Szerettem feszegetni a határokat és Bastien-el kiválóan lehetett játszani. Tiszteltem őt, felnéztem rá és sokat köszönhettem neki, de mellette sem voltam képes kivetkőzni saját magamból: amivel nem is volt baj, eddig mindig értékelte a humoromat és a létezésemet, ám most egy teljesen más oldalát mutatta meg. Mintha törődött volna. És aggódott. Ez pedig nem tetszett nekem. Ha Bastien aggódik, nekem is aggódnom kell, viszont nem vagyok hajlandó egy szimpla kis vadász miatt álmatlanul forgolódni az ágyamban. Az én dolgom, hogy eltegyem láb alól a fenyegetéseket: ezt az utasítást magától Bastien-től kaptam és nem látom okát, amiért felül kellene bírálni. Voltam már annyira szakértő a vadászok területén és dolgoztam már annyi ideje Bastien-nel, hogy tudjam, valami nagy turpisság van a dologban… és nagyon nem tetszett nekem ez a hozzáállás.
- Az én életem? Oh, kedves… - Lemondóan sóhajtottam. Bastien meghalna nélkülem. Ez egészen biztos. Fogalma sincs, miből áll a munkám és mit kellene csinálnia, ha én nem lennék. Összefogni a Begyűjtőket, zabolázni őket és kiosztani, valamint végrehajtatni velük a feladatokat nem egyszerű feladat. Ha engem kiiktatna, ki venné át a helyem? Ki lenne az, akire rá merné bízni ezt az alakulatot?
Nem voltam túl boldog, amikor a nyakam köré kulcsolta a kezeit, ugyanakkor megértettem. Megpróbálta kontrollálni a helyzetet és nem akart túlzottan sok, esetleg számára fenyegető információkat átadni nekem, ennek ellenére elvárta, hogy a lehető legszakszerűbben járjak el. Én is feszült lennék a helyében, de ez nem ok arra, hogy rajtam töltse ki az idegességét. – Minden világos. De ne várd el tőlem, hogy jól végezzem a dolgom, ha ostobának nézel. – Megsimogattam a szorítása helyét és hátrébb léptem egy lépést. Túltárgyaltuk a történetet…. legalábbis nyilvánosan. A többit pedig majd kiderítem. Bár volt egy olyan érzésem, hogy ezzel ő is számol. – Találkozunk a gyűlésen, főnök! – Halvány félmosoly húzódott az arcomra, majd hátat fordítottam neki. Volt némi ellenérzésem az egész szituációval kapcsolatban, de az igazság úgyis kiderül.

- Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer én fogom azt mondani neked, hogy: türelem! – Kettőnk között Bastien volt az, aki a jégbe fagyott tekintetével és végeláthatatlan kivárási szándékával igazán nagy játékosnak számított. Én inkább végrehajtó állomány voltam, sokkal jobban éreztem magam a terepen, mint főnökként, éppen ezért nem lustultam el akkor sem, amikor rám bízta a Begyűjtők toborzását és kiképzését. Ugyanúgy részt vettem a munkában, mint bárki más, velük edzettem, beépültem, kerestem azokat a láncszemeket, amelyek előrébb mozdíthatják az ügyünket… az én alapjáraton forrófej és visszafogottnak cseppet sem nevezhető személyiségem megakadályozott a főnökszerepben való totális tündöklésben, míg Bastien értett ahhoz, hogyan ossza le a munkát és foglalkozzon inkább a bürokráciával. Részben csodáltam, ám kissé meg is vetettem ezért… és ha ebbe a képbe belekeveredik, hogy bizonyos okok miatt megakadályoz az ösztöneim követésében, akkor tényleg nagyon ideges leszek.
