Wyatt & Amanda

boy, I know what you desire, oh, you're such a bad, bad liar

here she comes again • ℭ

Először csak a szemöldökömet vontam fel a szavaira, de aztán finom mosoly kúszott az arcomra, és röviden megráztam a fejem.
– Ne aggódj – legyintettem, majd kényelmesen hátradőltem a székben és úgy figyeltem tovább az arcát.  – Eszemben sincs aláásni a... vezetői karizmádat. – Kerestem ugyan a megfelelő szót, de nem azért, mert hazugságot gyártottam volna; inkább csak nem akartam túl egyértelműen utalni arra, mi mindent látok benne a vezetői karizmáján túl. – A gyenge emberek taszítanak – jelentettem ki egyszerűen. Újabb igazság. Egykor én is undorítóan gyenge voltam; az a kép is ugyanolyan taszító volt számomra.
Ha Wyattet csak egy kicsit is nem megfelelőnek tartanám a maga által vállalt szerepre, valószínűleg már a városban sem lennénk Enzoval... vagy legalábbis én már régen nem lennék itt. Nem véletlenül kezdtem azonban én is neki dolgozni, és talán pont ezért olyan rohadtul veszélyes az az összhatás, ami a minap kialakult róla a fejemben.
Sosem szabadott volna úgy gondolnom rá, mert most már nem hiszem, hogy el fogom tudni engedni a képet.
Mi sem bizonyította ezt jobban, mint a férjem telefonhívása.
Wyatt reakcióján nem tudtam nem elmosolyodni, ez a mosoly pedig már-már ragadozóvigyorrá szélesedett, amikor felállt a székéből és inkább a kerítéshez sétált. Látszólag nem volt ebben semmi furcsa, de pontosan tudtam, hogy nem a kilátásban akar gyönyörködni, hanem tőlem szeretne minél távolabb kerülni; szinte hízelgő, hogy Wyatt Thornton ennyire tart a közelségemtől. Viszont, csak hogy lássa, kivel van dolga, egyelőre hagytam, hadd élvezze ki a biztonságos távolságot.
– Csakugyan? – vontam fel a szemöldököm látszólag meglepve, pedig igazán számítani lehetett még egy olyan fordulatra, amiben minél messzebbre próbál űzni magától. Egy kissé felé fordultam, de egyelőre továbbra sem álltam fel a helyemről, még mindig a székről figyeltem őt.  – Csupa fül vagyok. Miről lenne szó? – Az út gondolata nem ijesztett meg, rég kinőttem már abból a korból, amikor kislány módjára riasztott meg a felelősség és a konfrontáció gondolata. A chicagóiak pedig eleve sem szellemi, sem fizikai szinten nem voltak számomra ellenfelek.
Megvártam, hogy válaszoljon, hadd terelje el egy kicsit a saját figyelmét is, csak utána mozdultam meg és álltam fel én is a székből. Az arcomon már ekkor mosoly ült, pedig még el sem kezdtem becserkészni; lassan indultam el én magam is a kerítés irányába.
– Hmm. Pedig egészen izgalmas gondolatnak tűnt volna, ha téged kísérhetlek el. Kevésbé lettem volna... magányos. – Nem voltam annyira aljas és kegyetlen, mint ő gondolta volna, ezért nem sétáltam egyenesen hozzá, inkább a mellette levő helyet céloztam meg, de azért nem mondhatnám, hogy meghagytam magunk között az előző, asztalnyi távolságot. Sőt. Csípőmmel a kerítésnek támaszkodva fordultam felé, de a következő szavaim erejéig azért jócskán közelebb hajoltam hozzá. – Igazán nem kellene ennyire egyértelműen minél távolabbra kergetned – súgtam oda, de a hangomban és az elégedett mosolyomban sem volt sok neheztelés.

