A plusz két üveg, vagy még inkább Trish vicce áttört valamelyest a falaimon és előcsalt belőlem egy halk nevetést, már csak azért is, mert igaza volt. Pontosan látszott, milyen jól ismer, ha még ő is készült – ráadásul előzékeny volt és a saját maga által előkészített üvegeket be is hűtötte –, és attól tartottam, szükségünk is lesz rájuk... nekem legalábbis biztosan, de úgy sejtettem, hogy ez most Trishnek sem lesz könnyű. Ő is tudni fogja, hogy a bátyám ezzel olyan messzire ment, ahonnan ki tudja, volt-e még visszaút.
– Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, amikor letett elém egy poharat, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Nem az volt a kérdés, mit mondjak el, hanem inkább, hogy hol kezdjem... de végül a szavak csak úgy kibuktak a számon, és in medias res sikerült is megdöbbentenem a barátnőmet a sokkoló igazsággal.
Bár őt már sosem ismerhette meg, a nevet nagyon is ismerte, mert annak idején ő volt a legnagyobb segítségem abban, hogy megbirkózzak az emlékeimmel. Önzőség és gyengeség volt azt kérnem tőle, hogy nyúljon bele a fejembe és tompítsa el a szűnni nem akaró fájdalmat okozó emlékeimet, ő mégis megtette, és ezzel ki tudja hány évnyi szenvedéstől kímélt még meg. Idővel persze oldhatta ezt a mesterséges feledést, és bár akkor sem volt könnyű, határozottan jobban voltak az esélyeim.
A kérdése bólintottam egy aprót, amikor pedig megfogta és megszorította az egyik kezem, őszinte hálával mosolyogtam rá, miközben viszonoztam a szorítást. Szerettem volna, ha ő is érzi, mennyit jelent nekem a puszta létezése, főleg egy ilyen helyzetben; nem tudom, mihez kezdtem volna nélküle.
– Emlékszel arra a gyanús e-mailre, amiből végül nem lett semmi egy furcsa találkozón kívül azzal a Zoé nevű lánnyal? – kérdeztem egy még jóval régebbi eseményre utalva. Emlékeztem, mi ketten mennyire gyanakodtunk, Bastien pedig feleslegesnek találta még csak szóba is hozni; végül neki lett igaza. – Nem leszel büszke rám, de kaptam egy hasonló üzenetet, és a legutóbbi tapasztalatokból kiindulva ezúttal nem szóltam senkinek – folytattam, ha valamilyen módon jelezte, tudja, miről beszélek. Ennél a vallomásnál eleinte nem néztem rá, csupán a mondat végén, a szemem sarkából; én is tudtam, hogy felelőtlenség volt csak úgy elmenni ki tudja, hová, még akkor is, ha végül nem lett belőle baj. Legalábbis... nem olyan. – A cím... az övé volt. – Megráztam a fejem, mintha még én magam sem tudnám elhinni, hogy tényleg ez történt. – Fogalmam sem volt róla, de besétáltam, és... ott volt. Ugyanúgy nem öregedett egy percet sem azóta az este óta, mint én.
Hagytam egy kis szünetet, hogy kortyolhassak egy jókorát a borból, hátha az alkohol elveszi kissé a bennem tomboló érzelmek élét. Azt is tudtam, hogy ez a mondat beindítja majd a vészcsengőket Trish fejében, bár úgy sejtettem, egyelőre ő is a tagadást választja majd. Egyikük sem tudta volna elképzelni, hogy a bátyám ilyesmit tenne, még akkor sem, ha ez volt az egyetlen logikus magyarázat.
– Nem emlékszik rám, Trish – folytattam halkan, de a hangom még így is elcsuklott, ezért megköszörültem a torkomat. – Nincs egyetlen emléke sem az átváltozását megelőző időszakról. Nem emlékszik sem rám, sem Bastienre, csak arra, amikor az átváltozása után magához tért egy... szerinte idegen házban. – Megforgattam a poharat a kezemben, mielőtt újabb kortyot vettem volna magamhoz. Most jött a nehezebbik rész, az, ami miatt duplán fordult ki a világom a sarkaiból. – Azt viszont elmondta, hogy Bastien többször is... felkereste élete során, főleg, miután felbukkant itt, Washingtonban. A bátyám mindenáron megpróbálta rávenni, hogy menjen el innen... – Megráztam a fejem, a számat elhagyó nevetés keserű volt és csalódott. – Akkor kezdtem megérteni.
