Hát csak nincs olyan szarul ha már így rugdosódik meg ha így mordul, vagy hát nem is mordul, inkább motyog, kicsit ráncolnom is kell a szemöldökömet ahhoz, hogy értsem amit mond, közben a kezeimet is összefonom a mellkasom előtt, ha már nem akarja, hogy segítsek neki, akkor egy kis sértettséget is belevihetek ebbe az egész mozdulatba. A testsúlyomat áthelyezem az egyik lábamról a másikra, eléggé fölényesen bámulok rá laposakat pislogva, de hát láthatólag tényleg semmi baja, mert nem csak hogy rugdosódik még a vére is felszívódik olyan fancy módon, hogy a szemöldököm kissé megemelkedik- de közben nagyon is ráncolódik, mert hát még mindig haragszom, ugye - de közben kitartóan bámulom, miközben ő ugye nem engem néz. Az egész olyan borzalmasan kínos, hogy kényszert érzek valami faszság közbevetésére, csakhogy nem jut eszembe hirtelen semmilyen faszság, pedig a legtöbb esetben tényleg elő tudok rukkolni legalább egy Bosszúállók idézettel, most még sem jut eszembe semmi olyasmi ami illene a helyzethez.
- Hát te tudod. - Rántom meg úgy a vállamat, mintha nem érdekelne, hogy Esmond hogyan jut haza, pedig eléggé érdekel és más esetben, ha nem így lennénk egymással, akkor biztosan megtiltanám neki - nem mintha jogom lenne hozzá, de érted, simán meg tudnám győzni valami eszement indoklással, csak hát most éppen nem akarom meggyőzni - így viszont csak megrántom a vállamat megint. - De azért ne hajts túl gyorsan. - Mert hát történhet ugyebár bármi, mi akkor is legjobb barátok maradunk - ugye???????? -, persze most éppen ő is rávilágít arra, hogy lehet még sem olyan atombiztos ez a köztünk lévő kötelék, mint hittük. Mondani akarok neki valamit, valami nagyon bántót, de hát hogy mondhatnék neki bármi bántót, ha így ölel meg? Megadom magamat neki, a kezeimet a lapockái fölé vezetem, kicsit meg is paskolom ott, de azért elég szorosan ölelem, hogy ne tűnjön úgy, hogy szabadulnék. Még majdnem azt is mondom, hogy 'sajnálom', de hát még sem mondom, csak beszívom az illatát, aztán félmosollyal húzódom el. - Ezt tudtam intézni. - A hangom vigyorog, ahogyan egy kicsit szorosabbra fonom az ölelésemet, hogy egy kicsit tovább kínozzam a szagommal, aztán persze rögtön elengedem ahogyan szusszan, ki és elhátrálok ettől a beszélgetéstől. Az ajkaimat komolyan préselem össze, miért van még mindig olyan érzésem, mintha szakítana velem?
- Jól van. - Nem akarom itt tartani, nem akarom, hogy maradjon, nem is akarom végighallgatni, mert összezavar. Hol akar érezni? Miért akar érezni? Miért mond ilyeneket, amikor az előbb totálisan barátságzónázott? Miért érdekli, hogy mi van velem és Ginával?- Ez legyen az én gondom Esmond. - Rántom meg a vállamat komolykodva, zárkózottan aztán újra összefonom a mellkasom, mozdulatlanul megvárom, amíg elmegy, magamban vagy kétszázig számolok, eddigre biztosan elhajtott már, de ahelyett, hogy az ágyba dőlnék és azon gondolkoznék, ami kettőnk között történt, csak morcosan levágtatok a lépcsőn és magamhoz veszek egy üveg tequilát.

Lehet, hogy Franco enyhén toxikus módon tud viselkedni, de ő mindig itt volt nekem, és ezt nem veszíthetem el. Gondolkodás nélkül meghalnék érte. Egy szempillantás alatt, bármikor. Persze ha netán ilyesmire kerülne valaha is a sor, remélem, hogy nem a közeljövőben kell ilyen áldozatot hoznom, és még nagyon sok időnk lesz egymással. Hisz még csak most kezd megnyílni előttünk egy egészen új, másfajta út. Döcögősen és aggasztóan, de nyílik. Aggasztóan, mert elveszíthetjük egymást. Tudom, hogy ő is fél tőle. Tudom, hogy bármilyen faszfejnek is tűnik, elképesztően hűséges típus és ő is úgy ragaszkodik hozzám, ahogy én hozzá. Vagy hát remélem.
Nem volt könnyű Moray gyereknek lenni, sem a hatalomátvételt megelőző, sem az azt követő években. A környékbeliekhez képest a mi családunk mindig nagyon zárkózott volt – érthető okokból – ez pedig megtette a hatását. A korombeli gyerekek furcsának gondoltak. Egyébként is viszonylag csendes fiú voltam, Blake szavaival élve egy kis tündérke, az pedig csak megadta az egésznek a táptalaját, amiből még inkább kinőhetett, hogy Franco már akkor is egy tök volt és akaratlanul is rám ragasztotta az Addams family elképzelést. Aztán mire az egészet megunták, jött a hatalomátvétel és kezdődött elölről. Akkor már nem gúnyolódtak, hanem féltek. Nem nyíltan, csak a hátam mögött. Persze, hogy féltek az emberek, az pedig mindig a legrosszabb oldalukat hozza ki. Merthogy biztos boszorkány vagyok, messziről el kell kerülni. Csak mutogatni akartak valakire. Aztán persze kiderült, hogy valóban boszorkány vagyok, de az egy teljesen másik sztori. A lényeg, hogy Millerék mindig ott voltak és bármi is történt épp, Franco számára töretlenül én voltam az egyetlen, akivel megosztotta a kedvenc játékait és aki ihatott az Ő kedvenc poharából. Láttad volna azt a hisztit, mikor a szülei valamelyik kis barátjának töltöttek limonádét az Ő POHARÁBA, ójaj.
Megint nagyon megbántott, és megint áttaposott rajtam a szavaival meg a kirohanásával, de ő mindig ott volt nekem. Én is igazán próbálkozom… De kezdek elszakadni a valóságtól és a legbiztonságosabb, amit tehetek, az a képzeletbeli újraindítás gomb megnyomása. Inkább magam ellen fordítom akarva akaratlanul is a saját erőmet, mintsem egyetlen csepp véréhez is „hozzáérjek”. Se kép, se hang. Nem is annyira gond, mert miután elsötétül a világ, a vérzés is eláll. Egyértelmű jele lehetne Franco számára is, hogy én csináltam, de tudjuk, hogy nem ő a legélesebb kés a fiókban, különösen ilyen állapotban nem. Szerencsére nem sokat érzékelek abból, amit művel, mert akkor biztos jól tarkón csapnám, hogy hogy lehet ilyen tompa. Percek múlva kezdek magamhoz térni. Előbb csak az ujjaim rándulnak meg, lehunyt szemekkel, kábán fordítom a fejemet az egyik oldalról kicsit a másikra, miközben a kifolyt vér a gravitációt és minden mást meghazudtolva, pontosan úgy szivárog vissza az orromba, mintha a nem régi jelenetet indították volna el visszafelé lejátszva. Lényegtelenül kevés marad odaszáradva a fülemnél, de ennyi. Ahogy ő emelgetni kezdi a lábamat, bennem máris mozdul az ellenállás és úgy „félálomban” konkrétan lerúgom magamról, hogy hagyjon békén, ne rángasson. Már csak az kéne a képhez, hogy az oldalamra forduljak és azt kérjem, hagyjon még öt percig aludni, nem akarok iskolába menni.
- Sok sikert… – Ennyit sikerült szurkálódva kipréselnem magamból, igazából csak suttogva. A telefonom előhalászásához sok sikert, mert a farzsebemben van. Továbbra sem mozdulok, de kinyitom a szemeimet. Előbb a plafont figyelem, amíg visszatér belém az értelem, aztán megint fordítom a fejemet, Francoval ellentétes irányba. Látom, hogy ott van, de nem akarok ránézni. Nem akarok találkozni azokkal a gyönyörű barna szemekkel. Nyilvánvalóan morcos vagyok. Bármit is dumál, nem vagyok túl kommunikatív még egy kis ideig. Végül nagyot sóhajtok, felülök, és gondterhelten nézek rá, ki tudja, min gondolkodom épp. Aztán csak megrázom a fejemet. – Hazavezetek. – Nem kell fuvar, meg semmi, autóval jöttem. Pont leszarom, hogy ittam két pohár nem-tudom-mit.
- Figyelj, ezt… – Én is haragszom rá, amiért ilyen, meg ő is haragszik rám, mert ő ugye mikor nem haragszik másra stresszhelyzetben, de azért nem akarom így annyiban hagyni a dolgot. Nem úgy, mint legutóbb. – Tényleg meg kellene beszélnünk… Nem akarlak elveszíteni, de ha így folytatjuk, el foglak. És nem fair, amit csinálsz, nem fair, amit mondasz . – Ahelyett, hogy folytatnám a mondandómat, hirtelen gondolok egyet, odalépek – ha meg még nem állt fel ő sem, akkor odamászok –, és a nyaka köré fonva a karjaimat szorosan magamhoz ölelem őt. Hagyom, hogy a testünk összeforrjon, hogy az én viszonylag friss illatom keveredjen az ő agyonparfümözött szennyesszagával, az sem érdekel, ha hozzá még nedves is a medencétől. És az sem érdekel, ha megpróbál eltolni vagy ellökdösni. Olyan makacsul tartom, hogy esélye sincs kibújna az ölelésből, akkor sem lenne, ha átmenne pankrátorba.
- Annyira büdös vagy. – Elmosolyodom, hallani a hangomon, még ha bosszús is, de szinte rögtön el is tűnik az a mosoly és csak maradnak a lefelé konyuló ajkak. Annyira, de annyira nem fair. Például ez, amit Carlosról mondott. Hogy menjek és enyelegjek vele, meg hogy biztosan rá gondoltam, meg igazából vele akarok lenni. Mégis hogy képzeli!? És erre magától kell rájönnie, mert én hiába magyaráznám neki. Mikor úgy érzem elég volt az ölelésből, nagyot szusszanva elengedem, arrébb mászok, felkelek, indulásra készen.
Sosem leszek olyan, mint Gina. Tudom, vagy legalábbis azt gondolom tudom, hogy sosem leszek olyan fontos. Olyan tökéletes. Ugyan, már eleve az elképzelés is szánalmas lenne és nevetséges, hogy vele versenyezhetek. Mindig is az lett volna, számomra most is az. Ő pedig sosem fogja bántani Ginát. Mindig olyan gyengéden bánt vele és lényegében a tenyerén hordozta. Ostoba vagyok, hogy egyáltalán képes lennék belekeveredni, egy szerelmi háromszögbe közöttük, hisz nyilvánvaló, hogy annak is mi lenne a végkimenetele. Vagyis inkább az, hogy kimeneteltől függetlenül Franco vele bánna óvatosan és én lennék a boxzsák, meg akin csattan az ostor. És ez nagyon fáj. Nagyon, nagyon. Olyannyira, hogy összeszorul tőle a torkom. A legszánalmasabb pedig az, hogy még csak nem is tudom hibáztatni érte. Mert hát ő Franco. Én meg csak én vagyok. Két hanyatt-homlok különböző világ és én már tíz éve hitegetem magamat, hogy az övének, a „normálisnak” legalább csak egy kicsit is részese lehetek.
- Tedd rendbe magadban ezt az egészet. – Zavartan az ajtó felé pillantok. – Akkor én… megyek. – Jól el is indulok, már akkor el kellett volna húznom, mikor kinyitotta a száját és elkezdett minden szart rám ömleszteni. Fogom a kilincset, nyitom az ajtót, de egy gondolat erejéig azért még visszafordulok, minden mindegy alapon. – Én nem kaptam eleget belőled. Ha lehet, csak még jobban akarlak. Magamban. De ettől az egésztől függetlenül… még ha hetekig nem is akarsz majd látni… Nem akarod ezt hallani de kimondom. Szünetet kellene tartanod Ginával, Franco. Mégis mi értelme van annak, hogy kínzod magad a komfortzónádon belül? Annyira szeretném, hogy boldog legyél. És tudom, hogy nem vagy az. – Boldognak akarom tudni akkor is, ha nekem semmi közöm nem lehet hozzá. Csak akkor lehet az, ha nem sanyargatja többé magát. Ha pedig nincs több hozzáfűzni valója, vagy szimplán csak azt látom rajta, hogy megint támadni akar, akkor távozom.

