To: Bastien Monagham

Az igaz barátok fölemelnek és hisznek benned.

Nem tudtam másként értelmezni a helyzetet, csakis úgy, mint egyfajta hadüzenetet. Nekünk pedig nem volt más dolgunk, mint felvenni a kesztyűt és katona sorba állítani az embereinket, beleértve saját magamat is. Hisz sosem voltam az a típus, aki ölbe tett kézzel ült és várt a csodára.
A vámpír vigyorát látva ugyanúgy néztem vissza rá; valahogy tudtam, hogy egy rugóra jár az agyunk. Már ami a puhítás bizonyos formáját illette. A kegyetlenség nem állt sem tőlem, sem pedig tőle messze és ez így volt jó. Elvégre valahogy ki kellett vívni mind a tiszteletet, mind pedig azt, hogy a foglyok dalra fakadjanak. Ahogy tovább beszélt, elgondolkodtatott.
- Benne lehet a pakliban a gúnyolódás, de nem vennék rá mérget. Még mindig arra szavazok, hogy ez felér egy konkrét hadüzenettel. Továbbá nem hinném, hogy bármelyik őrült önként beáldozta volna magát, hacsak nem szándékosan erre készítettek fel egy vadászt… mint az öngyilkos terroristák, tudod – A szemeimet forgattam egy nevetés kíséretében. A világunkban sok furcsa, őrült dolog történt már és talán semmi sem volt meglepő már.
A vállára tettem a kezem néhány hosszabb pillanatra, még meg is szorítottam.
- Szedj vérnyomás csökkentőt… mondjuk igyál egy kis vért – Én is ideges voltam és feszült, de nem hagyhattuk, hogy mindez a józan gondolkodásunk kárára menjen. Elengedtem végül, ellépve tőle. – Később beszélünk, Bastien. Ezt pedig bízd csak rám – Bólintottam és magabiztosan húztam ki magam. Nem akartam csalódást okozni, neki nem. Másnak nem tartoztam számadással, de ő bármikor pálcát törhetett volna felettem, ha úgy tartotta volna kedve. Az életemet köszönhettem neki, épp ezért az én életem az ő kezében volt.
Tettem, amit tudtam és ahogy az erőmből kitelt. Hagytam, hogy ő menjen előre és csak utána léptem ki az iroda ajtaján. Ezután pedig nem volt más hátra, minthogy mindketten tegyük a ránk kiszabott feladatot.

◉ 294 words ● Feel So Close ● note: köszönöm a kört, mate!   ◉

it's our apocalypse, we made it

bastien  & killian

To: Bastien Monaghan

Az igaz barátok fölemelnek és hisznek benned.

Még szép, hogy dühös voltam. Persze igyekeztem megtartani a higgadtságomat, hiszen csak úgy lehetett tisztán gondolkozni, de nehéz volt kivernem az olyan képeket a fejemből, amin éppenséggel vadászok torkát tépem fel vagy tépem ki a dobogó szívüket a helyéről, hogy aztán összemorzsoljam őket a kezemben. Sóhajtottam egy nagyobbat, majd bólintottam egy nagyobbat Bastien szavaira.
- Bízhatsz is. Ha kell, a föld alól is előkerítem az egyiküket, abban egészen biztos lehetsz – Néztem komolyan a férfira, a társamra, akinek megannyi mindent köszönhettem. Néhány pillanatra el is merengtem ezen, majd a továbbiakra kissé büszkén húztam ki magamat.
- Nem csak a vadászat mestere – Vigyorogtam önelégülten. – Jobban mondva nem csak egyféle vadászaté – Vállat vontam, majd újra komolyságot erőltettem magamra. Nem volt kérdés, mire gondoltam: a nőkre való vadászatot is kedveltem és persze jó is voltam benne. – Bár ha kínozni kell valakit, abban is jeleskedem – Jegyeztem meg azt illetően, hogy Holden még a néma férgeket is beszédre bírja. Figyeltem, hogyan foglal helyet a székben, majd sóhajtottam. Nem volt nehéz kitalálni, mit kell tennünk ebben a kialakult helyzetben. Mindenképpen úgy kellett kevernünk a lapjainkat, hogy nálunk legyen az előny, bármilyen csapást is kaptunk most. Erre volt jó a sajtó. Sőt, az egész város a mi, azaz… Bastien kezében volt. A legtöbb fórumon olyan hírek, cikkek jelentek meg, amik nekünk kedveztek. Bastien hangja bármeddig elért.
- Tíz óra, remek – Hiszen minél előbb, annál jobb. Az ilyet sosem volt jó halasztgatni vagy elodázni. Ahogy viszont kimondta, mi nyomasztja, érdeklődve döntöttem oldalra a fejemet. – Mire gondolsz, mate? – Kérdeztem, de talán a kérdésem nélkül is belekezdett volna az aggályainak kifejtésébe. Vetettem egy pillantást a térképre, majd a férfira emeltem a tekintetemet. – A valódi cél? Szerintem ez hadüzenet, Bastien. Pontosan ezért kell még csírájában elfojtani a lázongók harci kedvét – Közöltem komolyan, bár én sem lehettem biztos a dolgomban. De mégis, ha Bastien szavaira gondoltam, akkor de, valahogy helytállónak tűnt, hogy ez csupán egy üzenet volt. – Idővel megértünk mindent. De ahhoz előbb el kell kapnunk az egyiküket, nem igaz? – Próbáltam némileg pozitívan hozzáállni a helyzethez, még ha ez jelen esetben nehéz is volt. Összefontam magam előtt a karjaimat gondolkozva. – Lehetséges az is, hogy valamit nem veszünk észre. De még elég kevés az infónk – Sóhajtottam nagyobbat, majd elpillantottam az ablak irányába. Égett bennem a vágy, hogy most azonnal elinduljak felkutatni a vadászokat. De egyedül… nos, öngyilkos küldetés lett volna.

