Kuncogva ráztam meg gyorsan a fejem Trish feltételezése hallatán.
– Tudod, hogy sosem ártanék neked. Vagy nektek – egészítettem ki magam hamiskás mosollyal. – Kémkedésről szó sincs... de azt nem ígérhetem, hogy amikor legközelebb ott leszek, fél szemmel nem fogom a névtábláját keresni. – Huncut tekintettel haraptam az alsóajkamba, de a tekintetemben csak kíváncsiság ült. Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem szerettem volna megnézni magamnak ezt a titokzatos lányt, aki úgy tűnik, elcsavarta a legjobb barátnőm fejét, de azt neki is tudnia kellett, hogy nem nyomakodnék Agnes arcába azzal, hogy „hé, én vagyok a titkos szeretőd legjobb barátnője és mindent tudni akarok rólad”. Fordított esetben ő is alaposan felmérte volna magának a kiszemeltemet.
Már ha bárkit is képes lettem volna huzamosabb ideig kiszemelni, Wyatt emlékének kínzása nélkül.
Nem állítottam meg a hosszúra nyúlt gondolatmenetemet, mert tudtam, hogy Trishnek valahol szüksége van rá. Úgy sejtettem, az ő fejében is hasonló gondolatok járnak, ezért is kellett hangosan kimondanom őket; tudnia kellett, hogy egyik sem hülyeség. Nem volt sem gyenge, sem pedig ostoba, csak egy nem-olyan-egyszerű boszorkány, aki túl sok rosszat tapasztalt hosszú élete során. Én viszont pont azért voltam, hogy néha egy kicsit betereljem a szürke zónába a fekete-fehérből, persze szigorúan csak akkor, ha úgy láttam, ez neki a legjobb. És most úgy láttam.
A kikívánkozó kérdéseimet pedig ugyanez indokolta – részben. Részben pedig az, hogy én is kíváncsi voltam, melyik része rémíti meg igazán... hiszen egyikért sem tudtam volna hibáztatni.
– Nem tehetek úgy, mintha nem tudnám, miről beszélsz – értettem egyet halkan. Az, hogy a bátyám mellett álltunk, a józan ésszel ellentétben nem garantálta sem a mi, sem a szeretteink biztonságát. Azt hihetnénk, hogy a város vezetőjeként neki aztán tényleg birtokában áll ezt garantálni, de azóta, amióta egyre hangosabbak az ellenálló hangok, ennek végleg búcsút mondhattunk. – A lehetőséget viszont nem tagadhatod meg tőle, ha ő melletted szeretne állni – néztem a szemébe komolyan. – Igazad van abban, hogy a mi világunk egyre kevésbé embereknek való, de megtalálnánk a módját, hogy megvédjük. Tudod, hogy rám is számíthatnál – biztosítottam a támogatásomról mosolyogva. – De ehhez előbb... nos, igen, le kellene buktatnod magad, csúnyán fogalmazva. – Látszólag érdektelenül vontam vállat, de a szám sarkában mosoly bujkált, miközben kiürítettem a kis üvegem. – Mondjuk nekem van egy olyan érzésem, hogy ezzel sem tudnád elijeszteni...