amanda && wyatt

We crave what we can't have

Valószínűleg nem voltam magamnál, mikor engedtem, hogy ez a nő betegye a lábát a házamba. A családomba. Mert ez a szövetség már-már egy családot töltött be az életemben; elszunnyadt a megérző képességem. Tudnom kellett volna, hogy talpig-vérig bajkeverő, a szó szebbik értelmében. - Minden bizonnyal - biccentettem, jelezvén, hogy egy másodpercig sem dőlök be a mondókájának. Mintha évtizedeket repültem volna vissza az időben. Nagyjából akkor voltam utoljára annyira naiv, hogy higgyek az ilyenekben. Lenore tudna mesélni. Miért mindig ilyen nők sétálnak be az életembe? És miért mindig ezek a nők teszik pokollá az életemet?
Tekintetem hol őt figyelte, hol a távoli erdő fáit, ahogyan beléjük kap a szél. Nehéz lett volna bármit is mondanom, tekintve, hogy ritkán érzem magam ennyire csupasznak egy nő előtt. Hozzászoktam, hogy az irányítás mindig az enyém, ő pedig jön, letarol mindent, kézbe veszi az irányítást, én pedig csak ülök, próbálva összeszedni a szétcsúszott darabjaimat, közben azon merengve, hol rontottam el. Az, hogy feszélyezett a társasága, nem volt kérdés. Ő is tudta, és tökéletesen ki is használta. Nincs is annál szebb látvány, mint a hatalmas vezért látni elbizonytalanodni. A pokolba is az egésszel. - Egyik társam sem jön csak úgy élvezni a társaságomat. Ezzel remélem, tisztában vagy - mondtam, újra kifújva egy adag füstöt. Vicces is lett volna elképzelni, ahogy a srácok sorakoznak az ajtóban, arra várva, hogy a főnök társaságát élvezhessék. Általában elszámoltatás a beszélgetések vége, szóval inkább annak örülnek, ha nem hívatom őket magamhoz. - Én pedig nem teszek kivételt senkivel - billent oldalra a fejem, ekkor már ismét őt méregetve.
Éppen ekkor csörrent meg a telefon, a következő egy perc pedig siralmas fordulatokat tartogatott. De mit tehettem volna; abból kellett főzni, ami éppen akadt itthon, és most cseppet sem volt ínyemre. - Előttem nem kell színészkedned - mutattam a lebiggyedő ajkaira, majd előrelendültem a székben, hogy egyenesbe kerüljek és könnyedén fel tudjak állni. El kellett vonnom a figyelmemet, és ehhez most éppen kapóra jött a fickó, akit nemrégen elvitettem a saját vérében forogva. A vér gondolata egész nagy tisztaságot varázsolt a fejemben.
Tettem pár lépést, majd a kerítésnek támaszkodva, az így felvett távolságból vizslattam a nőt. - Hamarosan lesz egy üzleti utad - jegyeztem meg játszi könnyedséggel, mintha csak azt mondtam volna, mi lesz a vacsora. Enzo-val együtt már töltött időt ilyen kiküldetéseken, most pedig lehetősége lesz egyedül is. Ha már úgyis elég bátor a szentem. Miért ne? - Tárgyalnod kell a chicago-i bandával egy-két üggyel kapcsolatban. Mennék én, de - Megvontam a vállamat. - Nincs kedvem - vigyorodtam el. Addig jó, míg akár egy hétre is, de távol tudom innét.

Wyatt & Amanda

boy, I know what you desire, oh, you're such a bad, bad liar

here she comes again • ℭ

Megengedtem magamnak egy könnyű nevetést, de nem tagadtam a nyilvánvalót. Miért is tettem volna? Az esetek többségében tényleg telefonon értekeztünk, ritkán volt szükség arra, hogy valamit személyesen kelljen átbeszélünk; a hűtlen kezelés nem olyasmi, ami gyakran megkívánná a főnöki jelenlétet, főleg, ha a pénzek mozgatása úgy történik, ahogy azt ő megálmodta. Az... akadályok leküzdéséhez pedig ugyancsak ritkán voltam rászorulva a verőlegényei képességeire.
– Lehet, hogy időközben átértékeltem magamban a személyes megbeszélések hatékonyságát – szelídítettem vissza a nevetésemet egy sokat sejtető mosollyá. Félreértés ne essék: a minap nagyon is emlékezetes bizonyítékot szolgáltattunk arra, hogy ha mi kettesben vagyunk, az kezdetben nem feltétlenül az üzletet vinné előre, de meglepett volna, ha ezt éppen ő ismeri be.
Valahol egészen tiszteletre méltónak találtam a gondolatot, hogy ennyire tiszteli a házasságunkat – vagy inkább a barátságukat Enzoval –, de sokkal fajsúlyosabb volt az a részem, amelyiket ez nem érdekelte különösebben. Miért érdekelt volna? A házasságunk soha nem a szerelemre alapozott, még ha ezt ő nem is tudta.
A mozdulat is ezt támasztotta alá, amivel átnyúltam az asztalon, a kissé megróvó hangnem azonban – különösen a becézéssel együtt – a legkevésbé sem a meghunyászkodást váltotta ki belőlem. Tekintetemben megcsillantak a gondolataim, az ajkaimon ülő mosoly pedig levakarhatatlannak bizonyult.
– Azt hittem, nem hiszed el, hogy a munka miatt vagyok itt – vetettem ellen felvont szemöldökkel. Szemeimet már-már irigykedve fókuszáltam a cigaretta szűrős végére, mielőtt az ajkaimhoz emeltem volna a hüvelykujjamat, hogy eltüntessem onnan a vérfoltot, mielőtt még kellemetlenül megalvadt volna. Pedig még így is biztos voltam benne, hogy találhatnék itt ennél finomabb falatot is.  – Lehet, hogy tényleg csak a társaságodat jöttem élvezni – húzódtak az ajkaim újra egy mosolyra, éppen akkor, amikor az asztalra helyezett telefonon életre kelt.
A kijelzőn Enzo neve villogott, nekem pedig már akkor várakozó mosoly pihent az arcomon, amikor felvettem a telefont és látszólag őszinte meglepetéssel és sajnálattal reagáltam, amikor kiderült, hogy az a bizonyos anyag nem a kocsiban maradt, hanem otthon. Milyen kár. Más esetben és helyzetben talán tényleg sajnáltam volna, de tudtam, hogy a Wyattel való szövetsége erősebb annál, mintsem ő ezt szóvá tegye. És egyébként is... önfeláldozó módon vállaltam, hogy szóval tartom a főnököt, ameddig visszaér a papírokkal. Nos, igen. Micsoda áldozat.
– Enzo elnézésedet kéri, de úgy néz ki, a dolgozószobáját kell feltúrnia a papírokért, nem az autót – emeltem a tekintetem ismét Wyattre, alsóajkamat kissé lebiggyesztve fejeztem ki, milyen sajnálatos fordulat is ez.  – Sajnos még egy darabig be kell érned az én társaságommal.

