- Tudod, éppen azért választottam azt a nevet, mert soha nem gondoltam volna, hogy valaha érteni fogja a bátyámon kívül – mosolyodott el lágyan. Egyszer már majdnem Thornton lett belőle, ez volt a kiindulási alap, mégsem érezte helyesnek, hogy egy az egyben felvegye egykori szerelme vezetéknevét. Abban a hitben élt, hogy végzett vele, értéktelennek érezte magát a viselésére, de egy köztes állapottal ki tudott egyezni. – Fogalmam sincs, mi történt volna – erősített rá a fejét ingatva. – Ha egy vámpír kaphatna szívrohamot, én egészen biztosan arra szavaznék a magam részére, de... nem is tudom. Na nem mintha ma este felkészültebb lettem volna – tette hozzá mosollyal a szája sarkában.

Az egész helyzet egy olyan szürreális élménynek tűnt Rowie számára, mint nemrég az étteremben, amikor halottnak hitt kedvese teljes valójában megjelent előtte. Delíriumos boldogságról szóltak azok a pillanatok: ahogy megérkeztek Wyatt műhelyébe, majd beléptek az apró lakásba és mindvégig úgy viselkedtek, mintha az elmúlt kilencven év soha nem lett volna. Ugyanott vették fel a fonalat, ahol letették.
Ez valahol ijesztő is lehetett volna, de a nő számára nem volt alkalmas sem az idő, sem a hely ijedezésre; őt sokkal inkább Wyatt érdekelte. Az érzés, ahogy ajkaik forró, édes csókokban forrtak össze, ahogy a férfi tenyere a derekára simult és finoman simogatta a póló anyagát keresztül... Ez volt minden, amire Rowena abban a pillanatban vágyott, egyelőre.
Széles, szerelmes mosoly ült ki az arcára Wyatt szavaira, felemelte a kezét, hogy megsimogathassa ujjaival a férfi arcát. A tekintete útjából rögtön megértette, mi a terve, és egyetlen pillanatig sem ellenkezett, amikor a kanapéhoz vezette. Nem gondolkozott különösebben sokat, hogy hova és hogyan akar helyet foglalni: a cél az volt, hogy minél közelebb kerülhessenek egymáshoz, ezért térdeit Wyatt lábai mellé helyezte a kanapé párnáján, hogy szemből az ölébe ülhessen, miközben ajkaik ismét összeforrtak. Egyik kezét a nyaka köré fonta, a másikat pedig az arca és a nyaka találkozására simította, és a körülöttük lévő világ megszűnt létezni, annak minden problémájával egyetemben.
Ajkai közül finom, jóleső sóhaj szökött ki a fültövére és a nyakára osztott forró csókok nyomán. A bizsergés az egész gerince mentén végigfutott, csakúgy, mint szerte a bőrén ott, ahol csak Wyatt hozzáért. Észre sem vette, hogy behunyta a szemeit, csak amikor ki kellett nyitnia őket, hogy a férfira nézhessen. Meglepte az elhúzódása, de az az igazság, hogy a szavai a legkevésbé sem.
Halk torokhangon nevetett fel, miközben megrázta a fejét.
- Gondolod, hogy most itt lennék, ha nem szeretném, hogy folytassuk? – kérdezte mosolyogva, miközben felvont szemöldökkel a félreérthetetlen pozíciójukra nézett, amint éppen az ölében ült. – Feltéve persze... ha te nem szeretnél lassítani – tette aztán hozzá. Valahol azt is megértette volna, elvégre valóban csak most találtak újra egymásra, de azt pontosan értette, hogy a testének most mire van szüksége: Wyattre. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy egyszerűen csak hazamegy és buta mosollyal az arcán lefekszik aludni, mint annak idején az első randevújuk után.
Remélte, hogy ezzel kapcsolatban a férfi is hasonlóan érez, és ha valóban így volt, mosollyal az arcán hajolt ismét hozzá, hogy megcsókolhassa. Ezúttal ő indult felfedezőútra: ujjaival végigsimított a vállain, majd mindkét tenyerét előrecsúsztatta a mellkasára, de nem elégedett meg azzal, hogy az ing anyagán keresztül érintse. A bőrét akarta érezni az ujjai alatt, ezért nekiállt a felső gombok kioldásának, de végül úgy tűnt, nem elégszik meg azokkal sem, ugyanis addig meg sem állt, míg valamennyi gomb meg nem adta magát neki, ő pedig szétsimíthatta az inget Wyatt felsőtestén. Elégedett hangot hallatott a csókba, ahogy tenyereit végre a bőrére simíthatta, és ahogy érintése bejárta a mellkasát, majd az oldalát, a csípőjét is ösztönösen közelebb a férfiéhez nyomta.
- Wyatt... – sóhajtotta, és nagyon remélte, hogy ő sem akarja már visszafogni magát, mert abban biztos volt, hogy a saját önuralma határait elérték.

Rowie egy pillanatnyi hezitálást sem érzett, amikor felpattant, hogy maguk mögött hagyják a hotel éttermét, ám amilyen hirtelen jött az ötlet, hogy a lakása megfelelő célpont lehet, olyan gyorsan bizonytalanodott el a megfelelőségét illetően. Nem arról volt szó, hogy feltételezte volna a meglehetősen abszurd gondolatot, miszerint Bastien figyelteti – pedig ha őszinte akart lenni magához, ezt sem zárta ki teljesen –, egyszerűen csak nem az tűnt a legbiztonságosabb helyszínnek. A bátyja nyilvánvalóan ismerte a lakcímét és tulajdonképpen joga lett volna bármikor bekopogni az ajtón. Egy vámpír előtt pedig nehéz lett volna titkolni, hogy vendége van.
Fellélegezve mosolyodott el, amikor Wyatt szinte rögtön rávágta, hogy neki talán van egy jó tippje. Bólintott egyet, majd szó nélkül követte, amerre a férfi elindult; igazság szerint ahogy végignézett a járda mentén parkoló járműveken, szinte érezte, melyik autónál fognak megállni. Amikor nem tévedett, újra elmosolyodott. Ujjait finoman végigfuttatta a motorháztetőn, miközben Wyatt megszólalt, de a szavait meghallva felpillantott rá – csupán a szempillái alól, huncut mosollyal az arcán.
- Szigorúan véve te sem vagy egy mai darab, mégis tetszel – vonta fel a szemöldökét kihívóan, ahogy kinyitotta az anyósülés oldali ajtót. Beült az autóba, Wyatt szemtelen megjegyzésére pedig őszintén kacagott fel, de rászánta az időt, hogy viszonozhassa az ajkaira kapott csókot. – Fogalmam sincs, mire akarsz célozni – felelte vontatottan, még mindig széles mosollyal az arcán.
Látta, hogy a férfi figyelme megoszlik a visszapillantók és az út között, noha ő maga nem aggódott különösebben. Ha szemmel is tartották, nem érezte valószínűnek, hogy követik, ha beszáll valakinek az autójába; persze azt sem tudta, Bastien tisztában van-e azzal, hogy Wyatt a városban van. Megvolt az esélye, hogy tudja, és éppen most köpnek bele a levesébe, bármit tervezett is.
Amikor mesélni kezdett, Wyatt felé fordult és egy finom mosollyal az arcán hallgatta, miközben többször is az emlékeibe véste a látványt: a szemeit, az ajkai mozgását, az orra ívét, minden apró vonását... még mindig hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy úgy kapta őt vissza, mintha az elmúlt közel száz évet nem abban a hitben élte volna le, hogy elveszítette.
- Furcsa belegondolni, hogy valószínűleg évek óta úgy élünk ebben a városban, hogy nem is tudtunk egymásról – gondolkozott el, ahogy hallgatta Wyattet. – Persze ki-ki a maga indokai miatt, ugye – tette hozzá és megrázta a fejét. – Tökéletesen hangzik – felelte aztán a kérdésre mosolyogva, és így is gondolta. Valahogy éppen az tűnt a megfelelő helyszínnek, ami távol van a város szívétől, nyugodt, és közben valahol a múltra emlékezteti őket. – Te tényleg semmit nem változtál – jegyezte meg kuncogva, majd közelebb hajolva nyomott egy csókot az arcára.