Noha kettőnk közül nem én voltam a boszorkány, biztosan éreztem, hogy az Agnes nevet még sokszor fogom hallani, és nem kis jelentősége lesz. Egyszerűen csak tudtam; belépett a képbe egy egyszerű ember, és éppen Trishre gyakorolt ekkora hatást... ez nem lehetett véletlen. Ebből tudtam azt is, hogy megfelelő taktikát kell kidolgoznom: mindent ki kellett szednem Trishből, és valószínűsítettem, hogy afelé kell majd terelgetnem, hogy kicsit hagyja magát sodródni a lány felé – de nem szabadott túl erőszakosan csinálnom, inkább arra kellett hatnom, hogy ő maga hozza meg ezt a döntést.
A megérzésemnek burkoltan hangot is adtam, a barátnőm mosolyában pedig benne volt minden, amit érzett. Tudtam, hogy hálás azért, amiért őszintén elmondhatja nekem mindezt, anélkül, hogy veszélyben érezné a titkait, vagy éppen attól kéne félnie, hogy ítélkezni fogok felette. Márpedig én pont azért voltam itt, hogy mindezt megingathatatlanul megadjam neki.
A kanapéra telepedve már fel is tettem a legfontosabb kérdéseket, amik elvezethettek minket oda, hogy többet megtudjak a lányról, és persze Trish érzéseiről is; az utóbbi talán egy hajszálnyival fontosabb is volt, mint az előbbi. Ismertem annyira a legjobb barátnőmet, hogy tudjam: ha Agnes háza táján valami nem lett volna teljesen oké, most nem beszéltünk volna róla. Amikor végül belekezdett a történetbe, bólintottam egyet – emlékeztem a Phillybe tett kiruccanására, az pedig, hogy a dolgok ilyen régre nyúltak vissza, csak megerősített a hitemben, hogy a lánynak nagy jelentősége lehet. A következő résznél, miszerint egyedül ment el egy bárba, meglepve felvontam a szemöldököm, hiszen ez nem volt rá jellemző, de nem szóltam közbe, két okból sem. Egyrészt hagyni akartam, hogy folytassa a történetet, másrészt a következő pillanatban megjelent az arcán egy olyan mosoly, amire én magam is önkéntelenül elmosolyodtam, mert arra gondoltam: ó, igen, ez egy olyan mosoly. Figyelmesen hallgattam a szavait és néztem az arcán a reakcióit, még a kezemben tartott üvegről is megfeledkeztem, és csak akkor szólaltam meg, amikor tartott egy kis szünetet.
- Ó, nem szükséges, drágám – kacsintottam rá, és én is vele nevettem. – Lennének tippjeim. – Ezután azonban el is hallgattam, mert Trish lehunyta a szemeit, az arcán pedig olyan mosoly sejlett fel, amitől egy egészen rövid pillanatra összeszorult a szívem. Nem irigyeltem tőle a boldogságát, soha nem tettem volna ilyet, a mellkasomban lassan száz éve tátongó űr azonban sosem hagyta, hogy megfeledkezzek róla.
Gondolatban gyorsan megráztam a fejem, és inkább teljes fókusszal a barátnőmre koncentráltam, hogy megszabadítsam magamat az oda nem illő gondolatoktól. Szerencsére folytatta is a történetet, így nagy segítség volt ebben.
- És amikor vele voltál, véletlenül nem váltál te is szabaddá és gondtalanná? – fűztem hozzá egy finom mosollyal, kutatón figyelve Trish arcát. Biztos voltam benne, hogy Agnes feledtetni tudta vele mindazt, ami egyedül űzte őt az alkoholhoz, még ha csak arra az időre is, amíg egymásba feledkeztek. Pedig ez fontosabb volt, mint bármi: Trishnek nagy szüksége volt rá, hogy legalább néha le tudja tenni a hatalmas terheket a vállairól, és egy időre az ajtón kívül hagyta a puttonyokat. Ha ez a lány alkalmas volt a feladatra, én máris szerettem...
De tulajdonképpen már azért a mosolyért is szerettem, ami végig a barátnőm arcán ült, miközben róla beszélt.
- Csakugyan? – mosolyodtam el szélesen, amikor elárulta, hogy Agnes nem is akárhol dolgozik a városban, és bár szavakba nem öntöttem, a szememben megcsillant a csintalan fény, ami arra utalt, hogy talán nemsokára ott akarok majd ebédelni.
