Elküldésének ideje -- Kedd Szept. 22, 2020 2:29 pm
i'm a puppet in your theatre
Elhúztam a szám és megforgattam a szemem; tudtam, hogy valahol jogos a megjegyzése, de nem szerettem tudomást venni róla, amikor erről beszélt. Tulajdonképpen nem is a szolgálati fegyveremben volt keresendő a hiba, sokkal inkább bennem: én nem tudtam uralkodni az érzéseimen, aztán ástam magam egyre mélyebbre, míg végül kikötöttem abban a mocsárban, amiben most is dagonyázok. Egyelőre képtelen voltam megküzdeni a gondolattal, hogy a hivatásomat is feladjam – ha Jackson jelenléte nem üldözött el, akkor Emma sem fog tudni lebeszélni róla. - Nem hiszem, hogy most túl sok választási lehetőségem lenne – vetettem ellen félvállról. Neki még nem meséltem sokat Jacksonról, főként azért, mert nem szerettem róla beszélni, de volt egy olyan érzésem, hogy rohadtul nem véletlenül intézte úgy, hogy összekerüljünk. Az indítékait egyelőre nem ismertem, de ha erre képes volt, nem hagyna csak úgy lelécelni. – Hozom a teát. Törődőn mosolyogtam rá, amikor megköszönte a teát, és letelepedtem mellé a kanapéra. Felhúztam a térdeimet, azok felett vizslattam az arcát, amikor pedig a kérdésemet követően rámutatott, hogy megint kérdezősködök, halk nevetéssel megráztam a fejem. – Nem erőltetésnek szántam, csak szerettem volna, ha tudod, hogy meghallgatlak. – Egyelőre nem is mondtam többet, hogy biztosan ne vegye zaklatásnak, de aztán magától is megeredt a nyelve, én pedig voltam olyan jól nevelt, hogy ne hagyjam kiülni az arcomra az ennek okán érzett elégedettséget. – Hé, azt nem mondtam, hogy fejjel mennék a falnak – szaladt fel a szemöldököm, amikor megemlítette, hogy esetleg a munkahelyemen is lehet némi mocsok. – A rendőrség mindig is a korrupció melegágya volt, akiben van hajlandóság, a megfelelő motivációval bármire rávehető – vontam meg a vállam, elvégre ez tényleg nem volt újdonság. Figyelmesen néztem Emma reménykedő szemeit, a szemöldökeimet viszont halványan összevontam, ugyanis fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni. - Milyen eredetű furcsaságokra gondolsz? Mert ezeken a rejtélyes eltűnési eseteken kívül az égvilágon semmi szokatlan nem történik, vagy legalábbis én nem látok rá. – Elgondolkozva vakartam meg a tarkóm. – Járőrként sokkal kevesebb dologra látok rá, és a főnökökkel is ritkábban találkozom, de egyébként is mindenki az eltűnésekről beszél. Terelésnek kiváló lehet mondjuk, ha tényleg történik valami a háttérben... viszont attól tartok, konkrétumok nélkül azt sem tudom eldönteni, merre szaglásszak – vetettem rá egy jelentőségteljes pillantást.