Esmond felé pillantok egy 'ne-szólj-hozzám' pillantással. A megjegyzése nélkül is egészen tisztában vagyok azzal, hogy használt szagú a póló, hogy ezek nem a saját cuccaim, hogy nem a saját szobám és nem is a saját életem, de valahogyan még mindig jobb dühösen James pólóit magamra rángatnom a vizes farmerem fölé, mint az igazságba menekülni, úgyhogy leginkább csak csapkodok, miközben minden frusztrációt, ami éppenséggel feltör bennem rajta vezetek le. Mindent, ami hirtelen eszembe jut csak úgy fogom és ráöntöm, önözönvíz szerűen, szűretlenül, meggondolatlanul, türelmetlenül, dühösen, emelkedő hangnemmel. Még azelőtt zárok be, hogy igazán kinyitottam volna, őt hibáztatom magam helyett, okos egy megoldás ez, az embernek semmit nem kell magával rendeznie, elég csak elhinnie, hogy a történetben ő végtére is nem tehet semmiről sem, ellenben a másik fél okkal hibáztatható. Persze nem jogos, ezt még én is tudom, egyáltalán nem jogos mindent ráöntenem, Esmond nem igazán csinált sok mindent, de az a kevés is éppen elég rosszul jött ki ahhoz, hogy most inkább mégis rá legyek dühös.
A pillantásom közben persze leginkább elkerüli, képtelen lennék ránézni, ezek után egészen biztosan, kicsit olyan ez, mintha hirtelen minden titkomat megosztottam volna vele, ő meg mindent félresöpörve csak a vállát rántotta volna rá. Borzalmasan érzem magam miatta, pontosan olyan, mint amilyennek az egész helyzet tűnik: roppant mód magányos. Többé nincs Gina, vagy ha van is, nem tudnék a szemébe nézni, nem úgy, mint azelőtt, nem tudnám szorosan ölelni és csókokkal üdvözölni, nincs Esmond sem, persze fizikálisan itt van és mindig is itt lesz, de kétlem, hogy valaha is tudnék már úgy tenni, mint ezelőtt, nincsenek apáék sem, persze otthon lesznek ha hazamegyek, értetlenül fognak állni a történtek előtt és baromi dühösen, némasággal büntetve. Kicsit gyűlölöm most mindannyiukat, Ginát, amiért nincs velem minden pillanatban, hogy mindez ne történhessen meg, Esmondot, amiért így néz ki - persze nyilván nem jogos valakit azért gyűlölni, mert jól néz ki - meg apáékat is, amiért sosem érdekelte igazán őket, hogy mit szeretnék.
- Öööööö.....- Pillantok rá összeráncolt szemöldökkel, a dühöm egy pillanatra megszakad, megakad, beragad, rá akarok kérdezni, hogy normális-e a teste által kiváltott reakció, hogy oké-e ez így, csak közben ő mondja tovább, és nincs esélyem rákérdezni, mármint nyilván lenne, ha közbe vágnék, de jelenleg azt sem tudom eldönteni, hogy Esmond orra tényleg vérzik-e vagy annyira szanaszét vagyok már, hogy csak ilyen dolgokat flashelek ide. - Esmond? - Kérdezek vissza rögtön, ahogy összeesik, elég tanácstalanul ugrom mellé, oda térdelek, fölé hajolok, a nevén szólongatom, hirtelen nem jut eszembe semmi, azon kívül, hogy fel kellene emelnem a lábát, de hát még abban sem vagyok biztos, hogy azt akkor kell-e csinálni, amikor valaki elájul vagy aztán más protokoll vonatkozik erre.
Kicsit rángatom, kicsit rázogatom, a nevén szólongatva,közel hajolva, hogy lélegzik-e - ajánlom, hogy kurvára lélegezzen, egyáltalán nem lenne fair itt és most pont így meghalnia!!!! csak úgy mondom!!!!! - - Ember ne csináld már. - Pánikolni kezdek, az ilyen helyzeteket általában mindig fordítva éltük át, általában én ütöttem ki magamat és ő volt az aki hazavitt vagy éppenséggel felmosott a padlóról, és valahogyan Esmond mindig nagyon is tudta, hogy mit kell csinálni ilyen helyzetekben.
Akárhogyan is legyen, addig rázogatom meg szólítgatom, amíg a szempillái mg nem rezdülnek, akkor aztán fogom magamat és fölé állva, vagy hát inkább mögé vagy mellé, nem igazán tudnám megmondani,felemelem a lábait a bokáinál fogva. - Baszd meg de nehezek a lábaid. - Nyögök egyet, közben meg őt bámulom. - Hányni is fogsz? Mert akkor elhúzhatnálak a fürdőig. - Tanakodom egy pillanatig, tekintetemmel lekövetem a képzelt útvonalat. - Lehet kicsit bebasznád a fejed a küszöbbe, de azt hiszem ennél nagyobb baja már nem lehet az agyadnak. - Vigyorodom el féldühösen - mert hát azért még mindig rendesen meg vagyok ám bántódva, éppenséggel csak felülírta a sértettségem az, hogy közben rosszul lett -kicsit a lábain támaszkodom. - Ideadhatnád a telefonod, hogy megnézzem mit kezdjek veled, mert amúgy ötletem sincs, hogy ez így jó -e. - Oké ebben a pillanatban hősiesen bevallom, hogy talán nem minden esetben az eszemért vagyok szeretve, persze a legtöbbször azért, de mondjuk most biztosan nem azért, de hát faszt érdekelt az elsősegély tanfolyam. - Figyelj hívjak neked egy Ubert? Vagy hát nem tudom, aludhatsz itt is ....- Csak én biztosan nem fekszem veled egy ágyba.

Csodás fordulatot vett az este. Tudom, azt mondtam, hogy ha elbasszuk, akkor már basszuk el rendesen. Valahol félúton mégis felfénylett valami reménysugár, amitől ez az egész most valahogy csak még keserűbb. Annyira, de annyira nem tartom fairnek, amit csinál. Már eleve az nem valid, ahogy felhúzza az orrát Carlos említésére, hisz ő kezdte el emlegetni Jamest. Az pedig még inkább nem az, amit a fejemhez vág. Dühösen szusszanok, de elsőre visszanyelek mindent, ami a számon kijönne. Szívesen a fejéhez vágnám, hogy nem gondolja, ha Carlossal akartam volna lenni, akkor Carlossal jövök fel szobára és nem vele? Akkor Carlost csókolom meg, nem pedig őt? De bármennyire is megérdemelne egy alapos fejmosást, nem kezdek bele, mert tudom, hogy működik ez nála. Úgyis találna benne valamit, amit kiforgathat, saját magának adhat igazat és én meg csak jobban kapnám az ívet. Hisz ez csinálja, Francisco tankönyvi példája a legjobb védekezés a támadás alapelvének.
- Már nem azért, de idáig érezni a pólód használt szagát, tök mindegy mennyi parfümöt fújkálsz rá. – A témától függetlenül sem tudom megállni, hogy ne illessem valamiféle megjegyzéssel. Baráti jótanácsnak is tűnhetne, valahol az is, de erősen vegyél már fel valami igényeset, baszd meg hatása van. Aztán hamar bebizonyosodik az is, hogy igazából tök mindegy, mit mondok, így is úgy is kapom az ívet rendesen. Nem hat rá a kérlelésem, hogy mondja el, mi baja van, mi rosszat mondtam, és beszéljük meg. Nem hat rá semmi, a fejébe vette, hogy egy fasz vagyok – mert természetesen én vagyok az, nem ő, ő tökéletes… - arról viszont csak akkor győződöm meg igazán, hogy jobb mára elengedni ezt a témát, amikor a sikertelen ajtónyitás után ténylegesen rákezd.
Véletlen volt. Hiba volt. Csak a részegsége miatt volt. Kihasználtam a részegségét. Lényegében már azt érezteti velem, hogy egy undorító féreg vagyok. Más esetben összeszorulna a gyomrom. Ugyanazt kellene éreznem, amit egy hete reggel nála, mikor elkezdett oltogatni, mikor olyan mérges voltam rá, hogy konkrétan majdnem elkezdtem bömbizni. A legszomorúbb, hogy most egyszerűen nem érzek semmit, leginkább csak kiábrándultságot. Hamar bebizonyosodik, hogy ez csak a vihar előtti csend.
Tudom, hogy nem szeret egyedül lenni. Franco igazán extrovertált, sokszor már bosszantóan az. Szeretnék itt maradni vele és szeretnék a legjobb barátja lenni, de most nyer csak igazán értelmet az, amit múlthéten mondtam. Hogy bármennyire is szeretnék, ebben a helyzetben nem tudok egyszerre a legjobb barátja és „A srác” lenni ebben a sztoriban. Egyszerűen nem tudok. Valahogy mindig előtérbe engedtem Francot, de nekem is vannak érzelmeim. Ez a helyzet nekem is nehéz. És borzalmasan bánt mindaz, amit a fejemhez vág. Annyira, de annyira felhúz a hozzáállása, hogy ennyire megalázó módon olvassa rám, hogy ÉN mit gondolok, hogy ÉN miért tettem, hogy ÉN kire gondoltam közben, hogy ettől az egésztől úgy érzem, kontrolt fogok veszíteni. Görcsösen szorulnak ökölbe az ujjaim és vér kezd szivárogni az orromból, először csak az egyik orrlyukamból, de ahogy próbálom elnyomni, csak még inkább a másikból is, meg az egyik fülemből. Nem ritka a fiatal boszorkányoknál, hogy ilyen szélsőséges érzelmi hullámvasutakon átesve önálló életre kel az egyedi képességük. Én viszont tudat alatt is kordában tartom annyira, hogy inkább saját magam ellen forduljon, minthogy a legjobb barátomon jöjjön ki.
- Faszomba… – Ennyit szusszanok ki az orrom alatt, majd a szemeimet összeszorítva halkan nyögdécselek egyet, ami inkább valami nyüszögés. Borzasztóan szédülök, de csak megrázom a fejemet, mintha azzal minden elmúlhatna, majd az ajtó felé indulok, amin a zár már az első lépésemnél nyíltra kattan. – Kösz nem… Csak miattad jöttem, megyek is haza. Egy faszfej vagy, remélem tu… – Hisz az, és tényleg adni akarok a beszélgetésnek még egy esélyt, azt mondani, hogy majd beszéljünk, ha józan lesz, és akkor majd újra megkérdezni, már kevésbé csapongó körülmények között, hogy mivel bántottam meg és ő mit szeretne. Beszéljük meg, beszéljünk róla, a holtponton átesve most már nyíltabban. Azt is az orra alá dörgölhetném, hogy nélkülem nagyon rossz sora lenne ezzel a hozzáállással Washingtonban, mert megvédem, nem hiába nem mennek a közelébe azok, akiknek nem kellene. De nincs sok esélyem kimondani, mert annál a lépésnél ki is megy a lábamból az erő és konkrétan pont előtte esek össze. Önkéntelenül is a saját agyamból szorítottam ki az oxigént, amit a vérem juttatott volna oda, mintsem mást bántsak vagy magamat véreztessem ki úgy, ahogy a vámpírokat a 100 club előtt. Végülis, legyünk hálásak, hogy nem tűzidomár vagyok.

Erre nem akarok semmit sem mondani, mert a felvágósságom ellenére a sportbeli teljesítményeimmel sosem menőztem senkinek, alázatosan kezeltem, úgyhogy leginkább csak megrántom a vállamat, mintha bárki junior világbajnok lehetne,aki heti kétszer lejár edzeni. Persze ez az egész egyáltalán nem egyszerű, baromi sok áldozatot követel, baromi sok energiát és odafigyelést igényel, ezernyi jégkockákkal teli kádban fürdést, fájdalomtól nyögést, bedurranó izmot és lihegést, de ezek valahogyan mindig eltörpülnek a sikertényező mellett, ezt sosem látja igazán senki, sosem érdekel igazán senkit hogy versenyidőszakban akár heti nyolc-tíz edzésen is részt kell vennem, hogy étrendet kell tartanom, és minden egyes pillanatát meg kell terveznem a napjaimnak. Persze Esmond tudja, ezerszer ült végig három órás edzéseket, ezerszer ette azt a sok zöldséget amit én, ezerszer ütemezte úgy a napirendjét, hogy beleférjünk egymás életébe, ha valakinek, neki biztosan nem kellene bemutatnom, hogy milyen érzés élsportolónak lenni. Éppen ezért is lenne olyan egyértelmű, hogy akkor mi így most egy kicsit megváltoztathatunk dolgokat, feküdhetünk úgy egymás mellett, hogy holnaptól minden más lesz, és tudod ez egy baromi jó érzés is lehetne, megkönnyebbülhetnék miatta, leereszthetnék, ezernyi más dolgot elmondhatnék neki, amiket eddig nem mertem, suttogva avathatnám be titkokba, amikbe eddig nem mertem, ő pedig megérthetne, csakhogy hirtelenjében elsiklunk egymás mellett, olyanok vagyunk, mint két vonat, amik habár ugyanazon az állomáson haladnak, nem egy irányba tartanak. Ez pedig engem pofoncsapásként ér, mintha hirtelen hideg vízzel locsoltak volna föl, mintha elvesztettem volna egy fontos meccset, a gyomrom szűkülni kezd, a torkom kiszárad és nem érzek semmit, azon kívül, hogy a világ össze fog dőlni körülöttem. Ginára gondolok és hirtelen nagyon megbánok mindent: megbánom, hogy valaha is lekaptam Esmondot, meg azt is, hogy most mi így ezt csináltuk az előbb, sajnálom, hogy ezt csináltam vele. Gina legalább sosem akart mással lenni, sosem akart csak barátkozni - még akkor sem, ha én inkább akartam a barátja lenni, mint a fiúja - sosem akart megváltoztatni, mindig jó volt neki minden úgy, ahogyan volt, mindig tudta mikor, hogyan szóljon hozzám, hogyan viselkedjen, ha éppen rossz napom van. Talán sose kellene megtudnia, hogy ez történt köztem és Esmond között, kedveskedhetnék vele, elvihetném valahova a hétvégére, bármit megtehetnék vele, kihasználhatnám a szeretetét.
Hatalmasat sóhajtok, Esmond felé küldök egy gyilkos pillantást, egy másodpercre megállok a mozdulatban, csak aztán rángatom magamra a vizes ruhákat. - Nem tudom mit vársz tőlem. - Pillantok oda egy másodpercre csalódott-dühösen, megjátszott érdektelenséggel, mintha az egész nem érdekelne, de közben megbántódottan rángatom magamra a hideg ruhadarabokat, Esmond meg csak pakolja rám, mintha direkt csinálná. Hatalmasat szusszanok, amint ironizál, küldök felé még egy gyilkos pillantást, aztán összefonom a mellkasom előtt a karjaimat látványos sértettséggel. A mellkasom dühösen emelkedik le és föl Carl említése nyomán, az ajkaim összepréselődnek, a mellkasomra meg éles fájdalom telepszik. - Aha, nyugodtan valld be, hogy végig arra a pöcsfejre gondoltál, miközben a kurva ágyban feküdtünk. - Felhorkanok, eligazgatom magamon a pólót, hogy aztán egy tonna parfümöt spriccelhessek a fekete pólóra, eltüntetve róla a használt szagot, direkt figyelmen kívül hagyva a mondandójának azon részét, hogy akkor akár el is mondhatnám, hogy mi bajom van.
Dühösen belelépek egy papucsba, aztán az ajtóhoz vágtatok, lenyomom a kilincset, kicsit meg is rángatom, aztán csak visszabámulok egy 'ez-most-komoly' nézéssel. - Nyisd ki az ajtót! - Bámulok rá elég dacosan és dühösen, foghegyről odavetve, hogy - Kérlek. -, kicsit úgy mintha azt mondanám helyette, hogy baszd meg, de igazán már el is engedem a kilincset, a mellkasom előtt fonom össze a karjaimat.
Csalódottnak érzem magamat, átvertnek és megalázottnak, mindent, de tényleg mindent egy hatalmas nagy hibának gondolok, merthogy ennek az egésznek valahogyan nagyon nem így kellett volna alakulnia. - Tudod elmehetsz a picsába ezzel a barátság extrákkal dologgal, és... - Összeszorítom a fogaimat, egy pillanatra elbámulok mellette, aztán vissza rá. -... és kurva részeg vagyok, meg betéptem, mint állat, úgyhogy ez az egész nem volt más, mint egy... hatalmas nagy véletlen, én kanos voltam, te meg, hát gondolom te is.. de ezt te sosem fogod kimondani, úgyhogy megkönnyítem neked, kimondom helyetted: KURVA NAGY HIBA VOLT! Mert ezt gondolod, és tudod mit.. menj le, menj és enyelegj tovább azzal a pöcsfejjel, és felejtsd el. Komolyan Esmond, felejtsd el. - Olyan dühösen vágom hozzá a szavakat, amennyire dühösen csak tudom, közben meg csak baromi csalódott vagyok és megbántott és csak vissza akarom kapni a legjobb barátom, meg magamat, szeretném, hogy valaki kicsit megértsen, hogy valakit egy kicsit az is érdekeljen, hogy én mit akarok, ahelyett, hogy mindenki saját magával foglalkozna: Gina mindig csak kúrni akar, apáékat sosem érdekelte, hogy meddig akarok sportolni, és Esmond is tökéletesen el van azzal, hogy ő mit szeretne. A mellkasom szúrni kezd, meg a szemeim is, és hirtelenjében csak nagyon magányosnak érzem magamat. Az arcomat a tenyerembe temetem, amíg elmúlik a szúró érzés, a hangomat egészen visszacsendesítem, lággyá teszem, de nem tudom kiölni belőle a magányosságom és csalódottságom. - Figyelj én most tényleg szeretnék egyedül lenni. - Nem akarok, gyűlölök egyedül lenni, csakhogy még mindig jobb egyedül, mint még egyszer végighallgatni Esmond visszautasítását. - Menj le bulizni, és... engem úgy sem fog keresni senki, de ha igen, megmondanád, hogy szarul lettem? - Toporgok egyik lábamról a másikra, hirtelenjében csak baromi fáradt lettem, vagy legalább is fáradtnak akarom érezni magamat, mert az még mindig jobb, mint ezt a magányosságot érezni.