Nem tudtam visszafojtani egy halk kuncogást, amikor Trish olyan mély megdöbbenéssel mondta, hogy Agnest nem hatotta meg különösebben a mágiája, mintha világi megbotránkozásra számított volna. Nem őt nevettem ki, sosem vetemedtem volna ilyesmire, hiszen ismertem nem egy és nem kettő olyan történetet a múltjából, ami az emberek ítélkezésével kapcsolatos félelmeit táplálta nagyon is jogosan – inkább csak a képet találtam humorosnak magam előtt, ami megjelent a lelki szemeim előtt: Trish megteszi a nagy vallomást, már-már félve várja a reakciót, az a lány pedig csak kedvesen mosolyogva azt mondja, „ez érdekes”.
- És mi van, ha az is? – kérdeztem gyengéden, mosolyogva figyelve a barátnőmet. – Abból ítélve, amit elmeséltél, szerintem neki is ugyanolyan kellemes meglepetés volt viszontlátni téged. Nem hiszem, hogy másként nézett volna rád, mint egy nőre, aki váratlanul sétált be az életébe akkor, de annál kellemesebb emlékek fűzik hozzá, és kötve hiszem, hogy ez a véleménye megváltozott volna. Legfeljebb még érdekesebb lettél a szemében, de szigorúan a jó értelemben. – A legjobb barátnő minden szeretetével simítottam végig Trish karján, aztán bátorítón megszorítottam kicsit az alkarját. – Sokkal többet tudok a múltadról, mint azt barátodként a szívem szeretné, és pontosan tudod, hogy megértem minden félelmedet az emberekkel való viszonyoddal kapcsolatban. Azt is pontosan tudod, hogy soha nem akarnám vagy hagynám, hogy ez újra megtörténhessen... Talán nem vagyok olyan félelmetes, mint Bastien, de azért én is be tudok ám gurulni – tettem hozzá egy kicsit könnyedebb hangnemben, hogy ne tűnjek olyan komolynak, mint a vakbélgyulladás. – Ezeket szem előtt tartva halld, amikor azt mondom, hogy szerintem ideje kinyitnod a szívedet. Nekem aztán az is elég, ha csak egy kis kaput hagysz... vagy mondjuk egy rést, amin Agnes be tud kukucskálni. Neked is érezned kell, hogy nem véletlenül sodródtatok újra egymáshoz, vagy ha még az véletlen is volt, egyszerűen vonzzátok egymást. – Ha esetleg Trish épp nem nézett rám, az álla alá csúsztattam az ujjamat, hogy magam felé fordítsam a fejét, és őszinte, bizakodó mosollyal néztem rá. – Ember vagy sem, én senki miatt nem láttalak még így mosolyogni, szóval ha valaki, szerintem ő megérdemel egy esélyt, hogy bebizonyítsa, nem valami félelmetes, gonosz démon vagy a szemeiben.
Hagytam, hogy leülepedjenek a szavaim, és közben én is ittam egy kortyot, de az agytekervényeim csak tovább jártak ezen az egészen. Tudtam, milyen erős félelmek és visszatartó erők erednek Trish múltjából, de nem voltam biztos benne, hogy kizárólag emiatt bizonytalan.
- Mitől félsz igazán? – szólaltam meg ismét, kutató pillantásommal ismét őt fürkészve. – Attól, hogy csalódnod kell? Hogy esetleg ő sem lesz jobb, mint a többi? – Kemény szavakat használtam, de mindenképp meg kellett ragadnunk valahogy a falait összetartó erőt. – Vagy pont a többi miatt félsz őt közel engedni magadhoz?
A második lehetőséget már több szempontból is óvatosan közelítettem meg. A mi világunkban, de főleg a mi szerepünkben a legkisebb gyengeséget is könnyűszerrel kihasználhatta és ellenünk fordíthatta bárki, aki kiszimatolta; ez pedig a legkülönbözőbb módokon érhetett rossz véget. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, amikor valaki le akarta tesztelni, mennyit is jelentek a bátyámnak...
És akkor is, amikor a bátyám eldöntötte, hogy különös kegyetlenséggel szabadít meg engem az én gyenge pontomtól.