Chatkép : Szerepkör : vezérkari koalíciós tag play by : jodie comer Hozzászólásaim száma : 57 Pontjaim : 0 Pártállás :
Szimpatizáns
Fő képességem : ● most boooring question ever ● Tartózkodási hely : ● washington dc ● Korom : 32 Foglalkozásom : ● trainer of all the trainers ●
Leta Holden
Elküldésének ideje -- Vas. Júl. 19, 2020 11:25 am
don't worry, i won't hurt you muuuch
isla
♡
leta
Egy másik életben, egy másik világban és egy teljesen különböző személyiség segítségével talán barátok is lehettünk volna Isla-val. Igazi barátok. Az én igényeim nem voltak kiterjedtek ezen a téren, bárki mással ellentétben tökéletesen megvoltam az emberek szoros érzelmei nélkül: csak a nyűg van azzal, ha bevonósunk a másik örömébe, bánatába, szükségleteibe, hiszen akkor igényelni fog minket, magával ránt a saját nyomorába és képtelenek leszünk kimászni a gödörből, amit a kedveskedéssel ástunk meg magunk alatt. Sohasem értettem, miért van erre szükség… idővel úgyis kiderül, hogy a másik sem jobb tőlünk és csak a baj lesz vele. Vegyük Isla-t. A kívülállók számára egy apró, ugyanakkor a „kicsit a bors, de erős” logikai vonalon elindulva határozott, nagyszájú, tettre kész nőnek tűnik, aki mindenkinek odaszól, ha valami nem tetszik neki és nem hasonul meg. Erre mit kapunk, ha jobban megismerjük? Egy kislányt, aki kanyar nélkül elhisz bármit, ha szép szavakat mondunk neki és nem lát át egy illúzión, ami mögött ott rejtőzik, aki a vesztét fogja okozni. Az én küldetésem eltenni őt láb alól. Isla pedig csodálatosan asszisztál hozzá. Teát főz nekem… kell ennél több? - A szolgálati fegyvered eddig csak bajt hozott rád. – Jegyeztem meg halkan, mintha sajnálnám őt és azt sugallanám, hogy jobb lenne neki, ha hagyná a rendőrösdit és valamilyen más útra lépne. Volt már erről szó kettőnk között… sokkal egyszerűbb dolgom lett volna, ha ki tudnám őt terelni a rendőrség kötelékéből, mert bár a rendfenntartó szervek között is vannak embereink, a rendőrség mégis kis államként működik a mi rendszerünkben. Harcolnak a dolgozóikért, nem hagyják szó nélkül, ha egy-egy véletlenül tragikus baleset áldozatává válik és most a legkevésbé van szükség politikai csatározásra. Én szívesen vállalnám az összes méltatlankodó kiirtását, ám sokkal jobban szeretem a minőségi munkát, ami ha el is húzódik, a végén eredményes lesz és közben jól is szórakozok. Megismerem az áldozatomat, kellemes bizsergés fonja körbe a mellkasomat, akárhányszer elhiszi a számon kiejtett szavakat és bedől a viselkedésemnek, arról nem is beszélve, milyen arcot vágnak, amikor rájönnek, hogy végig az orruknál fogva vezettem őket. Felbecsülhetetlen. - Köszönöm. – Halvány mosolyt villantottam, mert bár a szerepem szerint szenvedtem, nem voltam bunkó. Időközben áttelepedtem a kanapéra, félő volt, hogy a kényelmes ágyon nehezebb lett volna a megfelelő mederbe terelni a beszélgetést, így a lábaimat törökülésbe kanyarintva kortyoltam bele a meleg folyadékba. Hogy mennyire gyűlölöm a gyógyteákat! - Kész szerencse, hogy nem erőlteted a témát. – Felvontam a szemöldökeimet. Makacs a lány és minél jobban ellenállok, ő annál inkább segíteni szeretne majd, hiszen képtelen lesz nézni, ahogy a barátja nehézkesen küzd meg a láthatóan veszélyes feladataival. Egy megmentő számára mindig szomorú sors vár… szegény Isla, talán egyszer még meg is sajnálom. – Ha bármit is elmondanék, olyan körökbe kapnál betekintést, ami nem biztos, hogy jót tenne neked. Talán a főnökeid keze is benne van a dologban. Politika az egész és annyira mocskos, hogy nem intézethetik veletek, a saját embereikkel. – Aprót sóhajtottam és elhúztam a számat, mintha végtelenül sajnáltam volna, hogy csak ennyit is kikotyogtam. – Isla… nem vettél észre valami furcsát mostanában nálatok? Bármit, ami eddig nem volt jellemző. Talán tudnál nekem segíteni, ha eszedbe jut valami. – Reménykedő tekintett villantottam.