- Szuperhős? Ugyan már. Én boszorkánycsaládba születtem, te meg világbajnok vagy. – Mondanám, hogy csak megszületnem volt nehéz, mert értelemszerűen örököltem a varázserőmet, nem pedig nap napot követve edzenem kellett érte, ahogy Franconak a teniszmérkőzéseihez. De azért ez így ebben a formában nem igaz. Nekem is vért kellett izzadnom, hogy ne csak irányítani tanuljam meg az erőmet, hanem a benne rejlő potenciált is kimeríthessem. Minden másról nem is beszélve, ami a Moray léttel jár. Az az állítás, hogy csak megszületni volt nehéz egyébként is inkább Francoról mondható el. Sorolhatnám itt napestig az érveket, de elég ránézni a családunkra, az mindent megindokol. Az ő szülei sem tökéletesek, de imádják őt és lényegében egész életében mindent alátoltak. Az én szüleim meg gyerekkorom óta a… családibizniszre neveltek. Szerintem, ha annak idején tíz grammal kevesebbel születek, még a Tajgetoszról is levetettek volna. Mindig megvolt ez a rajongásom Franco irányába. Egy kicsit mindig szerettem volna olyan lenni, mint ő. A függője lettem annak az egyensúlynak, amit Milleréknek köszönhetek. Hogy a gyerekkoromnak volt egy normális része, a kamaszkoromnak is, még ha csak illúzió is volt, tőlük megkaphattam azt a gyengéd szeretetet, amire szükségem volt a saját szüleimtől kapott inkább-tiszteljen-mint-szeressen féle szeretet mellett.
Azon is versenyezhetnénk, hogy ez a jelenség kinek az abszurdabb, szerintem tuti, hogy nekem. Már eleve azért is, mert ő tudta, hogy kire gondol, amikor a farka végén a barátnője volt ott, nem pedig más, nekem viszont fogalmam sem volt róla, hogy Franco nem olyan hetero és stabil, mint amilyennek előadta magát. Nem tudom, hogy ettől szar barát vagyok-e vagy csak ő nagyon jó színész, és inkább bele sem gondolok, mert úgyis arra jutnék, hogy szar barát vagyok és nem voltam kellően ott neki és csak túlgondolnám szokás szerint és ez nagyon szomorúvá tenne. Szerinte meg tuti neki abszurdabb, úgyhogy bele sem megyek a dologba. Most mi? Versenyezzünk azon, hogy ki lepődött meg jobban azon, hogy hopsz kivertük egymásnak? Azt hiszem, akkor aztán elkezdhetnénk skálázni, hogy milyen mértékben vörösödik mindkettőnknek a feje. Inkább hasra is vágom magam és csak vidám lelkesedéssel mosolygok rá.
Az öröm azonban nem tart túl sokáig. Ő csúszkál meg hesseget, én meg nem akarok erőszakoskodni, ha ennyire slisszolni akar az érintésem alól. Csak olyan bambácskán nézek utána, mint aki nem érti, mi rosszat mondott. Felülök én is, szívok még egy slukkot, meg arra is hasonlóan bambi kifejezéssel pillantok rá, mert mindjárt leesik a hegyéről a sok hamu az ágynemű közé. Körbe is pillantok, hogy hova hamuzhatnék. Sunyi módon az éjjeliszekrényen pihenő bögrét szemelem ki, közelebb mászom hozzá, hogy belehamuzhassak, ezzel pedig ismét közelebb kerülök Francohoz is. Ő meg csak úgy folyamatosan vagdossa hozzám a frusztráltan kibuggyanó szavakat. Tudod, Francon mindig valami pofátlanul elképesztő módon látni lehet, ha baja van. De ha nem ilyen lenne, most akkor is kezdene egyértelművé válni, hogy valami rosszat mondtam.
Igazából elég furán bámulok rá, mikor a költői kérdésével lényegében kiböki, hogy mi baja van, hogy neki ez a barátság extrákkal dolog mennyire nem-gyere-be. Én meg elég furán nézek rá, elhúzom a számat, azt meg szerencsére nem lehet eldönteni, hogy miért. Azt foghat rá, amit akar. Mondjuk azt, hogy épp bánom, hogy rosszul vagy hirtelen fogalmaztam. De sajnos azért húzom a számat ennyire, mert a kérdésére a válaszom igen lenne. Pontosan így gondoltam. Minden marad úgy, ahogy most van, mi néha összefekszünk, aztán majd ha úgy gondoljuk, hogy ideje új szintre emelni a kapcsolatunkat, ha majd én is, meg mindketten készen állunk rá, akkor szakít Ginával. Vagy mondjuk most szakít Ginával, egyedül lesz egy darabig, aztán majd meglátjuk. Számára talán nem nyilvánvaló, de számomra az, hogy ebbe nem ugorhatunk úgy bele, ahogy ő azt gondolja. Fél szemmel figyelem, ahogy rángatja magára a ruháit, a boxerem én is visszaveszem, és igyekszem nem mondani semmit, ami csak olaj lenne a tűzre, de ezt Franconál sosem tudni.
- És szerinted így meg lehet beszélni bármit is, hogy beduzzogsz és elrohansz? – Hozzá képest angyali módon, de azért én is kissé felháborodva mondom, átragad belőlem valamennyi az ő hozzáállásából. Ahogy kimondom, persze rögtön tudatosul is bennem, hogy legutóbb én szálltam ki az autóból és én sétáltam el. Mondhatom rá, hogy az-más-volt, és lehet más is volt, de a lényegen nem változtat. – Persze, persze. Akkor szoktál így viselkedni, amikor valami nem érdekel. – Ironizálok, ahogy én is kimászom az ágyból és követve őt, magamra rángatom a farmeromat, azzal a különbséggel, hogy az én ruhám legalább száraz.
- M-hm, így is játszhatunk. Te megkéred Jamest, én meg megkérem Carlost. Bár van egy olyan érzésem, hogy én nagyobb sikerrel járnék. Nem tudom, mi bajod van. Tudod, beszélhetnél is hozzám, ha valamivel megbántottalak. De ha te inkább kimész innen és beleülsz valaki más farkába, minthogy egy levegőt kelljen velem szívnod, akkor persze, menj csak. – Irritáló nyugodtsággal beszélek, ami nyilván nem relax üzemmód, hanem szurkálódás. Közben pedig beleejtem a bögrébe a rövid esés közben „varázslatos módon” kialvó csikket, és én is kimászom az ágyból, hogy visszavegyem a farmert, pólót, meg ami még lemaradt.  Mondjuk az egy dolog, hogy azt mondom, menjen, de az ajtó továbbra is zárva van, és nem fog annyitól kinyílni, ha elkezdi benne forgatni a kulcsot.

Elégedetten sóhajtok csak föl, szinte beleegyezően túrok a hajamba is bele gyorsan, az ajkam szélén meg egy apró mosoly ül meg jelzésképpen, hogy számomra is kurva jó volt, meg hogy rendesen ki is elégültem, és hát tudod ez azért most baromi jól esett, mert már azt sem tudom, hogy mikor volt ilyen utoljára, mikor esett pont ilyen jól egy élvezés, vagy hogy egyáltalán valaha éreztem-e ilyennek. - Ja, tényleg egészen fasza volt. - Egyezek bele még mindig rekedten, ködös, de nagyon is őszinte tekintettel. Mégsem mondhatom most azt, hogy ez volt életem farok kiverése - még ha az is volt!!! -, mert azzal csak beégnék előtte, és hát ma már azt hiszem elégszer égtem be Esmond előtt ahhoz, hogy ezt meg akarjam úszni, úgyhogy inkább csak elnyúlok zsepiért és cigiért, hogy előbb nagyjából letakaríthassuk magunkat, aztán pedig füstölöghessünk egy kicsit. A magam részéről én csak alkalmi dohányos vagy, bár amióta Jamesnél töltöm minden szabadidőmet egyre többször gyújtok rá, hogy a kínzó másnapok valahogy egy kicsit elviselhetőbbek legyenek, vagy hogy a ruháimnak olyan cigaretta szaga legyen, hogy minden más kéretlen gondolatot elűzzenek.
Elkényelmesedem Esmonddal a mellkasomon, és tudod ez a pillanat olyan nagyon tökéletesnek tűnik, hogy nem akarok mást csak hosszan feküdni itt szótlanul, a mennyezetet bámulva ,a beszűrődő zene halk dübörgő ritmusára pislogva. Odapillantva nézem ahogyan a cigarettája felparázslik a füst pedig úgy távozik a mellkasából, mintha semmi gondja nem lenne, mintha ez a pillanat tényleg lehetne baromi tökéletes, mintha nem létezhetne semmi, ami elronthatná. Amint az enyém is felparázslik gyorsan beleszívok,hosszú ideig tartom a tüdőmben, szinte érzem ahogyan égeti és marja a nikotin, majdhogynem fuldoklom tőle mikor kieresztem a plafon felé. A felszálló füst kellemes ködbe varázsol minket, bár nagyon keserű a szaga, elrontja az Esmondból áradó esmond-illatot, ami nagyon is izgalmasan kúszik egyfolytában felém, tudat alatt fordítom felé a fejemet, kicsit a hajába fúrom az arcomat, beszippantom a hajának az illatát, aztán kapok csak észbe, úgyhogy gyorsan slukkolok még egy párat, élvezve a lágy cirógatását az arcomon.
Esmond vallomását eléggé megilletődve hallgatom csak, meg kicsit értetlenül is, mert hát szerintem nem vagyok akkora nagyon jó arc, hogy mondjuk ilyen áradozást érdemeljek. - Hülye vagy. - Válaszolom csak nevetve zavaromban. - Miért csodálsz? Kettőnk közül még mindig te vagy a szuperhős, nem én... - Rázom meg a fejemet értetlenül. -... és ha neked ez ilyen abszurd, akkor én mit mondjak? - Vonom föl a szemöldökömet a magasba. Ha Esmond nem gondolta azt, hogy ez megtörténhet, akkor én sem gondoltam ezt: eleinte egyértelmű volt, hogy Gina és én együtt vagyunk, aztán az egész olyan nagyon kötelezővé vált és kényelmetlenné, persze mindig is tudtam, hogy mire gondolok, miközben vele vagyok - vagyis inkább kire -,de azt sosem gondoltam volna, hogy ez valaha is megtörténhet. Persze én nem bánom, mármint azt hiszem életem legjobb szexuális élménye volt ez most. Vagyis biztos vagyok benne és ezt egészen meg is akarom osztani vele, de aztán Esmond a mellkasomra támaszkodik és ahogyan egymás szemébe nézünk elkap megint az a furcsa érzés, ami egy héttel ezelőtt az autóban fogott meg. Persze Esmond megszólal és  a mellkasomban a feszülés egyre csak erősödni kezd, szorongat, olyannyira, hogy a tekintetemet el kell kapnom róla. Szarul érzem magamat, elkezd megint hányingerem lenni, de nem az a jófajta hányinger, mint negyedórával ezelőtt, hanem valami igazán kellemetlen. A szívem elkezd nagyon durván kalimpálni a tenyerem meg izzadni. - Aha, jó, persze. - Vágom rá gyorsan keserű szájízzel, megemelkedem egy kicsit sietősen, hogy semmiképpen ne tudjon visszanyomni az ágyra. A kezét elhessegetem, egészen kicsúszom az ágy szélére a cigivel a számban. - Legjobb barátság extrákkal.. - Ismétlem utána elég cinikusan ahhoz, hogy tudja valami nincs rendben. - Jézusom. -Szusszanok föl kínosan kierőltetett nevetéssel, még a hajamba is beletúrok, mielőtt a csikket csak úgy pofátlanul elnyomnám a padlón. - És mégis hogyan gondoltad? Megtartom Ginát te meg néha kielégítesz, vagy mi? - Fordulok felé egészen dühösen egy pillanatra, aztán csak csalódottan ciccegek egy sort mielőtt lehajolnék a még csurom vizes alsónadrágért, amit az előbb leerőszakoltam magamról. Most visszarángatom, felszisszenek persze a hidegtől, libabőrös leszek de éppen elég dühös vagyok, hogy ez ne érdekeljen igazán.
Rémesen érzem magamat, olyan, mintha éppenséggel most szakítottak volna velem, mintha éppen azt közölték volna, hogy köszi, elég volt ennyi, és ha igazán belegondolok, valójában tényleg ez történt. - Tudod mit? Igazából nem is érdekel. - Rángatom vissza a vizes farmert is, ami persze baromi nehezen jön vissza rám meg baromi hideg is, közben anyázok egy sort, a szennyesként ledobott pólókból pedig kihalászok egyet ami azért nem tegnap volt rajtam de úgy napokkal ezelőtt biztosan. - Bármit csinálhatunk ugye? - Állok meg dühösen és nagyon is csalódottan előtte, mint akit hirtelen nagyon pofon vágtak. - Mert akkor én most visszamegyek bulizni és megkérdezem Jamest is hátha kiveri ő is, ha már ilyen jóban vagyunk. - Fonom össze a kezeimet a mellkasom előtt dacosan, miközben éppen csak nem teszem hozzá, hogy 'akkor-te-akár-el-is-húzhatsz-a-picsába'.

