Leta & Bastien

We all have monsters inside us  

Meg kellett volna köszönnöm a múltkor emlékeztetést, máskülönben talán soha nem jöttem volna rá, hogy rossz útra tévedtem. Nem lehetettem puhány, Leta pedig erre akarta felhívni a figyelmemet. Én pedig a legelőkelőbb stílusomban mondtam neki, hogy tegye a dolgát. - Ennél feltűnőbben nem is örülhetnél. - A kis, sunyi vigyorra utaltam, ami lassan a szája köré rajzolódott. Rosszallóan megráztam a fejemet, bár a komolyságot azért mellőztem. Sokáig abba a hitbe ringattam magam, hogy lassan nem marad olyan körülöttem, akiben igazán bízhatnék. Leta egy volt az utolsók között, a lista pedig amúgy sem volt túl hosszú. - Az a kiskosár nem létezik többé. - Egyszerű szavak voltak, annál nagyobb jelentőséggel. Engem valaki csupán egyszer verhetett át egy életben, és így a második strigula után jobbnak láttam nem adni több esélyt. A szökés lehetőségét még biztosítottam, némi lépéselőnyt adva, de tudtam, hogy Leta-nak ez még így is gyerekjáték lesz.
- Óh, drágám. Remélem megbocsájtod nekem az legutolsó találkozásunkat. Nem voltam... önmagam. - Megköszörültem a torkomat. Valójában sokszor átrágtam magam az egészen. A vadásztámadáson, az elveszített embereimen, azon, hogy Kendra túlélte, majd megvédett, közben pedig mindvégig ott időzött a sejtés, hogy átver.  Leta nem ismerte ezt az oldalamat, habár még így is fájt kimondani, hogy többet tudott rólam, mint kellett volna. Ő ismert belőlem egy olyan szeletet, amit más nem. Azt, hogy mit takart ez a külső. Mit takart a vérengző fenevad álarca. Eszembe sem jutott volna tényleg megfosztani a fejétől. Sem képletesen, sem ténylegesen.
Nem vettem újra kézbe a poharat, helyette átszeltem a kettőnk közötti távolságot, és megálltam előtte. Éppen akkor fejezte be a beszédet, a kérdései hatására pedig elgondolkodtam. Valójában még nem fejeztem be a gondolatát annak, mit is kezdtem volna, ha én kapom kezeim közé az árulót. Mintha nem lett volna rá lehetőségem. - Mindenkit, aki fontos számára... a szemei előtt kínoznám meg, amíg bele nem halnak a fájdalomba. - Súgtam, tekintetem azonban nem rebbent. Szorosan foglyul ejtettem a pillantását. Olyanok voltunk, mint két elcseszett fajzat. Valójában soha nem volt senkink. Csak mi, általában egymásnak. - Aztán... - Felemeltem a jobb kezem, és megérintettem Leta karját, onnan húzva végig a vállán, majd a mellein és hasán. - négyzetméterenként nyúznám meg. - Ez volt az utolsó pont, félrebillentettem a fejem. Szerencsére Leta-t nem azért fizettem, hogy színészkedjen nekem vagy bárki másnak.  - Vissza akarom kapni azt, aki voltam. A rideg, önző valómat. - Ez már nem függött össze az előbbivel. Valójában Leta-val soha nem voltam önző, ezt nem is hánytorgathatta fel nekem. A hangomban égett a tettvágy, a tűz. Fájt a fejem a húgom és Patricia eltűnése miatt is, egyáltalán nem hiányzott még ide ez a lezáratlan fejezet. Ezt akartam tőle. Zárja le. Minél előbb.

 