- Igen, van. – Bólintottam egyet és mély levegőt kellett vennem, hogy ne kezdjek el ordibálni, mint a fába szorul féreg. Tényleg ennyire bolondnak néz? Nem kell valakit simogatni ahhoz, hogy rájöjjünk, kinek dolgozik. Kiszedjük belőle az információt, aztán mehet a levesbe! Csodálatosan bevett gyakorlat volt, ami eddig sohasem okozott csalódást, szóval oka van, amiért most kell elkezdeni kivételezni. És bár ő a főnököm, nem fogom engedni, hogy hülyét csináljon belőlem egy vadász vagy éppen a közvetlen embereim előtt. Szabad kezet adott és ugyan benne volt a pakliban, hogy bármikor megkötheti, de én ehhez nem vagyok hozzászokva… és nem fogok beleegyezni a minőségi romlásba. – Azt kéred tőlem, hogy bohócot csináljunk magunkból egy nyomorult kis vadász miatt. – Hozzá volt szokva, hogy mindenről megvolt a magam véleménye és nem is rejtettem véka alá, de mióta ismerem nem okozott bennem ekkora törést egyetlen kérése sem. Mintha meghasonlott volna. Bastien Monagham sohasem terjesztett volna elém ilyet… valamit tud az a vadász, ha ennyire kifordította magából a nagyfőnököt. – Szereted a módszereimet és azt is, hogy el tudom dönteni, kinek mi jár. – Szembe fordultam vele, ám a kettőnk között általa csökkentett távolságot egy milliméterrel sem növeltem, nemes egyszerűséggel ragadtam meg a tekintetét. – Mi lesz, ha a kis vadász mégis megkapja, amit érdemel? – Tettem fel a kérést, miközben lebiggyesztettem az ajkaimat. Kíváncsi voltam a válaszára és az érdekelt a legkevésbé, hogy felidegesítem-e. Ha igen, akkor legalább megmutatkozik, hogy nagyon fontos neki ez az ügy. - Kiesek a kiskosárból? - Szemeim tágabbra nyíltak, mintha megijetem volna egy pillanatra. Úgysem száműzne, ahhoz túl fontos vagyok neki és a rendszernek. - Elveszed tőlem a csapatomat? - Nem adná át másnak a Begyűjtőket, hiszen én vagyok a legjobb. - A saját módszereimmel kínzol meg? - Ugyan egy-két dolgot tőle tanultam még az elején, de a kiszélesített paletta az én kútfőmből pattant ki, ezekhez a dolgokhoz nem értett annyira, mint én. - Esetleg nem látogatsz meg többet egy-két magányos estén? - Halvány félmosoly húzódott az arcomra és ajkaimat a szája széléhez simítottam. Egyre inkább az az érzésem támadt, hogy nő van a dologban.

- Sötétben a legjobb a mutogatós játék. - Tény, hogy a kiválasztottak titokba burkolózva élték a mindennapjaikat, de Bastien-nek igaza volt: legalább ők sem tudták, mi fán teremtek. Az ő tekintetükben az egyetlen biztos pont a bizonytalanság volt, hiszen némelyiküknek fogalma sem volt arról, hogy különleges képességekkel rendelkeznek… így lett az én, a mi munkánk hatványozottan nehezebb, mivel ha valaki még egy apró nyomvonalat sem hagy maga után, akkor szinte lehetetlen rátalálni. Ebből kiindulva az embereim és az én dolgom az volt, hogy a város minden szegletében ott legyünk lássunk, halljunk, érezzünk mindent, ismerjünk mindenkit, szóba elegyedjünk mindenkivel és soha ne lankadjon a figyelmünk. A kiképzések során fokozott figyelmet kellett fordítani a beszivárgás mesterségének elsajátítására, ami jelen helyzetben sokkal fontosabb volt, mint maga a kiiktatás, elvégre, ha találtunk egy gyöngyszemet, nem zúzhattuk szét azonnal, hanem bölcsebb döntés volt várakozni, hátha elvezet az egész lánchoz.