Sosem éreztem még magam ennyire boldognak. Tudom, hogy mi közeledik, hogy ez az egész újabb konfliktushoz fog vezetni, hisz ismerem Francot. Olyan nagyon ragaszkodó és hűséges típus. Túlságosan ragaszkodó is. Eddig a barátnőjébe kapaszkodott és attól tartok, hogy ezután rám fog átugrani és nem enged majd. Én viszont teljesen máshogy állok ehhez az egész dologhoz, sokkal szabadabban. Félek, hogy mi ketten még nem állunk készen egymásra. Tudom, hogy én még nem állok készen. Persze lehet tévedek, és remélem, hogy tévedek, mégis van egy olyan megérzésem, hogy jó eséllyel megint csak nem fogunk egy lapra kerülni. Ezekkel a borús gondolatokkal most mégsem foglalkozom, hisz tényleg sosem éreztem még magam ennyire boldognak. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet. Illetve… csak álmomban gondoltam. Hogy ott történhet meg, sehol máshol. És meg is történt. Ahányszor egy forró álom után felébredtem, egész nap éreztem magamon Franco érintését, a fülemben a hangját. Aztán az egész vagy teljesen kifakult a nap végére, vagy ténylegesen találkoztam vele és a valóság szablyaként aprította fel az egész képzelgést, szembesítve a valósággal. Mégsem bánkódhattam soha igazán, hisz mindig is azt éreztem, hogy örökké hálás leszek, amiért Ő létezik, akkor is, ha soha nem lehet az enyém. Épp ezért kellene foggal, körömmel ragaszkodnom hozzá. Most kellene bevetnem magam igazán. Rávetnem és soha többé nem engednem. Mégsem érzek mást, csak a láncaimat. Csak azt, hogy nem kellene.
- Már nem azért, de ez… kurva jó volt. – Futólag kuncogok egyet és még hozzászusszanok egy köszit, ahogy elveszem tőle a néhány darab zsebkendőt, aztán a szál cigarettát is. Ritkán dohányzom, és ha úgy van, inkább egy füves cigire gyújtok rá, de azért vannak azok a helyzetek, amikor kifejezetten jól esik. A számba dugom a szálat, közben pedig megtörölgetem magam és úgy félig magamra is húzom a puha plédet. A mellettem fekvő srác passzív-akaratos noszogatásáról meg nem tudok nem tudomást venni, úgyhogy különösebb ellenállás nélkül hajtom a fejemet félig a mellkasára, továbbra is a hátamon fekve. Most olyan pont jó látnivalónak tűnik a plafon. Megszívom a cigimet, a vége pedig látszólag magától parázslik fel. Szívok bele még vagy kettőt, hogy beizzítsam, a harmadik slukkot meg már jól eső mélységbe tüdőzöm le és ráérősen fújom ki. A kettőnk közé beszorult karomat felé emelem és csak úgy a körmömmel megpöccintve a cigije hegyét azt is meggyújtom. Úgy döntök, hogy nem tuszkolom vissza a végtagot kettőnk közé, és akkor már inkább az ő mellkasán nyújtom el, mint a sajátomra pakoljam. Így az ujjaim is finoman a bőrét érintik, egészen az állkapcsáig elérek, amit lustán és gyengéden kezdek cirógatni. Nem is annyira tudatos a mozdulat, csak jól esik.
- Tudod, én nem bánom, hogy nem fogsz már tudni ugyanúgy rám nézni. Vagy legalábbis azt, hogy most már én is tudom, hogy nézel rám valójában. – Nem, nem csak egyöntetűen a férfiakra. Rám. – Nem is tudom. Mióta ismerlek egy olyan jelenség vagy számomra, akit csodálattal nézek. És szeretek. És ezt az egészet… azt hiszem, még csak nem dolgoztam fel. Túl abszurd. – Ezután már lelkesem vetem magam hasra, a cigarettát kikapom a számból és abban a kezemben tartom, amelyikkel Francon támaszkodom, két ujjam közé csippentve kellő távolságban tőle, hogy ne égessem meg. A füstöt pedig vicceskedve az arcába fújom. A következő mozzanatom sajnos már nem biztos, hogy ennyire cuki. Meg sem fordul a fejemben, hogy talán most dobok le erre az egészre egy kipöckölt kézigránátot… - Ezt csinálhatnánk gyakrabban is. Bármit csinálhatunk, amit szeretnél. Barátság extrákkal kapcsolatom már volt, legjobb barátság extrákkal még sosem.

Leszek olyan kedves és nem kérdezek én is vissza, hogy 'mi?', mert akkor az egész egy végtelen értetlenkedésbe futna ki, amiben csak folytonos kérdéseket teszünk föl, és ez a helyzet most nem éppen értetlenkedésre alkalmas.  Egyrészt mindjárt komolyan elélvezek, Esmond érintései túl forrók és túl magabiztosak ahhoz, hogy sokáig bírjam, másrészt meg úgy az egész helyzet nagyon intim ahhoz, hogy elbasszuk, vagyis elbasszam azzal, hogy idegörlő üzemmódba kapcsolok. Úgyhogy csak nyelek egy nagyot, félig felkönyökölök aztán követem le a tekintetemmel Esmond mozdulatait, az persze automatikusan lecsúszik a csípőjére az arcáról, amint vetkőzni kezd, kíváncsiskodva, mintha sosem láttam volna meztelenül, pofátlanul bámulom csak hosszan amíg vissza nem mászik, akkor aztán a csókunkba nyögök, a csípőmet pedig nekifeszítem én is, amikor ő is megteszi. Tenyereim végigsiklanak a testén, belé marnak itt-ott ismerkedős éllel miközben úgy érzem, hogy mindjárt felrobbanok, ha nem teszünk valamit, bármit, ami enyhíthetne ezen a feszítésen, kicsit a hajába csúsztatom az ujjaimat, hogy könnyebben koncentráljak a csókunkra, ami időközben meg-megcsúszik. Éles nyögéssel adom a tudtára, hogy nagyon is jó, amit csinál, hogy igazán kínzóan megkönnyebbülésnek hat, ahogyan egymásnak feszülünk forrón, kicsit bele is remegek minden nyomakodásba, minden izgató összepréselődésbe.Ujjbegyeim aztán kettőnk közé csúsznak, rámarkolnak, másodpercekig próbálkoznak körülötte, megszokni és megismerni próbálják, csak aztán állítom magamat tempóra, lelkesen, mintha sosem akarnám abbahagyni. Remegek tőle, attól, amilyen éréseket kivált belőlem, kicsit fölé mászok féloldalasan, hogy a csókokat megszakítva a nyakához hajolhassak ott csókolva tovább. Ütemtelenül kapkodom a levegőt, néha a nyakába nyögök, néha meg megszívom azt, gyerekes módon adok neki saját jelölést, hogy a foltokat aztán végigcsókolhassam izgatottan. Néha a szemébe pillantok, hogy biztos lehessek benne, hogy ez a valóság, hogy ő itt van és én itt vagyok vele, hogy nem álom, nem furcsa képzelgés, mi itt ketten tényleg ezt csináljuk. Visszaigazolást keresek rajta, a teste apró rezdülésein, hogy biztosan jó-e, hogy a nyögések között nincs-e fáradt él, hogy nem akar-e többet, mást vagy másképpen. Az utolsó pillanatokban térek csak vissza az ajkaihoz, forrón veszek el a csókunkba szorosan lehunyt tekintettel, egyszerre, mintha a világ egy apró pontba zsugorodna össze, belém, érzem a hasamban ahogyan feszülök, hogy másodpercek választanak el, a fogaink összekoccannak, ahogyan éppen arra koncentrálok, hogy mindennek a közepén az én kezem ne csússzon meg a tempón, pedig remegek és nagyokat nyögök, a hasfalam meg-megrándul élvezet közben. Csak akkor engedem el, amikor a lüktetésünk kicsit alább hagy, amikor a szapora lélegzetvételünk kicsit nyugodtabbá válik, némán, kielégülten fekszem csak percekig, addig amíg úgy érzem, hogy a szívverésem is barátságosabb tempóra nem vált, akkor aztán elnyúlok egy kicsit az éjjeliszekrény felé, hogy cigarettát meg zsebkendőket szerezzek. Gyorsan törölgetem csak át magamat, dobok egy-kettő tiszta darabot még Esmond felé is, kevésbé ragacsosan dőlök aztán mellé, a dobozt nyújtom felé miután magamnak kiválasztottam egy szálat, aztán végül a dobozt is elhajítom valahova. Nem puffan, egészen biztosan az ágyra eshetett.
- Végül is... - Egyezek bele félmosollyal, közben meg a kezemet valahogyan beerőszakolom a feje alá, hogy mondjuk ha akar - meg ha nem akar, akkor sem igazán hagyok neki más választást - akkor a vállamra vagy a mellkasomra hajthassa a fejét, a cigit a számba nyomom, az ajkaimmal fogom össze, úgy mormogok torokhangon. - Meggyújtod? - Pillantok rá egy másodpercre, utána meg vissza a plafonra, az agyam mostanra egészen úgy döntött, hogy szeretne kikapcsolni, érvekként felhozza, hogy kielégültem, szívtam és ittam is, igazából neki köszöni szépen semmi dolga sincs. Csakhogy habár én tökéletesen el is lenék most így, Esmond előbbi kijelentésében valami visszhangként cseng, úgyhogy sóhajtok egy aprót, szívok egy slukkot és a füstöt a tüdőmben tartva mondom, hogy: - Beszélhetünk. - Aztán kifújom azt a bent tartott füstöt és csak várom, hogy akkor kezdjen el beszélni.

