek? Egyébként napközben is rád törhetnek a látomások? És ha igen, akkor érzel előtte valamit? Mondjuk bizsereg a tenyered, vagy benyilall a térdkalácsod? - Csak úgy dobálom be a kérdéseket a tőlem megszokott gyorsasággal és kíváncsisággal.

Szeretek veled lenni és nem csak azért, mert úgy érzem, hogy sokat tanulhatok tőled, hanem azért is, mert rendkívül megértő vagy és remek társaság. Csak hálásan rád mosolygom, amiért hagyod, hogy magamba burkolózzak egy kicsit, és, hogy eldöntsem mennyi mindent szeretnék megosztani veled az életemből. Nem azért nem mondom el neked, hogy mi történt a múltban, és hogy mi bánt, mert nem bízom benned. Egyszerűen csak nem érzem magamat késznek beszélni róla, és tudod az a legnagyobb baj, hogy nem is tudom mikor leszek majd igazán kész rá, mikor lesz az a pillanat, amikor a szüleimre gondolva nem mély fájdalom fog elönteni végtelen rettegéssel és csillapíthatatlan bosszúvágytól fűtve. - Köszönöm. - Pillantok rád szomorú hálás mosollyal, közben meg nagyon igyekszem elhessegetni a kéretlen gondolatokat anyám élettelen pillantásáról.

- Oké, térjünk! - Csillan föl a szemem izgatottan, aztán hatalmas szemekkel, türelmes, jó diák módjára várom, hogy akkor te mondj valamit, mert nem is tudom eldönteni, hogy arra várunk-e, hogy én csináljak valamit spontán, vagy az iránymutatásod alatt kell cselekednem.

Csak megforgatom a szemeimet meg vágok egy vicces fejet, mielőtt újra a gyertyákra nem kezdenék koncentrálni. Kioltani és meggyújtani őket egy dolog, de úgy mozgatni, hogy én ne mozduljak bele, az egy másik. Nem mondanám, hogy könnyen vagy, hogy nagyon jól megy, de megy, kicsit le is tarol az asztalról mindent, ahogyan végigcsúszik, mielőtt lebegni kezdene, de lebegni kezd - kicsit el is húzom a számat bűnbánóan -  és végül egészen szépen és egyenletesen jut el az eredeti pozíciójába. Nem mondanám, hogy könnyen ment és zökkenőmentesen, de hát nézzük a jó oldalát, legalább nem repítettem ki az ablakon, vagy közben egyáltalán nem dőlt ránk az épület. Akárhogyan is nézzük, ez nagyon pozitív dolog. Persze mehetett volna jobban is. Kicsit bűnbánó tekintettel hajolok le gyorsan felkapkodni, amiket levertem, az apróságok tekintetében sokkal evidensebb mozdulnom, mint varázsolnom.

- Biztos kell lennie valami sémának, valami rendszernek, ami alapján megtörténik. Egy közös pont mindannyiukban lehet. - Kezdem el rágcsálni az ajkaimat, amíg kivárok, aztán a kezemet a kezedbe csúsztatom, hogy átadhassam magamat neked, és a képek az agyamba csak úgy ömleni kezdenek, mintha diasoron vetítenéd őket. Mindig lenyűgöz ez a fajta hozzáértés és képesség, és mindig eszembe juttatja, hogy mennyi mindent nem tudok még.

Nagyot nyelve húzom csak el a kezemet, fázósan dörgölöm a nadrágomba aztán. Nem tudom mit kellene mondanom neked azok után, amiket láttam, csak óvatosan pillantok feléd. - Ez egy alternatív jövő, ugye? - Kezdek el rögtön spekulálni. - Az alternatív jövőnek kell alternatív múltja is lenni. Nem tudod, hogy miért nevezhet árulónak? Mármint kell lennie indokoknak, az alapján talán el lehetne indulni. - Nagyot nyelek, újra lesütöm a pillantásom mielőtt visszanéznék rá. - Félsz? - Őszinte nyíltsággal pillantok bele a szemeidbe, kíváncsian és eléggé megértően. Én félnék, minden este félek is, hogy valaki eljön értem és megöl, el tudom képzelni, hogy milyen nyomasztó lehet számodra a dolog. - Természetesen nem mondom el senkinek! - Ígérem meg neked. Nem foglak átvágni, sosem tettem és ezután sem fog megtörténni. Megbízhatsz bennem, ezt üzeni a tekintetem.