Ahogy megérkeztek, Rowie kíváncsian szemlélte a helyszínt: a környezetet, az épületet, és ahogy behajtottak a műhelybe, a belsőt is. Csak annyira értett ugyan az autókhoz, hogy tudott vezetni és fenn tudott tartani egyet, mindig a megfelelő időpontban hordozva szervizbe – és persze amit még annak idején segített Wyattnek, mikor ő is mellette lebzselt a műhelyben, de az kimerült néhány alkatrész megfogásában, vagy egy szerszám átadásában. Szerencsés esetben a jó szerszám átadásában. Ettől még viszont minden érdekelte, ami a férfival kapcsolatos és amiről lemaradt az eltékozolt évtizedek alatt.
Wyattel együtt ő is kiszállt az autóból, majd mosolyogva a tenyerébe csúsztatta az ujjait és követte, akárhová mentek is. Ahogy beértek az apró, de annál praktikusabban berendezett lakásba, mosolyogva nézett körül és mérte fel a terepet.
- Nagyon otthonos – szólalt meg, továbbra is mosollyal az arcán fordulva a férfi felé. – Nem is te lettél volna, ha nem használod ki ilyen praktikusan az egész teret. – Ahogy Wyatt elé lépett, automatikusan emelte fel és fonta a nyaka köré a kezeit, a kérdést hallva hamiskás mosoly kúszott az ajkaira. – Talán majd később más is fog érdekelni... – mormolta, de akkor már félig lábujjhegyre állt, hogy ismét félúton találkozhassanak.
Egészen más volt így, mint az étteremben; végre a figyelő szemek súlya nélkül csókolhatta meg, nem kellett visszafogniuk magukat és nem is furakodott közéjük egy asztal. A teste Wyattéhez simult, ujjait pedig a tarkójára csúsztatta, hogy egészen közel vonja magához, és hacsak a férfi nem előzte meg, finoman az alsóajkára nyalva jelezte, hogy ő bizony szeretné elmélyíteni a csókot.
Csak akkor engedte el, ha kifogytak a levegőből, de akkor sem hagyta messzire menni. Mosolygott, a szemei pedig árulkodóan csillogtak, miközben Wyatt arcát fürkészte. – Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy – suttogta kettőjük közé. Végigfuttatta ujjat az arcán, majd le a vállán és a karján, mintha csak fel akarná őt térképzeni... és talán fel is akarta.

Valótlanság lett volna azt állítani, hogy Rowena számára egyszerű volt megnyugodni; nem fedte volna a teljes igazságot. Tudott persze uralkodni a vámpírösztönein, nem azzal volt a baj, sokkal inkább mindazzal a belső feszültséggel, amit pillanatnyilag a bátyjával kapcsolatban érzett. A tehetetlen harag, a megannyi elveszített év okozta fájdalom, a tudat, a hazugság... Úgy érezte, az a rengeteg negatív energia még a Wyatt visszakapása miatt érzett boldogságot is képes lenne elnyomni, de végül éppen a férfi volt az, aki segített ismét a helyére billenteni az egyensúlyt.
Tudta, hogy rá kell koncentrálnia; az arcára, a szemeire, a szavaira, a kézfejét lágyan simogató ujjára. A férfira, akit egyszer elveszített, most mégis visszakapta. Hagynia kellett, hogy a mellkasát gúzsba kötő jégtakaró felolvadjon valamelyest, de nem volt egyszerű feladat ennyi évtized után.
- Így lesz – mosolyodott el lágyan, s hogy ígéretét valamelyest megerősítse, egy kicsit megszorította Wyatt kezét. – Hidd el, nem rohannék fejjel a falnak, csak... nehéz. Tudod, néha tényleg szerettem volna bízni benne, akármi történt is. Szerettem volna azt hinni, hogy egyszer még visszakaphatom a régi Bastient, de most már biztosan tudom, hogy erre nincs semmi esély. Sőt... Már én magam sem tudom, mire számíthatnék tőle. – Lassan megrázta a fejét. – Nem tudom, hogyan reagálna, éppen ezért nem szabad elhamarkodottan cselekednem. Igazad van, most néhány lépéssel előtte kell majd járnunk.
A férfivel együtt nevetett és egyetértő bólogatással jelezte, mennyire igaza van.
- Azt azért mindenképpen tudnod kell, hogy ez a fajta váratlan meglepetés volt, aminek mindenki örülne – tette hozzá, amikor kacagása egy mosollyá szelídült vissza. Rowena alapvetően nem igazán szívlelte a meglepetést, mint olyat, az utóbbi néhány évtizedben legalábbis bőven volt alkalma megutálni, azonban azt a pillanatot, amikor megpillantotta Wyattet az étteremben, nem adta volna semmiért. Egyedül azért nem élte volna át az érzést nap mint nap, újra és újra, mert nem akarta őt még egyszer elveszíteni.
Már egyszer is bőven elég volt.
A kellemes meglepetéseket azonban máris sikerült duplázni, amikor a férfi egyértelműen a közeledésre kért engedélyt. Rowena nem tudott nem mosolyogni a kérés részen, annyira emlékeztette őt arra a Wyattre, akit egykoron megismert; ez egyszerre késztette volna újra dobogásra a szívét, ha nem lett volna lehetetlen, és egyszerre okozott jóleső fájdalmat a mellkasában. Most már jólesőt. Nem volt kérdés, hogy mi lesz a válasza, hiába számított felnőttek között is vénségesnek már, ha valaki a korát nézte, ebben a kérdésben a józan gondolatoknak nem volt helye.
Mégis, ahogy az ajkaik találkoztak valahol félúton, egyikük sem tűnt több mint száz éves vámpírnak. Sokkal inkább voltak olyanok, mint két tinédzser, akik életükben először ismerkednek meg egymással és a csók intézményével; óvatos és finom érintésekben találkoztak csupán. Rowena hagyta, hogy magával sodorja az ismerős érzés, Wyatt csókja és íze olyan érzelmeket keltett benne újra, amiről azt hitte, már régen elvesztek, és az emlékek, amelyeket addig keserű fájdalommal őrzött a szívében, hirtelenjében újra pozitív jelentést hordoztak magukban és melegséggel töltötték el. Nem vette észre, mikor mozdultak meg; mikor kerültek a férfi ujjai a hajába és ő mikor simította tenyerét a szeretett arcra.
Ezúttal tényleg nem csodálkozott volna, ha a szíve újra dobogni kezd.
A varázslatos percek megszűntét követően mintha mindkettejük egy másik valóságból huppant volna vissza a realitás talajára; Rowenának is szüksége volt néhány másodpercre, hogy összeszedje magát és újra képes legyen visszatérni a valóságba. Ezt a pillanatot egyetlen rövid, ám annál boldogabb nevetés jelezte, ami akaratlanul is feltört a mellkasából – egyszerűen csak nem tudott mit kezdeni a hirtelen felgyülemlett boldogsággal.
- Ó, igen – felelte mosolyogva, de szinte már azelőtt talpon volt, hogy befejezte volna a választ. Mindent kiűzött a fejéből Wyatten kívül, abban a pillanatban legszívesebben nem csak a hotelt, hanem egész Washingtont maga mögött hagyta volna vele. – Gyere, kitalálunk valamit – nyújtotta kezét a férfi felé, fejével az ajtó felé intve.
Ez volt az első pillanat, amikor eszébe jutott, hogy egy kicsit talán gyanús, hogy egyetlen pincér sem jött oda hozzájuk, megpróbálva legalább egy-egy pohár vizet rájuk tukmálni, akkor már nagyon nem akart a világ gondjaival foglalkozni, ezért ennek nem is szentelt két gondolatnál többet. Inkább arra koncentrált, hogy amint Wyatt ujjai körbefogták az övéit, elinduljon a férfivel, minél messzebb az örökké figyelő tekintetektől.
A következő bizonytalanság akkor következett, amikor kiértek a hotel elé, de nem a szándékai váltak labilissá, csupán az úticéljukat illetően bizonytalanodott el. Megtorpant a járdán, szemöldökét összevonva kezdett hangosan gondolkodni.
- Fel akartam ajánlani, hogy menjünk fel a lakásomra, de nem tudom, az mennyire meríti ki az „ahová nem ér el a bátyám keze” fogalmát. – Őszinte volt, egyetlen pillanatig sem jutott eszébe, hogy Wyatt csak eszköz lehetne arra, hogy Bastien ellenségei közelebb férkőzhessenek hozzá; ha másvalakiről lett volna szó, talán eszébe jutott volna a kétely, de így nem. Ugyanakkor az is ténykérdés volt, hogy bár egyedül élt abban a lakásban, ez nem jelentette azt, hogy nem állhatott szigorú megfigyelés alatt. – Neked van jobb ötleted? – pillantott fel Wyattre.