+18 Elárulhatnám neki, hogy nem szimpla heccelés az, amit a közös vacsoráknál gyakran megkap. Köztudott, hogy kettőnk közül én vagyok az okosabb. De most valahogy nincs kedvem piszkálni, ő meg sok minden másban jó, amiben én nem. Ott van például a gördeszkázás. A mai napig épp annyira szeretek vele kint lenni napnyugták közben és azok után, mint gyerekkorunkban, és a mai napig épp olyan lelkes vagyok az egésszel kapcsolatban. Na meg a mai napig tök béna vagyok Francohoz képest.
És most? Most hol tartunk? Mohó csókok között fekszünk egymás karjaiban. Amikor finoman leállít, nem kérdezek vissza, csak halkan az ajkaiba szuszogok, a vonásaimra pedig kérdőjel rajzolódik ki. Miért? Minden rendben van? Mire várjak? Nem engedem el őt, a kezem mozgása azonban az első szóra megáll, lazítok a gyönyört okozó finom szorításon, aztán semerre nem mozdulok az ujjaimmal sem. Azokkal a jól ismert, nagyon ártatlan szemekkel pislogok rá, amik most persze érthető módon édes bűnnel és vággyal vannak megtelve.
- Mi? – Nem arról van szó, hogy nem értem a kérdését. De mihelyt meghallom, egyszerűen egy halk nevetéssel böffen ki a szó meglepetten. Hallgatok néhány másodpercig, közvetlenül az ajkaiba mosolyogva, mire belecsókolom a szavakat. – …Nagyra értékelném. – Végül eltávolodom Francotól és kimászom az ágyból. Csak annyi időre, hogy lerángassam magamról a maradék ruhát, a farmerommal az élen, és már mászom is vissza. Igazán lelkesnek tűnök, mármint az is vagyok. Sietve támaszkodom meg a feje mellett, kissé ráengedve a súlyomat, a csípőmet az övé ellen nyomom, újra és újra, forrón és jól esően préselve magamat neki, a kezeim helyett az Enyémet az Övének. Megkönnyebbülten nyögök az ajkaiba. Most, hogy hozzáérek és ő hozzám, hirtelen úgy érzem, mintha mázsás súlyokat emeltek volna le minden létező szervemről, mintha végre meghallgatták volna az évek óta tartó kétségbeesett rimánkodásomat a fellélegzésért, és mintha valami olyat kaptam volna az élettől, amire eddig fogalmam sem volt, hogy milyen elképesztő szükségem van. Mintha maga az élet kapná vissza a színét.
Kimondatlanul is egészen többet ígértem neki, az ajkaimat körülötte, most mégis bűnnek tűnne megszakítani ezt a pillanatot. Ahogy egymásba fonódva, szikrázó csókokkal és forró sóhajokkal mozognak a kezeink. Minden olyan tökéletesnek tűnik. És gondtalannak. A sóhajaim koordinálatlanok, a mozdulataim viszont határozottabbak nem is lehetnének. Persze nem vagyok meggyőzhetetlen, finoman engedek Franco minden rezdülésének, magunk közé csúsztatom a kezemet, csókolom, kényeztetem, ha akar, az ágyba nyomhat és fölém emelkedhet, ha akar, egyszerűen átölelhet és közelebb húzhat, bármit megtehet. Új és bizonytalan terep ez mindkettőnknek. Van, hogyne lenne tapasztalatom, főleg hozzá képest, de bárkivel is voltam eddig, senki nem Ő volt. Sosem töltött el ilyen kéjes sóvárgással telt félelem, sosem voltam egyszerre ilyen bizonytalan és biztos abban, amit csinálok. Finoman megremegek, és az ajkaiba nyögök, közelebb húzom őt, még, még, még közelebb, akkor is ha már lehetetlen. Tartunk, ameddig tartunk, engem bőven és véglegesen Franco buja nyögése lök át a holtponton, azzal együtt, ahogy a forró gyönyöre az én hasfalamat is elönti. Vele együtt remegek bele és követem őt, ujjbegyeimet édes erőszakossággal mélyesztve a bőrébe, kapaszkodva belé, beszívva az illatát, aminek az élénksége másra sem emlékeztet csak arra, hogy ez tényleg a valóság.
Hamarosan már csak mellette fekszem, halk szuszogással, és az arcomon békés mosollyal a plafont figyelve, ahogy igyekszem csillapítani a felhevült testemet és a heves szívverésemet. Persze utóbbinak nem csak az iménti… dolog az oka, hanem az a hihetetlen izgatottság is, amivel az egész gondolata eltölt. Végül oldalra nézek, az arcomon egy igazán angyali és legalább annyira lelkes mosoly terül el, ahogy a tekintetünk találkozik.
- Hát… ezt jól megbeszéltük. – Mert ugye nagyon szeretnék valamit mondani, valamivel megtörni a csendet, ami másodperceken belül már egészen kínossá vált volna, legalábbis számomra mindenképp. Úgyhogy csak viccelődök egyet azon, hogy eredetileg azért jöttünk fel, hogy megbeszéljük a problémáinkat. Helyette kivertük egymásnak a „hetero” legjobb barátommal. Azt nem kérdezhetem, hogy jó volt-e, mert mennyire gáz lenne már, meg amúgy elég nyilvánvaló, hogy igen, de ha nem, szerintem akkor se mondaná meg, csak húzná a száját, és ha meg is bánta, hát az nem most fog beérni a fejében, hanem majd holnap és akkor egy újabb hétig nem fogunk beszélni egymással, és tessék, már megint kezdek körmondatokban gondolkodni és abszolút túlgondolni az egészet. Erre az egészre inkább csak sóhajtok egy nagyot, és kicsit közelebb fészkelve magam, a fejemet a vállához dugom.

Próbálok, tényleg nagyon-nagyon próbálok ezen az egészen együtt nevetni Esmonddal, de  nem teljesen sikerül, sőt leginkább egyáltalán nem, mert azért mégis csak kínos, hogy beavattam abba az egész 'nem-áll-fel-a-farkam' dologba.( Mármint érted, ki tudja mi lesz az este folytatása.) Nem kellett volna, mert most mégis csak magamat égettem be ezzel az egésszel. Persze ebben a pillanatban én magam sem tudnám eldönteni, hogy az égőbb-e, hogy ezt elmondtam neki, vagy az, hogy egy rövid csóktól már így állok. Az arcomat éppen ezért igyekszem a tenyerembe temetni, csak félig-meddig engedem, hogy Esmond elhúzza onnan a kezeimet, egy másodpercnyi futó pillantást vetek rá mielőtt a fürdő ajtaja mögött keresnék menedéket. Nem mintha egyébkét ott sokkal jobb lenne. Hirtelen túl sok gondolat tódul az agyamba, olyan nagyon sok, hogy csak még inkább pánikba esem tőlük, alig bírok nyelni, alig bírok lélegezni is, a gyomromat valami izgatott érzés feszíti, szinte ismeretlen, mintha ezen állhatna vagy bukhatna mindent. És mi van akkor, ha tényleg ezen áll és bukik minden? Mi van akkor, ha ennek az estének a kimenetele borzalmas lesz vagy éppen borzalmasan jó? Mit fogunk aztán kezdeni? Mit fogok én kezdeni?
Annyira, de annyira sok minden jut az eszembe, hogy végül csak meggyürködöm az arcom mielőtt hatalmas levegőket véve szökdelnék egy párat, pont mint az edzéseken. Menni fog, menni fog, menni fog. Ezt mantrázom miközben az ajtó felé nyúlok, sietősen nyitom ki, nehogy véletlenül meggondoljam magam út közben, pillantásom egyből belé ütközik, meglehetősen közel van, pár lépés csupán. Szerencsére, mert mondom, simán lehet, hogy meggondolnám magam. Persze nem miatta, Esmond elég dögös, sőt nagyon-nagyon jól néz ki ahhoz, hogy az ember meg akarja gondolni magát, inkább a megannyi gondolat szabna hatásos gátat. Így viszont szerencsére nem kell igazán gondolkoznom, bőven elég egy-két lépést tennem, máris összesimulunk. A bőre olyan nagyon forró, hogy baromi jó érzés hozzá simulni, a sajátomat hidegnek érzem és ettől az egész olyan, mintha igazán csak ő melegíthetne föl.
- Miért észlény, szerinted hova máshova mehettem volna, mint ebbe a szobába? Belülről nyílik a fürdő is okoska. - Ráncolom a szemöldökömet eléggé cinikusan. - És még apa azzal heccel, hogy kettőnk közül te vagy az okosabb. - Baromira jól esik megmaradni annak, akik amúgy mindig is voltunk: barátok, akik általában szétszívatják egymást, miközben kicsit többek is vagyunk már, mint azok a barátok, akik együtt nevetnek a hülyeségeken. Kicsit sokkal többek, ha pontosítani akarnék. Egy kicsit belesóhajtok  a csókjainkba, egyszerűen csak hihetetlennek tartom, hogy valami lehet ennyire jó, mint itt és így lenni vele. Minden csak szuper egyszerű, még csak azt sem igényli, hogy gondolkodjak mi legyen a következő lépés, a kezeim szinte maguktól csúsznak Esmond mellkasára, letapogatják a látványra ismerős izmokat kicsit szétesve és óvatoskodva, mintha nem tudhatnám, hogy miként fog az érintésekre reagálni, pedig szinte rögtön tudatosul bennem, hogy a combomnak nyomódik, forró és roppant izgató érzés közben meg azért elég rémisztő is.
A hasamon minduntalan remegések futnak végig ahogyan simogat, szokatlan érzés, de közben annyira-annyira jó, hogy egyszerűen muszáj ráfognom az arcára két oldalról, szinte kapaszkodóként. Nyilván tudom hova tart, a keze egyre lejjebb és lejjebb halad, és mikor célba ér csak egészen elégedetten belenyögök a szájába. A csókjaim azt hiszem eléggé fókusz vesztetté válnak, minden csak baromi intenzív és rettenetesen forró, a lélegzetem meg olyan nagyon össze-vissza, csak Esmond kezének a mozgása tűnik állandónak. A pillantásom egészen az övét keresi, szerencsére meg is találja, nehézkesen nyelek egyet valahol két nyögés között, a csípőm néha bele-belemozdul önkéntelenül, valahol tudat alatt az elmémbe kúszik, hogy nekem is kellene csinálnom valamit, bármit, de éppenséggel már olyan régen vertem ki magamnak is, hogy csak elkezdek megint azon parázni, hogy el fogom baszni, meg azon, hogy idő előtt el fogok élvezni, úgyhogy leginkább csak az egyetlen dolgot teszem amit éppenséggel tenni tudok: élvezem. Egy ponton aztán a kezére fogok, igyekezve lassítani, vagy ellent tartani, figyelmeztetően. - Várj egy kicsit. - Lihegek a szájába szorosan lehunyt szemekkel, azon igyekezve, hogy kizárjam a tökéletes pulzálást, ami a kielégüléshez vezethetne. - Akarod, hogy közben én is...? - Krákogok kósza csókok és lihegések között kettőnk közé, a tenyeremet pedig bizonytalanul kezdem csúsztatni lefele.

A hangjával elég figyelemfelkeltő irányt ad a tekintetének, így én is követem már csak reflex-szerűen is. Ami pedig az úticélt illeti, mihelyt megállapodnak a törölköző takarta farkán a szemeim, egy olyan igazán izgatott mosoly terül szét az arcomon. Nagyjából olyan fejet vágok, mint aki képzeletben épp vidáman tapsikol és ugrál egyhelyben. Halk kuncogással elkapom aztán Franco kezét, amivel az arcát takarja és próbálom elhúzni onnan. Mármint nyilván, ha akarnám, akkor erővel is lefeszegethetném, de ezek csak olyan könnyed kis mozdulatok. – Látod? Mondtam én, hogy nincs semmi gond vele. – Célzok arra a nem is olyan apró problémára, amit a legutóbbi találkozásunk alkalmával emlegetett fel és viagrát meg varázslatot kért rá. Hát, végülis megkapta a varázslatot. A mesékből a királyfi csókja meg minden. Nem mintha magamat királyfinak titulálhatnám, az kettőnk közül mindig is inkább Franco volt. Legalábbis én mindig így éreztem. Amúgy is jóval kisebbek voltak az igényeim nála. Szerintem olyan házakba, amiket én a héten megnéztem, ő a lábát sem tenné be két napnál hosszabb távra.
Miközben kiülök az ágy szélére, azon azért röffenek egyet az orromon szórakozottan kiszökött levegő jóvoltából, hogy Franco kulcsra zárja maga mögött a fürdőszoba ajtaját, miután távozik. Egyik lábam magam alá húzom törökülésesen, a másikat meg lelógatom a földre. A kulcslyukat figyelem és arra próbálok rájönni, hogy ezt vajon komolyan gondolta-e. Vagy mit szívott, amitől így beállt az agya… Vagy az a jó nagy űr az agya helyén. A zavarom és a feszélyezett helyzet ellenére is elmosolyodom, azért valljuk be, szórakoztató a helyzet. Egyrészt, mióta zárunk mi bármit egymás elől? Nem hogy a fürdőszobaajtót, még a legféltettebb értékeinket sem. Mármint én simán kint hagyom előtte a telefonomat lezáratlanul. Szerencsére már leszokott arról a baromságról is, amit kamaszkorunkban rendkívül viccesnek talált, hogy átírogassa a telefonomban a névjegyzéket. Mondjuk már akkor is volt benne annyi, hogy csak azokat írja át, akiről tudja, hogy kicsoda, a hivatalosnak tűnőkhöz meg nem nyúlt. Apám nevét például állandóan átírta Stellan Addams-re. Merthogy Addams family, érted.
Ezen túllépve már csak az alsóajkamat rágcsálom és kezdek egyre türelmetlenebbé válni. Vajon mi tart eddig? Ennyire rémisztő lennék, hogy ki sem akar jönni? Talán meggondolta magát és mégsem akarja már, nem akar semmit, de a szemembe sem akar nézni, hogy visszautasítson. Szinte már az játszódik le a lelki szemeim előtt, hogy próbálja kinyitni a fürdőszobában lévő ablakot, hogy kimászhasson rajta és vissza se nézzen. De hamarosan meghallom a csap hangját, majd az ajtóhoz közeledő lépteit és ahelyett, hogy megint „szellemet látnék”, a Franco iránt érzett vágyam bábuként ránt talpra. A zár kattan, én pedig az ajtó felé teszek néhány apró lépést, hogy mikor végre kinyílik, már majdnem kartávolságnyira álljunk egymástól. A lélegzetem pedig abban a másodpercben eláll, mihelyt tudatosul bennem, hogy meztelen. A halk szuszogásom egészen hevessé válik, de nem engedem meg a szemeimnek azt a kielégülést, hogy kapásból délnek induljanak. Helyette Franco szemeit figyelem és legszívesebben valami halálromantikus és halálciki módon a karjaiba omolnék. Aztán elnevezhetne Hófehérkének vagy valami, még akkor is, ha ezekből a rajzfilmekből inkább a gonosz boszorkány szerepét tölthetném be. Azt leszámítva, hogy én nem vagyok gonosz. Annyira.
- Öhm… nem… nem voltam benne biztos, hogy visszajössz. Kevésbé kínos, ha farmerban hagysz faképnél, mintsem egy szál faszban. – Hiába fűt a vágy és hiába akarom felfalni, a zavarom még így is jól látszik. Ő pedig ismer már, pontosan tudhatja, hogy ez a nagyon cuki kis mosoly pont az a verziója a mosolyaimnak. Ő közelít, én hátrálok, míg nem csókok közt terülünk el mindketten az ágyon.
- Néha nem árt egy kis szerepcsere, nem? – Szerintem senkit nem lep meg, hogy kettőnk közül általában én szoktam kínosan viselkedni. Mondjuk ez attól is függ, hogy honnan nézzük. Én legalább tudok udvarias lenni, ez kettőnk közül csak rólam mondható el. A kérdésre persze nem várok választ, nem is igazi kérdés volt, azt is elégedetten nyugtázhatom, hogy Franco is így gondolja. Elég egyértelmű jelét adja neki, amikor az ajkaim után kap. Többet akarva nyögök bele a telhetetlen csókjába, mellette fekve én is hozzá préselem magam, a testemen már sokadjára fut végig a kedélyborzoló forróság és ő is érezheti a combjánál, hogy nem a köztünk lévő nemlétező távirányító nyomja annyira. Még jó, hogy én is kigomboltam a farmerom, ha le nem is vettem.
A kezem előbb finoman a torkára szalad, onnan a hajába túrok, aztán jön a vállait érintve a mellkasa, a hasa, ujjbegyeimmel puhán és jól esően a bőrébe marva egy kitérő az oldalánál, de szinte sehol nem időzöm el, mert tudom, hova tartok az érintésemmel. És hidd el, nagyon szeretnék már odaérni. A következő másodpercekben a tenyerem a merevedésére simítom és hamar az ujjaim közé is zárom őt. Csak ekkor szakítom meg a csókjainkat, hogy halkan egymás szájába lihegve a szemeibe nézhessek. Tudom, hogy ő is akarja, hisz érzem. De nem akarok nagyon tovább szaladni, ha kényelmetlenül érzi magát. Annyira bizarr ez az egész. És ez annyira, de annyira nem érdekel. Vajon egy munka során bevertem valahova a fejem és most élet-halál között álmodom? Nem csodálkoznék rajta. Nem is érdekel. Franco annyira forró és annyira csodás... Már azzal egy álmom válik valóra, hogy láthatom és megérinthetem.

