The Devil whispered in my ear: „You’re not storng enough to withstand the storm.” Rowena Monagham. Talán nem túl hétköznapi, mégis csak egy egyszerű név, ami soha nem tudott saját magától ismertté válni. Monagham lánya. Thornton menyasszonya. Bastien húga. Függőségek mind, olyan függőségek, amelyek mindig gondoskodhatnak róla, hogy ne lehessek egyszerűen csak Rowena; olyanok, amelyeket nem én választottam... de talán volt, amit végül meg is szerette, hogy aztán egy egész, nagyon hosszú életre megtanuljam, miért nem szabad szeretni és kötődni. Az egyetlen hely, ahol önmagam lehetek, ironikus módon éppen az, ahol nem a saját nevemet használom: a Washington Postnál Nia Thorne néven írok. Nia Thorne egy ismeretlen lány, egy egyszerű újságíró, akinek a kilétét kizárólag személyes interjúk során lehet(ne) felfedni – Niának semmi köze a polgármesterhez, a hatalomhoz, vagy bármelyik oldalhoz, és mégis ezzel adja a kezembe a legnagyobb hatalmat. Olyasmit, aminek a felhasználásáról én dönthetek, saját belátásom szerint. Az apánk elégedett lenne a munkámmal, ha még élne. Számára az újságírás pont olyan semmitmondó, unalmas és értéktelen foglalkozás, mint amit nekem el tudott képzelni; sosem tudta volna átlátni, milyen hatalmas eszköz ez a kezemben. A média hatalmas út, egyetlen szóval, egy megfelelő hangsúllyal tömegeket mozgathatsz meg abba az irányba, amerre épp szeretnéd, ráadásul egy újságíró előtt – főleg, amíg a kilétét jótékony homály fedi – egyik oldalnak sincsenek titkai. A legjobb az egészben mégis az, hogy ezekkel a titkokkal én magam rendelkezhetek: ha akarom, megosztom a bátyámmal, ha akarom, nem. Ha akarom, mellette szólalok fel, ha akarom... Bastien oldalán állok. Lassan kilencven évvel ezelőtt meghoztam egy döntést, még ha nehéz volt is. Még ha néha én magam sem értem... Úgy döntöttem, hogy mellette maradok, hogy megpróbálom megérteni, kitartani mellette; Wyatt kihűlt, mozdulatlan testének látványával az elmémben, a vérével a számon, az arcomon és a kezemen talán nem is volt más választásom. Nem tudtam, mi történik velem, és ő tűnt az egyetlen biztos pontnak, aki átsegíthetett ezen. De a látványt sosem tudtam feledni. Soha nem szűnt meg a tudat, hogy Bastien kivégeztette velem Őt. Soha nem szűnt meg az érzés, hogy talán a halált kellett volna választanom. Soha nem szűnt meg a kétely, hogy jó oldalon állok-e. Soha nem tudtam megválaszolni a kérdést, hogy valójában szeretem-e vagy gyűlölöm-e a bátyámat. Itt vagyok hát én, Rowena; egy átlagos kinézetű lány, nem túl átlagos helyzetben. A legtöbben nem is látnak belőlem többet: egy hosszú, barna hajú lány, sokak szerint bájos arccal, és apró, jelentéktelennel tűnő termettel. A bókok leggyakrabban arról szólnak, hogy a mosolyom egy jéghegyet is meg tudna olvasztani – ami szerintem kifejezetten ironikus egy vámpír esetén –, de akadnak olyanok is, akiknek a tekintete a szemeimen akad meg. A színe csakugyan különlegesnek számít, a kékeszöldbe a pupillák körül keveredő sárgásbarna miatt, de sokan mondják, mennyire kifejezőek; ők talán még azt is észreveszik, hogy a Bastien mellett büszkén és nyugodtan mosolygó felszín alatt van valami sokkal sötétebb és sokkal mélyebb. De talán mindenkinek az a legjobb, ha ezt senki nem veszi észre rajtunk kívül. Today I whispered in the Devil’s ear: „I am the storm.”