- Honnan tudtad, hogy a vízióid víziók és nem álmok? -Harapok bele az ajkamba kíváncsian ahogyan arra gondolok, hogy az én álmaim vajon víziók, vagy ténylegesen álmok. Bele is sajdul a fejem, nem szeretek rajta sokat gondolkozni, nem akarok rajta sokat gondolkozni, de te mindig is elég jól tudtad, hogy miként tapints a lényegre. Így hát csak lehajtom a fejemet és mélyet sóhajtok, hogy aztán a lehető legőszintébben és fájdalmasan pillantsak föl rád. - Igazad van, tényleg hazudtam. - Vallom be egészen kelletlenül. - És ne haragudj miatta, de úgy érzem, hogy nem állok még készen róla beszélni. És tudom, hogy segíteni akarsz és hálás is vagyok mindenért, de nem megy. Egyszerűen nem megy. Sajnálom. - Szomorú kiskutya módjára biggyesztem le az ajkaimat. Szeretnék róla beszélni, de előbb magamban kell helyretennem.

Veled nevetek, pedig én kicsit sem tartom ezt az egészet olyan viccesnek, sőt nem hogy viccesnek nem tartom, egészen csontig hatoló valós félelmet kelt bennem, persze csak pillanatokra, de azért ott van, megül valahol a sarokban, hogy majd előmászva rám akaszkodhasson. Igyekszem azért elhessegetni a gondolatot és arra koncentrálni, hogy tényleg semmi ne akarjon mondjuk fölgyulladni, vagy az épület ne akarjon ránk dőlni, de egészen elültetted a bogarat a fülembe, így tehát sokkal nehezebb a feladatra gondolnom, mert az agyam egy hátsó részén ott villog valami, ami egyfolytában arra figyelmeztetne, hogy vigyázzak, ez pedig, ha csak minimálisan is, de elveszi a figyelmemet.

Azért persze sikerül eloltanom azokat a gyertyákat, és én ettől elég elégedett is vagyok. Mármint még csak nagyobb erőfeszítésembe se kerül igazán, mindössze egy pislantás, és máris füst száll föl belőlük, beletekeredve a szoba édes illatába, megbontva az így keletkezett egészet egy kis keserű életízzel. Megállom, hogy ne vonjam össze az orromat rosszallóan az illat keserűségétől, sőt még csak fel sem sóhajtok, amikor arra kérsz, hogy gyújtsam is meg őket, éppen csak futólag nézek föl rád, mosolygós szemekkel, mielőtt a tekintetem a gyertyákra nem siklana. Igazándiból sosem kellett sokat erőlködnöm, hogy bármi sikerüljön a varázserőmmel kapcsolatban, inkább mindig is az okozott nagy gondot, hogy kordában tudjam tartani. Most is ott van, szinte látom, ahogyan egy üvegdobozban figyel, dühös, tettre kész mozdulatokkal püföli az üvegfalakat, amik ugyan beleremegnek, de meg még nem repednek a súlya alatt. Egyet pislogok, a ketrec helyett a gyertyákra koncentrálva, azok pedig szépen sorban felgyulladnak. Ez tényleg egyszerű, megannyiszor kell használnom, ha Alberttel dolgozunk.