Erre jobb esetben biztosan visszavágnék valamivel, valami frappánssal, amin aztán eléggé sokáig huzavonázhatnánk  aztán, de ez most nem egy olyan pillanat, amikor vissza szeretnék vágni neki. Túl vonzó a mosolya, túlságosan az ajkaira vonja a figyelmemet, nem is tudom, hogy hogyan nem tudtam eddig teljes mértékben észrevenni, hogy Esmond mennyire de mennyire lehengerlő. Mármint mindig is vonzó férfinak tartottam, ez nyilván sosem volt titok, mindig is irigykedtem amiért sokkal tökéletesebb volt nálam, de most, ebben a percben egy kicsit jobban tudatosul bennem.
Egy ponton túl nem tudom levenni róla a pillantásom, egy ponton túl már nem is nagyon szeretném nem a száját nézni, tökéletes az íve, tökéletesen vonzóan nyílik ketté, és egyszerűen nem szeretnék mást csak összepróbálni a szánkat, hogy összeilleszthetők-e, mint egy puzzle. Csak hát nyilván ezernyi dolog gátol meg benne, amik lényegében mind megfelelési kényszerből születtek, és mind arra akarnak rávilágítani, hogy Esmond minimum tökéletes, tapasztalt dolgokat érdemel. Ettől pedig rendesen beparázok, de olyan nagyon-nagyon, hogy elkezdek össze-vissza hadoválni, meg heherészni. - Jó nem tehetek róla, hogy faszságok jutnak eszembe, tudod, hogy..  - az ilyen helyzetekben nem tudok normálisan gondolkozni. Valami ilyesmi lenne azt hiszem a mondat befejezése, ha éppen be tudnám fejezni, csakhogy Esmond belém fojt mindent, ahogyan megcsókol. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, de tényleg csak egy pillanatra, aztán a szívem még gyorsabban kezd verni összesimuló mellkasunk hatására. Esmond puha és forró, és minden csak egyszerűvé válik ebben a pillanatban. Szinte érzem ahogyan a lélegzetünk egyforma ütemben gyorsul, a mellkasunk olyan izgatóan emelkedik egymáson, hogy többé már nem tudok úgy ott feküdni, mint egy bot, ( a szerencsénkre ugye!!) a tenyereim kicsit bizonytalanul a hátára csúsznak és tudod, legalább azt szeretném, hogy Esmond sose másszon le rólam, de aztán mégis megteszi, a szám pedig égni kezd a hiánya alatt, a fejemet felé fordítom, igazán a pillantását keresem kíváncsi vágyódással. A szemöldököm csak megemelkedik a finom utasítás hallatán, mégis mit gondol hova mehetnék, vagy hát hol szeretnék jobban lenni, mint vele itt? Egészen a múlt hét óta nem tudtam másra gondolni esténként, mint rá, éppen ezért kerestem a lehető legtöbb alkalmat arra, hogy ne kelljen gondolkoznom, a neve még csak említésként se kerüljön elő beszélgetések során, egyszerűen képtelen lettem volna elviselni a gondolatot, hogy elbasztam. Egyszerűen újból rettegni kezdek, hogy elbaszom megint, hogy majd rosszul csinálok valamit vagy éppen nem csinálok valamit, és akkor az egésznek megint olyan vége lesz, mint ami napokkal ezelőtt volt.
Az ajkaim meglepődötten nyílnak szét az ajánlatán, a hasfalam meg beleremeg már csak a gondolatba is, hogy Esmond pontosan olyan ajánlatokat tesz, amire mindig is vágytam.
- Bassza meg... - Emelem meg a fejemet egy másodpercre, hogy lepillanthassak magamra, nem igazán akarom elhinni, hogy már ennyitől felállt a farkam, mert hát tudod, az ember előbb vagy utóbb megtanulja egy kicsit kontrollálni, most meg mégis olyan, mintha kamasz lennék, és ez azért elég kínos.
A fejemet egy kicsit a tenyereimbe temetem, hogy elrejthessem a zavaromat, aztán persze menekülőre fogom, betrappolok a fürdőbe, gondosan magam köré fogva a törülközőt. Az ajtót becsukom magam mögött, kulcsra - mintha érted, Esmond nem tudna bejönni, ha akarna - és csak nagyot sóhajtva lépkedek a tükör elé. Egy csomó minden jut eszembe, leginkább az, hogy akkor most mit kellene csinálnom, mármint gyakorlatilag csináltam már ilyet, vagy hát valami hasonlóban volt részem, annak persze még csak a gondolatától sem lettem kemény, és mondjuk elég görcsös is volt, de hát ennek most muszáj másmilyennek lennie.
Csak bámulom a tükörképemet, azon filózva, hogy mennyi időt lehet legálisan itt töltenem úgy, hogy mondjuk az ne legyen kínos, hogy akkor most fürödjek-e meg vagy igazából nem számít, hogy nem ártana-e fogat mosnom. Eszembe jut az is, hogy mindezt megnézhetném a telefonomon, de ugye azt lent hagytam ( fasza, nagyon fasza.......), ettől meg megint csak pánikba esem, közben meg igazán csak Esmondra tudok gondolni, hogy milyen volt vele csókolóznom, hogy milyen érzés volt egymásnak simulnunk, hogy mit ígért, ettől meg csak nem akarok lelankadni, ez meg kényelmetlenné válik, szóval az egész bent töltött tíz percem azzal telik, hogy pánikolok közben meg eléggé kanos is vagyok.
- Szedd össze magad Franco! - Pofozgatom az arcomat határozottan miközben a tükörképemet bámulom, aztán megmosom a fogam, attól legalább egy kicsit komfortosabban érzem magamat. Eszembe jut az is, hogy napokkal ezelőtt eldugtam itt egy kis üveg vodkát, úgyhogy bátorítónak gyorsan meg is húzom, aztán öblögetek, és olyan most vagy soha alapon ledobom magamról a törölközőt, amíg hat az alkohol addig biztosan lesz bátorságom kimenni így, elvégre kint csak Esmond van. Őt pedig jól ismerem, nem csak jól ismerem hanem szeretem is, olyan, mintha a másik felem lenne. Látott már meztelenül, látott már mindenhogyan.
Ugrálok egy párat, mint a meccseim előtt, ezzel piszkálom föl magamat, nincs visszaút, nem hátrálhatok ki.
Szinte kitépem az ajtót a helyéről, a tekintetem máris Esmond tekintete után kutat, az arcomra kiül egy kihívó vigyor ahogyan visszalépkedek hozzá - de mondjuk ez csak így látszatnak felel meg, mert legalább úgy érzem, hogy mindjárt elájulok izgalmamban, a szívem elég vadul verdes és a torkom is összeszűkül egy kicsit -. - Baszki, egy kicsit azért reméltem, hogy akkor most te is le fogsz vetkőzni, mert ez azért így elég kínos, nem gondolod? - Eléggé megreked a hangom ahogyan közelebb mászom, időt sem hagyva magamnak, mellé dőlök, hogy a fejünk egy vonalba kerülhessen. - De azért nyugtat a tudat, hogy ha túl kínosan viselkedem, akkor foghatom arra, hogy be voltam tépve. - A pillantásom egészen lecsúszik az ajkaira, egyszerűen csak vonzanak, mint valami kibaszott mágnes és mielőtt újból gondolkozni kezdhetnék, csak közelebb hajolok, finomkodás nélkül mélyítem el a csókunkat, tenyereimmel végigsimítok a hasán és a mellkasán.
Most ez a valóság vagy csak álmodom?

Hogy mit akarok? Azt, hogy kérdezzen kettőt és könnyebbet. Azt a kérdését azért már könnyebb lenne megválaszolni, amikor nekem szegezi, hogy mit csinálok. Hát nem nyilvánvaló, hogy mit csinálok? Így sem néztek még rám, amikor kezdeményeztem. Franco mintha csak szellemet látna. Valahol nem tudom hibáztatni, sőt egészen kölcsön kenyér visszajár feelingje van a dolognak, mert azt hiszem, én is valahogy így nézhettem rá, amikor alig egy hete megcsókolt és a feje tetejére állította mindkettőnk világát. Ő talán visszafordítaná az időt, azt azonban el sem tudja képzelni, hogy én egy időben milyen nagyon vágytam ehhez hasonló emberi problémákra. Jó, nem pont erre, de különösen a kamasz éveim során volt megterhelő a civilélet és a Moray-féle élet között egyensúlyozni. Amíg másnak az volt a problémája, hogy az első szerelem összetörte a szívét, addig nekem az, hogy túlélem-e az éjjeli vadászatot, vagy másnap be tudok-e ülni az iskolapadba úgy, hogy az éjjel semmit nem aludtam. Franco legfeljebb a bulik miatt nem aludt. A szívét meg sosem törték össze. De sosem sajnáltam tőle az életét. Magamnak akartam? Persze, hisz ki ne akarna olyan szerető családot, mint az övé? De boldog voltam, hogy neki mindez megadatott, és ezek most már nem is számítanak igazán. Felnőttünk. Legalábbis többé-kevésbé felnőttünk, fél lábbal már mindketten a nagybetűs életben vagyunk. Nézz ránk… Jól elbasztuk, mi? Amúgy meg nem. Panaszkodunk itt, hogy elbasztuk, de a szívének nem parancsolhat az ember. Sem ő, sem én.
- Technikailag… ez nyugati bölcsesség volt. – Elmosolyodom, a felbukkanó mosoly édesen szórakozott vigyorrá válik, majd néhány igazán rövid másodperc múltán teljesen ki is fakul, és már csak bizonytalanul résnyire nyitott ajkakkal figyelem az alattam fekvő srácot. Érzem a tenyerem alatt hevesen vágtató szívét, és az is megfordul a fejemben, hogy talán rossz ötlet volt így rámászni. Mármint nyilván rossz ötlet volt, ezt mindketten tudjuk, ha valaki a szívére hallgat, az többnyire csak rossz ötleteket szül, de azért nem arra számítottam, hogy olyan fejet fog vágni, mint akit épp készülök megerőszakolni, vagy nem is tudom mi. De rossz ötlet, jó ötlet ide vagy oda, én átlendültem azon a holtponton, ami eddig visszatartott és meg akarom ízlelni. Inkább el sem kezdek neki még több bölcsességről papolni, pedig tudnék mit mondani. Szükségünk van erre a kis méregre, mindkettőnknek, hogy a szervezetünk utána ellen tudjon állni. Tudom, hogy tudja. Legbelül tudnia kell. – Pont ez? Én vagyok az apád? Hangulatgyilkos. Akkor már inkább tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld.
- Jól van, inkább fogd be Gamora… – Rövidre zárom a témát, mert tudom, hogy a végtelenségig tudná folytatni, és zavarában előhúzná még a legbénább monológokat is mondjuk abból a kutyás meséből, amit múltkor néztünk totál beállva. Amit én amúgy nem néztem végig, mert nagyjából az első húsz percben bealudtam, és egészen a végéig tök jól szundikáltam a fejemmel félig Franco popcornos táljában. Istenem, nem tehetek róla, hogy elálmosodtam a fűtől és tök kényelmes a moziszobájukban minden. Halkan sorolom az utolsó szavakat, a tekintetem az ajkaira téved, mire önkéntelenül is megnyalom a sajátjaimat, mielőtt csókra hajolnék. A mellkasa helyett a kezeimmel a feje mellett támaszkodom meg, a hasunk és a mellkasunk is egymáshoz simul. A legutóbbival ellentétben ezek a csókok sokkal finomabbak, sokkal türelmesebbek. Mintha csak ízlelgetném az érzést, ami belülről fűti a lelkem, és neki is hagynám, hogy ugyanezt tegye. Az utolsó mozdulatom már erőszakosabb, egészen az alsóajkába harapok, de nem fájóan, aztán le is fordulok róla, és mellette, az oldalamon fekve könyöklök fel.
- Menj, frissítsd fel magad. Aztán ha szeretnél, gyere vissza… és… – Leszalad a tekintetem a bőrén, ameddig a törölközője látni enged, majd valahol zavarban, valahol meg forró magabiztossággal nézek ismét a mogyoróbarna szemeibe, amik mindig olyan különösen szépek, amikor napfény éri őket. – Azt mondtad, engem képzeltél el, amikor ő térdelt eléd. – Halkan fejezem be a mondandómat, és sokkal burkoltabban annál, mint ahogy egyébként nekiindultam. Persze nyilvánvalóbb nem is lehetne, hogy a barátnőjéről beszélek és az ajkairól. Hirtelen nem is vagyok benne olyan biztos, hogy Franco is akarja-e a legapróbb testiséget, vagy csak a szája volt nagy szokás szerint. És az a gondolat is mindig bennem volt, hogy ha még vonzódna is a srácokhoz, akkor sem lehetnék elég jó neki. Ott van a szemeimben, ahogy rá nézek, hogy ha szeretnél, gyere vissza hozzám. Elég szánalmas lenne ebben a helyzetben ezt kérni tőle, úgyhogy ki sem mondom. Én szeretném, hogy visszajöjjön hozzám, de nem vagyok benne biztos, hogy ő is ezt akarja. Abban viszont biztos vagyok, hogy kell neki pár perc a saját fejében, hogy összekapja magát, hisz ismerem.

