Willa & Ben

no one can hate you more
than someone who used to love you

Megfeszült az állkapcsom, mikor megemelte a hangját, utánozva ezzel a hasonló kitörésemet. Először nevetni akartam az egész jeleneten, eszembe sem jutott, hogya mai napot így kell majd kezdenem. Mikor legutoljára Willa szemeibe néztem, olyan mérhetetlen gyűlölet áradt belőle, hogy nem is állt szándékomban engedetlennek lenni. Eltaszított magától, miután tönkretettem mindkettőnk életét, és nem értette meg, hogy mindent kettőnk érdekében tettem. Akkor már késő volt magyarázkodni. Most pedig már főleg késő lett volna azon merengeni, hogy miért jutottunk el idáig. Mindketten beletenyereltünk rendesen. - Minden levakarhatatlan betegség nevében... köszönöm. - A szívemre helyeztem jobb kezemet, mintha meghatódtam volna a szavaktól, amikkel ezúttal támadásba lendült.  Nem ment velük sokra, elvégre az elmúlt száz évben voltam már pestishez és leprához is hasonlítva, ez volt a legkisebb sértés, amit ki tudott találni.
Kislisszant egy kis vér az egyik üvegszilánktól, a sérülés azonban gyorsan eltűnt. A darabok a földre hullottak, ő pedig megragadta az alkalmat, hogy meglovagolja a sárkányomat, ami éledezni kezdett bennem. A pokolba kívántam minden józan gondolatommal, miután elvette tőlem a boldog élet minden lehetőségét. A gondolatok pedig végig fogvatartottak, miközben elém lépett. Próbáltam rendezni az idegben úszó gondolataimat, mielőtt esetleg a poháron túl más is megsérülne. Márpedig ha ilyen közel akart lenni hozzám, abban megvolt a fenyegetés lehetősége. Mást nem tudtam elképzelni róla, bizonyára nem megölelgetni akart. - Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de... - Közel hajoltam az arcához, alig tíz centiméterre a szemeitől, hogy sziszegve beszéljek tovább. - Nem vagy a kib*szott főnököm. - Épp olyan könnyen adtam ki magamból ezeket a szavakat, mint ő az imént. Felettébb szórakoztató volt, de ha azt hitte, hogy ennyi elég ahhoz, hogy eltűnjek, hát nem ismert régen sem igazán. - Én egyszer már elmentem. Menj el te, ha zavarlak. Én már itthon vagyok. - Hangsúlyoztam ki erősen az utolsó két szót, majd nem törődve azzal, hogy milyen közel állt hozzám, a vállába ütközve sétáltam el mellette. - Ha jól sejtem, ezzel a rövid párbeszédünk véget is ért. Tűnj el, mielőtt én magam doblak ki innét. - Talán azt gondolta, hogy nem lennék rá képes, azonban mióta annak idején elváltunk, kevésbé tudott érzelmet kiváltani belőlem a sok régi, szép emlék. Egyszer-egyszer megjelent a lelki szemeim előtt a mosolya. Az orromba kúszott az illata. Hallottam a lágy nevetését. Majd rögtön eszembe jutott az utolsó párbeszéd, amit lefolytattunk. Volt pár év, mikor hittem abban, hogy vissza tudom őt szerezni. Benedict utasítására azonban nem próbálkoztam.

