Eleinte csak egy hosszú sóhaj volt a válaszom – és ha szentimentális pillanatomat éltem volna, biztosan megmosolyogtatott volna a tény, hogy a bátyám is ugyanezt a momentumot választotta arra, hogy hosszan kifújja a levegőt, ezzel tagadhatatlanná téve, hogy nagyon is ugyanaz a vér folyik az ereinkben. Aztán eljutott a fülemig, hogy mit is mondott, és máris megkérdőjeleztem magamban, hogy most valóban a szokásos az-újságírás-nem-jó-semmire köröket futjuk-e, vagy valami egészen másról van szó.
- Akkor most tulajdonképpen a munkám vagy az álnevem zavar? – függesztettem rá nagyon is kíváncsian a tekintetem. Bastien szerette úgy beállítani a történteket, mintha ő csak és kizárólag jót tett volna azzal, ahogy annak idején intézte a dolgokat, ezért egészen új volt a gondolat, hogy egy kicsit talán mégis furdalja a lelkiismeret, amiért akkor kitépte a szívemet a mellkasomból, hogy aztán gondosan összezúzza.
Talán még azt is hihette, hogy szándékosan akarok borsot törni az orra alá a névválasztással, pedig ez a legkevésbé sem róla szólt.
- Oké, most teljesen nyilvánvalóan csak terelsz – böktem rá vádlón az ujjammal, és amíg belekortyoltam az italomba, hagytam időt neki, hogy kifejtse mire gondolt. Mondjuk én magam sem számítottam rá, hogy megered a nyelve. – Szóval „Washington ügyei” újabban magukban foglalnak titokzatos John Doe-kat, akik valamiért fájdítják a fejed? És ez utóbbit meg se próbáld letagadni, kérlek. Száztíz éve ismerlek. – Célzatosan vontam fel a szemöldököm, demonstrálva egy kicsit, hogy mennyire felesleges lenne belemenni azokba a körökbe, miszerint ez nem számít.
Egy kicsit megmosolyogtatott, amikor újabb gondterhelt sóhajt hallatott; kezdtem magam úgy érezni, mint egy kislány, aki az apja türelmével játszik... vagy inkább az utolsó idegszálain jár kötéltáncot. Mégis kitört belőlem a nevetés, amikor a szobafogsággal hozakodott elő.
- Úgy gondolod, meg tudna állítani egy kulcsra zárt ajtó? – mosolyodtam el szélesen. – Tegyük fel, hogy mondjuk valaki lespricceli szenteltvízzel, de Trishnek az sem lenne nagyobb akadály. Nem, a szobafogság sajnos nem opció – biggyesztettem le az ajkaimat.
Rosszallóan néztem rá, amikor régi sérelmeket kezdett felhánytorgatni egy ilyen viszonylag békésnek mondható beszélgetés kellős közepén; igen, úgy csináltam, mintha nem lett volna ez nekem is szokásom, ha épp böki valami a csőrömet. Mindenesetre kihasználtam, hogy most épp nem haragszom rá különösebben semmiért, és úgy döntöttem, nem veszem fel a labdát. Csak a következő szavaira reagáltam – mindenek előtt egy erőteljes szemforgatással.
- Ki beszélt itt alkalmakról? – kérdeztem vissza, nyíltan tagadva az üzenet egy bizonyos részét. – Kaptunk már leckét ebben a témában, és hidd el, nekem is életre szóló élmény volt – céloztam egy bizonyos eseményre néhány évvel ezelőtt, amikor is jó ötletnek tűnt engem csalinak felhasználni, csak arra nem számítottunk, hogy pont ezzel sétálunk csapdába. Igen, akkor a lázadók valóban kis híján megszabadítottak az öröklét terhétől, és végül a bátyám volt az, aki megmentette az életem. Ő ezt azóta is hibaként tartja számon, én ellenben hálás vagyok neki, amiért nem hagyott végleg meghalni. – Hidd el, ha ilyenről lenne is szó, Trish sem engedne oda csak úgy, de mint mondtam, nincs szó semmi ilyesmiről – vontam vállat, majd megadón rápillantottam. – Ha azt mondod, szerinted semmi értelme, akkor talán még hajlandó is vagyok elengedni a dolgot – füllentettem, ebben ugyanis egyáltalán nem voltam biztos. Talán azt hitte, valóban lejárató kampányban dolgozom, pedig én tényleg csak azt akartam elkerülni, hogy olyan információk kerüljenek ki róla, aminek nem kellene, mert attól csak még jobban fájna a feje később.
- Szóóóóval... – kezdtem aztán bele egy másik, talán sokkal jobb hangulatot teremtő témába, pontosan ezzel a céllal. Úgy kezdtem vizslatni a körmeimet, mintha valami nagyon jelentéktelen dologba készülnék belevágni. – Meglehet, hogy holnap az ebédidődben a Del Frisco’sban leszek. És az is lehet, hogy lefoglaltam egy hátsó kerti asztalt. – Felnéztem rá a szemem sarkából, ajkaimon sokatmondó mosoly ült. Annak idején, még a kezdetekkor, amikor nem romlott el köztünk minden – csak bizonyos megmásíthatatlan dolgok –, bevett szokásunk volt odajárni és mindig ugyanahhoz az asztalhoz leülni. És van egy tagadhatatlan előnye, ha a várost egy vámpír irányítja: akkor is beülhetsz ilyen helyekre, ha a fő étkedül nem a véres hús, hanem maga a vér szolgál.
Mindketten tudtuk, hogy ezzel egyfajta békejobbot kínálok fel a múltkori veszekedésünk után. Akármennyire is haragudtam rá bizonyos döntéseiért, mindig ide lyukadtunk ki végül – ő volt az egyetlen családom, még akkor is, ha volt, amit soha nem tudtam megbocsátani neki.