- Tudod, milyenek a boszorkányok. Egy kis varázslat itt, egy kis gyógynövény ott és rögtön kész a rendszer nélküli katasztrófa. – Hazudtam volna, ha azt mondanám, hogy nem élveztem az egészet. A begyűjtők megtestesítették mindazt, amit el akartam érni a városban. Bekerültem a felső körökbe, meg lettem bízva az elit osztag vezetésével és lubickoltam annak élvezetében, hogy a lázadozások sikertelennek bizonyultak. Egy stabil rendszer megdöntéséhez nem elég egy eszményi társadalom álomképe, azért tenni is kell… néhány boszorkány erőlködése kevés lesz Washington városának bevételéhez.
- Pár éve egyszer már szemtől szemben ki akarta tépni a szívedet? – Elismételtem az ő mondatát, még a szemöldökömet is felvontam, annyira meglepődtem. Ezek a szavak csak és kizárólag úgy hagyhatták volna el Bastien száját, ha a következő mondat valami olyasmi lett volna, hogy „ezért felharaptam a torkát és ástam neki egy gödröt”. Ám hiába vártam a folytatásra, az nem jött el… vagyis de, csak egy olyan verziót tárt elém, ami miatt legszívesebben én süllyedem volna el szégyenemben. – És nyomtalanul eltűnt? – Mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj. Mintha nem azzal a teremtménnyel beszéltem volna, akivel eddig, hanem egy teljesen másikkal. Mi történt? Elképedtem. – Bastien… ezt te sem gondolod komolyan. – A hangom nyugodt volt ahhoz képest, hogy majdnem pofán csaptam Bastien-t, hogy térjen észhez. – Te találkoztál egy vadásszal, aki megpróbált téged megölni és nem elég, hogy akkor nem végezted ki, még most is arra kell vigyáznunk, nehogy bántódása essen? – Foglaltam össze röviden és tömören a hallottakat. Hihetetlen. – Nem tudom eldönteni, hogy az agyad vírusos megbetegedés áldozata lett vagy mi történhetett?

Valami furcsa volt. Vizslattam Bastien arcát és nem olyannak tűnt, mint amilyen lenni szokott. Gondterheltség pipa, állandó jellemzőjeként a ráncok megszokottan futottak össze a homlokán és mély barázdákat képeztek, amelyek általában kisimultak, ha beszélni kezdett. Eltökélt tekintet szintén pipa, meg akarta találni azokat, akik megtámadták az embereinket és rögtön hozzám jött, a legmagasabb lépcsőfokra lépett, tehát komolyan foglalkoztatta az ügy. Ám mintha némi szétszórtságot és tanácstalanságot véltem volna felfedezni a hangszínében. Mondott is valamit meg nem is, összeszűkültek a szemeim, miközben azon gondolkoztam, pontosan mi lehet a hiba a gépezetben. Nem voltam gondolatolvasó, az a boszik kiváltsága, de talán meg fogom kérni az egyiket, hogy ültesse belém ezt a képességet, mert Bastien kezdett érdekesen viselkedni. Ennyire megrázta volna néhány vérfarkas halála? Egy háborúban érik a vezetőket járulékos veszteségek, örülhetne, hogy csak pár borzas veszett oda, nem pedig valaki a közvetlen emberei közül. Persze, értem én, politika, ki kell állni mindenki mellett, még a legalja mellett is, hogy megtarthassa a hatalmát és én is osztom a nézetet, miszerint bűnhődnie kell, aki miatt csak egy haja szála görbül a szimpatizánsoknak, de olyasfajta kavarodást láttam most a főnökön, amit eddig talán egyszer sem. És ez nagyon nem tetszett.
- Kihallgatom. Meg fog eredni a nyelve. – Magabiztos voltam, nem ez lesz az első kihallgatásom és vadásszal sem először keringőzöm majd. Szerettem az ilyen alkalmakat, felpezsdítettek. A munkámnak igazából szinte csak izgalmas részei voltak: megkörnyékezni a lehetséges Begyűjtőket, kiképezni, majd útjukra engedni őket, aztán befogni a Kiválasztottakat, valamint letörni az ellenállók lelkesedését… a papírmunkát rühelltem, szerencsére Bastien nem is ragaszkodott hozzá vaskalaposan, így elsumákolhattam a jelentések körmölését. Ennek ellenére én elvártam a többiektől, hogy határidőre leadják a beszámolókat.
