Elképesztően rossz gyerek voltam. Olyan szinten vásott, hogy ha valaha lesz saját kölyköm, aki csak egy kicsit is annak a jelét produkálja, hogy rám ütött, első dolgom lesz kitenni a kórház lépcsőjén. Őszintén szólva dunsztom sincs, engem miért tartottak meg apámék, de még így is azt hallgattam egész gyerekkoromban, hogy ha nem fogadok szót, elhurcolnak a vérfarkasok az erdőbe és sosem hoznak haza. Természetesen nem fogadtam, és természetesen a farkasok sem jöttek értem, amiért egy kicsit csalódott voltam, mindig érdekelt ugyanis a természetfeletti világa, apám baráti körének színes felhozatala. De hát valószínűleg ártott volna a diplomatikus kapcsolatoknak, ha csak úgy elragadták volna az elsőszülött gyereküket. Nem mintha a szüleimnek bármi köze lett volna a politikához azt leszámítva, hogy időben felismerték, mivel jár az, hogy embernek születtek, és onnantól kezdve pontosan tudták, hova és milyen mélyen kell benyalni, hogy biztos pozíciójuk legyen a városban - hogy éppen melyik oldalon, az bizonyos időszakonként, volt, hogy akár hetente változott. Sosem érdekelt igazán, honnan tettünk szert ekkora vagyonra, mármint tisztában voltam azzal, hogy a munkájuk révén amúgy is ömlik a pénz, a plusz bevételek után azonban megtanultam nem kérdezősködni. Tökéletesen megfelelt, hogy bűntudat nélkül elkölthettem minden egyes centet, minek stresszeltem volna a többin?
Amint idősebb lettem, kicsit már veszélyesnek találtam apám ide-oda hajló életvezetési stílusát. Emlékszem, egyszer, úgy tizenakárhány évesen megkérdeztem Francót, mit gondol, hazudni bűn-e, aztán megkérdeztem apámat is. Kettejük válasza közül az utóbbi égett belém a leginkább: nem hazugság, fiam, amíg utol nem érnek vele. Mivel a legjobb iskolákba járhattam, a legmenőbb emberekkel barátkozhattam és a legminőségibb piákat vedelhettem, lehunytam a szemem és figyelmen kívül hagytam a bőrömet nyaldosó lángokat.
Aztán apám túl közel került a tűzhöz, és hogy ne sérüljön, maga elé lökött engem. Sosem felejtem el azt a fájdalmat. Soha semmi nem lesz képes kitörölni a csontjaimból, a rémálmaimból. És nevettem. Emlékszem, hogy nevettem, mert ahogy vérben úszva, a sokktól reszketeg végtagokkal rátenyereltem a csengőre és végigkentem rajta egy nagy adag vörösséget, amivel aztán megtiszteltem az ajtót is, akkor tudatosult bennem, hogy nem haza mentem. És amikor kinyílt az ajtó és megláttam a döbbent képét, nem bírtam magamban tartani a nevetést, amitől nyilván jobban szétnyílt a torkomon a seb, már csak dísznek fontam köré a tenyerem, ujjaim résén keresztül ugyanis gond nélkül felbugyogott a bíbor, eláztatott mindent, de én csak nevettem, mint valami holdkóros, mert a halálomon voltam és egy tisztességes kórház, a rendőrség vagy a családi fészek helyett hozzá vonszoltam el magam - aztán a fájdalom fejbekólintott és magával rántott a sötétségbe.
Néha elgondolkodom rajta, sikerült-e kikászálódni onnan valaha.
Apámék csak másnap értesültek az egészről, miután Millerék hazatelefonáltak, tőlem pedig négy nappal később hallhatták a teljes sztorit, amikor végre magamhoz tértem. A fölém tornyosuló arcok láttán már egyáltalán nem éreztem ingert a nevetésre. Apámék úgy bámultak rám, mintha jobb lett volna, ha holtan maradok. Emlékszem, hogy utánuk rögtön Francora néztem és elfogott a sírhatnék, de már képtelen vagyok felidézni, milyen arcot vágott, egyedül a kórházi lámpa vakítóan fényes neoncsöve égett bele az emlékeimbe.
Utána jött még másfél hétnyi elviselhetetlen szenvedés, amit a szüleim minél több pénzzel és engedménnyel próbáltak enyhíteni. Minél hangosabban üvöltöttem, annál több csillagot ígértek le az égről. Oh, megharapott egy vérfarkas, mert apád úgy döntött, hátba szúrja a régi cimboráit és inkább az emberekkel pacsizgat le? Tessék, itt egy vadiúj iPhone, meg három havi pornó előfizetés! Nekem vannak a legklasszabb szüleim a világon, nem igaz?