A fejemet rázva nevettem fel. – Azt hittem, azt te írod, drága bátyám – jegyeztem meg egy cinkos kacsintással. Egy héttel ezelőtt még biztosan nem lettem volna képes tréfálkozni a pozíciójával kapcsolatos bármilyen kérdésről, de azóta már megbékéltem. Egy időre; a következő húzásáig.
Persze gondolhattam volna, hogy át fog látni rajtam, már csak azért is, mert történetesen igaza volt. Valóban nem szoktam csak úgy felbukkanni az irodájában, vagy a semmiből láthatást kérni... de azért egy kis időt még igazán hagyhatott volna nekem a leleplezés előtt.
- Hah! Szóval így – biggyesztettem le az ajkaimat, de a szemeimben vidámság ült; már csak az időt húztam, de nem várattam tovább, inkább belekezdtem ottlétem valódi okának ecsetelésébe. Persze csak szépen fokozatosan, felkészülve arra, hogy nem fogok mindent elmondani, vagy inkább arra, hogy valamit biztosan el fogok hallgatni. Ismertem a bátyámat, ha tudomást szerzett volna arról, hogy az ismeretlen rosszakaró találkozást javasolt, képes lett volna az egész kócerájt a beépített embereivel teletömni és még azelőtt végezni a delikvenssel, mielőtt annyit mondhatott volna: bakfitty.
Nos, én ellenben még nem voltam biztos abban, hogy az üzenet azon részével mit akarok kezdeni, ezért a bölcs elhallgatás tűnt a legjobb ötletnek.
- Ugyan már – legyintettem a szememet forgatva, mikor ismét kifejezte nemtetszését az álnéven történő írással kapcsolatban. – Sokszor jól jött már és segítette a te ügyedet is – böktem rá. – Ha Rowena Monagham néven írnék, a „már csak azért sem” alapon működőket eleve kizárnám az olvasók közül – tettem hozzá, a levegőben demonstrálva az idézőjeleket.
Csalódottan fújtam ki a levegőt és ráncoltam össze a homlokom.
- Nekem is ő volt a legjobb tippem, de attól tartok, ez nem visz előrébb. Bár abban nem vagyok biztos, hogy mire gondoltál a sokaságuk alatt...? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Nem tudtam nem észrevenni azt a nüansznyi kis feszültséget az arcán, ami bár rövid életű volt, akkor is ott volt. Ha felém nyújtotta a másik poharat, mosolyogva fogadtam el. – Itt most nem az a kérdés, hogy nekem tud-e újat mondani, drága bátyám. Inkább az érdekelne, eladhat-e olyan információkat másik lapoknak, amit mondjuk kevésbé szeretnénk a nyilvánosság elé tárni. Vagy – tartottam fel a mutatóujjam – pont onnan ered a dolog, hogy engem sejt Nia mögött, és így próbálja kiugrasztani a nyulat a bokorból. Ez mondjuk elég kellemetlen szcenárió, és garantáltan az általad is javasolt ignorálással kezelendő – vontam le azonnal az egyik következtetést, megforgatva a pohárban az italt. Nem tudtam viszont megfeledkezni a másik eshetőségről, amit egyébként mindenképpen szerettem volna elkerülni; talán nem értettem mindenben egyet Bastiennel, azt azért mégsem engedhettem, hogy valaki olyan módszerrel próbálja megingatni őt, amit én megakadályozhattam volna.
Belekortyoltam az italba, lassan elmosolyodtam, majd egyenesen kuncogni kezdtem.
- De most komolyan, Bastien, miért csinálunk úgy, mintha fennállna egyáltalán a lehetősége is, hogy elengedem? – pillantottam fel rá. Mindketten tudtuk, milyen vagyok. – Trishnek is említettem a dolgot, szerinte is gyanúsnak tűnik – tettem hozzá, tovább masszírozva egy kicsit az ügyet; persze ha szerinte lényegtelen volt, fejen is állhatam, akkor sem szentelt volna neki különösebb figyelmet. Ugyanúgy, ahogy én sem tudtam volna elengedni a kérdést.