Összepréselem az ajkaimat, ahogyan rád nézek, érdeklődve, kíváncsiskodva, de azért nem túlságosan belemászva a dolgokba. - Egyébként mi alapján választódnak ki? - Dőlök hátra  széken, rólad pedig inkább az ablakon kezdek el kibámulni, hogy elkezdjek gondolkozni ezen, aztán persze nem hagyom, hogy olyan mélyre ássak ebben a témában, elvégre nem tudok valami sokat róla. - Persze, tök kíváncsi vagyok!- Dőlök előre lelkesen. A látomások mindig is egy olyan téma volt, ami roppant mód érdekelt, de valahol azt hiszem tartottam is tőlük. Az álmaim a legtöbb esetben túl valóságosnak hatottak, fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet belepillantani az ismeretlenbe. - Egyébként, mikor volt először látomásod? Nem a kiválasztottakról, hanem úgy bármiről? - Elgondolkozva döntöm félre a fejemet. - Mitől függ, hogy vannak-e vagy nincsenek látomásai valakinek? - Például én nem tudom eldönteni, hogy szeretném-e, hogy legyenek saját látomásaim. Lehet, hogy inkább nem, tekintve, hogy amúgy sem tartom magamat egészen összeszedettnek vagy nyugodtnak. Az kellene még, hogy mindenféle jövőképeket vetítsen az agyam.

Csak bólogatok az okfejtésedre, le is sütöm a tekintetemet mielőtt rád néznék. - Nem félek, csak egyszerűen érdeklődtem. - Szegényes mosollyal, de elég meggyőzően hazudok neked. Nem éppen azért, mert át szeretnélek verni, inkább azért, mert az igazságot nem szeretném elmondani, hogy mennyire nyomasztanak bizonyos dolgok, hogy mennyire egyszerűen lennének képesek fölemészteni, hogyha egy másodpercre is, de átadnám az irányítást a szekrénybe zárt démonoknak. - De azért köszi.-

Felsóhajtok, aztán pedig próbálok valahogyan úgy nézni, mint valami nagyon szomorú és nagyon aranyos kutya, erről persze képet is tudnék mutatni, pont idefelé jövet futottam bele egy kedves idős hölgybe és az öreg, dagi kutyájába, aki aztán rögtön a hátára vágta magát, hogy a füle töve helyett inkább a pocakját simogassam. - Tudom, de akkor is.. szeretem az izgalmakat, meg a rizikót. - Elég lelkesnek próbálok tűnni ahhoz, hogy neked is megjöjjön a kedved hozzá, hogy egy kicsit rizikósabb dolgokkal foglalkozzunk, mint a tollpihék reptetése. Tényleg rémesen unalmas már, ahogyan itt lebegnek a fejünk fölött, még akkor is, ha egy picit minden rezegni kezd ahogyan koncentrálok, éppen csak egy leheletnyit venni észre, ha nem figyelnél árgus szemekkel biztosan fel sem tűnne, és akkor nem kellene nyugtató hatású tanácsokkal ellátnod, én meg nem fintorodnék el. Tényleg elegem van a tollakból, egészen biztos vagyok benne, hogy az épületet is a magasba tudnám emelni, ha arról lenne szó.

Meg is könnyebbülök amikor megdicsérsz, a széken kényelmesen hátradőlök miután a tollacsákat visszaseprem az asztalodra, mintha többé látni sem akarnám őket, a megjegyzésed pedig, hogy fogjuk még gyakorolni, el is engedem a fülem mellett, és ha majd újra felhoznád, akkor majd nagyon értetlenül és nagyon meglepődötten megpróbállak meggyőzni róla, hogy hiszen ezt már elengedtük. Te meg valószínűleg elhinnéd, egy pillanatig, ha elég erősen próbálkoznék, akkor talán teljes mértékben, de túl erős és túl tapasztalt boszorkány vagy ahhoz, hogy a gyerekes trükkökön ne láss át.

A fejemet a gyertyatömbök irányába fordítom, izgatottan, aztán pedig rád nevetek. - Túl jól ismersz.- Vallom be, hiszen az első és legegyértelműbb gondolatom az volt, hogy fogom és szépen elfújom ezt a csodásan égő gyertyát, megoldva ezzel a helyzetet, de hát persze nem ez az első közös gyakorlatunk, tisztában vagy vele, hogy mennyire szeretem feszegetni a határokat, mennyire kísérletező vagyok, és hogy általában utálom azt csinálni, amire utasítanak. De veled nincs okom igazán ellenkezni, te nem valaki más vagy, akiben nagyon gyorsan felmegy a pumpa és izgalmasan kiakad, benned sokkal több a segítő szándék, és mégis csak te adsz nekem órákat, úgyhogy csak komiszan rád kacsintok, mielőtt a pillantásom ráterelődne a gyertyákra. A gyertyák jók, velük nagyon jóban vagyok, úgyhogy a rám kiszabott feladatot tényleg bárminemű gond nélkül teljesítem, aztán pedig izgatottan mosolygok rád,  várva a következő lépést.