Elvigyorodtam, ahogy Trish rám kacsintott és egyetértőn biccentettem; ha a bátyám meggyőzéséről volt szó, Trish és Leta álltak az első sorban, én meg valahol az utolsó utániban. Ez néha a legkevésbé sem érdekelt, máskor meg kifejezetten bántott, de nem azért, mert kislány módjára duzzogni támadt kedvem, amikor valaki nem akarta meghallgatni a véleményemet. Inkább akkor volt bántó, amikor igenis lényeges dolgokra akartam felhívni a figyelmét, de neki egyik fülén be, a másikon ki, aztán néhány héttel később mindig kiderült, hogy elébe mehetett volna néhány problémának, ha alkalmanként meghallgatja, amit mondok.
Egy idő után persze elfogadtam, hogy ez valószínűleg sosem fog megtörténni, ezért ha fontosnak hangzó információ jutott a birtokomba, mindig igyekeztem inkább Trish-en keresztül eljuttatni hozzá a híreket. Azt hiszem, a barátnőm is megértette ennek a miértjét, és nem érezte magát postásnak ilyenkor.
Aztán jött a témaváltás, én pedig azonnal megfeledkeztem Bastienről és az apró hülyeségeiről. Felvillanyozott a gondolat, hogy a legjobb barátnőm életébe esetleg beköszönthet valami komolyabb hangvételű dolog is. Biztos voltam ugyanis abban, hogy ennek többnek kell lennie egyszerű alkalmi fellángolásnál, különben nem most és nem így vezette volna fel.
- Ó. – Hirtelenjében mindösszesen ennyit feleltem, amikor kiderült, hogy a probléma ott gyökerezik, amitől talán egy kicsit tartottam is: az a bizonyos Agnes egy ember. Nem kellett megkérdeznem, ez miért zavarja Trish-t, talán én ismertem legjobban azt a mélyen benne élő érzelmi káoszt, ami a halandókhoz kötötte: gyűlölet, rettegés, és már-már megrögzött távolságtartás furcsa elegye volt az, amit mindaz a rengeteg sérelem okozott, amit hosszú élete során az embereknek köszönhetett. Még csak azt sem mondhattam, hogy alaptalan volt, vagy hogy nem tudtam megérteni, de abban biztos voltam, hogy ez a bizonyos Agnes olyasmi lehet, aki áttörheti Trish falait. A tündérmesékben már régen nem hittem, de a tény, hogy a barátnőm most éppen róla mesélt, azt jelentette, hogy máris többet jelentett számára a lánya többi embernél. Hagytam, hogy folytassa, nem vágtam közbe, csak figyelmesen hallgattam, tekintetem az arcán nyugtatva. – Nem hülyeség – ráztam meg gyorsan a fejem, és egy kedveskedő mozdulattal visszatűrtem a füle mögé az elszabadult hajtincsét. – A pozitív megérzéseidhez ugyanannyira jogod van, mint amennyire jogosan táplálod az ellenérzéseidet. Csak gondold végig azt, hogy most itt ülünk és egyáltalán beszélünk erről! Hát nem furcsa? – mosolyogtam rá felvont szemöldökkel. – Ha ennek a bizonyos Agnesnek nem lenne valami határozott jelentése, egészen biztos vagyok benne, hogy szóba sem hoztad volna.
Ha közben befejezte az evést, csupán egy hanyag mozdulattal a mosogatótálcába helyeztem a tányért és az evőeszközöket – most ugyanis sokkal fontosabb dolgok is akadtak a mosogatásnál –, aztán a nappaliba tereltem a barátnőmet, hacsak nem ismerte amúgy is a szándékaimat és nem indult el magától is a kanapé felé. Akárhogy is történt, vagy vele együtt ültem a kanapére, vagy csak csatlakoztam hozzá, miután felkaptam a kis üvegemet, hogy aztán félig oldalasan leülve szembe fordulhassak vele.
- Mesélj róla! – kértem aztán egy izgatott mosoly kíséretében. – Hol találkoztatok? Milyennek ismerted meg? – Több kérdést egyelőre nem soroltam fel, csak szerettem volna hallani, hogy beszél róla, és látni, mennyire csillognak közben a szemei. Nem tartottam valószínűnek, hogy felkészült lennék egy ember átváltoztatására, de ha fontos volt neki ez a lány, és esetleg nem tudtam meggyőzni, hogy próbálja meg levetkőzni az ellenérzéseit... Na jó, nem, inkább szerettem volna, hogy sikerüljön ez utóbbi és hagyja, hogy Agnes bizonyítsa be neki, hogy nem minden ember akar ártani neki.