amanda && wyatt

We crave what we can't have

Sosem voltam nős. Így pedig nem tudtam azonosulni azzal a túlzónak ható érzéssel, ami Lorenzoban kialakult a felesége nyomán. Érdekes dolog egy ilyen kötelék.  De talán ettől függetlenül látta a fától az erdőt. A felesége nem egy kezesbárány, nem a tipikus amerikai feleség, aki majd gyerekeket szül és muffint süt, úgy várva haza a megfáradt férjét. Sok nőt láttam már megfordulni ezekben a berkekben. Köztük Lenore is így kezdte. Együtt... kezdtük. Sok mindenen osztozkodtunk. Aztán minden szarul sült el.
Felsóhajtottam, közben fél szemmel figyelve Enzo távolodó alakját. Nem éreztem kínlódva magam, rendelkeztem annyi lazasággal és kötetlenséggel, hogy tudjam kezelni az ilyen helyzeteket, nem tudott feszengést kiváltani belőlem olyan könnyen, mint azt ő valószínűleg előre gondolta.
Mikor legközelebb ránéztem, már nem kaptam el rögtön a tekintetem. Alaposan végigmértem, tekintetemmel úgy időzve rajta, mintha fizettek volna azért, hogy így tegyek. Mindannyian tudtuk, hogy egy nő szépsége már kevés ahhoz, hogy maradandó élményt okozzon. Több kell. Mintha ez a nő testesítette volna meg azt a bizonyos többet. Talán hozzá hasonló szépséget még soha nem láttam, de csupán ennyivel nem tudott volna levenni a lábamról. Sokkal nagyobb érték volt az, amit a fejében hordozott. Néha már egyenesen azt a benyomást keltette, hogy ravaszabb a saját férjénél, márpedig Enzo-t nehéz überelni. Ügyvéd, b*szd meg, róla mintázták az ördögöt, amely bekebelezi Istent. - Ha valami banki ügyletről akartál volna diskurzust folytatni, szerintem telefonon hívtál volna - jegyeztem meg, kézbe véve egy szál cigarettát, de még nem helyeztem a számba. - Ahogy mindig  - tettem hozzá, habár kétségem sem volt affelől, hogy ez csak egy látszatmagyarázat. Kurvára nem a banki tranzakciókról akart beszélgetni. És habár elég élénk fantáziával áldott meg a természet, elegendő vért mozgatott meg bennem a gondolat, hogy egy férjes asszonyt a tulajdon férje közelében döntsek meg, de az Enzo iránt érzett elkötelezettségem miatt gyorsan kivertem a fejemből ezt a képet.
Már készültem rágyújtani, mikor átnyúlt az asztal fölött és letörölt az arcomról egy csepp vért. - Cicám - néztem rá rezzenéstelen tekintettel, miután visszadőlt a székébe, közben remekül palástolva, hogy nem csak ez az egy csepp vér tűnt el az eddigi helyéről. - Tégy mindkettőnknek egy szívességet. És inkább beszélj arról a banki ügyletről - végül csak sikerült meggyújtanom azt a szál cigarettát, és miközben kifújtam az első felhőt... abban a sóhajban tényleg minden benne volt. Leginkább az önkontroll, ami úgy fojtogatott, mint éhes anakonda az áldozatát.