Nem áltattam magam, biztos voltam benne, hogy Bastien hamar át fog látni rajtam, már ami a látogatásom ártatlan szándékait jelenti; nem volt túl gyakori, hogy csak úgy felbukkanjak az irodájában, és ezt ő is pontosan tudta. Pláne nem az én malmomra hajtotta a vizet, hogy alig sikerült elsimítani a legutóbbi nézeteltérésünket – Trish és Killian hathatós közreműködésével –, és éppen ekkorra időzítettem a dolgot... Az e-mail azonban most érkezett, és nekem nem volt túl sok időm mérlegelni.

Ahogy átléptem a bátyám irodájának küszöbét, eluralkodtak rajtam azok az ismerős ambivalens érzelmek, amikhez már egészen hozzászoktam ezalatt a csaknem egy évszázad alatt. Az családi és vérségi kötelék, ami hozzá kötött és akármit is tett, mindig vissza is vonzott mellé, felborítva minden függetlenedési és ellenállási szándékomat. Nem egyszer és nem kétszer akartam már hátat fordítani neki, vagy azért, amit velem tett annak idején, vagy azért, mert másokkal tett valami szörnyűséget... mégis, még mindig itt voltam.

A kapcsolatunkat legjobban az szimbolizálta, amikor egyszer kis híján kivégeztek miatta, de végül mégis ő volt az, aki megmentette az életem.

Mona barátságtalan hangulata is jó ismerősként üdvözölt, már fenn sem akadtam azokon a villogó szemeken, annyira megszoktam. Csak azt nem értettem, miért van még mindig itt, ha a bátyám ennyire ki nem állhatja. Ennél azonban sokkal kellemesebb ismerősséget keltett a szívemben az az apró gesztus az arcomon; mindig eszembe juttatta azokat a régi időket, amikor Bastien még a régi Bastien volt. Amikor még bizonytalanság nélkül állítottam róla, hogy nem szörnyeteg.

A Monával kapcsolatos válaszán őszintén felnevettem. – Lassan ideje lenne kideríteni, pontosan kinek is tettél szívességet azzal, hogy itt van – jegyeztem meg továbbra is vigyorogva. – Ha nem rúgod ki hamarosan, félek, egyszer megöl álmodban.

Ééés pontosan eddig a pontig tartott a látogatásom ártatlansága. Számítottam rá, hogy Bastien átlát rajtam, de arra nem, hogy rögtön fejjel akar majd rohanni a falnak; persze az örökkévalóságig én sem kerülgettem volna a forró kását, elvégre valóban céllal érkeztem ide.