Érzékeltem Trish szavai és mosolya mögött, hogy ő maga sem igen hiszi el, amit mond, de nem tettem szóvá. Épp eleget fájt a feje emiatt az egész kiválasztott-mizéria miatt – és pontosan tudtam, hogy erre a bátyám sem rest rátenni néhány lapáttal úgy nagyjából naponta –, ezért nem akartam tetézni a dolgokat; ezen a napon nem akartam erőltetni a témát. Elvégre ez a szokásos délutáni-esti közös programunk éppen arról szólt és azért (is) vált szokássá, hogy egy kicsit megfeledkezzünk a mindennapok problémáiról, az állandó feszültségektől... és legalább erre a néhány órára csak úgy legyünk. Elengedve magunkat, mint bármelyik átlagos ember; bár tekintve Trish érzelmeit a halandókkal szemben, ezt a kifejezést óvatosan használtam volna.
Mindenesetre bőven elég volt, ha egy Monagham zargatja ezzel, el is engedtem hát a témát, erre a napra legalábbis – noha az e-mail, amit még mindenképp meg akartam mutatni neki, egy kicsit még fenntartotta a gondterhes hétköznapok kérdéskörét. A megérzéseim azonban csak nagyon ritkán csaltak meg, most pedig szinte üvöltötték, hogy ezt ne hagyjam annyiban... és tudtam, hogy Trish meg fogja érteni. Minden értelemben.
Az ajándékomat kortyolgatva figyeltem, ahogy az ő arcán is átfutnak az érzelmek, ráadásul hasonlóak, mint az enyémen, amikor először olvastam az e-mailt: rajta is a gyanakvás jeleit láttam, ami csak megerősített abban, hogy jól döntöttem, amikor nem nyomtam rögtön a Törlés gombra.
- Egyetértünk – biccentettem, aztán elmosolyodtam. – Kár lenne a Mayflowerért, ha felgyújtaná az egészet dühében – jegyeztem meg tréfásan, mert bár ilyen messzire még Bastien sem ment volna, azért mindketten ismertük már annyira, hogy tudjuk, milyen, amikor igazán elveszíti a fejét. – Mindenképpen úgy lesz – ígértem –, de azért vannak egészséges fenntartásaim. A probléma onnan fog indulni, hogy az e-mailt nem én kaptam, hanem Nia Thorne, és számára innentől nevetséges semmiség lesz az egész... De egy próbát mindenképpen megér.
Az eredeti szándékom valóban az volt, hogy az állandó gondok helyett egy kissé könnyedebb vizekre tereljük végre a napunkat, de nem tudtam nem észrevenni, hogy a kérdésem nyomán Trish gyanúsan elgondolkozott. Persze éppen volt egy falat a szájában, de mintha egy egészen kicsit lelassult volna a rágása, a tekintete pedig egy pillanatra elrévedt; határozott jeleit láttam annak, hogy a könnyed téma talán nem is lesz annyira könnyű. Vagy legalábbis nem teljesen.
Mindenesetre bármennyire is szerettem volna sürgetni, inkább újra meghúztam az üveget, hogy befogjam a számat, és türelmesen megvárjam, míg ő maga szólal meg. Amikor pedig megtette, elnyíltak az ajkaim, majd közvetlenül ezután egy széles, izgatott mosoly vette át az „O” forma helyét.
- Alakul valami? – ismételtem kihangsúlyozva minden egyes szót, kihasználva, hogy éppen megtörölte a száját, majd levakarhatatlan mosollyal a képemen lecsuktam a laptop tetejét. Ki a frászt érdekelt már az az e-mail? – Szóval Agnes. Rendben, miiiindent tudni akarok! – A tenyerembe támasztottam az arcom, tekintetemet pedig kíváncsian a barátnőmre függesztettem, várva minden egyes részletet, amit csak meg akart osztani velem. Az arcom meg sem rezzent a női név hallatán, lassan egy évszázada ismertem már Trisht, és egyébként sem érdekelt, ki mellett találja meg a boldogságot, ameddig boldog volt.
Az első szó azonban, amit kiejtett a száján, ismét az az átkos probléma volt. Összeráncoltam a szemöldököm.
- Probléma? – kérdeztem vissza. – Oké, most még jobban felcsigáztál, de... – Megráztam a fejem és feltartottam a kezem. – Nem. Kezdd az elejéről, minden tudni akarok, mert ha tényleg annyira fontos mint amennyire csillog a szemed – mutattam az arcára –, akkor első sorba kell állnom a problémamegoldásnál. Feltéve persze, hogy elhárítható a probléma... mert hogy az, ugye? – Néztem a szemeibe ezúttal már egy kicsit bizonytalanabbul. Jól ismertem már őt és voltak sejtéseim, miféle akadályok gördülhettek elé, de nem akartam találgatni. Itt most arra volt szükség, hogy ő mondja ki, mi az, amit problémának lát és érez.