- Nehéz a nyomukra bukkanni, de rajta vagyunk az ügyön. Az egyiket elkezdtem behálózni… hogy őszinte legyek, nem tűnik túl stabilnak a lojalitása a többi kis „megmentőhöz”. – Macskakörmöket kapircoltam a levegőbe. Nem is értem, mit gondoltak az őket létrehozó boszorkányok. Pár sereghajtóval akarják megváltani a nekik nem tetsző rendszert? Képtelenek felfogni, hogy ehhez sokkal többre lenne szükség? Szervezettség, haditervek, hadseregek, nem pedig idiótákból verbuvált hadsereg, akiknek fogalma sincs arról, hogyan kell irányítani, sőt egyáltalán élni egy városban. – De inkább beszéljünk már arról, hogy neked mi bajod is van? – Kérdeztem rá egyenesen. Minek köntörfalazni? Ismert, úgysem hagyom annyiban azokat a dolgokat, amik foglalkoztatnak, azt pedig még inkább léptelen voltam elviselni, ha valaki megpróbált hülyének nézni és elvárta, hogy a semmiből építsek neki várat.

Amolyan „persze, hogy igazam volt”-féleséget sugárzó félmosoly kíséretében rántottam meg a vállamat. Imádtam, ha bevallják, hogy én vagyok a legjobb. Bastien meghódította a várost, a kezében tartja a természetfeletti lényeket, a terrorral uralja a halandó embereket és csodálatos pókerjátékosként funkcionál a mindennapokban, de a feladatomhoz én értettem tökéletesen, még ő sem vehette fel velem a versenyt. Ösztönzött a neki való megfelelési kényszer, mégis, én raktam magasra a saját mércémet és folyamatosan azon dolgoztam, hogy átugorjam a lécet és megveregethessen a vállamat. Kell annál nagyobb ajándék, ha jóban vagy saját magaddal?
- Áruló boszorkányok, kiválasztottak, felsült begyűjtők… nekem már ennyi elég lenne egy szép estéhez. De te aztán tudod, hogyan birizgáld meg egy nő fantáziáját. – Szinte éreztem, ahogy szemeimbe elvetemült csillogás költözött. Imádtam a munkám. Ez volt az életem. Több minden csoportosult az apró ujjaim szorításában, mint azt bárki elképzelte volna volt, Washingtonban és ez így volt jól: felettébb büszke voltam magamra, de annyi eszem mindig volt, hogy inkognitóban működjek és csak és kizárólag a legfontosabbak legyen tisztában azzal, ki is áll valójában a megleckézetett személyek szenvedése mögött.
Felhúztam a testemet az egyik asztalra és lelógattam a lábaimat. Kíváncsian figyeltem a férfit, néztem, miképpen rezzennek meg a szempillái, vonódnak össze a szemöldökei vagy éppen mélyülnek el a barázdák a homlokán a bőrének ráncolódása miatt. Szívesen gyönyörködtem benne és bárki másban; a test megannyi titkot árul el rólunk, olyanokat is, amelyeket nem is képzelnénk. Itt van Bastien: a hangja halálosan nyugodt volt, tárgyilagos, mintha a paradicsom árának növekedéséről beszélt volna, de a kissé begörbült ujjai és a szavait kísérő éppen csak a kelleténél mélyebb levegővétel elárulta, hogy kifejezetten zavarta a vadászok kiképzése. Nem csodálom, engem is felbosszantott volna, sőt fel is bosszantott! Valaki a mi városunkban azt hitte, hogy felveheti a versenyt az én elit osztagommal és elkezdheti gyilkolni az uralkodó koalíciót? Hát ezek tényleg semmiből sem tanulnak?