Vettem egy nagy levegőt és megtöröltem a szemem sarkát, amibe magam sem tudtam, hogy Wyatt emléke, vagy a bátyám tettei csaltak újabb könnyeket.
– Az ő műve, Trish – mondtam ki a torkomat szorító igazságot, tekintetemet a legjobb barátnőmre emelve, aki mindig ott volt, hogy elhárítsa a köztünk létrejövő villámokat, de nem tudtam, ezúttal mivel tud majd megmenteni minket önmagunktól. – Elmentem Bastienhez és egy percig sem tagadta. A vére már Wyatt szervezetében volt, amikor megölette velem... utána pedig gondosan kitörölte minden emlékét róla. Rólunk. – A kezembe temettem az arcomat, képtelen voltam tovább beszélni. Bastien tett olyan dolgokat, amivel nem értettünk egyet, gyakran különböztünk össze, de ekkora árulásra soha nem számítottam tőle.
Éppen tőle.

Trish utolsó sms-ét már akkor láttam, amikor megálltam az épület előtt, ezért feleslegesnek tartottam válaszolni, bár abból ítélve, amilyen gyorsan ideértem, ígyis-úgyis kikövetkeztethető lesz, hogy volt itt némi texting and driving, tesztelendő a vámpírok reakcióidejét. Ha már az erőmet is próbálgattam nem is olyan régen. Elvettem az anyósülésről a két üveg bort – ha nem is hoztam egy rekesszel, azért felkészültem –, kikászálódtam a kocsiból, és miközben az ajtó felé vettem az irányt, megtöröltem az arcomat a kezem hátuljával, elfintorodva, amikor a bütykeim a járomcsontomhoz értek; a bátyámnak legalább olyan kemény volt az arca, mint a feje. Tudtam, hogy felesleges, mert a szemeim minden bizonnyal még mindig vörösek voltak, de a mozdulat automatikus volt.
Bekopogtam és a helyzet ellenére türelmesen várakoztam, amikor pedig az ajtó kinyílt, és megpillantottam a legjobb barátnőm arcát, legszívesebben elbőgtem volna magam, de egyelőre megpróbálkoztam egy mosollyal. Több-kevesebb sikerrel.
– Szia – köszöntöttem kissé érdes hangon, bár nem tudtam, a sírástól vagy inkább a kiabálástól ilyen. – Ne haragudj, hogy így letámadtalak, de ez most... – Egyelőre nem fejeztem be a mondatot, csak megráztam a fejem, és ha beengedett, beléptem mellette az ajtón, odabent pedig egy pillanatra magamhoz szorítottam. Jelenleg ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, és még nem tudtam, hogy fogok kilábalni ebből a helyzetből. Csak azt tudtam, hogy ha valaki, akkor ő biztosan józanul látja majd a dolgokat és segít rendet tenni a fejemben. – Dupla adagot hoztam, biztos ami biztos – tartottam fel a két üveget, és követtem is a konyha irányába, ha poharakért indult. Valószínűleg az arcomra volt írva, hogy most ilyen irányú erősítőre is nagy szükségem lesz.
Leginkább lezuhantam a legközelebbi székre, és néhány másodpercig üres tekintettel meredtem valahova a konyhapult irányba. Túl sok minden történt egyetlen nap alatt, de egyelőre nem tudtam eldönteni, az emlékek vagy a fájdalmas igazságok fájnak-e jobban. Felderengett előttem Benedict arca, összeszorítottam a szemeimet.
– Nem halt meg – hallottam meg a saját hangomat. – Wyatt. Sosem halt meg. Találkoztam vele. – Üresnek tűntek ezek a halk tőmondatok, de tudtam, hogy Trish érteni fogja, milyen súlyosan valójában. Wyatt volt az a dolog, ami örökre elválasztott minket a bátyámmal, az ok, amiért újra és újra egymásnak feszültünk és mindig Trishre hagytuk a villámhárítást. Pedig eddig még nem is tudtam, mekkora szakadékot ásott kettőnk közé annak idején.