Önéletrajz

1931
Nem értettem, mi történik.
Az elmémben zavartság uralkodott, szörnyű képek lebegtek a szemeim előtt, de ezek mindegyike valamiféle furcsa, ködös homályba burkolózott, mintha én magam sem tudnám eldönteni, hogy valóban megtörténtek-e, vagy csak egy szörnyű álom emlékét látom. Azt tudtam, hogy egy darabig minden rendben ment a vacsorán, de...
- Bastien! – Apám hangja a semmiből jött, tompán hallottam csupán, de ő maga már nem társult mellé. Nem láttam az arcát, mindössze szinte érezni véltem mellé, ahogy hátralöki a székét. – Hát te...?
A fejem szétrobbanni készült, hosszú, elkínzott nyögéssel szorítottam a tenyerem a halántékomra, hátha sikerül elűznöm az érzést. Haloványan érzékeltem, hogy a hideg földön fekszem, a testem össze-összerándul; a hűvös kő jólesően csillapította a testemben tomboló hőt. A valóság és az emlékek – vagy a rossz álom? – kibogozhatatlanul kavarodott össze a fejemben.
Ismét képeket láttam. A bátyám váratlanul tért haza a frontról és nem volt önmaga. Megjelent a gondolataimban a kép az arcáról, a szemeiről, amit eltorzított valami... sötét, véres és brutális. Láttam, ahogy szabályosan átrepíti az apánkat az ebédlő túlsó végébe. Éreztem, hogyan szorítja meg Wyatt az ujjaimat, közvetlenül mielőtt a háta mögé taszított volna, hogy a testével védelmezzen. Hallottam azokat a szörnyű hangokat...
A kínzó érzés hirtelen tört rám; a szemeim felpattantak, a szám pedig elnyílt és olyan száraznak érződött, mintha egy örökkévalóságot töltöttem volna a sivatagi forróságban, víz nélkül. Nyögve kaptam a kezem a torkomra, az arcom eltorzult a hiányérzettől, pedig fogalmam sem volt, mi hiányzik.
- Rowena...?
Olyan hirtelenséggel kaptam a hang irányába a fejem, hogy én magam is beleszédültem. A tudatom szinte kettéhasadni érződött, az egyik felem felismerte Wyatt vonásait, a másik azonban... valami egészen mást látott benne. Az élő, lélegző embert. A haja kócos volt, a ruhája gyűrött és itt-ott elszakadt; újra láttam magam előtt néhány képet, amin a bátyámmal dulakodik, de ezek hamarabb tovatűntek, mint az előzőek, ugyanis feltűnt még valami. A felszakadt szemöldökéből és a szája sarkából csendesen csordogáló élet.
Elborzadva kezdtem jobbára a földön kúszva elhátrálni tőle, amikor rájöttem, mi fogalmazódott meg a fejemben. Hogy mit akarok.
- Húgom. – Bastien hangja mögöttem szólalt meg, a fejemben elő-előkerülő emlékfoszlányokhoz képest a hangja lágy volt, már-már gyengéd, miközben megállított a menekülésben. – Ne állj ellen a kísértésnek... A tested tudja, mire van szüksége. Engedd, hogy elvegye!
- Nem... nem... – suttogtam, hevesen rázva a fejem. Hirtelen érezni véltem, ahogy a bátyám elkapott, miután apánkkal és anyánkkal is végzett, és Wyattet is semlegesítette egy időre. Emlékeztem az érzésre, ahogy a fogai feltépték a bőrt a nyakamon. Ahogy vasmarokkal tartott és nem eresztett, amíg el nem ájultam... – Mit tettél velem? – néztem fel rá tágra nyílt szemekkel. – Mit... mit csináltál... belőlem?
- Erősebbé tettelek, mint arról valaha is álmodtál – felelte megnyugtató hangon. A következő pillanatban mintha másodpercek estek volna ki a tudatomból, ahogy az egyik pillanatban még előttem állt, a következőben viszont már Wyatt mellett volt. – Mondd csak, Thornton, szereted a húgom?
- Ne, Bastien, kérlek... – kezdtem el újra a fejemet rázni, ahogy felrántotta a földről és felém taszította.
- Rowie? – Wyatt a tekintetemet kereste, látszólag nem is érdekelte, hogy a bátyám jobbára a földre lökte előttem. – Jól vagy? Azt hittem...
- Menj el! – kiáltottam fel kétségbeesve. A bőréből kipárolgó hő, az alóla érződő hívogató illat, ami felerősödött a szemöldöke és a szája környékén... A szám még jobban kiszáradt, ahogy összeszorítottam az állkapcsom, valami felsértette az alsóajkam. – Kérlek...
- Gyerünk, húgom – kúszott be az elmémbe Bastien hangja. – Ne állj ellen!
A penge mintha a semmiből jelent volna meg a kezében. Apró, ám mély vágást ejtett Wyatt nyakán, aki hiába kapott oda, értetlenül meredve a bátyámra; már késő volt. Az önuralmam véget ért. Mintha nem is én lettem volna, ahogy rávetettem magam; földöntúli erővel szorítottam a teste mellé a kezeit, miközben a fogaimat a nyakába mélyesztettem.
És végre ittam.

Bastien megnyugtatóan simogatta a hajam, miközben üres tekintettel meredtem a vőlegényem mozdulatlan testére. A nyakán lévő sebből már egy csepp vér sem csordult ki, mindössze a vasalt ing lett sokkal véresebb, mint előtte volt. A számat égette a vére íze és ahogy lenéztem a kezeimre, az ujjaim is vöröslöttek.

Megöltem.

2020
Kedves Miss Thorne!

Hosszú ideje követem már a munkásságát, ezért higgye el, amikor azt írom: tudom, hogy csak a legritkább esetben vállal személyes interjúkat. Mégis arra kérem, tegyen velem kivételt, ugyanis szerintem nagyon is hallani szeretné, amit elmondanék Önnek. Olyan információk vannak birtokomban szeretett polgármesterünkről, amit kár lenne nem az Ön neve alatt megjelentetni; kár lenne egy másik lapnak leközölni...

Amennyiben felkeltettem az érdeklődését, várom a Mayflower Hotel éttermében, kedden 20:00-kor.

Üdvözlettel:



Még mindig elgondolkozva meredek a képernyőre. Az e-mail felettébb gyanús, és mégis... pontosan úgy van megírva, hogy felkeltse a szimatomat mind újságírói, mind tanácsadói pozíciómban, és pont ettől lesz még gyanúsabb. Mégis milyen információkra célozhat? Mi lehet olyan információ, amit én nem tudtam meg róla több mint száz év alatt? Persze hiába tudok róla én, ha szándékosan maradt titokban, és ő kész lenne azt eladni egy másik lapnak...
J. D. Jack Daniels. John Doe. Ugyanekkora erővel lehet Janet Dempsey vagy Jeremiah Donovan.
A naptáramra pillantok. A kedd estém még éppen szabad.