Az állandóság és a stabilitás függője voltam. Ezt az egyszerű tényt néha szerettem volna letagadni, mert alapvetően az egyik legnagyobb hibám volt; olyan dolgokat kergettem vele, amiket nem igazán érhettem el. Az egyetlen állandó dolog az életemben a változás volt, aminek ráadásul mindig a sors egy jókora pofonjának a képében volt szokása manifesztálódni. Meg persze Jackson, de őt meg szerettem inkább olyasvalakinek hinni, aki elől futok, és nem akihez, még ha ennek a betartása elég nehéz is lett az utóbbi időben. Emma különös átjáró volt a két függőség között. Az állandósághoz olyan szempontból nem volt sok köze, hogy általában forgószélként bukkant fel és távozott – gondolok itt a váratlanságra és a gyorsaságra egyaránt, ha a pusztításra nem is –, egyébként viszont ő volt a kősziklám. Vagy inkább a kötél, akibe kapaszkodhattam, és aki stabilan tartott a vízszint felett, mielőtt elsüllyedtem volna, de még azt is pontosan tudta, mikor, mennyi időre és milyen mélyre kellett hagynia alámerülni, ha mégis arra volt szükség. Most viszont, ahogy a fájdalom nyomán grimaszba torzuló arckifejezését és a nagy őzikeszemeit néztem, úgy éreztem, nekem kell kősziklának lennem. A faggatózásom persze rögtön falba ütközött, hárított, és még az én testi épségemre hivatkozott. Felvontam a szemöldököm. - Drágám, jelvényem és szolgálati fegyverem van – intettem a fejemmel a nappali irányába, ahol minden bizonnyal az asztalon hevertek az említett tárgyak –, rohadtul szeretnék belekeveredni. – A fegyvernél volt egy fokkal hatásosabb fegyverem is, de ez egyébként sem a kérkedésről szólt, inkább próbáltam azt sugallni felé, hogy ha valakiben, hát bennem igazán megbízhatna, amikor segítségre van szüksége. Látva viszont a terelést, egyelőre nem erőlködtem tovább; feltartottam a kezem és bólintottam. – Rendben, én ugyan nem erőltetem – jegyeztem meg félvállról, de csak mert pontosan kiolvastam a szeméből, hogy mennyire el akarja mondani. Úgy döntöttem, hagyok neki egy kis időt dagonyázni a mocsarában, mielőtt újra rátérünk a témára. – Hozok neked egy teát, jót fog tenni – és talán még a nyelved is megoldja. Nem vártam meg, hogy esetleg ellenkezzen, fél lábbal már kint voltam az ágyból és határozott léptekkel közelítettem meg a konyhát. A vízforraló fém kallantyúját a gondolataim erejével toltam le, hogy már működésbe lépjen, mire odaérek, és miközben előkészítettem egy csészét, a szemem sarkából figyeltem. Kíváncsi voltam, vajon utánam jön-e, vagy az ágyon játssza tovább a hattyú halálát, mielőtt végre elmondaná, mi történt. Az anyámtól tanult recept szerint készítettem el a nyugtató hatású zöldteát, de az ízét és az édességét Emma ízlésére szabtam. Ha esetleg ő is kijött időközben, nem mentem messzire a csészével, csak a kanapé felé tereltem, ha viszont a hálószobában maradt, arra vettem az irányt. - Ez majd segít egy kicsit ellazulni – szólaltam meg, miközben odaadtam neki a teát. Megvártam, hogy belekortyoljon, vagy mondjon valamit, de ha továbbra sem eredt meg a nyelve, én kezdtem újra a hadjáratot. – Tényleg nem mondod el, mi történt? – Ezúttal kevésbé faggatózó, sokkal inkább gyengéd hangnemet ütöttem meg a kérdéssel.