◉ 386 words ● feel So close ● note: sikíts, ha valami nem jó!    ◉

it's our apocalypse, we made it

bastien  & killian

To: Bastien Monaghan

Az igaz barátok fölemelnek és hisznek benned.

Igazítottam a tincseimen, miután becsuktam magam mögött az ajtót. Bastien felé vettem az irányt, miközben hallgattam a szavait. Elvigyorodtam.
- Ugyan már. Olyan jó szívni a vérét! Még ha nem is a szó legszorosabb értelmében – Vállat vontam, majd ahogy komolyabb témákra terelődött a szó, próbáltam megkomolyodni. Nem esett nehezemre, hisz tudtam, hogy nem póker partira hív a haverom; bár néha jólesett volna, ha csak úgy… szórakozunk, elvagyunk és kizárjuk a munkát. De nem voltunk olyan helyzetben, sőt, talán a baráti viszonyunk is megrekedt valahol. Elgondolkodtam, ahogyan a térképre emeltem a tekintetemet. Felvontam a szemöldökömet is, majd kérdőn Bastienre néztem. Meg akartam kérdezni, hogy vajon mit hisz, nem vagyok tisztában a városunk hálózatrendszerével, utcáinak neveivel, vagy… mégis mi a gond? Viszont nem akartam felesleges kérdésekkel traktálni, így kivártam, míg végül ő maga megszólalt. Aha, Northeast. Ahogy hallgattam a szavait, bennem is fortyogni kezdett a düh. Vadászok a városunkban? Oh, igen, hajlamos voltam többes számot használni, pedig valójában Bastient illette ez az egész város. Nem minket. Mindig is feljebbvalónak éreztem őt magamtól; ez pedig így volt jó.
- Hogy a francba történhetett ez? – Közbekérdeztem, de aztán próbáltam magamat csendre inteni. A kezem ökölbe szorult akaratlanul is. Érthető volt egyrészről, hogy lázonganak ellenünk, de közel sem nyerte el a tetszésemet. – Elő kell őket kerítenünk… - Közöltem, majd komolyan néztem a férfira. – Felkutatjuk őket. Összeszedek néhány csapatot és átfésüljük a területet, plusz kikérdezzük azt, aki életben maradt. Nem marad előttünk semmi sem rejtve, Bastien! Kézben fogjuk tartani a dolgokat, ahogyan eddig is – Határozott voltam és eltökélt. Továbbá igen, részt kívántam venni az akcióban, habár az nem feltétlenül az én feladatom lett volna. De mégis… örömmel téptem volna fel a vadászok torkát.
- Attól pedig ne félj. Tudom, mit kell mondani; lenyugtatunk mindenkit. A vadászok nem érik el a céljukat. Nem fogunk rettegésben élni; mi fölöttük állunk, bármennyire is próbálkoznak – Bólintottam is a szavaim nyomán, majd a térképre néztem újra. – Talán jobb is, ha a dolgok elé megyünk. Holnapra hívd össze a sajtót, miszerint fontos közleményünk volna. És adjuk le élőben… - Vállat vontam. Mondjuk az még jobb lett volna, ha addigra legalább az egyik vadászt elő tudjuk keríteni. Még mindig emlékeztem Bastien élő adásban levő gyilkosságára és tetszett a gondolat, hogy megismételjük.