Szürreális élmény volt az egész, mint egy álom, amiből nem akar felébredni az ember. Pedig akkor már tudta, hogy nem a képzelete játszik vele, mégis hihetetlennek tűnt; a gondolat pedig, hogy mennyi mindenen elcsúszhatott volna a dolog, már-már ijesztőnek. Mi lett volna, ha egyáltalán nem törődik az e-maillel? Mi lett volna, ha csak hallgat Bastienre és elengedi a dolgot? (Különös, hogy a bátyja éppen azt a megoldást támogatta volna, amivel saját magát védte volna a helyzetben...) Mi lett volna, ha beszél Bastiennek a találkozóról is?
Mi lett volna, ha...
És mégis ott voltak, Wyattel szemben ült egy asztalnál, az elmúlt kilencven év pedig mintha meg sem történt volna. Vagy legalábbis Rowena szerette volna, ha nem történik meg.
- Nos, talán majd egyszer méltóztat beavatni minket a terveibe – jegyezte meg kissé keserűen, noha még nem tudta, hogyan fogja pontosan konfrontálni a fivérét ezzel kapcsolatban. Csak abban volt biztos, hogy valahogyan meg fogja tenni. – Legszívesebben most azonnal rátörném az ajtót és... – Észre sem vette, hogy hangosan gondolkodik, míg az ösztönei nem figyelmeztették rá, hogy ideje lejjebb venni a vérmérsékletéből. Volt ideje kitanulni, hogyan fékezheti magában a szörnyeteget, de a keze így is ökölbe szorult, ahogy megrázta a fejét. – De nem. Nem, most, hogy ennyi idő után visszakaptalak, nem érdemli meg, hogy miatta félbeszakítsam ezt az estét.
Érezte a férfi bizonytalanságát a válaszában, de ahelyett, hogy ez őt is még labilisabbá tette volna, sokkal inkább megerősítette, és egy gyengéd mosolyra ösztökélte. Kinyújtotta a kezét, hogy megérinthesse Wyatt arcát és a szemeibe nézett.
- Azt hiszem, ez éppen az az oldal, amihez én is csatlakozni tudnék – ismerte be halkan, de annál biztosabban.
A szíve ugyan már rég megszűnt dobogni, de még így is megsajdult valami a mellkasában a felismerés hatására; Bastien a bátyja volt, az egyetlen testvére, aki egyszer az életét is megmentette, mégis... Rowena egyre biztosabban érezte, hogy az ellentéteik végleg éket vernek közéjük. Attól a pillanattól fogva, hogy Bastien átvette az uralmat Washington felett – úgy, ahogy –, egyre csak távolodtak egymástól, ez tény. Az azonban, amire Wyatt ráébresztette, olyasmi volt, amit még Rowena sem tudott megbocsátani. Még a bátyjának sem.
Egyelőre abban sem volt biztos, hogyan lesz képes legközelebb a szemébe nézni.
A férfivel együtt nevetett és hálás volt érte, amiért kirángatta a fivérével kapcsolatos sötét gondolatok tengeréből. Egy pillanatra egészen úgy érezte magát, mintha visszautaztak volna az időben; újra az 1920-as évek cigarettafüsttől nehéz levegőjű bárjában ültek, gondtalanul nevetve, az esküvőjüket tervezve. Az emlék egyszerre tűnt elérhetetlenül távolinak és hihetetlenül közelinek.
Meglepte, amikor Wyatt bizalmasat közelebb hajolt, öntudatlanul dőlt ő is kissé előre, hogy jól hallja – nem mintha nem hallhatta volna tisztán akár a terem másik végéből is. A kérdést hallva elmosolyodott és bólintott egyet, mielőtt kifejtette volna bővebben is a választ. Nem érezte, hogy bármit is titkolnia kellene előle.
- Igen, egyedül jöttem. Tulajdonképpen nem is tudják, hogy itt vagyok, egyetlen embert leszámítva. Az ő oldaláról fel vagyok ruházva egy pajzsbűbájjal – tette hozzá; a védelmi varázslat semmiben nem fenyegette a férfit, csupán attól védte volna meg Rowenát, ha valaki az életére akar törni. – Őszintén szólva nem tudtuk, mire számítsunk, ezért mindenre fel kellett készülnünk – magyarázta a vállait felhúzva, apró mosollyal a szája sarkában. Nyilvánvalóan Wyatt is érezte, hogy rá számított a legkevésbé az étteremben.
A következő mondat, vagy inkább engedélykérés már egészen másként hatott rá. Emlékezett még azokra az időkre, amikor ebben a pillanatban gyorsult volna fel a szívverése; a vér az arcába szökött volna, minden egyes alkalommal felforrósítva a bőrét, nem érdekes, hányadik alkalommal csókolják meg egymást. És bár mindezt már nem kelthették újra életre, az idő kerekét nem forgathatták vissza, de ez a pillanat az övék lehetett, akármit hozzon is a holnap.
- Változott egyáltalán bármi is? – suttogta mosolyogva, egyszerre idézve egy kis iróniát és egyszerre utalva arra, hogy Wyatt még most is ugyanaz az úriember volt, mint egykor. Nem sokan kértek engedélyt manapság egy csókért.
Egy apró, mégis határozott bólintással jelezte, hogy a legkevésbé sem lennének ellenére a szándékai; tekintete jóformán már el is veszett a különböző színű szemekben, talán ha akart volna sem tudott volna nemet mondani. Öntudatlanul nedvesítette meg az ajkait, pedig észre sem vette, hogy kiszáradtak, majd ismét előrébb hajolt, hogy félúton találkozhassanak, ha Wyatt is úgy akarta. Más körülmények között nem egy éttermet választott volna ennek helyszínéül, de akkor már nem érdekelte, ha nézték őket... ha bárki is látta őket.

