1931.

Amerika ekkorra már túl volt azon, hogy választási jogot biztosítson a nőknek, a szüfrazsettek kora szépen lassan leáldozóban volt. Túl voltunk a spanyolnátha járványon, túl voltunk azon, hogy a dzsessz utat tört magának, és szinte ott dobogott minden ember szívében. És túl voltunk az első kísérleteken, amelynek célja az amerikai kormány által finanszírozott szuperkatona terv volt, ehhez pedig boszorkányok is kellettek. A világ, amelyet ismertünk, amelyben naívul hittünk, és az a másik, amely mögötte hömpölygött, mint kiömleni kész folyó szépen lassan egybe olvadva, zavarosan zúgott tovább, bele az ismeretlenbe.
Ez volt az az év, amikor Wesley megkérte a kezem, ez volt az az év, amikor igent mondtam neki, és ez volt az az év, az utolsó, amikor még halandóként néztem szembe a jövőmmel. A bizonytalanság, amelyben nem tudhatod melyik napod lesz az utolsó egyszerre ijesztő, mégis ad valamiféle megnyugvást. Hiszen ami egyszer elkezdődött, annak vége is kell legyen. Ám ami azon a nyári éjjelen történt azt hiszem egyikünk számára sem azt a véget jelentette amire vágytunk.

- Meddig fogsz szeretni?
- Örökké.
- Az kevés.Örökké és még azon túl is. Hogy mondják görögül, hogy örökké?
- Gia panta.

Mindig szerettem ha Wesley az anyanyelvén beszélt hozzám. Egy szót sem érettem belőle, de tőle mégis csodásnak hangzott. Azon a délelőttön elvitt az új autójával kirándulni, beültünk egy útszéli kis poros helyre lazacos szendvicset enni és terveztük a jövőnket. Nem mi választottuk egymást, mégis tudtuk, hogy ha lehetőségünk lett volna a szabad akaratra, akkor is együtt képzeltük volna el az életünket. Milyen voltam ekkoriban? Egy lány, aki semmi mást nem látott a világból csak ami éppen előtte volt. Csak egy férfi mosolyát, azt ahogyan a lazacos szendvicset eszi és hozzá hideg narancslevet iszik, azt ahogyan rám nevet, ahogy a recsegő rádióból éppen egy kellemes doo-wop szól és pillanatokon belül már ott táncolunk a kis útszéli krimó lakkozatlan hajóadlóján, mintha az élet csak ennyi lenne. Három perces vokális élmény. Ekkoriban még nem érdekelt sem az, hogy merre halad a világ, sem az, hogy tevékenyen részt vegyek abban, hogy milyenné alakuljon. Nem voltam más csak egy lány, Mila, karikagyűrűvel az ujján, aki egy hónap múlva férjhez fog menni.
Késő este volt már mire hazaértünk, és már a lépcsőn felfelé haladva a gangon éreztem, hogy gond van. Pedig a házba belépve, meglátva a bátyám régen látott alakját még boldogan sikoltottam az örömtől. Később a  sikoly velőtrázó lett és minden fájdalmamat elnyelte a zokogás, ami feltört belőlem.
Nem akarok emlékezni, mégis mindig megteszem azon a bizonyos napon. Látom a szüleim kihűlt testét, és órákkal, vagy talán napokkal később a karjaimban tartom a vőlegényem vértől ázott testét. Ajkaim között még érzem a vérének fémesen édes ízét, és hallom ahogy a szíve lüktetve kalapál, ütőerének ritmusa szinte megvadít újra és újra. Zokogva marok bele, és szakítom magamba a zubogást, miközben hangtalanul nyeklik el, utolsóként mormolva, és gurgulázva, alig érthetően, belém kapaszkodva.
- Gia panta, Mila. Gia panta…
Hallom. Pedig nem akarom hallani, és a bűntudat a vérének mámorával együtt önt el. Mire rádöbbenek, hogy mit tettem, már késő. Öntudatlan csak ringatom őt a karjaimban, nem akarom elereszteni, és talán soha nem is engedtem el. Még mindig ott vagyok, abban a szobában, ahol megöltem őt, ahol az első kortyokkal amit ízleltem valaki olyan lettem aki sosem vágyott erre az életre. Erre a megtisztelő címre és feladatra. Aztán szépen lassan hozzászoktam, átformálódtam. Kihűltem. Van aki fel tudna még melegíteni?

2021.

Nina már vagy másfél órája próbált elérni, mire végül sikerült elcsípnie éppen két megbeszélés között futtában. A szerkesztőségből áthaladva a nyomdába. A legújabb cikkem, ami azzal foglalkozik, hogy vajon mi történhetett Bastien Monagham-el, és vajon kinek áll leginkább érdekében az, hogy eltűntesse őt a közéletből?
Aláírás: Giapanta
Álnéven publikálok. Tulajdonképpen azt sem tudom mi a csudának csinálom, vagy egyáltalán miért van erre szükségem? Annyi mindent kipróbáltam hosszúra sikerült életem során, de az újságírás még megmaradt. Arról valahogy képtelen vagyok leszokni. Nina kitartóan lohol mellettem, ahogy a kocsi felé haladok, hónom alatt a laptop, bal kezemben pedig egy félig kiürült és félig kihűlt kávéspohár. Azt sem tudom igazából, hogy meg akarom egyáltalán inni, vagy csak a megszokás hatalma, hogy mindig ott van egy a kezemben, akárhonnan megyek úgy nagyjából akárhova. A mélygarázsban a harmadik sorban, a második autó ahova megyek, Nina pedig még mindig jön, egyetlen szó nélkül. Illetve próbálkozik ő megszólalni, de velem tempót tartani, főleg egy embernek nem egyszerű.
- Elkezdesz még ma beszélni, vagy esetleg vigyelek magammal a hátsó ülésen, mint egy kabalát?- torpantam meg, és bár nem akartam szemrehányó lenni, mert nem ezt érdemelte, mégis kicsit ingerültebben sikerült megszólalnom mint terveztem.
- Sikerült időpontot egyeztetnem Maxim-al. Holnap délben vár rád. És Tony keresett háromszor is, valami new york-i üggyel kapcsolatban. Annyit mondott, hogy talán van valami nyom amin el lehet indulni a bátyáddal kapcsolatban….
- Akkor induljon el! Nem azért fizetem, hogy egész nap azt a rémes mentolos cigarettát pöfékelje, és literszám döntse magába azt a gint, amit még  a nagyapám szállított át az óceánon túlról, olyan öreg. Állítólag képes a vámpírok elméjének legbelső bugyraiban is megvetni a lábát. Boldog lennék, ha ezt a képességét ezúttal valami jóra fordítaná.
Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki Bastien-t keresi, vagy éppen keresteti. Nem én vagyok az egyetlen akinek fontos. Még akkor is, ha időnként kihoz a sodromból, még akkor is, ha képtelen vagyok megbocsátani neki a múltat. Még akkor is, ha nem értek minden döntésével egyet, és néha a legélesebb kritikusa vagyok. Még akkor is, mert ő a bátyám. Történjék bármi, senkinek nem adok arra jogot, hogy akár egyetlen szóval vagy cselekedettel elítélje őt. Nem ismerik. Igazán senki nem ismeri. Én vagyok talán az egyetlen, akit sokkal több minden köt hozzá. Aki ismerte azt a Bastient is, aki csupán egy elmúlt régi emlék, nevetésbe fulladó szép emlék, gyermekkorunkból.
Megváltoztunk mindketten, de testvérek maradunk. És ezen senki nem fog változtatni.
Testvérek vagyunk.
Örökre.
Gia panta.