◉ 368 words ● feel So close ● note: sikíts, ha valami nem jó!    ◉

it's our apocalypse, we made it

bastien  & killian

To: Bastien Monaghan

Az igaz barátok fölemelnek és hisznek benned.

Néha igazán fárasztó volt Bastien helyett ugrálni, de valahol mégis élveztem. Amikor évekkel ezelőtt felkerestem őt, nem hittem, hogy ennyire szorossá válik a kapcsolatunk, miként a bizalmasa lehetek, sőt, a jobb keze. Persze, azzal a céllal kutattam őt fel, hogy lerójam a tartozásomat, amiért megmentette az életemet, de sosem gondoltam, hogy befogad az életébe így, ilyen módon. Valahol betudtam ezt annak, hogy még egy pasi sem tud nekem ellenállni – persze, ez csak a vicc része.
Végignyúztam fáradtan az arcomat, onnan pedig a hajamba túrtam és így ültem le végül az egyik székre. Az egyik nő máris odajött hozzám, körülzsongott, vértasakkal kínált, én meg fintorogva toltam félre.
- Na ne vicceljünk már… nem iszom meg azt a mocskot – Jó ideje már csak a friss vér csúszott le a torkomon. A vérkészítmények vagy a már előre levett vér… nos, nem volt az ínyemre. Már-már hányingerem támadt tőle. De esélyes, hogy ez csak valami berögzült baromság nálam… az élő emberek torkát feltépni sokkal nagyobb mulatság volt. Vágytam rá és élveztem. Ahogy felnéztem, a nő még mindig ott állt, de a vértasakot inkább félrerakta. Egy ideig bámultunk egymás szemébe, majd megérintettem a combját, lassan végigsimítva rajta, így húztam közelebb magamhoz.
- Mit akar, Mr. Fray? – Érdeklődött vékonyka hangján, ahogy megtámaszkodott a vállamon a kezével. A kezem még feljebb siklott, szinte már ott érintettem, ahol nem volt illendő. Nem mintha egy percig is zavart volna a dolog.
- Én? Csak szórakozni. Kalandozni… itt meg ott… - Közben cirógattam és figyeltem, miként vörösödik el. Aztán elhúzódott hirtelen, pont akkor, mikor a telefonom megcsörrent. Hm, talán pont emiatt. Elengedtem teljesen, majd rákacsintottam. – Ha vársz, folytathatjuk, amit elkezdtünk – Huncut, sármos mosolyt küldtem felé, majd előhalásztam a mobilomat a nadrágom zsebéből. A név láttán sóhajtottam.
- Mona… hát szépségem, mi a helyzet veled? – Szólaltam meg vidám éllel a hangomban, ahogy felvettem. – Hiányzok? Nem kell kifogásokat keresned, ha látni akarsz. Persze, tudom… hogyne, Bastien. Nem ő álmodik rólam napi szinten, Mona! – Csipkelődtem vele, majd elköszöntem tőle és lerakva a mobilt felkeltem a székről. Az előbbi nőcske viszont el is tűnt. Hm. Talán megijedt… a vonzerőmtől.
A hátsó ajtón távoztam, hogy még véletlenül se szúrjanak ki mások és észrevétlenül szeltem át a várost, hogy mihamarabb Bastienhez juthassak. Amint bejutottam az épületbe, máris szembetaláltam magamat Monával.
- Hát sziaaa – Kitártam a karjaimat, hátha odajön hozzám egy ölelésre, de azt hiszem, már ez is sokkolta, ugyanis a szemeit lesütve távozott jobbra. – Oh… szeretem, ha kéreti magát – Jegyeztem meg magamnak, majd az ajtóhoz lépve kopogtam kettőt, mielőtt benyitottam volna.
- Mi volt olyan sürgős, hogy idekérettél? Gond van, Bastien? – Beléptem az irodába, köszönés nélkül, habár reméltem, hogy nem robban ki vita emiatt köztünk.

◉ 439 words ● feel So close ● note: remélem, jó lesz    ◉

it's our apocalypse, we made it

bastien  & killian