Rowena életét sokan irigyelték, különböző okokból. A legtöbben nem láttak tovább a felszínnél; általában csak annyit fogtak fel a teljes képből, hogy itt egy szép nő, akinek megadatott az örök élet lehetősége, aki egyike lehetett az első vámpíroknak, ráadásul származásából fakadóan kiváltságos szerepet élvezhet, hiszen ő Bastien Monagham húga. A legtöbben nem ismerték a történetét, a tragédiákat, amiket maga mögött hagyott... amiket Bastiennek köszönhetett.

A legtöbben nem érthették, miért fordult ki a világa a sarkaiból aznap este.

Halovány, lágy mosolyra görbültek az ajkai, miközben hagyta, hogy a szelíd érintés ismét a vele szemben ülő férfi felé fordítsák a tekintetét. A szavai, a hangja, de még az a gyönyörű kétszínű szempár is őszinteséget sugárzott felé, ám ha őszinte akart lenni magához, nem is annyira a férfi haragjától tartott... azért nem, mert tudta, ha Wyatt gyűlölné őt a történtek miatt, nem ültek volna ott. Nem, Rowenának ebben a kérdésben nem vele kellett megküzdenie.

- Tudom – szólalt meg halkan, ujjai végigsimították az arcát érintő kézfejet. – Ezzel az emlékkel... a tudattal, nekem kell megküzdenem, saját magammal. Ha te nem is gyűlölsz miatta, amiért bár nagyon hálás vagyok, még magamnak is meg kell bocsátanom a tettemet – ismerte be.

- Hidd el, én sem értem az indokait – rázta meg a fejét Rowena is. – Bárhogy próbálok rájönni, nem látom, mi lehetett a célja ezzel. Miért változtatott őt, ha utána kitörölte az emlékeidet? Miért nem mondta el nekem? Ha minket akart elválasztani, elég lett volna engem kitörölni a fejedből, vagy megváltoztatni a velem kapcsolatos emlékeidet, de így... így csak örök kárhozatra ítélt volna mindkettőnket. – Tudta, hogy hangosan gondolkodik, és bár ezekre a kérdésekre alighanem kizárólag a bátyja tudott volna válaszolni, mégis kimondta őket.

Ehhez hasonlóan nem nagyon szűrte meg a mondanivalóját akkor sem, amikor előjött az a téma is, amire tudat alatt már fel volt készülve. Nem azért nem cenzúrázott a gondolatai és a kimondott szó között, mert buta vagy lusta volt; egyszerűen csak tiszta őszinteséggel szeretett volna elmondani mindent, Wyatt ugyanis nem érdemelt ennél kevesebbet. Már ezelőtt az este előtt sem, de azok után, amiket Rowena megtudott tőle, most már pláne nem.

- Ó, nem. – Rövid, keserű nevetést engedett csak meg magának. – Attól tartok, a bátyámtól távol állnak a békés törekvések, éppen ez az, ami időtlen idők óta éket ver közénk, és amiért soha nem tudtam fenntartások nélkül támogatni őt.

Nehéz sóhajjal, értőn bólintott Wyatt szavaira, elvégre minden oka meg is volt rá, hogy gyűlölje a bátyját. Az igazság az volt, hogy Rowena sem volt biztos benne, meg tudja-e majd bocsátani Bastien hazugságait... ugyanakkor összekötötte őket a vér és csaknem egy teljes évszázad, még ha az eltelt idő gyakran érzelmi hullámvasút volt is. Emiatt abban is kételkedett, hogy ellene tudna-e fordulni.

- És az melyik oldal, Wyatt? – kérdezte óvatosan, a férfi tekintetét fürkészve. Nem vádaskodott és nem is gyanakvóan kérdezte, egyszerűen csak kíváncsi volt, még ha tartott is egy kicsit a választól. Ha Wyatt az ellenállás közé tartozott... ezzel már önkéntelenül is állást foglalt volna.

Meglepte a kérdés, és bár igyekezett megerőltetni a gondolatait és visszaemlékezni azokra a bizonyos percekre, nem sikerült pontosan felidézni a szavakat. Frissen az átváltozása után volt, minden zavaros volt számára, ezért az ahhoz kapcsolódó emlékei is inkább egy kusza, sötét csomóvá álltak össze a fejében. Wyatt azonban segített neki felidézni a pontos kérdést; szavai hatására a nő valósággal azt várta, hogy annyi év után újra megdobban majd a szíve.

- Hiszen soha nem is távoztál onnan – suttogta és lassan elmosolyodott. Úgy érezte, a mellkasa, amit az átváltozása óta a hideg, jeges üresség utalt, elkezdett kiolvadni és lassan újra felmelegedett. Ujjait a férfi ujjai köré kulcsolta az asztal felett és kissé megszorította őket. – Soha nem engedtelek ki a szívemből, Wyatt, akármi történt is... őriztelek azóta az este óta, amikor elveszítettelek. Most pedig mégis itt vagy velem, és azt mondod, szeretni akarsz. Hát mi mást mondhatnék erre?

Noha a szemeiben a boldogság könnyei ültek, felnevetett, őszintén és boldogan. Nem gondolt arra, hogy ez akár éppen az a csapda is lehet, amire számított az ideérkezésekor, nem akarta az érem másik oldalát nézni és nem vágyott a realitás kijózanító pofonjára. Talán mélyen belül tudta, hogy azt előbb-utóbb úgyis megkapja majd valakitől, akkor és ott azonban nem érdekelte semmi más, csak a férfi, akinek egykoron a felesége akart lenni, és akit most valami csoda folytán visszakapott.