Amikor közelebb lépett hozzám, kezeit a vállára csúsztattam, az arcához hajoltam és egy csókot nyomtam rá. – Add át Killian-nek. Ügyes volt, úgy tűnik, tartogat még meglepetéseket. – Húztam az agyát, hiszen Killian volt az egyik legjobb, nem hiába töltötte be Bastien bizalmasának a pozícióját. – Mi az, amit eddig tudunk a vadászról? Vagy esetleg tőle? – Kérdeztem rá rögtön. Az információ hatalom, a morzsák pedig annyira szükségesek, mint az oxigén. - Hogy hívják? Ismerjük régebbről? Mivel támadták meg a a mieinket? - Az agyamban több tucat kérdés bukkant fel, de csak néhányat tálaltam elő. Még.

Már várható volt, hogy a közeljövőben eleget kell tennem a jelentési kötelezettségemnek, így nem lepett meg, amikor megpittyent a telefonom és Bastien neve villant fel a kijelzőn. Időpont és helyszín, semmi felesleges mellébeszélés. Ha Bastien hívott, menni kellett, nem volt mese. És igazából nem is bántam, mert a száraz helyzetjelentéseken túl mindig kecsegtetett egy új feladattal, amit szívesen elvégeztem: örömömet leltem a Begyűjtők feladatainak kiosztásában, egy újonc felkutatásában. A szerepcsere volt az életem kedvenc része… végigkísérni egy komplett átváltozást, látni, ahogy a kezem alatt megfelelővé vált Begyűjtő hajtincsei más színűvé váltak, tekintete teljesen új fényt vett fel a kontaktlencsétől, tartása egyenesebb vagy a céltól függően görbébb lett, leadott, esetleg felszedett néhány kilót, az új fényképe rákerült az igazolványára, majd elindult, hogy becserkéssze áldozatát; mintha a gyermekem lenne, akit első napon elindítok az iskolába és várom, hogy hazatérjen a jeles dolgozatával. Vagy csak egy pirosponttal. Nekem az is elég, könnyű nekem örömet okozni. Maximalista vagyok, de a kicsit is becsülöm, hiszen már eleve hatalmas boldogság látni, hogy az élettelen, gyámoltalan, szerencsétlen emberpalántákból mindenkit az ujjaik köré csavaró kaméleonok lesznek. Akár még hálát is érezhetnék, hogy Bastien nekem adta ezt a pozíciót, de… igazából megérdemeltem, nincs miért hálálkodni.
- Csend? Csapjunk egy kis zajt? – Ajkaim félmosolyra húzódtak, amint megláttam a férfit. Az öröm elkerülte a hangszínemet, ennek ellenére jó volt újra találkozni a főnökkel. Élveztem a beszélgetéseinket és tetszett, amikor próbált véresen komolyan tárgyalni vagy éppen utasításokat adni. Nagyon mókás volt, amikor megjelent egy ránc a két szemöldöke között. – Ugyan már! – Felnevettem. – Ha csend van, az a baj, ha áll a bál, akkor az sem jó. Téged képtelenség kielégíteni, Bastien. – Szemeimmel elkezdtem követni az egyik cserje levelének erezetét, ujjaimmal meg is érintettem a növényt. A természet csodákra volt képes, ez vitathatatlan. - Mara nem bírta a kiképzést, tegnap lett egy apró szívrohama. - A férfira néztem. - Belehalt. Mondtam, hogy csak időpocsékolás lesz. - Felesleges köröket futottunk, a lány egyszeren alkalmatlan volt a munkára és nem azért, mert megtörhetetlennek bizonyult, hanem mert gyenge és túlságosan érzelgős volt, annyira, hogy képtelen volt felfogni: a családja halott, ha ő nem illeszkedik be. - A Kiválasztottak és a boszorkáik ügyesek... de megoldjuk. - A kezeimet összefontam a mellkasom előtt és félrebiccentettem a fejemet. Végigmértem a férfit. Hogy lehet egy lény ennyire szép? - Viszont te nem emiatt jöttél.