- Nagy a baj? - Kérdezek vissza aztán, hiszen a látomásaid nem éppen kecsegtetőek a jövőre nézve. Valószínűleg nagyon nyomasztó lehet, nekem az álmaim is borzalmasak, utána hosszú ideig érzem még a bőrömön a valóságosságukat, de azért egy látomás merőben más, és ha nem csak te vagy az egyetlen, aki ilyeneket lát, akkor egészen biztosan nagy a baj. - Tudok valamiben segíteni? - Kicsit felcsillan a szemem, hátha megbízol valami nagyon vakmerő dologgal -ennek mondjuk elég kicsi az esélye, meg aztán Albert nagyon ki is akadna miatta -, de azért nem élem magamat bele annyira a dologba, ez az egész nem éppen az én hatásköröm, és nem is néz úgy ki, hogy a közeljövőben az lesz.

Szavaid hallatán csak elgondolkozva kezdem bámulni az asztallapot. A képességem használata mindig is olyan érdekes érzésekkel töltött el, egyrészt a legtöbbször nagyon menőnek tartottam, viszont néha teljesen meg tudott rémiszteni. Sosem mertem még a határokig elfeszegetni, pedig mindig is hajtott a kíváncsiság. - Trish mit gondolsz, a képességemnek mi lehet a legvégső határa? Mármint persze, hosszabb időre is tudnék befolyásolni valakit, de szerinted lehetséges lenne, hogy mondjuk nem tis tudom, egy ponton az uralmam alá hajtsam? Hogy a benne élő én megszűnjön létezni? És szerinted az nem lenne olyan, mintha tudathasadásos lennék? Nem olyan lenne, mintha ő is én lennék, csak a testemen kívül? -

- Tollpihék. - Sóhajtok egészen kelletlenül, pillantásomat leszegem az asztalon pihenő tollpihékre, de ahelyett, hogy rögtön mély koncentrációba kezdenék, felpillantok, egyfajta néma könyörgéssel. - Csak ne ezt. Ezt üzenem a tekintetemmel, de nem teszem szóvá ellenvetésemet, inkább csak csalódott belenyugvással dőlök egészen hátra a puha széken, tekintetem a pihécskékre feszítem, kifújom a levegőt, mielőtt beszívva azt hagynám, hogy a mágia egy kicsit átvegye az uralmát. A legnagyobb problémám persze nem az, hogy egy egyszerű varázslatot nem tudok elvégezni, inkább az, hogy az egyszerű varázslatba ne remegjen bele az egész szoba, ne rázkódjanak a bútorok, mintha földrengés lenne, ne csilingeljenek az ablakuk a keretükben, mintha valaki elemi erővel rázná őket. A varázserőm, leginkább az egy éve történt traumák után megzabolátlanodott, ösztönös, irányíthatatlan mélységekből tör elő, lehetetlen dolgokat művel: világokat lenne képes átformálni egyetlen nehéz pillanatban.

A homlokom ráncba szalad, a lélegzetemen kívül csak az óra ütemes kattogása ad háttérzajt, frusztrálóan hangosan egészen a fülem mellett. Őrjítő, feláll tőle a hátamon a szőr, és bármit képes lennék megtenni, hogy maradjon abba. Félre is biccentem a fejemet, türelmetlenül, nem robbanhat föl körülöttünk az iroda, nem dőlhetnek össze falak, és te kifejezetten nem észlelhetsz ebből semmit. Tekintetem erőszakosan koncentrál a pihékre, és valószínűleg az óra kattogása is csak nekem tűnik ilyen hangosnak, neked, aki közben visszacsatol előbbi kérdésemre, fel sem tűnhet. Persze te is egy kicsit kizökkentesz, legalábbis az órára való koncentrációmból kilöksz, a tollak pedig előttem lágyan, rezegve emelkednek el az íróasztalodtól anélkül, hogy bármi más megmozdulna. Megkönnyebbülten sóhajtok föl, immáron vidám mosollyal figyelem, ahogyan andalognak a levegőben körülöttünk a tollak.