- Hű, de bal lábbal kelt fel ma valaki!
- De annyira jóképű!
- Csak azért, mert jóképű, még nem kéne így beszélnie... Bár az igaz, hogy nagyon jól játszik.
- És irtó dögös abban a tenisz naciban!
- Hé, barátnője van! Halkabban!
- És tök jó segge!
- Te tényleg bárkire rámozdulnál, csak mert jó segge van?
- De bunkó vagy, bárkire azért nem! Kivéve, ha olyan bicepsze van, mint a teniszezős srácoknak...
- Hát én inkább az úszók híve vagyok. Láttad már azokat a deltaizmokat?
Hangosan szürcsöltem a szívószálas üdítőmet a lelátó egy alacsonyabb fokán ücsörögve, miközben fél füllel a felettem zajló beszélgetést hallgattam. A két, látszatra elsőéves lány innentől rátért az egyetemi úszócsapat kielemzésére, és így Franco, meg az ő rövidke iménti jelenete a pályán szép lassan a feledés homályába merült. Elfojtottam egy szélesre kívánkozó mosolyt és leárnyékoltam a nap elől a szemem, hogy jobban láthassam az arcát. Meg a bicepszét. Tök normális dolog szigorúan szakmai okokból lecsekkolni a legjobb haverom bicepszét, miután végighallgattam róla egy jó hosszú diskurzust, csak hogy el tudjam dönteni, mennyire elfogult a lányok ítélőképessége. Nos, azt hiszem, itt inkább én voltam elfogult.
A telefonom vibrálása átütött a zsebemen, mégsem vettem elő megnézni, ki üzent; sejtettem, hogy apám az és arról érdeklődik, hogy megy az egyetem. Megírhattam volna neki, hogy órán vagyok, csak nem igazán emlékeztem rá, min is kéne most ülnöm ahelyett, hogy a teniszpálya lelátóján szürcsölöm a mekis kólámat három sajtburger társaságában, amiből egyet már benyomtam.
A másik kettőt a pálya "jó seggű" hősének tartogattam. Vajon ezeket a pletykákat vissza szokta hallani saját magáról? A gondolattól nevethetnékem támadt. Telihold után két nappal határozottan jó kedvem volt.
Már épp azon voltam, hogy megbontok még egy hamburgert, amikor végre felénk nézett és észrevett. A lányok mögöttem megilletődtek, nyilván azt hitték, őket bámulja meg, úgyhogy lendületesen a magasba dobtam a karom és odakalimpáltam neki. Az arckifejezése láttán elnevettem magam.
Tíz másodperccel később hallottam a deszka nyekergését a hátam mögött.
- Te ismered Franco Millert?
- Legjobb pajtik vagyunk totyogós korunk óta. Nekem adta a fél veséjét. Totál bromance, meg minden - jöttem a szokásos szöveggel, és azt kívántam, bár Esmond is hallaná, hátha belevörösödne a füle! A lányok gondolkodás nélkül elhitték, amitől rögtön ráncba szaladt a szemöldököm és elgondolkodtam rajta, kijavítsam-e magam, tisztázva az iróniát. Végül nem tettem.
- Igaz, hogy még mindig barátnője van? - faggattak tovább, mire először csak komótosan szürcsöltem egyet a kólámból, majd lassan feléjük fordultam, mintha alaposan megfontolnám a választ. Körbelestem, és bár rajtunk kívül senki más nem tartózkodott a lelátókon, a mutatóujjammal édesgetőn közelebb csaltam őket magamhoz.
- Gina? Totál kamu. Full meleg a srác. Egy vén madame férjének a szeretője. Azt hallottam, pénzért is csinálja. - Nem hazugság, amíg utol nem érnek. A lányok arcán hitetlenkedés, majd gyanakvás suhant át, mire rögtön visszahúzódtam a magam térfelére. - Nem hiszitek? Megértem. A srácnak van a legjobb alibije a világon. Aztán, ha majd napvilágot lát a szennyes, ne gyertek hozzám!
Összesúgtak mögöttem, a fojtott motyogásukból kihallottam, hogy zakkantnak tartanak és nem hiszik, hogy egy olyan srác tényleg hasonlóra vetemedne stb stb. Míg nagyban tanácskoztak, visszafordultam a pálya felé, csak hogy még épp időben elkapjak egy felém lövellt, nagyon is gyilkos pillantást. A lehető legelbűvölőbb mosolyommal integetettem oda ismét, ezúttal bájos visszafogottsággal, csak az ujjaimmal zongorázva a levegőben.
Éreztem, hogy ez is egy jó délután lesz.