a begyűjtők vezetője

Gyermekkoromból egyetlen emlékem maradt meg: ültem a fotelben és néztem, ahogy anyukám fésüli a haját. Hosszú, barna, hullámos fürtjei voltak, a derekáig értek és amint végighúzta rajta a fésű fogait, fonni kezdte a tincseket, majd a tarkójára tekerte. Nagy sóhajjal a tükörbe pillantott, letörölte a szeme alá pergő szempillafesték, majd felém fordult és elmosolyodott. Pár másodpercig engem bámult, elindul az irányomba, két keze közé fogta az arcomat, egy csókot adott a homlokomra és azt mondta, "jó legyél!".
Ekkor láttam utolsó előtti alkalommal. 14 éves voltam és sohasem jó. Sem addig, sem azután... legalábbis a szociális konvenciók értelmében vett jó úgy tűnik, kimaradt belőlem. Sokkal inkább vagyok önző és előbb gondolok magamra, mint bárki másra. Szerettem anyámat, de eltűnt, elhagyott, nem harcolt értem és saját magam kellett megtalálnom az utat, ami a túléléshez vezet. Az engem világra hozó nő 30 éves volt, amikor vámpírrá változott és 39, amikor elkövette élete legnagyobb hülyeségét: beleszeretett egy emberbe, olyanba, aki lázongani akart az akkori rendszer ellen. Meg akartak szökni, de elkapták őket, azután pedig engem is, mondván, biztosan anyámhoz hasonlóan információkat csöpögtetek a forrongani készülő csőcseléknek. Anyám sírt, könyörgött, nem akart meghalni, ahogy a mellette gúsba kötött férfi sem. Bastein Monagham csak ennyit mondott nekem, miután teljes erejével belemarkolt a hajamba: "Nézd meg, mi lett anyádból. Áruló. És ezért meg fog fizetni." Én pedig Bastien szemeibe néztem, összefontam az amúgy is megkötözött ujjaimat és azt feleltem: "Tedd meg. Megérdemli."

Egyetlen percig sem bántam meg a döntésemet. Anyám és a szeretője rászolgáltak arra, amit kaptam és én megmenekültem. Bastien-nek megtetszett a hozzáállásom és ember-mivoltom ellenére a csapata kezeire bízott, mert látta bennem az esetleges hasznot. Én magam elégedett voltam a fennálló állapottal és a győztes csapat oldalán akartam állni. Az emberek gyengék, szánni valóak és undorító férgek tudnak lenni. A természetfelettiek is, de ő legalább képesek voltak megadni, amire vágytam: szabadságot, támogatást, hagyták, hogy az ösztöneim vezessenek és valami mást csináltak belőlem. Valami jobbat. Nem kell különleges képesség és mágia ahhoz, hogy valaki több legyen: elég, ha fizikailag megtörik és felépítik, ha megerősítik a pszichéjét és gyilkos fegyvert faragnak belőle. Aztán hagyják, hogy ő képezze ki és vezesse azokat, akiknek feladata a rendszert veszélyeztető elemek felderítése, kifaggatása és likvidálása.

Mondtam már, hogy imádom a munkámat?