Ben & Willa

you're the most annoying husband in the world

Nem akartam hosszasan elidőzni a szemeimmel a sziluettjén, hiszen a legutolsó vágyam az volt, hogy azt higgye, érzelmeket vált ki belőlem… és nagyon reméltem, hogy már voltunk olyan viszonyban, amely engedte az emóciók mellőzését. Igen, reméltem… ám a reménnyel az a legnagyobb probléma, hogy igaz a közhely, miszerint ő a legalattomosabb gyilkos a világon. Képtelen voltam úgy ránézni Ben-re, mintha egy egyszer, számomra idegen járókelő lett volna. Akárhányszor rá emeltem a pillantásomat, a szívem hevesebben kezdett verni és a létfontosságú szervemet égető tűznyalábok szorongatták, amelyek hőmérsékletükkel egyszerre táplálták a bennem éledező haragot, a régóta ott lappangó gyűlöletet és az acéltemetőbe burkolózni kívánt egykori szerelmet. Az ő tekintete negatív érzésekkel illette a személyemet, ahogy a szavai is: és utáltam magam, de legfőképp őt, amiért látva vonásai, az arcának élét, az ápolt szakállát, mélybarna szemeim, magas, szikár, izmos alkatát önkéntelenül eszembe jutottak az együtt töltött évek és az akkori boldogságom. Szerettem ezt a férfit és örültem volna, ha a mai napig úgy szerethetném, ahogy annak idején… de nem maradt más, mint a gyűlölet, amiért elvette tőlem a szép ígéretekkel teli jövőt.
- És mégis itt vagy, Ben! Mint egy rossz betegség, amitől nem lehet megszabadulni, mert ilyen vagy olyan szövődménnyel, de visszatér! – Én is megemeltem a hangomat, bár nem biztos, hogy ez volt az eddigi legjobb ötletem. Talán higgadtságot kellett volna mutatnom, jelezvén, hogy okosabb, erősebb és kitartóbb vagyok, mint ő, ezzel pedig eltántoríthatnám a céljától, miszerint teljesen kicsinálja a még épségben maradt idegsejtjeimet… csakhogy míg az elgondolás egyszerűnek tűnt, addig a megvalósítás döcögős volt. A közelében olyan intenzitással dolgozott bennem a méreg, hogy képtelen voltam ép ésszel kezelni a helyzetet.
- Csak nem idegesek lettünk? – Felvontam a szemöldökömet, hallva, hogy a pohár darabkái csörömpölve terültek szét a pulton. Felforrt bennem a vér és nem csak a kárörömtől, hanem attól is, mert jó volt ennyire szenvedélyesnek látni és tudni, hogy én hoztam ki a sodrából. Arrébb léptem és felnyitottam a bárpultot, hogy közvetlenül előtte álljak meg és miután kitéptem a rongyot a kezéből és elhajítottam, mélyen a szemeibe nézzek. – Azért jöttem, hogy szépen megkérjelek, takarodj innen! – A hangom már halk volt, viszonylag gördülékenyen jöttek a számra a szavak. - Benedict-nek te kellesz, nekem viszont arra van szükségem, hogy a lehető legtávolabb legyél innen. Szóval szedd össze a cócmókodat és legkésőbb holnap estére a hűlt helyed se legyen Washington-ban... az áruláshoz úgyis értesz, Benedict meg sem fog lepődni. - Megrándult az ajkam sarka. - Nem fog senkit uutánad küldeni, én pedig kifizetem a pénzt, amit kérsz. Csak menj innen! - Az illata az orromba kúszott és nem eresztett, nagy nehézségek árán tartottam magamat. Lehetetlenség úgy élni, ha itt van a közelemben.

Willa & Ben

no one can hate you more
than someone who used to love you

Mindkettőnknek meg kellett találnia az új helyét a világban. Nehéz lett volna megállapítani, hogy melyikünknek volt nehezebb, hisz rám összpontosult az összes harag, amit Ő egy személyben tudott érezni irántam. Amit tettem, tényleg megbocsáthatatlan volt, ennek ellenére sokan hajlandóak voltak megadni nekem azt a bizonyos második esélyt. Willa kivételével. A sors fintora, hogy összesodort az élet az unokatestvérével, ezáltal nem tudtunk csak úgy megszabadulni egymástól.
Nagyot sóhajtottam, majd miután a felszolgálólány rám nézett, biccentettem. - Menj, mielőtt vérszemet kap a szomjas vendég. - Intettem, mire szófogadóan kitessékelte magát a helyiségből.  Nem erőltettem a szemkontaktust, helyette tovább folytattam a poharak törölgetését. Bár értettem volna, miért érezte szükségét a találkozásnak. Várhatóan emiatt is én leszek majd rosszfiúnak kikiáltva. Ennyi idő elteltével sem tudott tisztességesen megülni a s*ggén, valószínűleg már ezek után sem fogja csak úgy megtanulni ezt a néha célravezető szokást.
- Komolyan? - Villantottam felé egy hitetlen mosolyt, miközben eldobtam a poharak törölgetésére használt rongyot. Tekintetemmel felkutattam az övét, ekkor már magasról fittyet hányva Benedict parancsára. Willa csak úgy idejött húzgálni az oroszlán bajszát, én pedig képtelen lennék ezt szó nélkül tűrni. - Ezért jöttél? - Újabb sóhajt engedtem ki, majd az előbbi mosolyommal megráztam a fejemet. Tényleg nem hittem a fülemnek. Az egész jelenet szürreális volt. - Kár volt. - Tettem hozzá rövidesen, közben elővéve egy feles poharat, hogy teletöltsem valami töménnyel. Régen leszoktam a szentimentális beszélgetésekről, és az, ami történt közöttünk, eleve arra sarkallt, hogy messziről elkerüljek mindenfajta kontaktust vele. - Annak idején könyörögtél, hogy tűnjek el az életedből. Az ég szerelmére, megtettem. - Tovább vigyorogtam, közben a számhoz emelve a felespoharat, majd kiittam az egész tartalmát. Égette a torkomat. - És most már ennek a lepratelepnek a nyugalmát is sajnálod tőlem? - Ha szabadon engedtem volna a valódi énemet, már tajtékzottam volna. Készült felébreszteni bennem a feldühödött vadat, annak pedig mindketten tudtuk már, milyen végeredménye lenne. - A pokolba veled. - Csaptam le a poharat a pultra, majd ekkor már éledező haraggal vettem kezembe a törlőrongyot. Nem hagyott nyugodni a közjáték. Mi a francért jött ide? Tényleg ennyit akart velem közölni? Ne menjek a milliomos negyedbe? Ezerszer szívesebben voltam a városi gettóban, mint a sznobok levegőjét szívva. - Miért jöttél valójában?  

