Wayett && Lenore

You will thank me one day for not filling your head with false compliments. Adversity teaches one more than flattery ever will.

A város a feje tetejére állt mióta a kedvenc vámpírunk eltűnt. A polgármester hatalmas káoszt hagyott maga mögött, kezdve a lebomló fallal és azzal a különös épülettel. Az informátoraim hamar értesítettek az ott történtekről. Így még inkább áldom az eszem, amiért a halloween buli után egyből elküldtem Lalat. Ő is a veszélyeztettek közé tartozott. Mégis az első és legfontosabb számomra mindig is az üzlet lesz és az, hogy mindent a kezemben tarthassak. A csőcselék őrületét meglovagolva nagyobb terjeszkedésbe kezdtünk, amivel könnyedén kivívhattam a legnagyobb ellenségem haragját. Többször kívántam hangosan és magamban is a halálát, mégis mindketten életben vagyunk, ez sokkal többet mondd bárminél. Valahol a lelkem mélyén sosem akartam igazán a föld alatt látni, talán a régi idők barátsága okán. Mert barátok voltunk egykor, ez tény, akár  a kőbe vésődött meszes csigaház. Sokszor döngettük a barátságunk kapuját ilyen-olyan apropóból. A besúgók révén tudunk egymás szarságairól, nagyobb dobásokról és kis stiklikről egyaránt, jól működő rendszer ez közöttünk. Washington sosem volt elég nagy kettőnk számára, hiszen mikor túl nagy lesz a csend szívesen törünk borsot egymás orrára. Most miért éppen rajta gondolkodom? Nincs más, akire kenhetném a balhét, kezdve Alex elrablásától a polgármester eltűnéséig. Talán bevonzottam volna az érkezését? Apró mosollyal a szám szegletében nézem, amint unottan néz körbe az épületek között. Elindult bennem a kisördög és felidőződött az a számtalan hívatlan vendégeskedése, aminek örültem évekkel ezelőtt, melyet felváltott a harag szikrája csillapíthatatlanul. A hagyományunkat most se törte meg, hiszen nem üzent érkezéséről, ahogy a kíséretet is meghagyta másnak. Előttem erre nem volt szükség, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy  a zsebében lapul egy fegyver.
- Hol hagytad a hűséges kiskutyád? - teszem fel a kérdést lefelé sétálva a lépcsőn, hogy személyesen köszönthessem az érkezőt - Régen jártál erre, talán túlságosan is régen - kissé lebiggyesztem az alsó ajkam, mintha szomorú lennék - Mi az oka a látogatásodnak Wyatt? - kissé oldalra döntöm a fejem, persze nem vagyok rest megereszteni egy apró ördögi mosolyt. Jól tudom miért jött, mégsem vagyok rest játékba kezdeni, kizárólag a régi szép idők kedvéért.

lenore && wyatt

never say never

Abban a szerencsétlen helyzetben voltunk, hogy nálunk soha nem jöhetett szóba az a bizonyos soha viszont nem látásra. Talán ez adta az egész pikantériáját. Az érzetet, hogy soha nem szabadulhatsz meg attól a földi pokoltól, amit képes lenne a másik a nyakadba ereszteni. Márpedig az elmúlt évek eseményei és az üzengetések arról árulkodtak, hogy valami soha nem múlik el.
Ahogy egymás után vettem a lépéseket, mindkét kezemet a zsebeimbe süllyesztettem. Soha nem jöttem fegyver nélkül, viszont a díszkíséretet elvből elutasítottam. Hittem az élet rendjében, és abban, hogy habár nyíltan kívánjuk egymás halálát Lenore-ral, de oka van annak, hogy még mindketten életben vagyunk. És ez vitathatatlanul az, hogy nem akartuk, hogy a másik meghaljon. Élő bizonyítéka voltam annak, hogy én tényleg sok mindent kívántam már ennek a nőnek. A szó szoros értelmében... mindent.
Alapvetően kétfajta ellenséget tartottam számon. Azokat, akik eleve ellenségnek születnek - és soha nem létezett számukra más opció. És voltunk mi. A barátokból lett ellenségek. Talán más az erkölcsi alap, már ha ebben a fertőben egyáltalán beszélhetünk erkölcsökről. Bár talán egyikünk sem ismeri a másik jelenlegi életét. Na nem mintha nem szaladgálnának oda-vissza azok a bizonyos kis besúgok, akik annak idején is tönkretettek mindent. Tudunk egymás piti szarságairól, néha nem rejtjük véka alá, hogy csak simán bosszantani akarjuk a másikat, pedig Washington hatalmas város, és bőven lenne hely mindkettőnknek benne.
Megálltam egy épület előtt, még mindig zsebre vágott kézzel vizslatva az emeleteket, amelyeknek folyosói tisztán látszódtak innen lentről is. Nem üzentem neki, hogy vendégségbe jövök hozzá, ahogyan soha nem tettem. Ő pedig szintén nem törte meg ezt a hagyományt, habár nem is olyan gyakoriak a találkozásaink. Régen is szerette a hívatlan vendégeket, főleg ha az a hívatlan vendég én voltam. Igaz, azóta eltelt vagy tizenöt év. Vagy nincs annyi? Tök mindegy, a lényegen már úgy sem változtat semmit. - Pont most nincs itt egyik hűséges házőrződ sem, mikor szükség lenne rá? - sóhajtottam fel unottan, a fejemet ingatva, utalva arra, hogy jöhetne már valaki, aki iderángatja a főnökasszonyt. A fejemben egyre inkább a legutóbbi húzását dédelgettem oly' nagy szeretettel. Ez pedig egy másodperc alatt elintézte, hogy ökölbe szoruljon mindkét zsebre vágott kezem.