Chatkép : Szerepkör : vezérkari koalíciós tag play by : jodie comer Hozzászólásaim száma : 57 Pontjaim : 0 Pártállás :
Szimpatizáns
Fő képességem : ● most boooring question ever ● Tartózkodási hely : ● washington dc ● Korom : 32 Foglalkozásom : ● trainer of all the trainers ●
Leta Holden
Elküldésének ideje -- Vas. Ápr. 26, 2020 8:58 pm
don't worry, i won't hurt you muuuch
isla
♡
leta
Ahogy az ujjai közrefogták az államat és felemelték azt, önkéntelenül grimaszt villantottam. Nem voltam érzéketlen, nekem is fájt, ha arcon töröltem, de William kapni fog egy piros pontot az ellenőrzőjébe, amiért ennyire szépen elintézte az arcomat. Mire jó a jobb kezem, ha nem arra, hogy a sajátját a szám tövébe nyomja? Természetesen nem felejtettem el Isla tekintetébe mélyedni. Míg az enyém még a kontaktlencse árnyékában is a tehetetlenség és a tanácstalanság fényében tündökölt, az övét szinte láttam meghasadni. Nem ez volt az első, ahogy szinte észrevettem, hogy a szép barna íriszek kettétörtek. Minden egyes alkalommal meg kellett állapítanom, hogy ez a nő egy roncs volt. Tönkretette az élet. Tönkretettem én. És még közel sem volt vége. Rossz bolyba nyúlt bele, pedig csak a jóindulat vezérelte… legalábbis az eddig elejtettek kivétel nélkül ezt mondták. Azzal takaróztak, hogy ami a városban működik, az természetellenes és nem lenne szabad ennyire elvakultan, az embereket elnyomva irányítani. Megértettem őket. Tényleg, elvégre én is hozzájuk hasonlóan gondolkodtam, csak éppen a másik oldalt képviseltem. Mi értelme lenne olyanok kezébe adni a hatalmat, akik képtelenek bármihez is kezdeni vele? A különleges lények és a speciális emberek megtehetik, amiket mások nem és olyan irányt adhatnak a lakóknak, amellyel ők is jól járnak, ha beállnak a sorba. Mégis mi bajuk van egyébként az embereknek? Élhetnek, dolgozhatnak, tanulhatnak, együtt lehetnek a szeretteikkel, ha nem lázonganak, akkor senki sem háborgatja őket. Erre mi történik? Boszorkányok egy hada úgy dönt, hogy nekik nem kell az őket támogató rendszer és megpróbálnak a halandókból ellenségeket gyártani? Aztán csodálkoznak, hogy valakinek be kell mocskolnia a kezét? Egészen biztos voltam benne, hogy Isla is meggyötörten vizslatna, ha megtudná, miért jöttem be az ajtaján. Meglepődne, ne értené a helyzetet és fel sem dolgozná, miért baj, amit csinált. Pedig megharcolt a sorsáért legyen akármilyen okos, talpraesett és viselje bármennyire a szívén mindenki sorsát. Ha nem dönt ennyire rosszul, talán igazi barátok lehettünk volna, nem lenne muszáj megjátszanom magam… vajon kibírná a Begyűjtők kiképzését vagy összeroppanna a nyomás alatt, amit rá helyeznék? Személyesen én lennék a trénere, addig űzném és hajtanám, amíg ki nem fogy belőle a szusz és volt egy olyan érzésem, hogy képes lenne emelt fővel kisétálni a teremből és az egyik legjobb emberemmé válni. Talán ezt kellene tennem. Megtörni és a saját gyártmányú lelki kötelékkel gúzsba kötni. - Ne faggass. – Cicavirág, te vagy az ügyem! – Tudod, hogy nem szeretem. – Nyeltem egyet és egy kicsit megsimogattam a szám felett megdagadt részt. Jegelnem kellene, mert ez alapozóval nem fog eltűnni vagy három napig nem mozdulok ki más ügyet intézni a lakásomból. – Ha beszélek, belekeveredsz és azt nagyon nem szeretném. – A hangomba megpróbáltam némi ívet belecsempészni, ami azt szolgált elérni, hogy tovább kíváncsiskodjon és arra utaljak, hogy annyira szívesen elmondanám valakinek ezt a történetet, hiszen eszméletlenül nyomja a teher a vállamat. Isla szívesen segített volna rajtam, ám én felvettem a megtörhetetlen, viszont belül törődésre vágyó lány szerepét. Isla tükörképévé váltam és ennek lehetetlenség volt ellenállni. - Csak szeretnék egy kicsit ledőlni... elfáradtam. - Sóhajtottam egyet. - És egy kicsit nem gondolni arra, hogy lehet leveszik a fejemet a helyéről. Mesélj valamit, kérlek. - A kiskutyaszemekben én voltam a legprofibb.