Rowena csak bólogatni volt képes, mosolyogva simított végig Wyatt arcán, és bár a tekintete egy pillanatra a férfi ajkaira tévedt, nem tett semmit. Egyelőre. Hagyta, hogy visszatérjen a helyére, elvégre csak most kapta őt vissza; előbb össze kellett rakniuk a teljes képet, nem rohanhattak előre. Szívesen belesüppedt volna a viszontlátás okozta öröm édes mocsarába, de emlékeztette magát, hogy a helyzet közel sem ilyen egyszerű... és tudatosítania kellett magában azt is, hogy bizonyos körülmények akár még ennél is bonyolultabbá tehetik.

Wyatt szavaira halovány mosolyra görbültek az ajkai, és bár nem ellenkezett, ő a maga részéről kételkedett valamennyire a szavak mögött rejlő igazságban. Ő sem tudta magának soha megbocsátani a tudatot, hogy megölt egy ártatlan embert, a vőlegényét... akármennyi év telt el, akárhány módon próbálta megmagyarázni magának, miért nem volt önmaga azokban a pillanatokban, erre nem létezett sem vigasz, sem megbocsátás. Úgy sejtette, ezzel a férfi is így lehet, de nem akarta erőltetni a kérdést. Mindenkinek meg volt a maga keresztje, amit cipelnie kellett, akármi történt is.

A tudat, hogy Wyatt mi mindenen ment keresztül miatta és a bátyja miatt, valósággal darabokra törte a szívét, és ez az egész abban csúcsosodott ki, amikor két szemével láthatta és ujjaival is érinthette ennek legsúlyosabb bizonyítékát a férfi alkarján. Tudta, hogy soha nem fog tudni megbocsátani Bastiennek emiatt, de – bár  a józan esze tisztában volt vele, hogy nem tudhatott semmiről – abban sem volt biztos, hogy önmagával képes lesz-e békében élni. Saját magát is felelősnek érezte.

A kérdést meghallva emelte csak fel a fejét és nézett ismét Wyattre, majd gondolkodás nélkül bólintott.

- Hát persze – fejezte ki szavakkal is az egyértelmű választ. A feltett kérdés éppen az volt, ami az ő fejében is többször megfogalmazódott az elmúlt percekben, de minduntalan ugyanazt a feleletet adta saját magának, amit hangosan is kimondott. – Megkerestelek volna – vágta rá azonnal. – Ha ott helyben árulta volna el, visszamegyek a házba, ha később, valahogy felkutattalak volna... Nem érdekelt volna semmi, Wyatt – rázta meg a fejét a férfi szemébe nézve. – Az a lány... nagyon sajnálom, hogy ő is áldozatául ennek az egésznek, amit a bátyám kitervelt, de számomra nem ő lett volna a lényeg. Hiszen előtte én éppen téged... támadtalak meg. – Egy pillanatra elfordította a tekintetét. Még így, hogy egymással szemben ültek és a kezét fogta... így sem tudta kitörölni az emlékeiből azt a bizonyos pillanatot, amikor megölte a vőlegényét. Elvégre azt tette, ezt nem igazán lehetett szépíteni. – Ha Bastien nem lett volna hajlandó téged is maga mellé venni, akkor ketten próbáltunk volna meg túlélni. Valamit kitaláltunk volna – jelentette ki szilárdan, mikor újra képes volt ránézni.

Sejtette, hogy fel fog vetődni a kérdés, hogyan áll Bastienhez és az ő kis uradalmához, ezért is volt hajlandó elébe menni azzal, hogy ő maga dobta fel a lehetőséget. Benne is voltak kérdések Wyatt hovatartozását illetően, már ami a hatalom szempontjából perdöntő állásfoglalást jelenti, és ha őszinte akart lenni magához, elöntötte egy kis bizonytalanság. Teljes őszinteséggel szeretett volna Wyatt felé fordulni, ennek azonban az is része volt, hogy perpillanat két tűz közé szorult.

- Ezt soha nem fogom tudni megbocsátani neki – jelentette ki. – Ezen kívül is van még olyan dolog, amiről ő is tudja, hogy majdnem egy évszázad sem volt elég arra, hogy elfelejtsem, de... Én egyszer bizalmat szavaztam neki, még ha csak részlegesen is. Azt mondtam, mellette fogok állni, amiért segített életben maradnom. Viszont mindaz, amit most elmondtál, és a tény, hogy éppen itt ülsz mellettem, azt jelenti, hogy ő egész végig hazudott nekem. – Nagy levegőt vett és megrázta a fejét, a keze pedig ökölbe szorult. – Tudja, mennyit jelentettél nekem, mindvégig tudta, és mégis hagyta, hogy én abban a hitben éljek, hogy megöltelek, te pedig emlékek és iránymutatás nélkül próbálj túlélni valahol a világban...

Rövid időre elhallgatott, mert az egzakt álláspontját egyelőre nem mondta ki, főleg azért, mert fejben is meg kellett fogalmaznia, mit is akar mondani pontosan.

- Nem tudom, Wyatt – kezdte aztán lassan. – Teljesen őszinte szeretnék lenni veled, ennek viszont a bizonytalanság is része. Bastien a bátyám, aki sok szörnyűséget követett el, néhányat ellenem és többet a világ ellen... Nem álltam mindig mellette, nem támogattam az összes törekvését, többször is nyíltan konfrontálódtam vele, főleg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogyan hajtja végre a hatalomátvételt, vagy amikor megalkotta ezt a begyűjtőnek nevezett, pszichopatákból és kényszerrel besorozott emberekből álló csoportot... – Rowena tekintete a férfiét kutatta, miközben tartott egy kis szünetet. – Viszont a hatalmát ellenző radikálisok nem egyszer és nem kétszer törtek az életemre. Ebben a helyzetben nem lehet egyértelműen állást foglalni.

Nem vette le a szemeit Wyattről, részben azért, mert szerette volna, ha látja: őszinte vele, részben pedig azért, mert egy kicsit tartott a reakciójától. Voltak sejtései azt illetően, melyik oldalon áll a férfi, és attól tartott, ha most nem foglal nyíltan állás Bastien ellen, azzal ugyanolyan gyorsan üldözi el őt, amilyen váratlanul visszakapta.

Ahogy a sokk és a döbbenet első hullámai lassan elcsendesedtek, Rowena kezdte ténylegesen is feldolgozni a történteket. Elhitte, hogy nem a képzelete játszik vele, hogy nem álmodik és senki nem is drogozta be – valóban Wyatt állt előtte. Még az e-mail, ami alapján ideérkezett is sokkal logikusabbnak tűnt hirtelenjében, elvégre ő volt az egyetlen Bastienen kívül, aki össze tudta őt kapcsolni a Thorne vezetéknévvel.