- Nem tudom eldönteni, hogy ez most szemrehányás, amiért nem látogatlak meg gyakrabban, vagy siettetés, hogy térjek a témára és tűnjek el minél hamarabb – vontam fel a szemöldökömet, tréfálkozásomat az ajkaimon ülő félmosoly jelezte, mielőtt megadóan feltartottam volna a tenyereimet. – Egyébként igazad van, valóban alattomos hátsó szándék vezetett ide. – Vettem egy nagy levegőt és a tárgyra tértem. – Tegnap Nia Thorne kapott egy elég érdekes üzenetet – kezdtem bele, de ezt Bastiennek nem kellett elmagyaráznom, hiszen három emberből ő volt az egyik, aki tisztában volt az írói álnevemmel. Részletekbe nem szándékoztam menni, azt legalábbis egészen biztosan nem akartam elmondani a bátyámnak, hogy az e-mail egy találkozóra is invitált. Egyelőre nem tudtam, el fogok-e menni, de abban biztos voltam, hogy ha Bastien tudomást szerezne erről, talán az egész szállodát lezáratná aznap este, esélyt sem adva nekem, hogy a végére járjak a kérdésnek. – Még nem tudom, mennyire vegyem komolyan a dolgot, ahhoz ugyanis előbb tudnom kellene valamit. Ismersz bárkit, akinek J. D. a monogramja és esetleg tudhat rólad... kényes dolgokat?

Az őrök mondhatni mosolyogva engedtek át maguk között; mondhatni, ugyanis tudvalevő volt, hogy ők sosem mosolyogtak. Persze a bátyám nem is azért alkalmazta őket, hogy barátságosak legyenek, de nekem bőven elég időm volt kitapasztalni, hogy mikor vannak az akár mosolyoghatnánk is hangulatban, és mikor olyanban, amikor csak azért nem vicsorognak rám szó szerint, mert én vagyok Bastien húga.
Ezúttal viszont taktikus voltam és minden lehetséges oldalról bebiztosítottam magam. Előző héten egy kicsit összekülönböztünk a bátyámmal, ebből adódóan pedig kissé bizonytalan voltam a napirendjét illetően, de ahelyett, hogy én magam kockáztattam volna, inkább biztosra mentem: Monát hívtam fel, hogy érdeklődjön nekem utána, azt állítva, hogy valamiért nem értem el a mobilján. Bastien gyűlölte, ha megzavarták, főleg, ha épp valami fontos dolog közepén volt; ennél már csak a titkárnőjét utálta jobban, így a taktika logikusnak tűnt.
Ráadásul mindenki számított az érkezésemre, így megkímélhettem magam a további kellemetlenségektől is.
Sokáig tépelődtem rajta, vajon melyik lenne a bölcsebb megoldás, titokban tartani azt a furcsa e-mailt, vagy beszélni róla Bastiennek, és végül egy köztes megoldás mellett döntöttem. Nem szándékoztam minden részletről beszámolni neki, de mindenképpen szerettem volna egy kicsit puhatolózni, csak hogy tudjam, nagyjából mire számítsak. Talán nem értettünk egyet mindenben, talán bizonyos döntései után – mint például a hatalomátvétel címén szervezett mészárlás, vagy mondjuk a begyűjtőnek nevezett pszichopaták képzése – legszívesebben én magam egy fellázadtam volna ellene, mégis... egyszer, nagyon régen hoztam egy döntést. Akármit is tett, és akármennyire kevésbé is volt az megbocsátható, ő volt a bátyám, aki annak idején segített életben maradni abban a teljesen új élethelyzetben, még ha ő maga is sodort bele. Ha pedig egyszer azt mondtam, mellette állok, szegényes indoknak tűnt a puszta igazságérzetem ahhoz, hogy ezt megmásítsam.
Abból a tekintetből ítélve, amivel Mona rám nézett, amikor felértem Bastien emeletére, rögtön arra következtettem, hogy ő minden bizonnyal megzavarta valamivel a bátyámat az érdeklődésemmel. Én ettől függetlenül mosolyogva üdvözöltem, majd egyszerűen elsétáltam az asztala előtt, hogy beengedjem magam a bátyám irodájába.
- Bastien! – üdvözöltem vidáman. Odasétáltam hozzá, az arcomat nyújtva felé a szokásos fivéri puszira; amikor kettesben voltunk, ezt sosem hagytam neki megúszni. Ez volt az egyetlen dolog, ami minden részletében az egykori bátyámra emlékeztetett, arra a Bastienre, aki azelőtt volt, mielőtt még szörnyeteget csináltak volna belőle. – Mona elég morcos hangulatban van – jegyeztem meg aztán. Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik bőrfotelban az asztalával szemben, és cinkos mosolyt villantottam rá. – Megint azzal fenyegetted, hogy kirúgod?