Az életben vannak dolgok, amiket megtervezünk, és vannak, amiket nem. Steve mindenképpen az utóbbi kategóriába volt sorolandó, már ami azt a részt illette, ami határozottan nem szerepelt a munkaköri leírásunkban. Jó nyomozótársak voltunk, összeszoktunk, nagyjából egy rugóra járt az agyunk, de ahol kellett, kiegészítettük egymást – ennek mind elégnek kellett volna lennie. Sok nyomozást zártunk le együtt. A dolgok akkor kezdtek elromlani, amikor az összeszokottságnak hála elkezdtem hagyni, hogy a magánéletünk beszivárogjon a munkánkba: megtudtam, hogy a szülei meghaltak, hogy a felesége elhagyta és sem róla, sem a családnak arról a részéről nem hallott évek óta, pedig a nő hátrahagyta nekik a közös gyermeküket, Ameliát is. Ez talán még elfogadható lett volna, elvégre kollégák voltunk, lehettünk barátok. Talán még az is rendben volt, hogy belefolytam az életükbe néhány közös vacsora erejéig, amik alatt megismertem és megszerettem Miát. Az már kezdett beteges lenni, amikor elkezdtem őket nagyon megszeretni. Az utolsó cseppek közé tartozott, amikor szinte minden nap együtt vacsoráztunk, de a legszörnyűbb mégis az volt, amikor egy ilyen vacsora alkalmával egy túl hosszú nap után túl sok sört ittunk és végül én is Steve ágyában kötöttem ki vele együtt. Nem, mégsem; a legszörnyűbb az volt, amikor ez többször is megismétlődött. Persze az élet, a sors, vagy bármelyik magasztosan hangzó felsőbb hatalommal azonosítható megnevezés hasonlóan vélekedett minderről, és ahogy rájöttem, milyen fontossá vált nekem Steve, azonnal közbelépett, és visszakézből mindjárt képen törölt és gyomorszájon is rúgott egyszerre. Elég volt egyetlen félresikerült akció, egy robbanás, és minden tönkrement. Steve meghalt. Mia magára maradt. Én túléltem, de megtudtam, hogy még egy élet ottmaradt: egy apró, szinte még felfoghatatlan kis csoda, amiről fogalmam sem volt, hogy a szívem alatt hordom. Később aztán kiderült, talán hogy mégsem akar száz százalékig csak büntetni az a bizonyos felsőbb hatalom. A történtek váratlan meglepetést hoztak az életembe, ez a meglepetés pedig szőke hajú volt, nagy, barna, megértő szemekkel látott a vesémbe és Emma névre hallgatott. Kezdetben élből utasítottam el a segítségét és a barátságát, de aztán csakhamar azon kaptam magam, hogy az ő vállán sírom ki magam egy üveg bor mellett – akkoriban még szó szerint. Szükségem volt valakire, ő pedig önként ajánlotta fel a pulcsija puha vállrészét és még akkor is szelíd mosollyal nyújtotta felém a zsebkendős dobozt, amikor már mindkét szemem felpuffadt a sírástól. Alighanem ezért is költözött a mellkasomba a harag egy igen erőteljes gombóca, amikor megpillantottam a felszakadt ajkait. A hirtelen felbukkanása már meg sem érintett különösebben, megszoktam, hogy az ő természete a váratlan megjelenéseket – és néha távozásokat – hordozza magában, sokszor a leglehetetlenebb időpontokban, de mégis ő volt az egyetlen, aki akkor is szilárd lábakon tartott a talajon, amikor én épp dülöngéltem. - Mégis mi a franc történt? – Mély ráncba szaladt a homlokom a sebek láttán, óvatosan nyúltam az állához, hogy anélkül tudjam kicsit szögbe billenteni a fejét, hogy fájdalmat okoznék neki, de azért jobban lássam a sérülést. Elég jobbegyenest láttam és osztottam már ki ahhoz, hogy biztos legyek az eredetében. – Ki a megbízód? – fordítottam aztán a tekintetem a szemeire. – Milyen ügyön dolgozol? Kényes? – faggattam tovább. Felültem az ágyon és úgy figyeltem tovább, némi adrenalin szökött a véráramomba, ahogy arra gondoltam, hogy nekem elég, ha mond egy nevet és majd én is kezelésbe veszem a rohadékot. Mindig is volt egyfajta ellenérzésem a munkájával kapcsolatban, de nem azért, mert semmire nem tartom a magánnyomozókat, inkább azért, mert tapasztalatom – és a józan logika – szerint rájuk pont azokat az ügyeket szokás bízni, amivel nem akarják vagy nem merik felkeresni a hivatalos szerveket. - Tudod, hogy nem szeretem, amikor mindenféle kétes ügyeket vállalsz el – ingattam a fejem némi feddő éllel a hangomban. Sosem tudtam eldönteni, hogy ezt egyfajta kétségbeesés miatt csinálja, mint mondjuk a financiális kutyaszorító, vagy egyszerűen csak élvezi az adrenalint és vonzza a veszélyt, mint légypapír a legyeket. – Ha bármiféle segítség kellene, itt vagyok, te is tudod.
