Párizs, 1933.

Őt néztem. Vállára omló fürtjei miatt eszembe jutott, milyen volt egykoron, mikor testét elegáns koktélruha borította, hajtincseit göndörítve tűzték fel, ékszerei pedig kihangsúlyozták azt, amelyre amúgy minden férfi kíváncsi. Ám soha nem jegyezték volna meg, hisz modortalanság társaságban egy nő dekoltázsát illetlenül dícsérni, vagy csupán említés szintjén felhozni.
Lehunytam a szemem, s éreztem azt az illatot. Azóta már számtalan alkalommal láttam és találkoztam vele, de az első együtt töltött pár perc úgy vésődött belém, mintha a halál előtt még elszámolással tartoznék vele valakinek. Tartoztam is. Magamnak és neki. Azért, amit tettem vele - eleinte csak játékból. Ki gondolta volna, hogy a mágia csak úgy... eltűnik? Nem hittem, hogy ez lehetséges egyáltalán. Egy olyan boszorkány szavát hallgattam, kit nem ismerek, ki nem apám és nem anyám, de még csak nem is hősies bajtársam. Idegen volt számomra, ám ígéretet tett, és azt be is tartotta, cserébe nekem is fizetnem kellett valamivel. Egyedül azonban nem ment.
A név újra és újra ajkamra égett, még akkor is, mikor nem voltam mellette. Vagy épphogy ő nem volt mellettem? Jaqueline. Számomra mindig csak Jaquie volt, és erre mosolyognom kellett. Féltem tőle, attól, hogy elrontok mindent, ha úgy alakul. Eleinte csak a mágiájára volt szükségem, míg bele nem szerettem. Lehetőséget kaptam a folytonos újrakezdésre, egészen addig a végzetes szeptemberi estéig, mikor én Jaqueline-t veszítettem el, ő pedig mindent.
Ismét mosoly, ekkor más keserű éllel, fejemet annak a bizonyos kőfalnak borítottam. Úgy tűnt, hogy élvezte a tanulmányait Párizsban, én pedig tudtam, hogy hol kell keresnem. El akartam nyerni a bocsánatát. És valahogy elégtételt szolgáltatni számára. De a magiáját nem tudtam visszaadni. Gyűlölt érte. És... már mást szeretett.

Washington, 2020.

Szinte tét nélkül teltek az évek. Egyre ritkábban jutott eszembe a múltam, Franciaország, Jaqueline. Tudtam, hogy férjhez ment. Családot alapított. Örökre elvágta magát a mágiától - nekem köszönhetően. Se ő, se a családja nem részesült többé a mágia kegyeiben. A bűntudat egyre kevésbé gyötört ezek miatt, habár még lett volna miért bűnhődnöm. Sok volt a számlámon.
- Szevasz! - köszöntem, széles vigyorra húztam a számat, miután egy haveri pacsit lenyomtunk egymásnak Williamsonnal, és ugyan tudtam, hogy megint késésben vagyok a munkából, de még egy figyelmeztetés elfért, eddig sem zavartattam magam miattuk. Jól is tettem, hogy nem mozdultam, mert a nagy eszmecsere és hahotázás közepette megpillantottam azt a csajt, akit néhány napja eligazítottam. Már akkor valami egészen rendkívüli rezgést éreztem irányából, amit nem tudhattam be holmi szimpátiának - tekintve, hogy nem is köszönte meg az útbaigazítást... a tekintetem a siető alakjára tévedt, nagyjából teljesen elfelejtve hogy Williamson hozzám dumált, és egy alig észrevehető sóhajjal követtem tekintetemmel, hogy hová siet a valószínűleg szintúgy késésben lévő madárka. - Hé, Will. Nem tudod, hogy ki az a csaj? - kérdeztem, félbeszakítva a nagy mondanivalóját, amiben nagyjából chipsről és nőkről na meg sörről volt szó. Egy pillanatra kizökkent, majd arra nézett, amerre én is.
- Néha látom a Starbucks-ban. Talán itt gályázik valahol a környéken. Sonja. Talán. - Normális helyzetben megforgattam volna a szemem a bamba ábrázatán, ahogy ezeket a tényeket közölte velem, de inkább úgy döntöttem, hogy jobb program után nézek. - Akkor dolgom van. Csáó! - intettem még oda neki, majd elindultam abba az irányba, ahol a lányt is láttam. Persze meg is lepődtem volna, ha nem tűnik el a következő kanyarban a szemeim elől. Furcsa volt. Mintha egy lánccal kötöttek volna hozzá, hogy követni kezdjem...