Leta && Bastien

A szó szoros értelmében megtorpantam, mikor kinyílt az ajtó. Mintha nem hallottam volna másodpercek óta, hogy felvett magára valamit, majd elkezdett közeledni a bejárathoz, hogy felfedezze, ki az a tékozló, aki ilyenkor zavarja a titkos rejtekén. Egy laza köntöst viselt, a válla mögött pedig láttam a kitöltött bort, mellette egy halom papírral. Ennek ellenére eszem ágában sem volt klisék alá rejtőzni, inkább próbáltam megemberelni magamat, már amennyire tőlem tellett.
Nem szóltam egy szót sem, habár magas labdát dobott a kihangsúlyozott főnöközéssel. Inkább betessékeltem magamat a lépteit követve, majd becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. - Legutóbb igazad volt. - Kezdtem ennyivel a kettőnk közötti kommunikációt, még mindig a hátát fürkészve, majd mivel tudtam, hogy úgy sem zavarja, hát az italokhoz léptem, hogy hozzá hasonlóan borba fojtsam keseredettségemet. Talán nem kellett volna ennyire nyílt lapokkal játszanom vele, hisz mindig éreztettem vele, hogy melyikünk a vezető. Vagy ahogy ő mondta az imént, a főnök.
Mielőtt folytattam volna, belekortyoltam a pohárba, majd megkerestem a tekintetét, közben minimálisra csökkentve a kettőnk közötti távolságot. Legutóbb zavart a tisztánlátásban valami, amit valójában évtizedek óta nem éreztem. A remény, hogy újra kinyílt előttem egy régóta beporosodott világ, valamiért azt sugározta felém, hogy nyújtsam ki felé a kezemet. Emiatt pedig a legjobb emberem hűségét tettem kockára. Ostoba voltam. - Mondhatnám, hogy egy új megbízást hoztam. De hazudnék. - A mondatom végére elvigyorodtam, újra kortyolva a borból, majd folytattam. - Azon ritka alkalmak egyikében részesítelek, mikor elismerem, hogy tévedtem. És talán te tudod a legjobban, hogy inkább tépném ki a nyelvemet, mintsem hogy ezt kelljen mondanom bárkinek. - Persze nem vágytam Leta elismerésére, mert nem azért volt az életem része, hogy az egómat és büszkeségemet legyezgesse.
Letettem a poharat, majd nagyot sóhajtottam. Valójában messze voltam attól, hogy nyugodt legyek, és ez nem azért volt, mert annyira fájt, hogy ki kellett mondanom az igazát - vagy éppen az én tévedésemet. Hiába próbáltam palástolni, egy dolgot bizton tudtam: Leta túl jól ismert ahhoz, hogy ne lásson át ezen az álarcon, amit éppen magamra erőltettem. - Holnap az legyen az első dolgod, hogy... az egész vadász-ügy végére pontot raksz. Nem kell túlélő. Egy sem. - Hangsúlyoztam ki végül, félrebillentett fejjel, ezzel ténylegesen átadva neki az irányítást.

 | coded by amazing barb

Leta && Bastien

Számtalan alkalommal tapasztaltam meg a magányt. Az érzés pedig minden megszerzett hatalmon túlmutatott. A szó szoros értelmében soha nem voltam egyedül. Mellettem volt Rowena, majd a későbbiekben Patricia. Azt hittem, ezek olyan szövetségek az életben, amik egy életen át elkísérnek majd, de rá kellett jönnöm, hogy elég egy kisebb hiba a számításokban, és felborul minden. Ilyen hibának számított Benedict esete, aki minden tervet felülírt azzal, hogy nem tudott eltakarodni a városból, majd tudatlanul megmérgezte a húgom tudatát.
Újabb adag düh hullámozta a mellkasomat, miután megálltam a bejárati ajtó előtt. A megszokottakkal ellentétben kicsit sem hasonlítottam önmagamra, egy szétesett, gyenge ember látszatát keltettem. Egyedül tettem meg az utat idáig, elutasítva minden kíséretet, ami nem volt egyedülálló eset, ha Leta-t készültem meglátogatni. Habár az ilyen alkalmak száma megritkult az elmúlt hónapokban, de ezt arra fogtam, hogy a kelleténél jobban is önmagamra találtam. Nem akadt olyan probléma, amit nem tudtam volna megoldani, aztán beütött a krach. Az eltűnt boszorkányok, a vadásztámadás, Rowena és Benedict... az utóbbi kapcsán még Patricia is felnégyelt volna, ha megtudná, mit műveltem a barátnője szívével. Mindig is tudtam, hogy nem engedhetném, hogy barátok legyenek.
Kezdtem elveszíteni az irányítást. Nem hiába a sok figyelmeztetés, ezúttal be kellett látnom, hogy Leta-nak a legutolsó alkalommal igaza volt. Jobban kellett volna figyelnem arra, kiket engedek a bizalmamba, és ezt tovább gondolva Benedictre is nagyobb figyelmet kellett volna fordítanom. Kétlem, hogy tudna bármit a múltjáról, ahhoz túl jól zárt az a bizonyos varázs, amit a memóriájára szórattam. Ennek ellenére túl nagy fegyvert hagytam a kezében. Nem imádkoznom kellett volna, hogy tűnjön el, hanem a két kezemmel tenni arról, hogy ezúttal véglegesen porladjon el a föld színéről. Késő volt. Rowena tudott mindenről, és kisebb csodának számított, hogy megúsztam a találkozásunkat. Mindezek felett pedig az eltűnt boszorkányok is borzolták a kedélyeket. Sehol nem volt nyugvásom. Mindenhol rám találtak, és míg máskor önként indultam a csatákba, erővel és bátorsággal felvértezve, addig most kiürülten álltam egy bejárati ajtó előtt.
Leta egy önálló kis sziget volt számomra. Annak ellenére, hogy szinte biztosan hiányzott arról az eseményről, ahol az érzéseket osztogatták, általában megnyugvást találtam a lakáson belül. Hiába tartották azt, hogy két dudás egy csárdában nem tudja megtűrni egymást, ez a nő rácáfolt erre. Nekem pedig egy menedékre volt szükségem, és erről az égvilágon senki nem tudott.
Felemeltem a kezem, először csak a csengőt megnyomva vártam, körülbelül két másodpercig. Jobban át kellett volna gondolnom, hogy ide akarok jönni. A legjobb emberemnek készültem megmutatni, hogy mennyire elúszott állapotban van a város első embere. Talán jobb lenne, ha hátat fordítanék, és elmennék.

 | coded by amazing barb