Megforgatom a szemeimet, ahogyan a pólója nekem csapódik. Reflexesen kapom el a felém repülő tárgyat és reflexesen szívom be mélyen a levegőt is, amit éppen a pólójából érkező Esmond-illat tölt meg. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan milyen, azon kívül, hogy elég Esmondos. Akárhányszor akarok visszaemlékezni, mindig ez az illat jut róla eszembe, mindig pont ugyan ilyen, friss, mintha éppen ebben a pillanatban készült volna el, hiába voltunk oda egész nap, hiába kellene megülnie rajta pizzériák olajos terhe, mindig, minden pillanatban pontosan ugyan ilyen. Biztosan valami varázslat, valahogyan mindig elfelejtettem rákérdezni, pedig annyiszor eszembe jutott már, váratlan pillanatokban, mint például ez. Most persze nem fogok rákérdezni, biztosan nem, ez nem egy olyan pillanat, amikor csak úgy ilyen lényegtelen dolgokról szeretnék vele beszélni, vagy éppen nem vagyok olyan állapotban, hogy ilyen dolgokról tudjam kérdezni, ezt még nem igazán sikerült eldöntenem. Eléggé be vagyok állva, vagy az is lehet, hogy full józan vagyok, ezt sem tudnám eldönteni,sem megmondani, de azért jobb szeretném magamat abban a hitben ringatni, hogy betéptem és azért ilyen szar minden, mint hogy tudatosuljon bennem, hogy  a valóság ilyen gyötrelmes.
Farkasszemet nézek vele dühösen, mert már csak a házasság gondolatától is kedvem lenne kiugrani az ablakon. Gina és én biztosan nem fogunk eljutni odáig, ha kell papnak vonulok, vagy emigrálok valami nagyon gázos területre,beállok a seregbe,vonat elé vetem magam, de biztosan nem fogom az életemet arra áldozni, hogy minden második nap megpróbáljam megdugni a nejemet. A nejem, aki nyilván a világ legszebb nője,nyilván baromi jó fej, nagyon vicces és kedves, és vagy ezernyi jó tulajdonsága van, miközben nincs egy rossz sem neki, akinek az ölelése elég biztonságos ahhoz, hogy szívesen bújjak bele. De hiába minden érdem Gináé, hiába próbálkozik olyan nagyon-nagyon, mindig megteszi, százezer százalékos energiát  fektet bele a kettőnk dolgába, egyszerűen nem tudom úgy szeretni, ahogyan ő szeretné, és ettől elszomorodok, pedig még csak nem is a nejem, pedig még csak baromi fiatalok vagyunk, pedig még simán el is engedhetném.
-Örülök, hogy felfogtad a lényegét. - Szúrom oda az orromat is felhúzva, mert hát nyilván, ha elmondok egy egész monológot (!!!!!), én, aki amúgy nem szeret monológokat mondani, főleg nem a saját érzelmeiről, akkor ő nyilván a leglényegtelenebb részbe köt bele. Baromi nehéz ezután kedvesnek maradnom, még ha ez az egész nem is fogható fel igazán kedvességnek, mert hát igazából éppen csak nem vagyok paraszt vele, épen csak megfegyelmezem a hangsúlyomat, csendesen fogom vissza, türelmességet mímelve. De Esmond csak csöndben vár, nem mond semmit, mélyen hallgat, még a szuszogását is alig lehet kivenni a lentről dübörgő zene miatt. Legszívesebben felhorkannék, mert hát tudtam, hogy ez lesz, annyira biztos voltam végig benne, hogy a 'beszéljük-meg' igazából 'Franco-mondj-valamit' lesz, és hiába próbálkozom, nem tudok semmi olyannal előhozakodni, ami enyhíthetne a dolgokon vagy legalább visszacsinálná a kettőnk problémáját.
Mereven bámulom a plafont, pedig nincs rajta semmi, amit igazán nézni lehetne, csak néha-néha pillantok oda felé, tekintetünk összeakad, mindketten elkapjuk, nagyokat nyelek, gombóc ül a torkomba a kimondott gondolatok miatt. - Oké. Akkor nem foglak elveszíteni. - Sóhajtok föl egészen beleegyezően, eleget téve az újabb kívánságának, csakhogy az van, hogy hiába mondogatok én ilyeneket, hiába akarom elhitetni vele és magammal is, esélytelen, hogy ezután minden a régi legyen. Lehetne, ha csak egy kósza csók lenne indokok nélkül, ha nem lenne régóta várt, nagyon akart mozdulat. - Akkor mit akarsz? -Szalad föl a szemöldököm érdeklődve, éppen csak odapillantok, futólag bámulok a meztelen hátára, aztán csak visszabámulok a plafonra,a kezeimet meg visszafektetem az oldalam mellé.
Esmond hangsúlyára összevont szemöldökkel reagálok, eléggé reménykedek benne, hogy most nem valami kioktatás következik olyan példákkal tűzdelve, amit majd nem fogok érteni.
Reflexesen kapom rá a tekintetemet ahogyan a derekamhoz ül, meglepődve mélyed a pillantásom az övébe, az ajkaim izgatottan nyílnak szét.-Mi...mit csinálsz? - A gombóc a torkomba kényelmesen helyet foglal, alig bírok miatta nyelni, kiszárad tőle a szám, és legalább úgy bámulom Esmondot, mintha tőle várnék minden megoldást. A tekintetünk tökéletesen képes egymásba olvadni, pedig így, ebben a pozícióban baromi vonzó lenne a mellkasát is végigpásztázni, de éppenséggel még csak pislogni is alig merek, nem hogy másfele nézni. Mi van ha totál beálltam és ezt az egészet csak ideflashelem? Mi van, ha igazából még mindig az ágy szélén ül? Mi van, ha álmodom? Mi van akkor, ha egy hete ebben a furcsa álomba vagyok?
A szívem olyan ritmusban ver, mintha éppenséggel versenyezni készülne valamivel, alig kapok levegőt és csak baromira rettegek attól, hogy annyit ittam, hogy a gombóc a torkomban nem is a feszült várakozás miatt van. Rémes lenne, ha most hánynám el magamat, ebben a tökéletesen tökéletlen pillanatban. Nyelek egy nagyot, egy másodpercre lehunyom a szememet - körülbelül ennyi idő elég ahhoz, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nincs hányingerem, csak kurvára parázok - aztán gyorsan fel is nyitom eléggé várakozva, mert hát ugye én nem nagyon tudok mozdulni így a mellkasomon a kezével, meg hát hirtelen elkezdek nagyon félni úgy mindentől, eszembe jut, hogy elszívtam lent egy cigit valakivel felesben, szóval biztosan rémes nikotin ízem lehet, és hogy amúgy ezt az egészet én nyilván máshogy terveztem volna, valahogyan sokkal tökéletesebbre. Most leginkább ázott kutya módjára fekszem alatta, de elég kínos lenne öt perc készülődési időt kérni ( pedig akkor azért legalább egy nadrágot felvennék!!!!!!! mert hát apa szerint elég nagy parasztság az első alkalmakon félreérthetően indítani, és hát ki tudná jobban, mint apa ugyebár ) úgyhogy leginkább csak fekszem Esmond alatt és úgy bámulom, mintha tőle várnám a megváltást, és hát mi ez ha nem maga az engefély?. - Öööö... most arra várunk, hogy én is valami keleti bölcsességet mondjak? - Töröm meg a közénk feszülő csendet, leginkább azért, hogy a saját zavaromat  kicsit tompítsam, de hát hogy minek azt nem igazán tudom, mert hát Esmond elég jól ismer, és tudja, hogy mikor vagyok zavarban, és azt is, hogy akkor hülyeségeket kezdek el beszélni, meg hát ha nem is tudná, egészen jól érezheti, hogy mindjárt kiugrik a szívem a helyéről, úgy dobog a tenyere alatt. - Mert lehet, hogy csak a Bosszúállókból tudok idézni, vagy a Star Warsból, és hát nem tudom melyik lenne a jobb, mert igazából mindkettőből elég faszságok jutnak csak eszembe, olyanok például, hogy 'Luke én vagyok az apád!' Meg, meg, meg az új Bosszúállókból az, hogy...öööö... 'Hol van Gamora? Kérdezek jobbat! Ki az a Gamora? Kérdezek még jobbat! Mi az a Gamora?' ....- Kínosan felnevetek, megvakarom a fejemet, mint mindig ha zavarban vagyok vagy feszült egy pillanattól, láthatólag komolyan azon gondolkozom, hogy élhetőbb idézetekkel álljak előbb, el-elkapva a pillantásom Esmond tekintetéről, csakhogy akkor mindig beleütközik a pillantásom a brutálisan kidolgozott felsőtestétől, amitől mindig furcsán rándul az alhasam, aminek biztosan az lenne a következménye, hogy felállna a farkam, szóval csak sietősen visszakapom a tekintetem az övébe, amitől megint zavarba jövök és ez egy olyan végeláthatatlan folyamat, amit csak a beszéddel tudok széttörni. - Ööööö... akarod, hogy idézzek még a Bosszúállókból? -