Cinkos mosollyal kacsintottam Trish irányába, és bár pontosan tudtam, mi volt a gondolat néma folytatása, én sem mondtam ki. Valószínűleg én voltam a leginkább nyerő helyzetben ebben a tekintetben: nekem aztán még hazudnom sem kellett, hogy nem zavar, ha Trish nem maga Jamie Oliver a konyhában, ugyanis az egyetlen étket, amit a szervezetem értékeli tudott, nos... azt nem kellett megfőzni. Ellenben az én legkedvesebb barátnőm nagyon is jó volt abban, hogy még akkor is szerezzen nekem nullás vért, ha épp mindenkinek az volt a kedvence.
Hosszú sóhajjal feleltem a válaszára, aggódó pillantást vetve rá, mintha nem fájna már így is épp eléggé a feje a kiválasztottak kérdése miatt. Ami azt illeti, voltak sejtéseim arról is, hogy a bátyám mekkora terhet helyez a vállára azzal, hogy tőle vár minél sürgetőbb válaszokat ezzel kapcsolatban.
- Nagyon remélem, hogy hamarosan válaszaink is lesznek, nem csak egyre több kérdés – csóváltam meg a fejem, noha ezzel csak azt mondtam ki hangosan, amit mindenki más is gondolt. – Ó, nem is azt várom, hogy valaki cikket küldjön nekem „Hogyan lettem kiválasztott” címmel, bár talán mégiscsak ez lenne a legjobb – szúrtam közbe egy rövid nevetéssel. – Inkább azok érdekelnek, akiknek nincs jobb dolga, mint a környezetük figyelése, és amikor valami gyanúsat tapasztalnak, rögtön a médiához fordulnak, hátha hír lesz belőle, és akkor ők fontosnak érezhetik magukat. Néha borzasztóan egyszerűek tudunk lenni, de ezért sem értik sokan, miért számíthat szinte fegyvernek is a munkám. – Vállat vontam; maga Bastien is csak a negatív oldalát látta mindig is az újságírói karrieremnek, pedig valójában neki is nagyon sokat segített annak idején.
A főzővíztől a mosogatótálcából felszálló gőz remekül szimbolizálta mindazt a mérget, amit én is éreztem a bátyám irányába nem is olyan régen. Sejtettem, hogy titkol előlem részleteket a begyűjtőkkel kapcsolatban, főleg azért, mert már az ötlet felvetését sem támogattam túlzottan, de amikor véletlenül rábukkantam egy családra, akiket az ő üzérkedése szakított szét... aztán persze egymás után jöttek a hasonló történetek. Kényszerítés, büntetés, a hátramaradottak emlékeinek cicomázása...
Azt hiszem, még soha nem álltam olyan közel ahhoz, hogy hátat fordítsak Bastiennek. Ha nincs Trish és Killian, valószínűleg meg is tettem volna.
- Igen, tudom – sóhajtottam fel. – Ilyenkor mindig kifordul magából. Azt hiszem, ez még mindig apánk lenyomata lehet benne, úgy értem, ez az irányításmánia. – Megráztam a fejem. – Nekem sem tetszik, ami történik, egyáltalán nem. Aggaszt a látomásod és ez a bizonytalanság, amiben most vagyunk, egyszerűen csak... rettenetesen rossz stratégiának tartom, hogy éppen ezekben az időkben haragítsa magára még inkább az embereket. De már úgyis ismered az álláspontomat – legyintettem mosolyogva.
Inkább arra koncentráltam, hogy végre Trish elé varázsoljam a spagettivel megrakott tányért, még akkor is, ha az a bizonyos e-mail egyelőre nem feltétlenül engedett szabadulni minket az örök problémáktól. A számat harapdálva hallgattam a válaszát, amivel nagyjából mindent igazolt, ami az én fejemben is kavargott: Bastiennek tudnia kell róla és gyanús. Eleinte bizonytalan voltam benne, hogy talán csak én fújok fel túlságosan egy e-mailt, de abban biztos voltam, hogy Trish ösztöneiben bízhatok.
Az ételtől felcsillanó szemei egy pillanatra elterelték a figyelmem, örömmel mosolyodtam el, majd a mosolyomat vigyorrá szélesítve emeltem meg a csatos üveget. – Ez is – kontráztam rá, oldva egy kicsit a hangulatot.
- Persze, hogy tudom – mosolyogtam rá az asztal felett, sosem volt számomra kérdés, hogy Trish bármiben segít nekem, főleg, ha a testi épségemről van szó. – Az nem is volt kérdés, hogy erősítés nélkül ne menjek oda, tanultam a legutóbbiból... viszont pont emiatt abban nem vagyok biztos, hogy a találka-részt is elmondjam-e Bastiennek. Attól tartok, hogy a múltkori miatt nem tudna tisztán gondolkozni, még a végén képes lenne az egész kócerájt lezáratni úgy, ahogy van, és máris lőttek egy jó haditervnek. – Nem panaszkodás volt ez, inkább csak amolyan hangos gondolkodás. Mindannyiunk emlékezetébe beleégett az a félresikerült akció, ami kis híján az életembe került, én is jól emlékeztem rá, de ettől még nem állt meg a mókuskerék. – Mindenképp elmondom neki magát a megkeresést, de a találkozó tekintetében lehet, hogy elég lenne engem felvértezni, majdnem szó szerint.
Újabbat kortyoltam a saját vacsorámból, a téma kivesézése után viszont nem voltam hajlandó több munkával vagy a bátyámmal kapcsolatos témát felhozni, sőt. Összecsaptam a tenyereimet és ünnepélyesen felszólaltam:
- Na jó, most már elég volt a gondokból, így is épp eléggé megszentségtelenítettük már a vacsorádat és a munkamentes délutánunkat – vontam fel a szemöldököm elmosolyodva. – Inkább mesélj nekem valami sokkal vidámabbat. Biztos vagyok benne, hogy jó dolgoknak is történnie kell ebben a furcsán elcseszett városban.