A lassan elfogadott valóság ugyanakkor megannyi kérdést szült a fejében. Tudnia kellett, hogy mi történt, hogy hogyan lehet most itt a férfi; amikor magától próbálta lázasan helyretenni a kirakós darabjait, egyetlen magyarázatot talált, az azonban egy olyan igazság volt, amivel nem bolt biztos benne, hogy meg tudna birkózni.

Wyatt mégis azt az igazságot tárta elé, és tulajdonképpen meg sem szabadott volna lepődnie rajta. Ha józanul, tiszta fejjel végiggondolta a történteket, ha felidézett minden egyes pillanatot, amire emlékezett abból az estéből... ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat. Ennek hatására Rowena annyi érzelmet élt meg egyszerre jóformán néhány másodperc leforgása alatt, hogy még ő maga is majdnem beleszédült: döbbenet, düh, értetlenség, sajnálat, csalódottság, szomorúság... ám mindezek körül kiemelkedett a düh. Haragot érzett saját magával szemben, amiért még csak eszébe sem jutott, hogy mit forgatott a fejében a bátyja, és ott volt persze a másik oldal is. Bastien. A bátyja, akinek azt hitte, egyszer már sikerült megbocsátani, de a felfortyanó gyűlölete ráébresztette, hogy közel sem volt így.

Ez utóbbin még a kézfejét érintő megnyugtató simogatás sem tudott enyhíteni, de azt elérte, hogy Wyatt miatt a sajnálat is előtérbe kerüljön. Fellélegzett egy kissé, amikor a férfi megemlítette az életébe belépő boszorkányt, aki segített neki a túlélésben, de ez mit sem enyhített a tudaton, hogy Wyatt évekig magára volt utalva. Muszáj volt elmondania, mennyire sajnálja, és amikor ő válaszul odalépett hozzá, hogy magához ölelje, az felért számára egy felszabadítással. Gondolkodás nélkül fűzte karjait a férfi köré, szorosan átölelte, és ha a vére nem is keringett már az ereiben, hogy felmelegítse a testét, megtették helyette az érzelmek. Arcát Wyatt nyakába temette, ujjaival a tarkóját simogatta és kizárta a külvilágot. Nem érdekelte, hogy a körülöttük lévők látják-e őket, hogy felismerte-e valaki, hogy mit gondolnak, sőt...

Azt akarta, hogy lássák. Azt akarta, hogy hallják. Azt akarta, hogy tudják. Mindenkinek meg akarta mutatni, hogy a bátyja, akit még mindig annyian követnek elvakultan, akiben még ő maga is megbízott, milyen ember valójában. Tudta, hogy nem gondolkozik tisztán, akkor és ott azonban nem tudott tenni az érzés ellen.

- Örülök, hogy végül találtál valakit, aki segített – suttogta őszintén, amikor az ölelése már kevésbé volt fojtogató. Egy kicsit távolabb húzódott tőle, de nem teljesen, arra még nem volt képes, hogy elengedje; csupán annyira engedte eltávolodni, hogy a homlokát az övének dönthesse. – Elképzelni sem tudom, min mehettél keresztül, Wyatt. Azt sem értem, miért kellett így történnie, de... – A szemei megakadtak egy ponton a férfi nyakán. Még mindig pontosan fel tudta idézni, hol harapta meg, hol szívta ki belőle az életet, és bár Wyatt itt volt előtte, még mindig görcsbe rándult a gyomra a gondolattól. – Örülök, hogy itt vagy. Örülök, hogy megtaláltál – fejezte be végül a mondatot egyszerűen, mégis őszintén, tekintetével a férfiét keresve.

Amikor ismét egymással szemben ültek, gondolkodás nélkül bólintott a kérdésre.

- Igen, kérlek – felelte, miközben ujjait ismét Wyatt ujjai közé fűzte. – Tudni szeretném, mi történt veled.

Némán hallgatta a történetet, amely pont azokkal a percekkel kezdődött, amitől ő is tartott: azokkal, amikor a férfi magához tért, frissen átváltozva, mégsem tudva semmiről. Nem vágott közbe, csupán figyelt és értőn hallgatta, mi mindent élt át; mindössze az ujjai szorították jobban az övéit, amikor a megkötözött lány részéhez ért. Rowena elborzadt: már önmagában is szörnyűség volt, amit Bastien tett, de az a lány... nem kellett semmit kérdeznie, hogy tudja, az is a bátyja műve volt. Aznap este együtt készültek a közös vacsorához a szüleivel, és az előkészületek között egészen biztosan nem volt megkötözött lány a szobában...

A gondolattól, hogy a bátyja milyen gondosan kitervelt mindent, és ennek ellenére azóta is az orránál fogva vezette őt, felfordult a gyomra.

- Nem tudhattad – mondta gyorsan és ujjaival megsimogatta Wyatt kézfejét, miközben megrázta a fejét. – Nem voltál önmagad... nem te uraltad a testedet. – Beleborzongott a tudatba, hogy ezt éppen azért tudja ilyen behatóan, mert az ő áldozata ugyanebben a helyzetben éppen a férfi volt.

Ismét csendesen hallgatta a történet folytatását, nem vágott közbe egyszer sem, pedig a szíve összeszorult, amikor elképzelte Wyattet elveszetten, tanácstalanul. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy ösztöneitől vezérelve még valakivel végzett, összeszorította a szemét egy pillanatra.

- Annyira sajnálom... – suttogta, pedig a java csak ezután következett.

Ahogy a férfi kiejtette a száján azt a bizonyos három szót, Rowena szemei elkerekedtek, a gondolataira pedig egy pillanatra jeges zsibbadás költözött. Azt hitte, a puszta tudatnál rosszabb már nem következhet, de ekkor Wyatt felhúzta a pulóvere ujját, felfedve az árulkodó heget, ami a könyökhajlatától egészen a csuklójáig húzódott. Rowena egy pillanatra megszédült, döbbenten nézte a kézzel fogható bizonyítékát valaminek, ami miatt valahol önmagát is hibásnak érezte.

- Wyatt... – Suttogása elhalt, ahogy mutatóujját gyengéden, szinte alig hozzáérve végigfuttatta a heg teljes hosszán. Könnyek gyűltek a szemébe, az utolsó mondatokat már szinte nem is hallotta, csak azt látta maga előtt, ahogy a férfi, akit szeretett, emlékek és iránymutatás nélkül, végső elkeseredésében megpróbál véget vetni a saját életének.

Mikor sikerült visszanyelnie a könnyeit és valamelyest megemészteni a hallottakat, lassan ismét kezdett felszínre törni benne az a mérhetetlen düh, ami újult erővel lángolt fel a szívében a bátyjával szemben. Még a saját magával történtekkel kapcsolatban sem volt mindig biztos benne, hogy sikerült teljesen megbocsátania neki, de azt biztosan tudta, hogy azt, amit az imént Wyatt elmesélt neki, soha nem fogja tudni megbocsátani.