Ben & Willa

you're the most annoying husband in the world

Nem bírtam magammal. Miután leordítottam az unokatestvérem fejét, amiért visszahozatta Ben-t a városba és magamnak többször megfogadtam, hogy a lehető legnagyobb átmérőjű körben fogom elkerülni a volt férjemet, az utam mégis abba a külvárosi bárba vezetett, amit – nagy valószínűséggel az álcájaként – vezetni kezdett. Csak foszlányokat hallottam róla az érkezése óta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem néztem utána és hogy néha nem követtem figyelemmel a városon kívüli küldetését is… de csak fél információk voltak a birtokomban, hiszen túlságosan feltűnő lett volna nyíltan rákérdezni bárkinél, hogy: hé, figyelj csak, nem tudsz valamit Ben Hammond-ról, merre jár mostanában, mit csinál, van-e arra esély, hogy hirtelen elpatkol és akkor legalább kíméletet kapok az örökké vele való foglalkozástól? Régen minden egyes porcikám földöntúli imádattal szerette ezt a férfit. Úgy szomjaztam rá, mint a vízre, függtem tőle, képtelen voltam elképzelni nélküle az életemet; kiderült, hogy mindössze egy belém mélyesztett fogsor és a gyermekünk általa történt meggyilkolása kellett ahhoz, hogy az értő élő sejtjeim szikkadni kezdjenek és körülölelje őket a gyűlölet mocsarává változott véráramom. Utáltam ezt a férfit és egyszerűen lehetetlenség volt, hogy szemet hunyjak a Washington-ban tartózkodása felett. Miért gondolta Benedict, hogy majd egyszerűen csak nem veszek róla tudomást és minden marad a régiben? Mindenki csinálja a dolgát, soha nem fogunk összefutni vagy ha igen, akkor elsétálunk egymás mellett? Ennyire nem vagyok magasan képzett. Sok mindent megteszek, feleslegesen nem gyötröm magam, eltekintek a dolgok mellett, amelyek kevéssé szolgálják a fejlődésemet és a túlélésemet, de nálam is van egy lélektani határ, ami kimeríti a készleteimet. És ez a mezsgye emberfeletti nyugalommal törölgetett egy kopottas bárpultot.
- Szép szó? Pontosan miről beszélsz? – Összevontam a szemöldökömet, mintha nem tudnám, mire utalt volna. Benedict javára szóljon, hogy felvilágosította a bogárszemű ördögöt, hogy ne merészkedjen a közelembe. Nekem nem mondta el ugyanezt. Kettőnk közül én vagyok az, akinek még ahhoz is joga lenne, hogy egy törött pohár szilánkját beleállítsam a nyakába. Mégsem tettem, mert anyám egyszer régen úri hölgynek nevelt… majdnem. – Beszédem van a főnököddel, úgyhogy légy szíves máshol pakolászd azokat a szívószálakat. – A pultoslány felé fordultam, jelezve, hogy ideje lenne távoznia, mivel privát beszélgetésre készültem, amibe nem fért bele egy harmadik jelenléte, főleg nem egy biodíszleté. Miután távozott, ismét a pult mögött álló Ben-re emeltem a tekintetemet és ösztönösen végigvizslattam. Semmit sem változott, hogy a pokol tüze égetné fel! Felrémlett előttem, hogy régen mindent megadtam volna egy mosolyáért… hogy mennyit rimánkodtam neki, hogy tartsa meg a borostáját, mert milyen jól áll neki és mennyire szerettem belefúrni a fejem a nyakába, közben pedig simogatni a szálkás derekát. Most pedig görcsbe rándultam az izmaim és szorongató gyűlölet markolta a szívemet, látva, mennyire könnyelmű.
- Csak szerettem volna nyomatékosítani, hogy nem vagy szívesen látott vendég a belvárosban és a kúriában. Tökéletes lesz itt neked ezen a lepratelepen… a lehető legjobb ember lett megbízva a mocsokban turkálással. – Gunyoros félmosolyra húztam a számat. Talán hozzá képest kivételes helyzetben voltam és nem volt szép visszaélni ezzel… de ő mikor viselkedett velem szépen?