Wyatt & Amanda

boy, I know what you desire, oh, you're such a bad, bad liar

here she comes again • ℭ

A vér illata már messziről csiklandozta az orromat; ki sem kellett szállnom hozzá a Jaguarból, már a klíma levegőjével együtt bejutott az utastérbe. Ez persze nem olyasmi volt, ami zavarta volna Enzot. Volt idő, amikor engem sem érintett meg különösebben, volt olyan idő is, hogy ilyen helyzetben ökölbe szorult a kezem és olyan erővel kellett összepréselnem a fogaimat, hogy azok kis híján elroppantak egymáson, de több mint öt év alatt megszokja az ember, hogy kissé összetettebb létformává vált.
Nem kíséreltem meg kiszállni, miután Enzo leparkolta az autót, csupán a biztonsági övet csatoltam ki; a férjem régi vágású úriembernek tartotta magát, amihez szigorúan hozzátartozott az ajtó kinyitása is. Néha eltűnődtem rajta, vajon nem tölti-e el furcsa érzéssel az úriember részét, hogy a felesége tíz különböző módon tudná elvenné az életét egy másodperc alatt, de a kérdés nem ült ki az arcomra, miközben negédes mosollyal könnyű csókot leheltem az arcára, miután kisegített az autóból.
Volt még egy illat, ami különleges aromaként üdvözölt, ahogy elindultunk a pázsiton a hátsó udvar felé. Enzo már megjegyzést sem tett arra, hogy útba igazítottam saját magunkat – az orrom hamarabb elvezetett minket a főnökhöz, mint ha megkérdeztük volna a házban levőket, hogy hol találjuk. A főnök. Különös, hogy bár már egy ideje már én magam is szerves részét képezem a hálózatának, egészen idáig nem számított ilyen... izgalmas gondolatnak. Nos, így legalább Enzo nem furcsállta, miért akartam vele tartani. És egyébként is, becsületemre legyen szólva, hogy a legutóbbi találkozásunk alakulása nem kizárólag rajtam múlt.
Voltak bizonyos előnyei annak is, hogy egymás mellett álltunk a férjemmel, amikor odaértünk hozzá; így legalább nem kellett úgy tennem, mintha nem mérném fel az alakját. A véres ing sok mindent megmagyarázott, nekem azonban arcizmom sem rándult, csak a szavai hatására görbült mosolyra a szám sarka.
– Tudod, hogy van ez a nőkkel, főleg, ha egyszer a fejükbe vesznek valamit. – Enzo szavainak hatására a mosolyom kiszélesedett, a tekintetem mélyén pedig megvillant valami, de mindezt kizárólag Wyatt láthatta; már ha akarta. – Lazzaro? – tette aztán fel a költői kérdést, bár mind tudtuk a választ.
– A hölgy társaság nélkül egyébként sem mennétek ezzel semmire – intettem a csupavér ing felé a kezemmel, és még csak erőlködnöm sem kellett ahhoz, hogy senki ne lássa be ezt annak a gondolatnak, miszerint szívesen levenném róla a ruhadarabot. Ami azt illeti, még a szőnyegből való vérfolt-eltávolítás praktikáinak is nagy szakértője voltam; így jár az, aki üzletasszonynak adja el magát, miközben néha rendet kell tennie.
Letettem nyári ruhába bújtatott hátsó felem az egyik székbe, és bár természetesen a férjem mellé ültem le, így szerencsére éppen szembe kerültem Wyattel. Kellemes kilátás. Tagadhatatlanul élveztem, hogy mennyire igyekezett nem foglalkozni velem, pedig pazarul csinálta, ha nem lettek volna meg a közös emlékeink, én sem éreztem volna rajta különösebb igyekvést.
– Miről van szó? A múltkori súlyos testi sértési ügy? – Lorenzo a zakója belsejébe nyúlt, de alig kétpillanatnyi tapogatózás után rájött, hogy nincs ott, amit keres. – A kocsiban hagytam az anyagot – rázta meg a fejét nehéz sóhajjal.
Kár.
Nem mintha a tekintetemben bármiféle szomorúság lett volna, amikor kettesben hagyott minket.
– Ugyan már – nevettem el magam a felvetésére –, mintha nem láttam volna még ennél különbet. – Könnyedén vállat vontam, mintha csak az új hobbimmá vált volna, hogy meglátogatom őt. – Talán csak beszámolnivalóm van a bank ügyeivel kapcsolatban – vontam fel a szemöldököm, áthatóan meredve a szemeibe. Természetesen meg is volt az ilyen irányú fedősztorim, de azt Enzo füleinek tartogattam, nem kívántam a kettesben töltött perceket erre pazarolni. – Igazán nem kellene, hogy ennyire zavarjon a jelenlétem.
Kihívó szavaimat tettekkel is alátámasztandó kihasználtam, hogy pontosan tudtam, ki hol van – egyelőre nem a közelben –, és kissé előredőlve átnyúltam az asztalon, hogy hüvelykujjammal letöröljek egy apró odafröccsent vérfoltot a szája sarka mellől. Aztán úgy ereszkedtem vissza a székbe, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna, de a mosolyom és a tekintetem sem ártatlanságról árulkodott.