- Új látomásaid voltak? - Kérdezek rá, tekintetem elszakítom a körülöttünk repkedő tárgyakról és rád pillantok érdeklődve, őszinte kíváncsisággal. A tenyeremet kinyújtom, pillantásommal lekövetem, ahogyan az előbb reptetett madártollak leszállópályaként használják.
- Ez remekül hangzik! - Lelkesedem föl természetesen, hiszen alig várom, hogy kipróbáljam Alberten majd minden újonnan megszerzett tudásomat, és persze azért izgalmasabbnak is hat, mint pihéket röptetni.

Ezt az egészet már az elején halálraítéltem, nem csak halálraítéltem, egyenesen én magam fejeztem le és ástam meg a sírját, csakhogy mielőtt belökhettem volna a föld alá, még egyszer életet leheljek belé. Hülye ötlet volt, már akkor a lehető leghülyébb ötlet volt, amikor kipattant a fejemből, de addigra már olyan mély és megmásíthatatlan elhatározással viseltettem a dolog irányába, hogy az tűnt igazán nagy butaságnak, hogy félbehagyjam.
Persze a tervemtől aztán nagyon kényelmetlenül is éreztem magamat, sosem kellett úgy igazán senkit felszednem, a mai világban elég volt megbeszélni egy üzenetben, hogy hol fogunk találkozni és, a dolgok mindig csak történtek a maguk módján.
Izgulok, rémesen izgulok, szobrozok az ajtó előtt, meg a kezemet tördelgetem, a recepción ülő lány pedig furcsán méreget, mintha azt hinné, hogy bolond vagyok, csak hát ezen a ponton már én is egészen biztos vagyok benne, hogy nem vagyok normális.

Nagy levegőt veszek, aztán pedig bekopogok, az ujjaim koppanása visszhangot ver az üres folyosón, úgyhogy nem várakozom tovább, benyitok, az így keletkező apró résen pedig előbb a fejemet dugom be, aztán tárom szélesebbre a bejáratot. - Jöhetek? - Kérdezek rá, de nagy kegyesen azért már előre beengedem magamat. - Ezt ööö.. neked hoztam. - Vakarom meg egy pillanatra a fejemet valahol a halántékom fölött öt centivel és a magabiztosság mindenféle látszatát összeszedve csak úgy átnyújtom azt a tulipáncsokrot, amit idefele vásároltam egy virágosnál. - Gondoltam, hogy feldobná a napod. Elég hosszú lehetett. - Zavartan ácsorgok még egy kicsit, mielőtt az ajtóból közelebb lépnék feléd és átnyújtanám a csokrot.

Ha ez megtörtént összedörzsölöm a két tenyeremet izgatottan, várva, hogy mi fog történni. - Szóval, mi a terv mára? - Kicsit úgy érzem magamat, mint a gyerek az iskolában: kiszabtak neki egy feladatot - jelen esetben, hogy ajándékozzon meg téged - ő meg rémesen izgul addig, amíg ezt nem viszi véghez - ami a mi esetünkben az, hogy odaadtam neked - aztán azután, felszabadul, mint aki jól végezte dolgát. Megelőlegezem magamnak a nagylelkűségedet és az íróasztal másik oldalán helyet is foglalok. - Egyébként nem vagy fáradt? Mármint jól nézel ki, nagyon jól nézel ki, csak tudod én rossz alvó vagyok, és.. mindegy. - Azt hiszem ebből azért már nem jövök ki a legjobban, de azért rád mosolygok. Kedvesen és egy kicsit elbűvölően.