Willa & Ben

no one can hate you more
than someone who used to love you

Ragaszkodtam ahhoz, hogy Washingtonban is kaphassak egy bárt. Baltimore-ban ezer és egy lehetőséget teremtettem, majd váltottam valóra, Benedict pedig egy gondolatával áthúzta a számításaimat. Már amennyiben nekem lehettek saját számításaim. A North Star Pub a külváros egyik negyedében helyezkedett el, évek óta volt a Thornton család hagyatékában. Vajon mit csinált Benedict az előző tulajdonossal? Bár józan ész szerint inkább letudtam annyival az egészet, hogy nyugdíjazta. Attól függött a helyzet, hogy mennyire volt együttműködő a férfi. Vagy nő. De inkább férfi.
Fogtam egy törlőrongyot, és végighúztam a pulton, ahol valamelyik jöttment sörfoltokat hagyott. A tisztasághoz ragaszkodtam, de mindenkinek megvoltak a maga rigolyái. Közben rámosolyogtam a megörökölt pultoslányra. Volt már rosszabb örökségem, ezt azért be kellett vallanom. Csinos darab volt, és az esze is vágott, mint a borotva. Manapság ismét ritka párosításról beszéltünk ilyen esetekben. Két hét alatt pedig egész jól összebarátkoztunk. Egyelőre még nem voltam tisztában Benedict indíttatásaival, de azt már az első napon leszögezte, hogy lehetőleg ne tegyem tiszteletemet a családi kúriában. Voltak ötleteim, mi késztette erre a döntésre, de nem ragoztam. A dühöt némi józan ész el tudtam fojtani, a rosszindulatú megjegyzéseimet is ezzel sikerült visszanyelnem. Nehéz volt, ha Willa-ról volt szó. Elképzelni sem tudtam, hogy Benedict eszét vesztette-e, vagy mi lelte, hogy a történtek ellenére mégis visszarendelt. Még ha évtizedek is teltek el, voltak sebek, amik nem gyógyulnak be. És ebben a sztoriban az utálat is éppoly múlhatatlan volt.
Szóval, parancsot kaptam, hogy ne menjek a kúria közelébe. Burkoltan közölte velem, hogy ne környékezzem meg Willa-t. Nagy volt a kísértés, de jobbnak láttam nem újabb háborút indítani. Most már kivédhetetlen volt, hogy valamelyikünk otthagyja a fogát. Bár én már hagytam ott a fogam egyszer olyan helyen, ahol nem kellett volna. Emiatt tartottunk most itt, ahelyett, hogy egy normális emberi életet éltünk volna le. A boldogság annyira snassz volt, vagy inkább... unalmas?
A pultot törölgetve ismerős illat csapta meg az orromat. Csak gondolnom kellett rá, és rögtön megjelenik? Vagy csupán az emlékek hívták életre ezt a mindennél jellegzetesebb illatot? - Miért van az, hogy én értek a szép szóból, te meg nem? - Nagyot sóhajtottam, de továbbra sem fordultam a bejárat felé. Mozdulataim lassabbak lettek, ahogy tisztogattam a fából készült pultot. - Vagy a főnök csak nekem mondta meg, mit nem csinálhatok, a "szent életű" unokatestvéréről elfeledkezett? - Felesleges volt erről vitát nyitni. Benedict tiszteletben tartotta Willa-t, szerette és óvta. És valószínűleg ebben a sztoriban én voltam a nagyobb rossznak kikiáltva.