Elégedettség töltött el a látványra, ahogy láttam megindulni a vért az orrából, de hiába adtam át az irányítást a belső démonomnak – amit ironikus módon éppen tőle kaptam –, nem tudtam teljesen meghazudtolni önmagam; egyszerre élveztem a látványt és az érzést, és egyszerre undorodtam tőle. Magamtól. A bátyámtól. Ettől az egésztől. Ha józanul végig tudtam volna gondolni a dolgokat, én is tudtam volna, hogy valójában nem csak rá haragszom, hanem erre az egész lehetetlen helyzetre... De a tudatalattim talán mégsem kapcsolt ki teljesen, mert hiába pusztítottam, tulajdonképpen nem ártottam neki közvetlenül. Az egész nappaliját újjáépíthette volna, ha kidöntöm a falakat, hiába viszont a felismerés, ha nem tudtam rávenni magam, hogy még egyszer megüssem.
Vagy mondjuk a fejére célozzak a vázával.
– Ne! – kiáltottam rá, amikor még sértegetni is kezdte, vérben forgó szemeimet ismét felé fordítva, a kezeimet pedig ökölbe szorítva. – Ne tetézd... – figyelmeztettem, pedig még én magam sem tudtam, mennyire lesz valódi a fenyegetés. A forrófejűségét ismerve nagyon is képes lett volna rá, hogy még ezerszer rosszabbá tegye az egész szituációt néhány keresetlen szóval, de egyelőre túlságosan el voltam merülve az önsajnálatban és a pusztító gyűlöletben.
A hosszan visszatartott kitörés azonban nem váratott tovább magára, hullámokban tört fel belőlem a fájdalom és a harag, nem fékeztem sem a dühömet, sem a hangerőmet, sem pedig magamat, ahogy mindent rázúdítottam. Mindent, ami éreztem, és amit szavakba tudtam önteni; amit pedig nem tudtam, azt kifejeztem még több puszítással, ahogy újra belelovalltam magam a dühömbe és a fájdalmamba. Az árulásába.
– Nem?! – kérdeztem vissza, az esztelen pusztítást egy pillanatra felváltotta a nevetés, de a hang idegen volt és sötét, semmiben nem hasonlított az enyémre. – Végig ott voltál, Bastien – böktem durván, vádlón a mellkasára. – Tudtad, hogy érintett az elvesztése, láttad és hallottad, hogy képtelen vagyok megbirkózni vele, és biztos vagyok benne, hogy arról is tudtál, amikor kínomban megkértem Trisht, hogy inkább halványítsa el az emlékeimet, mert nem tudom elviselni őket. – Ezúttal nem kiabáltam, dühösen sziszegtem a szavakat. – Pontosan tudod, hogy mennyit jelentett nekem és mégis a képembe hazudtál majd’ száz éven keresztül! – kezdtem el ismét felemelni a hangomat. – Hagytad, hogy abban a tudatban éljek, hogy végeztem az emberrel, aki az egyik legfontosabb volt nekem... és most ne vitassam el a szeretetedet? Mégis miféle szeretet az ilyen, hm?!
A következő szavaira megvetően felhorkantam és elfordultam tőle, de nem szóltam semmit. Ismert már, tudnia kellett, hogy nem fogom ennyiben hagyni a dolgot... Biztos voltam benne, hogy Trish segítene mindenben, ha megkérném rá, de ezt nem kötöttem a bátyám orrára. Már csak azért sem, mert nem akartam, hogy tudja, mennyire bizonytalan vagyok a düh és a fájdalom mögött. Nem akartam, hogy tudja: fogalmam sincs, hogyan kéne ezt csinálnom. Hogy meg kellene-e tennem. Honnan is tudhatnám, hogy azt a célt érem-e el vele, amit akarok? Mi a garancia arra, hogy érzéseket fel lehet ébreszteni? Hogy nem csak úgy emlékezne rám ezen túl, mint a nőre, aki megölte?
Nem voltam kész rá, hogy vállaljam ezt a kockázatot.