- A te kedvedért bármikor kiteszek magamért – kacsintottam rá egy vigyor kíséretében, miközben megvártam, hogy levegye a kabátját.

Amikor már kényelmesen a nappaliban tudhattam, felsejlett a gondolataimban az e-mail, amit mindenképp meg akartam vele vitatni, de egyelőre nem hoztam szóba. Ezek az előre beütemezett heti találkák pont azt a célt szolgálták, hogy mindketten kieresszük egy kicsit a gőzt és kivételesen ne a bátyám és a városa ügyes-bajos dolgain őrlődjünk, de a kettő néha nehezen volt elválasztható, ebben a kérdésben ráadásul nem is engedhettem. Egyértelműen Trish volt az, akivel először meg akartam vitatni a dolgot, méghozzá úgy, hogy biztosan csak ő tudjon róla.

Egyelőre, legalábbis, a többit meg majd meglátjuk.

- És jutottatok már valamire? – néztem rá őszinte kíváncsisággal, noha a kíváncsiság némi aggodalommal keveredett a hangomban. – Ahányszor eszembe jut, amit mondtál, kiráz a hideg. – Ténylegesen megborzongtam; túl hosszú ideje éltem már, hogy féljek a rémmeséktől, de azt biztosan tudtam, hogy Trish látomásai nem mesék. Márpedig egy olyan látomás, ahol ismeretlen forrástól származó erővel mindenkit elsöpörnek, aki a bátyám mellett áll... több szempontból is ijesztő volt. – Mindig figyelem a híreket és a tippeket az újságnál, de egyelőre nyoma sincs semmiből jövő varázstudásnak, vagy épp hullám-anyajegynek.

Kiemeltem egy szál spagettit a forró vízből és egy gyors kóstolással ellenőriztem; pont jó lett, ezért kikapcsoltam alatta a főzőlapot. Trish kérdésére halványan elmosolyodtam és megráztam a fejem.

- Már jobban, hála neked, és egy kicsit talán annak a tenyérbemászó Killiannek is – feleltem, miközben a mosogatóban leöntöttem a tészta főzővizét. – Sikerült rendezni a dolgokat Bastiennel... azt hiszem. Tudod, mennyire kiakadtam már eleve is ezen a begyűjtő-dolgon, de azt azért még belőle sem néztem volna ki, hogy egyeseket kényszerít a csatlakozásra. Főleg ilyen módszerekkel... – Ismét a fejemet ingattam, mert nem akartam újra felhúzni magam.

Már sokat sejtő mosollyal vettem át az üveget Trishtől, miután az orra elé toltam a laptopot, de azért nyomban fel is pattintottam a tetejét és nagyot szippantottam a felszálló illatból. Nullás, a kedvencem.

- Angyal vagy – villantottam rá egy ragadozó vigyort. – Vajon mennyire lenne beteges dolog kifejezni a hálámat, amiért ilyen jól ismered a vér-ízlésemet? – tettem fel aztán a költői kérdést, de inkább nevetve a laptop felé intettem, jelezve, hogy erre ne is válaszoljon.

Miután Trisht lekötöttem az e-mail olvasással, elővettem egy tányért, majd még egyet kevertem a mártáson, de már állagra is tökéletes volt. Gyakorlott mozdulatokkal kevertem össze a leszűrt tésztával, majd szedtem belőle egy Trish-adagot a tányérba; olyanok voltunk, mint egy ősöreg házaspár, pontosan tudtam, miből mennyit eszik meg, és nem kellett kérdeznem hozzá. Megszórtam némi parmezánnal, majd a tányérral felszerelkezve fordultam újra felé.