- Nem tudom, mit mondjak – kezdte lassan, amikor sikerült valamennyire összeszednie magát. – Fogalmam sem volt minderről, de még így is évekbe telt, mire úgy éreztem, talán meg tudom bocsátani azt, amit tett. Vagy legalábbis... majdnem mindent. – Egy pillanatra elhallgatott, mert volt valami, amiről nem tudta, szeretné-e tudni Wyatt is. Nem tudta, képes lenne-e hangosan kimondani neki. – Ironikus, hogy éppen azért maradtam mellette, mert ő volt az egyetlen, aki útmutatással tudott szolgálni az... új énemmel kapcsolatban, miközben téged minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül hagyott hátra. – Megrázta a fejét, érezte, hogy a düh lassan szétáramlik a testében. – Segített nekem. Ez tény. Ha nem lett volna ott, talán én is valami kísérleti laborban végzem, már ha túlélem egyáltalán. Ez volt az egyetlen ok, amiért képes voltam mellette maradni.

Legszívesebben azonnal felpattant volna, meg sem állva Bastien lakásáig, hogy rögvest konfrontálhassa az egész helyzettel kapcsolatban, de igyekezett féken tartani a dühét. Most nem a bátyja volt a lényeg, hanem Wyatt, a férfi, akit lassan egy évszázada gyászolt, most mégis itt ült vele szemben és a kezét fogta.

- Gondolom, érdekel, hogyan viszonyulok hozzá és a törekvéseihez – vetette fel aztán halkan, és bár a kérdés óvatos volt, nyílt tekintettel figyelte Wyatt arcát. Az egyetlen ember ült itt, akihez teljesen őszinte tudott lenni Bastiennel kapcsolatban.

Jóllehet Rowena maga sem volt biztos benne, hogy jó ötlet bedőlni a cselnek és megjelenni a találkozón, abban azért erősen hitt, hogy a lehető legtöbb helyzetre fel volt készülve. Ezer és egy lehetséges forgatókönyv létezett a fejében, az egyszerű tréfától kezdve a leleplezési hadműveleten át a gyilkossági kísérletig, de az, ami ott várt rá... arra a legmerészebb álmai sem tudták volna felkészíteni.

Amikor még csak a hangját hallotta, magyarázhatta volna a fáradtsággal, a feszültséggel vagy az izgatottsággal. Azt még el tudta volna fogadni. A következő pillanatban azonban a szeretett férfi lépett elé teljes életnagyságban, és erre Rowena egyetlen épkézláb, logikus magyarázatot sem tudott volna találni. Csak figyelte az arcot, amiről szentül hitte, hogy soha többé nem láthatja már, magába itta a jóképű vonásokat, a különböző színű szempár adta varázslatos pillantást, és fogalma sem volt róla, hogy mi történik.

Fájdalom mart a mellkasába, amikor meglátta a mosolyát; az a fájdalom volt ez, amit újdonsült létformája első éveiben – vagy talán évtizedeiben? – folyamatosan érzett. Egyszer már elengedte Wyattet, mert nem volt más választása, elengedte, mert a bátyja szörnyeteget csinált belőle, aztán arra kényszerítette, hogy ennek megfelelően viselkedjen... A halott vőlegénye látványa a mai napig kísértette álmában, de azt jól tudta, hogy ott, az étteremben nem álmodott. Wyatt életben volt.

Illetve, ha megpróbált kilépni valamelyest a sokkból és józanul vizsgálta a helyzetet, rájött, hogy nem egészen volt életben. Persze más logikus magyarázat nem is lehetett volna arra, hogy egy percet sem öregedett azóta, hogy utoljára látta, de Rowena még mindig nem értette, hogyan volt ez egyáltalán lehetséges. Pontosan tudta, hogyan lehet valakiből vámpír, és amilyen pontosan fel tudta idézni azt a bizonyos napot, egészen biztos volt benne, hogy egy csepp vére sem kerülhetett Wyatt szervezetébe.

Egy gyengéd érintés térítette magához valamelyest, ami ahhoz talán kevés volt, hogy a sokkból kirángassa, a gondolataiból visszahozta a valóságba. Ráadásul ettől az egész... sokkal valóságosabb lett. Figyelte, hogyan fonódnak össze az ujjaik, és közben elkezdte felfogni, hogy ez tényleg megtörténik; Wyatt itt volt. Nem visszatért, hanem soha nem is ment el.

Akkor nézett fel újra, amikor a férfi másik kezének ujjai a hajába túrtak. Ő is felemelte a másik kezét, ujjai Wyatt alkarjára kulcsolódtak, de nem azért, hogy ellökje onnan; épp csak előrébb húzta a tenyerét, hogy az arcát érintse. Egy pillanatra lehunyta a szemét és beledöntötte arcát az érintésbe, át akarta élni, át kellett élnie, hogy ez tényleg megtörténik, hogy itt van...

- Nem értem, hogyan lehetséges ez – ismerte be halkan, noha biztos volt benne, hogy ez elmúlt néhány perc sokkjának hatására ezt sok lehetséges módon kifejezte már. – Azt hittem... – Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség, hiszen mindketten jól tudták, mi történt.

A kérdésre és az azt követő megjegyzésre egyaránt bólogatással válaszolt, kifejezetten jól esett leülnie, mert kezdett attól tartani, hogy a lábai felmondják a szolgálatot. Pillantása ismét az összekulcsolt kezükre tévedt, ujjaival önkéntelenül is kissé szorosabban fogta Wyattét, mintha csak attól félne, hogy egyszerűen eltűnik. Egyszer már elengedte, még egyszer nem tudta volna, még ha millió kérdés kergette is egymást a fejében.

- Attól tartok, ha most innék valami töményet, senki nem tudná megmagyarázni, hogy nem képzelődöm – felelte egy rövid, ideges nevetéssel, de örült, hogy legalább sikerült végre kimondania egy hosszabb, értelmes mondatot. Megrázta a fejét. – Talán majd később. Egyelőre... van bőven emészteni való, azt hiszem.

A bók és a régi beceneve hatására azon sem csodálkozott volna, ha újra megdobban a szíve. A szemei újra szúrni kezdtek, bár szerette volna arra fogni az egészet, hogy nem csak a pillantását nem tudta levenni Wyatt arcáról, de pislogni sem mert, nehogy eltűnjön. Amikor a szeme sarkából mégis kigördült egy könnycsepp, gyorsan letörölte a szabad kezével; eleget sírt már annak idején, most válaszokra volt szüksége.

- Hogyan...? – Újra visszatért az értelmetlen félmondatokhoz, de nem tudott rajta segíteni. – Hol voltál eddig?

Ahogy a férfi beszélni kezdett, Rowena egyre inkább elhűlve hallgatta. A történtek magyarázata pofonegyszerű és logikus volt... ő mégsem gondolta volna álmaiban sem, hogy ez lehetséges lett volna.