Szerencsém volt, hogy végül elengedett, mert a következő szavaira biztosan kirántottam volna a vállaimat a markából; addig is csak azért nem tettem, mert tudtam, hogy erősebb nálam, így csak magamnak okoztam volna felesleges fájdalmat és még több feszültséget a felesleges próbálkozással. – Most komolyan? – meredtem rá hitetlenkedve, egy pillanatra még a dühömből is kizökkentett. – Tényleg az „ő nem hozzád való” dumával próbálod takargatni, amit tettél? – Megráztam a fejem. – Mi köze ennek bármihez is? Remélem nem azt akarod beadni nekem, hogy látomásaid voltak a jövőről és ezt már előre láttad, de meg akartál tőle kímélni, vagy ilyesmi, mert nem fogom bevenni – szögeztem le. – Nem emlékszik rám, rémlik? Mégis mit számít, milyen ember ő most? – Nem akartam elárulni neki a kétségeimet, de ezzel a kérdéssel talán mégis sikerült egy kicsit. És bár a dühöm talán szelídült egy hangyányit, nagyon tévedett, ha azt hitte, ennyiben hagyom a dolgokat. – Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre – emlékeztettem. – Miért csináltad? És kímélj meg ettől a rossz ember maszlagtól, mert amit tettél, az nem most volt. – Rámeredtem, a választ várva, több mint kilencven évnyi hazugság után végre egy kis igazságra vágyva, de a fogaimat mégis olyan erővel szorítottam össze, hogy kis híján elroppantak egymáson.

Túl sok volt ez az egész. Túl sok érzés kavargott bennem. Tudtam, hogy talán hiba volt rögtön idejönnöm, lehet, hogy sokkal bölcsebb lett volna először Trish-hez menni, hagyni, hogy legalább minimális lecsillapítson... de képtelen voltam rá. Mindennél nagyobb szükségem volt a támogatására, főleg most, de előbb ezt kellett elintéznem. Nagyon sok mindent megbocsátottam már a bátyámnak, ahogy ő is elnézte nekem az én vélt vagy valós hibáimat, mert testvérek voltunk. Az egyetlen család maradtunk egymás számára, és csaknem egy évszázadnyi közös múlt kötött össze minket, ahol kisebb-nagyobb súrlódásokkal tűzdelt utakon, de végig együtt voltunk. Ezúttal mégis azt éreztem, hogy kicsúszik a kezünkből az irányítás. Ez az új igazság olyan repedést indított el bennem, hogy még ha féltem is belátni, tudtam: az ebből keletkező törést nem lesz egyszerű befoltozni... már ha be lehet egyáltalán.
Meg sem próbáltam megfékezni a dühömet, miközben rázúdítottam a kérdéseimet. Szükségtelen lett volna bármi konkrétumot is mondanom; a szemei elárulták, hiába próbálta megőrizni a hidegvérét, velem ellentétben. Pontosan tudta, miért vagyok itt.
– Pontosan ezt kérdezem én is tőled! – csattantam fel, amikor nem válaszolt a kérdésemre, csak megismételte azt. Egy részem meg akarta adni neki az esélyt a menekülésre. Egy részem azt akarta, hogy hazudjon; nem akartam hallani az igazságot, azt az egyetlen logikus magyarázatot, ami akkor fogalmazódott meg a fejemben, amikor újra szemtől szemben álltam Wyattel.
Végül mégis elhagyta a száját az igazság, én viszont néma maradtam. Már-már rezzenéstelen arccal, halálos nyugalommal ismerte be, hogy azon az átkos estén nem csak egy bizonyos értelemben vette a kezébe az életem feletti irányítást... hanem minden szempontból elpusztította. És egy sokkal súlyosabb hazugságot tartott az arcomba azóta is. A dermedtségem még hatott, amikor leemelte magáról a kezemet, egyelőre nem ütközött akadályba a mozdulat közben, mert tudatosítani kellett magamban a valóságot.
A következő szavaival viszont úgy szabadította el az indulataimat, hogy én magam sem fogtam fel, mit teszek, egyszerűen csak hagytam, hogy az ösztöneim vegyék át az irányítást. Nem sokszor adtam át a kormányt teljesen a belső szörnyetegemnek, alapvetően a legbékésebb vámpírok táborát erősítettem, ezúttal azonban nem volt semmi köszönet abban, ahogy az öklöm az arcába csapódott, kihasználva a gyorsaságomat és a természetfeletti erőmet egyaránt. Ő is gyors volt és erős, mindkettőben jobb nálam, de ettől még nem lehetett esélye kivédeni a hirtelen támadást, teljes egészében biztosan nem. Nem voltam képzett harcos, nem tudtam, hova kell ütni ezért meg azért, én csak azt akartam, hogy fájjon neki.