amanda && wyatt

We crave what we can't have

Elsősorban nem az érzelgősség jutott eszembe, mikor az öklömről törölgettem az egyik balf*sz vérét. Minden hajszálamat ki tudtam volna tépni azok után, amit csinált. Kémkedni csúnya dolog; Lenore egyszer még igazán meg fogja bánni az ilyesfajta húzásokat. De amíg nem találtam ki, mégis mi lenne a méltó revans - mert hát azon már túl vagyunk, hogy emberek levágott fejeit küldözgessük egymásnak -, kell egy ennél stílusosabb felhívó a keringőre. Ebben az ördögi bálban. A kérdés évek óta ugyanaz: melyikünk a nagyobb ördög.
Az istálló kellős közepén viszonylag könnyebb volt eltüntetni a vérfoltokat - már akinek ez volt a dolga, én már elvégeztem a sajátomat -, de a távolba révedve megpillantottam két közeledő alakot. - Szedjétek össze ezt a szerencsétlent. Zárjátok be. Tudjátok, hogy hová - adtam ki az egyszerű utasítást Maximo-nak, majd félrebillent fejjel törölgettem tovább a kezeimet. A vér már majdnem rászáradt az ujjaimra. - Holnapig eldöntöm, mi lesz a válaszom erre - tettem még hozzá, bár konkrétan nem hozzájuk szólva, inkább saját magamnak címeztem. Mintegy emlékeztetőként. Nem mintha az ilyesmit annyira könnyedén elfelejteném.
Nem kellett sok ahhoz, hogy a távolban játszó sziluetteket felismerjem. Bár volt annyi előnyöm, hogy tudtam, én magam kérettem ide Lorenzo-t. Arra azonban nem számítottam, hogy egyenesen ezzel a nővel állít be. A picsába. Nagyjából oda kívántam ezt a nőt, mióta legutóbb kis híján elvette a józan eszemet. Valahol sajnáltam Lorenzo-t. Ugyan bármikor bejuthat a felesége két szép lába közé, de lerítt erről a nőről, hogy hozzá baromi kevés az én drága jó barátom. Mindegy. Nem az én dolgom. Egyelőre.
- Ha tudtam volna, hogy hölgy társaságot is hozol, a szebbik ingemet veszem fel - szólaltam meg, minden szavamat Lorenzo-nak címezve. Az ingem tényleg csurom vér. Az egyik kedvencem. Lehet még rosszabb ez a nap? - Bocs a rendetlenségért. Hadüzenet. A szokásos - legyintettem, közben hátat fordítva mindkettőnek, és levetettem magam az egyik kényelmes kis székre, számba véve egy fogpiszkálót. - Üljetek le. Maximo, limonádét! - adtam ki az egyértelmű utasítást, a hangom azonban nem parancsolóként csendült.
Már készültem volna belekezdeni, mikor Lorenzo közölte, hogy valamit a kocsiban hagyott. Jellemző. Felsóhajtottam, majd mikor kettesben maradtunk, félrebillentett fejjel vizslattam a feleségét. Mert ezt fontos volt kihangsúlyozni. Bajtárs nőjével nem kezdünk. A legutóbbi találkozásunk végett jó lesz, ha ezt fejben tartom. A végén még elveszítem a komoly imázsomat. - Ez nem nőnek való látvány. Hely. Minek jöttél? - kérdeztem felvont szemöldökkel, habár elsősorban nem a homokot mocskoló vér miatt. A legutóbbi találkozásunk mély nyomott hagyott. Akkor Lorenzo nem volt a közelben... ki is használtuk mindketten.