- Bastien? – lehelte. Az első időszakban gyűlölte a bátyját azért, amiért szörnyeteggé tette és azért, amire kényszerítette, ez azonban egészen másként festette le a kilencven éve történteket. Nem elég, hogy Bastien vámpírrá tette, aztán arra kényszerítette, hogy megölje a vőlegényét... a bátyja valójában Wyattet is átváltoztatta, ezt azonban nem mondta el neki. Soha. Hagyta, hogy abban a hitben élje az életét, hogy megölte a férfit, akit szeretett. Érezte, ahogy a sokk lassan átadta a helyét a dühnek, de nem kerülték el a figyelmét Wyatt szavai. – Kitörölte az emlékeidet? – kérdezett vissza komoran. Szabad kezével átnyúlt az asztalon és gyengéden arra ösztökélte, hogy nézzen rá ismét. – Kitörölte az emlékeidet, és... egyszerűen csak ott hagyott?! – Rowena egyik döbbenetből a másikba lépett. – De hát hogyan... az első időszakot egészen biztosan nem éltem volna túl, ha nincs ott Bastien, hogy minden elmagyarázzon... Hogyan tudtad átvészelni? – kérdezte halkan.

Lelkiismeret-furdalás gyötörte, a halála miatt érzett fájdalom helyét átvette a tehetetlen düh és szomorúság érzése. Azon a napon annyira elmerült az önsajnálatban, hogy ez a lehetőség meg sem fordult a fejében. Elhitte Bastiennek, amikor azt mondta, csak azért megy vissza, hogy eltüntesse a holttestet. Mindent elhitt neki és ő kezdettől fogva hazugságban éltette. Ha belegondolt, milyen érzés lehetett a férfinek, amikor frissen átváltozva, emlékek nélkül, egyedül tért magához a házban...

- Sajnálom. – Nagyot nyelve rázta meg a fejét. – Fogalmam sem volt...ha csak sejtettem volna, hogy mit tervez... Annyira sajnálom! – fogta két keze közé Wyatt asztalon nyugvó kézfejét, majd az ajkaihoz emelte. – Soha nem hagytalak volna magadra, esküszöm.

Rowena egyáltalán nem volt biztos a dolgában.

Ezzel tulajdonképpen nem volt egyedül, mindenki, aki részben vagy egészében tisztában volt annak a bizonyos e-mailnek a tartalmával, óva intette attól, hogy beleálljon ebbe az egész szituációba. Különösen igaz volt ez a barátnőjére, Trishre, aki szigorúan megtiltotta neki, hogy eljöjjön a találkozóra; Rowena természetesen megesküdött neki, hogy nem fog eljönni... és természetesen eljött.

Egy kissé persze paranoiásnak érezte magát, igyekezett nem túl feltűnően viselkedni, út közben mégis gyakran pillantott hátra a válla felett. Tudta, hogy valaki talán megneszelhette a valódi személyazonosságát, és ebben az esetben egyenesen egy kifejezetten neki szánt csapdába készült belesétálni, a megérzései mégis azt súgták, hogy legyen ott az étteremben 8 órakor. Ettől még indulás előtt odafigyelt rá, hogy gyorshívóra tegye Bastien mobilszámát, elvégre jobb lehetett egy alapos fejmosás a bátyjától, mint levágott fejjel végezni egy sikátorban.

Az öltözékében is kerülte a feltűnést: az egyszerű farmer és a bőrdzseki tökéletesen alkalmas volt arra, hogy beolvassza a tömegbe, a haját pedig hagyta szabadon a vállaira omlani, noha egy kicsit visszasírta az eredeti, szőke hajszínét. Nem sokan ismerték szőkén, nehezebb azonosították volna be, ha valaki valóban csapdába akarta csalni.

Az étterem bejáratánál különösen úrrá lett rajta az idegesség, az ujjait tördelve nézett körül még egyszer, mielőtt belépett volna a bejáraton. Mégis mikor lettél ilyen beszari?, kérdezte magától közben, de aztán a főpincér vonta magára a figyelmét. Már meg sem lepődött, hogy amikor Nia Thorne-ként mutatkozott be, a férfinek szeme sem rebbent, csupán a hátsó asztalok egyikéhez kísérte, majd magára is hagyta. Utóbbiért Rowena kifejezetten hálás volt; nehezére esett volna most bájcsevegni... vagy egyáltalán bármilyen beszélgetésbe bonyolódni.

A vacsorapartnere egyelőre nem bukkant fel, így volt ideje gyorsan felmérni az étteremben tartózkodókat, de semmi nem utalt arra, hogy bárki is készülne valamire. Már éppen kezdett volna megnyugodni, amikor megérzett a tarkóján egy tekintetet. A pillantás intenzív volt, mégsem fordult meg, azzal azonban tisztában volt, hogy ha még dobogott volna a szíve, a pulzusa egészen biztosan magasabbra szökött volna. Nem tudta, mire számítson, kételkedett benne, hogy egy étteremben törnének az életére, az ösztönei mégis figyelmeztetni akarták valamire...

Aztán meghallotta a hangot. Emlékek támadták meg, olyan emlékek, amelyeket már rég el kellett volna felejtenie, és úgy könnyebb lett volna a bátyjának és neki is, de nem tudta... Dermedten állva figyelte, ahogy a hang tulajdonosa megállt vele szemben, és miközben tágra nyílt szemei a vonásait fürkészték lázasan, tudta: ha a szíve nem szűnt volna meg dobogni majdnem kilencven évvel azelőtt, ott és akkor egészen biztosan megállt volna.

A férfi arca már volt és mégis ugyanaz. Kevesebb arcszőrzet és rövidebb haj, de... semmi nem változott. Rowena úgy emlékezett rá, a vonásaira, az orrát pettyező apró szeplőkre, az ajkai ívére, minden egyes apró barázdára a bőrén, mintha tegnap látta volna utoljára. Az emlékei megkophattak volna, de soha nem hagyta, és ebben segítségére volt egy már kissé megsárgult, de féltve őrzött fénykép is.

És ott voltak a szemei. Az a különböző színű szempár olyasmi volt, amit viszont ha akart sem tudott volna elfelejteni.

- Wyatt...? – A kérdés nem volt több erőtlen suttogásnál, ahogy a férfi neve legördült az ajkairól, nem is volt benne biztos, hogy hallotta.

Rowena még nem rendelt semmit, de abban a pillanatban biztos volt benne, hogy valaki bedrogozta, máskülönben nem lehettek volna ennyire élénk és ennyire valóságos képzelgései. Sűrűn pislogott, de a férfi nem tűnt el, ezért megrázta a fejét.

- Nem... Te... Ez lehetetlen... – Ismételten a fejét rázta, a hangja megremegett, a szemei pedig szúrni kezdtek. Arra készült, hogy legfeljebb az életére tör valaki, nem arra, hogy ilyen kegyetlen tréfát űznek majd vele. – Meghaltál. Én-én voltam... láttalak meghalni...

Szinte még érezte az ajkain a vére ízét és melegét, szinte még látta maga előtt a férfi mozdulatlan, élettelen testét. A szíve abban a pillanatban szűnt meg minden értelemben dobogni, pontosan tudta, mi történt. Vagy legalábbis azt hitte.

- Hogyan lehetséges ez...? Ki vagy te? – suttogta.