– Miért?! – Annyi átkot akartam a fejére zúdítani, hogy magam sem tudtam követni őket, ezért végül egyetlen szó, egyetlen kétségbeesett üvöltés hagyta el a számat. Az az egy kérdés, amit nem tudtam megválaszolni magamnak. Még mindig nem kontrolláltam az erőmet, mikor taszítottam rajta egyet, de abban a pillanatban az sem érdekelt volna, ha átrepül a szemközti falon. – Tönkretetted az életem... hagytad, hogy leéljek majdnem száz évet azzal a tudattal, hogy megöltem őt! Vigasztaltál... azt mondtad, segítesz újra összerakni magam, hogy együtt majd túljutunk rajta, mert őt már semmi nem hozhatja vissza... Miközben végig életben volt! – Forrt a vérem, valósággal égtem a féktelen haragtól, pusztítani akartam. Nem tudom, mi volt a nappali dohányzóasztalán, de biztosan nem maradt sok belőle, miután a mellettünk lévő falig repítettem mindent. – Elvetted az összes emlékét! – tört ki belőlem a következő hullám. Nem, nem csak magam miatt voltam dühös, a legkevésbé sem. – Megfosztottad mindentől, amit tudott, mindentől, ami valaha volt, és egyszerűen csak magára hagytad! Mégis mi volt a célod, Bastien?! Hogy jössz te ahhoz, hogy a saját kényed-kedved szerint tönkretegyél két életet is?! Köztük valakiét, aki állítottál még szeretsz is – köptem a szavakat. Testvéri szeretet?! Engem már semmivel nem tudott volna meggyőzni róla. Az első kezem ügyébe kerülő tárgyat teljes erőből a falhoz vágtam, úgy, hogy a feje mellett repüljön el... és miközben ez történt, rájöttem valamire. Ráébredtem, hogy a kontrollálatlan dühöm semminek nem fog gátat szabni, ha nem teszek ellene. Abban a pillanatban képes lettem volna megölni őt.

Fogalmam sem volt, hogyan jutottam el épségben Benedict házától a bátyámig. Talán az volt az egyetlen szerencsém, hogy már úgy ismertem az utat oda, mint a tenyeremet; talán csak az őrangyalom vigyázott rám. Elvakított a düh, a gyász, a fájdalom, a szememből könnyek peregtek, az ujjaim viszont kis híján elpusztították az Audi kormányát, olyan erősen szorítottam egész úton. Szavakat és mondatokat raktam össze újra és újra a fejemben, megpróbáltam értelmes szöveget megfogalmazni a fejemben, hogy ne csak szitokszavak és a harag értelmetlen összevisszaságát zúdítsam Bastienre... nem azért, mert ne érdemelte volna meg, hanem azért, mert válaszokra volt szükségem.
Válaszokat akartam.
Nem voltunk mindig álomtestvérek a bátyámmal. Sokszor voltam én kvázi a legnagyobb ellensége, még ha nyilvánosan mindig mellette is álltam. Tele volt hibákkal, ahogy én is, és viszonylag sok dologban nem értettünk egyet... de erre még tőle sem számítottam. Az árulás olyan fokának éreztem azt, amit tett, hogy nem tudtam, képes leszek-e újra egy levegőt szívni vele azon kívül, amire most készültem. Pedig még nem is tudtam mindent.
Az autó ajtaja hangosan csapódott be, miután kiszálltam, aztán vagy bezártam vagy nem; annyira nem is érdekelt, a kocsiajtónál csak Bastien bejárati ajtaja szólt nagyobbat. Valahol örültem, hogy nem érzek más illatokat a házában, mert bár akkor éppen az sem érdekelt volna, ha vendégei vannak, perverz elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy zaklatottságomat teljes egészében a bátyámon élhetem ki, és nem kell random emberek kidobására pazarolni az energiáimat.
Tudtam, hogy várt rám. Tudtam, hogy tudja. A nappali közepén állt, nem fordult felém, de már a tartásából, a válla feszültségéből meg tudtam állapítani, hogy tudja.
– Hogy tehetted? – A hangom egyelőre nem volt több suttogásnál, de a hangnem miatt ez talán még ijesztőbb is volt, mintha kiabáltam volna, bár arra sem kellett sokat várni. – Hogyan voltál képes... Miért nem mondtad el? – zúdítom rá a szavak és vádak gyors egymásutánját, fokozatosan megemelve a hangomat, úgy, ahogy én is közeledtem felé a lépteimmel. – Hogy hallgathattad el előlem?! – Ekkor már kiabáltam, és ha még mindig nem volt képes felém fordulni, hát én magam fordítottam meg a vállánál fogva. – Mióta tudod, Bastien? – üvöltöttem magamon kívül, de a dühöm kinyilvánításával egyetemben folytak végi az arcomon a fájdalom könnyei. – Mióta tudod, hogy életben van?! – markoltam meg a felsőjét, rántva rajta egyet, mintha csak ki akarnám rázni belőle a választ.
A feloldozást.
A megnyugtatást, hogy annyira nem tette tönkre az életem, mint amennyire rettegek, hogy megtette.