A kérdésre először tanácstalanul vállat vontam, de miután kicseréltem előtte a laptopot a tányérra, már rendes válaszra is futotta.

- A két legjobb tippem a Jack Daniels és a John Doe, de egyikkel sem megyünk sokra – tártam szét a kezeimet, majd közelebb toltam hozzá a kikészített evőeszközöket. – Egyelőre azt sem tudom, mennyire vegyem komolyan. Lehet, hogy valaki vaktában lövöldözik, de mi van, ha komoly szándék van mögötte? – Odahúztam egy széket magamnak is, és leültem vele szemben. – És persze az is egy jó kérdés, hogy ha komoly a szándék, akkor mire irányul. Találkozót kér – intettem a fejemmel a képernyő felé –, magyarán ugyanakkora eséllyel akarhat csapdába csalni, mint elmondani, amit állítólag tud. Vagy csak paranoiás vagyok?

Magamhoz vettem az ajándékomat, újra felpattintottam a tetejét és kortyoltam egy nagyot. Olyan volt ez, mint a stressz-evés.

- Szerinted szólnom kéne róla Bastiennek? – ráncoltam a homlokom.

Szórtam még egy kevés oregánót a mártásba, és illat alapján már tudtam, hogy pont tökéletes lesz. Vámpírként talán nem volt szükségem a normál emberi ételekre, de azért a szaglásom nem veszítettem el, és az a néhány év, amit Olaszországban töltöttünk a bátyámmal és Trish-sel, nos, ragasztott rám mást is a koszon kívül. Trish és köztem bevett szokás volt már, hogy hetente egyszer meghívtam magamhoz ebédelni vagy vacsorázni; egyrészről roppant vicces gondolat volt, amikor egy vámpír vacsorára hívott valakit, aki maga is étekként szolgálhatott volna, másrészről pedig legalább okot kaptam arra, hogy néha használjam a konyhát, ha már tartozott egy a lakáshoz.
Rápillantottam a tésztára, ami már szépen belesüllyedt a forró vízbe, és éppen ekkor hallottam meg az ajtón az ismerős kopogást. Gyorsaságomat kihasználva néhány másodpercen belül a bejáratnál termettem, hogy beengedhessem Trisht.
- Szia! – mosolyodtam el szélesen, és magamhoz vontam egy ölelésre. Ennyi évtized után már a legkevésbé sem okozott gondot ilyen közel kerülni egy nyaki verőérhez, és egyébként is előbb döftem volna tőrt a saját szívembe, mint hogy bántsam Trisht. – Gyere beljebb! Mindjárt kész a vacsi, de a tésztának még kell egy jó öt perc.
Megvártam, míg leveszi a kabátját, majd mosolyogva beterelgettem a konyhába és leültettem a nappalit leválasztó pult előtti bárszékek egyikére.
- Mi újság? – faggattam közben. – Történt ma valami érdekes? – Miközben a válaszára vártam, felhajtottam a laptopom tetejét, majd bejelentkeztem a fiókomba és kattintottam néhányat, hogy elővarázsoljam azt a bizonyos e-mailt.
Közben kevertem egyet a szószon is, nehogy leégjen, de csak akkor vágtam bele abba, amit mindenképp meg akartam osztani vele, ha kiveséztük a kérdéseimet.
- Figyelj, tudom, hogy valami fontosat akartál elmesélni, de előbb hadd mutassak valamit. – Felé fordítottam a laptopot és ráböktem az e-mailre. – Olvasd el! Ma kaptam. – Összefontam magam előtt a kezeimet és úgy vártam, hogy végigolvassa a titokzatos J. D. által küldött még titokzatosabb üzenetet. Kíváncsian figyeltem közben az arckifejezését is; Trish volt az egyetlen olyan ember, akivel kapcsolatban kétség sem fért hozzá, hogy megosztom majd vele a dolgot, de nem csak azért, mert ő volt Bastien szövetségese már kezdettől fogva. Talán neki a szövetségese volt, nekem viszont a legjobb barátnőmmé vált ez alatt a közel egy évszázad alatt, és nagy szükségem volt a véleményére. – Mit szólsz? – vontam fel a szemöldökömet, amikor felpillantott a képernyőről.