Chatkép : Szerepkör : vezérkari koalíciós tag play by : jodie comer Hozzászólásaim száma : 57 Pontjaim : 0 Pártállás :
Szimpatizáns
Fő képességem : ● most boooring question ever ● Tartózkodási hely : ● washington dc ● Korom : 32 Foglalkozásom : ● trainer of all the trainers ●
Leta Holden
Elküldésének ideje -- Vas. Ápr. 12, 2020 9:57 pm
don't worry, i won't hurt you muuuch
isla
♡
leta
Betoppantam a lakására, mert megtehettem. Senkit se engedett közel magához, de én ott voltam neki a legnehezebb órákban is. Kulcsot adott a lakásához, mert tudta, hogy jövök és megyek, mint a tornádó, de mindig ott lesz a szelecske, amibe belekapaszkodhat. A szörnyű életében én váltam az egyetlen biztos ponttá, baráttá, akinek a vállán kisírhatta magát, aki hozta a bort, ha kellett és elfeledtette vele a csúnya sebeket. Emma megszerezte. Leta elteszi láb alól. Megpróbálhatnám áltatni magam azzal, hogy nem esett jól a városban folyamatosan keringő, kissé csélcsap, szélike magánnyomozó bőrébe ugrani és beleburkolózni a puha anyagú pulcsijaiba, amelyek ha lefeküdtem az ágyon és felhúztam a térdeimet, majdnem közrefogták az egész testemet. Az arcomon egészen friss seb éktelenkedett, halk, de azért hallható szisszenő hangot adtam ki, amikor a fejemet a matracra fektettem. Alapvetően nem fájt, de Emma nem annyira kemény csaj, mint amennyire az igazi énem volt. Túl sok szerepet tudhattam magaménak, ebben talán kiélhettem azt az abszurditást, amit az anyám által még tinédzserkorom előtt rám tukmált terapeuta szajkózott: „mindenkinek szüksége van a törődésre, kicsi lány”. Nevetséges. Az emberek annyira szánalmassá válnak, ha teljes mértékben átadják magukat az agyukban lezajló biokémiai folyamatoknak… ebből a szerencsétlen nőből is romhalmazt csinált a szíve. Beleszeretett a partnerébe, még teherbe is esett, aztán utána csodálkozott, hogy mivel nem bírt magával és Kiválasztottakat kezdett pátyolgatni, revánsot vettek rajta azok, akiknek a jelenlegi rendszer tökéletesen megfelel. Amikor a nő a figyelmem középpontjába került, a zsigereimben éreztem, hogy nekem kell megszorongatnom. Boszorkány volt, ennek ellenére elárulta a csapatot, akik jót akartak neki és a fajtáját felemelték a porból. Nem kellett neki a jó… megkapta a vágyott rosszat. Az elkövetett hibáiért szenvedne kellett és én dalolva vállaltam a kínzója szerepét. Majdnem beletört a bicskám a felhúzott falaiba, hol finoman, hol erélyesen vágtam a lyukakat a betonba, mivel semmi sem számított, csak hogy megérinthessem a lelkét. És a végén szó szerint a mellkasába nyúlhassak és a kezeimben tarthassam a szívét, míg egy utolsót nem ver és a szemembe nézve rájöjjön: a rossz oldal térfelén lengettem a pomponokat. - Bocsánat, hogy csak így váratlanul. - Kissé felemeltem a fejem, hogy rá nézzek, őzikéket megszégyenítő szemeimbe az őszinte bnbánahoz közel álló érzések egyvelegét csempésztem bele. Kezdtem átszellemülni, a frissen mosott ágynemű illata jó hatással volt rám. - Az elmúlt két hét eszméletlen pocsék volt. - Sóhajtottam egyet. - A megbízóm meg fog ölni. És most nem túlzok. - Nem szívesen kértem az egyik tanítványomat, hogy húzzon be nekem akkorát, hogy felcsattanjon majdnem az egész szám, de muszáj volt megtennem a él érdekében. Isla imádta a bajba jutottakat. És én most elmondásom szerint nagy bajban voltam.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