Hát istenem, ez legyen a legnagyobb problémája, hogy nincsenek kéznél a márkás ruhái. Nem mintha James ruhái ne lennének azok. Csak nem eléggé azok ugye. Mondjuk engem egy négyszáz dolláros Hermès pólóban lökött a vízbe, az gondolom már megfelelne őfelségének. Egy másodpercre megfeledkezve a közénk ékelődött bosszúságról és rendkívül kényes helyzetről, viccesen még hozzá is vágom a pólómat, csak úgy jelzés értékűen, hogy tessék, itt van. Azt már inkább hozzá sem szúrom, hogy semmi nem választja el a ruháitól, csak a gőgje meg három utca. Anélkül is kellően megül a fojtó levegő a szobában. De legalább erre az egyetlen másodpercre felszabadult köztünk a légkör, mire passzív módon egymás torkának nem esnénk. Legalább ez az egy másodperc emlékeztet minket arra, hogy mi mindent veszíthetünk. Engem legalábbis emlékeztet. Nagyot nyelek, mintha azzal képes lehetnék eltüntetni a torkomra ülő gombócot, ami valahogy újra és újra visszafúrja magát, mint egy nem kívánt daganat, mihelyt elhessegetném az idegeimről.
- Basszus, le ne harapd már a fejem. – Ő undokul esik nekem, én meg bocs-hogy-élek tónusban válaszolok. A saját sértettségemen túl azért kicsit… vagyis hát eléggé összeszorul a szívem. Attól, hogy mindig is féltékeny voltam rájuk, igazából boldoggá tett, hogy Franconak ilyen poszter-élete van, gyönyörű barátnője, szerető családja, és most valahogy egyszerre mindkettőnk előtt dől romba ez az egész elképzelés azzal a jövővel együtt, amit bizonyára a szüleik képzeltek el mindkettejüknek házassággal meg gyerekekkel. És mit kaphatna Gina helyett? Engem? Ugyan már. Pontosan olyan lenne velem lennie, mint szerencsétlen James Converse cuccait hordania. Jónak jó, meg szépnek szép, de egy „olcsó szar” ahhoz képest, amihez hozzászokott. És ha ez netán még nem is így van, én teljes mértékben meg vagyok róla győződve.
Mellette ülve, nem állt szándékomban megkínálni a cigimből, de ha érte nyúl, hát nem fogom azt mondani, hogy nem kapsz. Átadom neki egy slukkra, arra nem ügyelek, hogy ne érjünk egymáshoz, ennél nagyobb feszültség úgysem lehet már köztünk. Sem szexuális, sem ellenszenves. Legnagyobb meglepetésemre aztán egészen megered Franco nyelve, én pedig nem tehetek mást, csak hallgatom. Csak hallgatom, mert nem tudok mit mondani. Már az elég, hogy normálisan beszél hozzám, a szavai viszont feszítenek a mellkasomban. Mert tudom, hogy igaza van. Eddig meg sem fordult a fejemben, de ahogy rávilágít… Egyszerre pillantunk egymás felé, és egyszerre kapjuk el a tekintetünket. Ő bámulja a csillárt, én meg ugyanúgy a padlót. Ahogy pedig tovább hallgatom, már nem is szívok bele a cigibe, egyszerűen csak füstölög az orrom felé, ahogy magam előtt tartom, érintetlenül ég el, míg én a földet bámulom.
- Kurva nagy kérés, hogy légy kedves, Franco. – Nagyon sok mindenben nem értek vele egyet, de legalább ugyanannyiban igen, és ez elég ahhoz, hogy ne kezdjek el ellenérveket sorakoztatni, csak mogorva, de egészen meghunyászkodó módon jegyezzek meg ennyit az orrom alatt, és tiltakozás nélkül hagyjam, hogy tovább folytassa. Mikor hallom, meg a szemem sarkából látom, hogy felkönyököl, tudom, hogy a pillantásomat várja, úgyhogy egy nagyobb sóhaj után félig felé is fordulok, és ezt megadom neki. Borzalmasan érzem magamat. Én jöttem ide, én akartam beszélgetni. Hogy megbeszéljük. Erre ismét itt ülök és… és nem jönnek a szavak. Nyomorultabbul érzem magam, mint amikor azt kellett bevallanom, hogy meleg vagyok, vagy hogy boszorkány vagyok. És elhiheted, hogy utóbbi baromi stresszes volt számomra. Franco mégis csodásan fogadta mindkettőt. Sőt, egyenesen örült neki. Thorhoz kezdett hasonlítani. És ott volt nekem. Nem nézett rám máshogy cseppet sem. Ha meg máshogy is nézett, az csak pozitív értelemben történt. Én pedig most, amikor nekem kellene valamit mondanom, itt ülök, mint egy szerencsétlen, egészen könnyes szemekkel, a torkomban érzett csomó meg már teljesen rátekeredett a hangszálaimra is, hogy szabotálja a beszélgetésünket. Azt hiszem, erre a beszélgetésre igencsak ráhúzható a ”hallgatás beleegyezés” gondolata.
Ami viszont a sajnálom, nem sajnálom után jön, teljesen más fordulatot ad az egésznek. Az eddig bambácska vonásaim szigorodni kezdenek, az arcomra karakán gondolatok ülnek ki, egyet nem értés, ellenvélemény.
- Ne mondd azt, hogy el fogsz veszíteni. Még nem veszítettél el. – Ilyen könnyen feladná a barátságunkat? – És ne mondd meg nekem, hogy mit akarok. Nem akarom elfelejteni. – Halk tónusban, de szigorúan teszem hozzá. Semmiért nem adnám annak a csóknak az emlékét. Egyébként is tudhatná, hogy nem tennék ilyet mágiával, ha nem élet-halál kérdése lenne. Az emlékeink tesznek minket azzá, akik vagyunk. Akkor sem felejteném el, ha most nagyon fáj. Nem vagyok gondolatolvasó, nem vagyok benne biztos, hogy Franco mit vár tőlem. Nem néz rám, elutasító a tekintete. De van egy olyan érzésem, hogy ő sem erre vágyik. És ha mégis… mi a legrosszabb, ami ezek után történhet? Nem görcsölök hát rajta tovább. Azt teszem, amit a szívem diktál.
- Azt hiszed tönkretettük a barátságunkat? – Egészen más tónusban kérdezem, mint ahogy eddig beszéltem hozzá. Nem várok választ. Nem lehetne behatárolni, hogy milyen értelemben más, de más. Mert most már tudom, mit csinálok. Nem érdekel, hogy rám néz-e vagy sem, a tekintetemmel eloltom a cigiben pislákoló maradék parazsat, a csikket a földre dobom, a következő mozdulatom pedig Franco felé vezet. Átemelem a csípőjén a lábam, és az alhasára ülök, a kezeimmel pedig a mellkasán támaszkodom meg. – Ha valamit csinálsz, azt csináld jól, vagy sehogy. – Idézhetném Bukowskit, akit Nathan és én is annyira szeretünk, és milyen sokat beszélgettünk már a műveiről egy-egy vacsora közben. Ami nem újdonság, mert a közös étkezések gyakorta azzal teltek, hogy építészetről, huszadik századi irodalomról, meg kortárs festőkről beszélgettünk, Franconak meg csoda, hogy ki nem estek a szemei a gödreiből, annyira forgatta őket. If you’re going to try, go all the way. Otherwise, don’t even start. De Franco kedvéért egészen lebutítom a gondolatot. – Ha elbasztuk a barátságunkat, akkor most már basszuk el rendesen, nem? – Érzem, ahogy a szívem mindjárt kiugrik a mellkasomból. Csúnya látvány lenne, ha Franco arca mellett landolna. Ott van a tekintetemben minden engedélykérés, és minden tomboló vágy is. De amíg nem vagyok benne biztos, hogy ő is akarja, nem engedhetem rá az utóbbit és nem csókolhatom meg. A francba már, Miller, én megmondtam. Ha még egyszer egy ágyba kerülünk, nem fogok tudni ellenállni.

- Most nem tehetek róla, hogy hugyoznom kellett.. - Emelem meg a szemöldökömet elég magasra, mintha amúgy nem lett volna szándékos az, hogy éppen akkor akartam elmenni, amikor Esmond megérkezett. Éppenséggel persze el lehetne hinni, hogy ez egy tökéletes véletlen volt, semmi több, de Esmond nyilván jobban ismer, mint bárki más, jól tudja, hogy más esetben nem ráztam volna így le, a kezemet a vállára vetettem volna és kérdés nélkül húztam volna magam után, hogy amíg sorban állok is röhöghessünk valamin. Sőt alap esetben valószínűleg együtt érkeztünk volna, beszélgetnénk és mindenkit lealáznánk a összes ivós játékon. Mi löktünk volna be mindenkit a medencébe, jót nevetve azon, ahogyan a víz alá buknak. Alapesetben valószínűleg nem zavarna ennyire Carlos képe sem, karjai ragadozó csápként fonódnak az én legjobb barátom derekára, mintha joga lenne bármit is birtokolnia Esmondból. Komolyan felháborító.
Nem vagyok hajlandó tovább bámulni ezt kettőjük között, túlságosan kényelmetlen látvány, túlságosan kellemetlen érzés szökik miatta a torkomba, mintha valaki éppen fojtogatna, vagy csak a nyakamra markolna készen arra, hogy összeszorítsa azt.
Egészen hamar jutunk el az újdonsült szobámig, kissé kaotikus, hiányzik belőle minden, ami a szobámat valaha is  a szobámmá tette, a falak túl olcsón dekoráltak, az igényemnek nyilván nem kielégítő az ágynemű milyensége sem, de hajlandó vagyok szemet hunyni felette, hiszen Jamesék készségesen fogadtak be, kérdés nélkül ajánlották föl, hogy maradjak amíg csak szeretnék. Az egy napból hirtelen kettő lett, a kettőből meg három és mire észbe kaptam Kaiana ugrott mellém reggelente, mintha én is a testvére lennék, a fejét a mellkasomra döntötte úgy olvasta föl az üzeneteket amiket kapott.
Megrázom a fejemet, hogy egy kicsit tisztítsak a gondolataimon mielőtt szenvedősen kezdenék vetkőzni, az odatapadó ruhadarabok szinte karcolják a bőrömet, hiányoznak a saját ruháim a finom anyag és az az öblítő, amit apa használ. Vagyis inkább használtat. - Ne máááááááár. - Sóhajtok fel tök elégedetlenül. - Jamesnek szinte csak Converse cuccai vannak. Ölni tudnék már egy Calvin Klein alsónadrágért meg egy Ralph Lauren pólóért. - Csettintek elégedetlenül a nyelvemmel, én tényleg reménykedtem benne, hogy Esmond bevet valami bűvésztrükköt és szerez nekem ruhát, miközben valahol meg baromi hálás vagyok neki, hogy nem ugrott haza, apáék biztosan kiszúrták volna, kifaggatták volna és könyörögtek volna, hogy vigyen haza. Így is csodálom, hogy nem szálltak rá miután a hívásaikat tiltólistára tettem, a közösségi oldalakon meg úgy tiltottam le mindkettőjüket, mintha egyenesen sértő lenne, hogy egyáltalán ismerősök vagyunk.
Az ágy szélére ülök, onnan pillantok föl Esmondra, tekintetem a vízbuborékot követi érdeklődve, legalább addig is nem kell a szemeibe néznem, meg aztán mindig is szerettem, amikor ilyen és ehhez hasonló trükkökkel szórakoztatott. Csak akkor bámulok rá hitetlenkedve, amikor az eljegyzéses dologgal áll elő. - Mi a fasz? Ki szervezget eljegyzéseket? Mert hát én biztosan nem... - Úgy mondom, mintha legalább azt kérte volna, hogy most azonnal egyek meg egy olyan tücskös pálcikát, amit valahol Ázsiában láttunk, olyat amit még apa sem volt hajlandó megkóstolni. Szinte undorodva húzódom el az ágyon, még a hideg is kiráz annak a gondolatától, hogy egy egész életet kell leélnem Ginával. Persze nem az undorít el, hogy vele kell egy ágyban aludnom, vagy mindennap beszélnem, Gina mindig is nagyon-nagyon fontos volt számomra, de már egészen régóta nem úgy gondolok rá, ahogyan az elvárható lenne egy kapcsolatban.
Némán figyelem csak Esmondot, ahogyan Jamesre tesz megjegyzéseket meg rám, baromi nehéz visszanyelnem minden kikívánkozó gondolatot és sértést, amivel egy kicsit messzebbre lökhetném, mint amennyire most távol állunk egymástól. Hiszen hiába ül itt, hiába érzem az Esmond-illatát, ami egy ponton túl sokkal többet jelentett már, mint amennyit jelentenie kellene, olyan érzésem van, mintha itt sem lenne, mintha idegenekként ülnénk egymás mellett.
A cigiért nyúlok, egy pillanatra megállítva a mozdulatot, kivárva, hogy engedi-e, aztán csak slukkolok egyet gyorsan, mutató és hüvelykujjam közé fogva passzolom vissza mielőtt hátradőlnék az ágyon. A kezeimet elnyújtom magam fölött, talpon támaszkodom a realitás talaján, a plafont bámulom miközben beszélni kezdek. Elég lágyan, szurkálódás nélkül a közömbös és az elkínzott hangnem között megütve egy ideálisnak tűnőt. - Az a baj Esmond, hogy igazából te nem is beszélgetni akarsz. Idejöttél és azt várod, hogy én mondjak valamit, hogy én kezdjek beszélni, amire te még csak majd válaszolni sem leszel hajlandó, vagy ha válaszolsz is, azok pont ugyan olyan válaszok lesznek, mint egy hete. - Futólag pillantok felé, utána vissza a csillárra, bele a fénybe, hogy minimum a retinámat is kiégesse. Nem lenne rossz egyébként, akkor mondjuk soha többé nem kellene ránéznem. - És tudod, lehet, hogy James nem a legjobb barátom, de tudod ő sosem állított föl elvárásokat, neki mindig megfeleltem úgy, ahogy vagyok. Nem azt mondom, hogy neked nem,éppenséggel csak elvárod, hogy máshogy viselkedjek: "légy kedves Franco" , " válaszolj Franco"  "beszélgess velem Franco", "menj haza Franco"... és tudod elég szarul esik, hogy a legjobb barátomként neked kurvára nincs semmi mondanivalód. - Sóhajtok föl egészen türelmetlenül, a szemöldökömet is összeráncolom, vészesen ügyelve arra, hogy legalább egészen higgadt hangot üssek meg a sértő hangszín helyett. - Azt várod, hogy mondjak valamit, de én nem tudok már mást mondani azon kívül, mint amint a múltkor is elmondtam. Nem én voltam, aki kiszállt a kocsiból, nem én voltam, aki azt mondta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Jó lehet, hogy nem pont így fogalmaztál, de érted... Mit vársz? Mit mondjak? Azt, hogy sajnálom? - Felkönyökölök, hogy megkereshessem a pillantását. - Sajnálom. - Mondom ki elég gyorsan, meg eléggé úgy, mint aki nem is sajnálja az egészet, pedig nyilván baromira sajnálom, sosem akartam elbaszni a barátságunkat. - Vagy tudod mit? Nem sajnálom. Kurvára nem fogom sajnálni. Csak azt sajnálom, hogy többé már nem fogok tudni úgy rád nézni, mint azelőtt. Meg, hogy el foglak veszíteni miatta. Hidd el Esmond, ha tudom, hogy ez lesz belőle, sosem teszem meg. De így legalább majd foghatjuk rám, hogy tönkrement a barátságunk és nyugodtan elköltözhetsz. - Fintorodom el még csak egy fél pillantást se vetve Esmondra. Lépjen csak le, tegye meg nyugodtan! Ezerszer könnyebb lesz, akkor legalább utálhatom egy kicsit, haragudhatok rá, amiért végül ő hátrált ki, csak hát miközben azt kívánom, hogy húzzon el, igazából mindennél jobban szeretném, hogy maradjon. - Nem csinálhatnád vissza? Valami varázslattal? Elfelejthetnéd és elfelejthetném én is. Lehetne minden olyan, mint amilyen volt. Te úgy is ezt szeretnéd. - Én meg valószínűleg végig gyűlölném, utálnám minden percét, de legalább akkor olyanok lehetnénk, mint régen: csak barátok, semmi feszkó.

A többiek velem együtt láthatóan hozzá vannak szokva Franco stílusához, Carlostól azonban kap egy érdekes pillantást a hattyúhalála püffögésére. Igazából tök szerencséje van, mert az egész úgy jön le, mintha az lenne a baja, hogy csurom víz lett, miközben ő lökött minket a medencébe. Én sajnos nagyon jól tudom, hogy honnan fújhat a szél és mi lehet a valódi baja. Elég rosszul is esik, hogy engem illet a nemtetszésével. Megérdemelné ez a pöcs, hogy borítgassam az olajat a tűzre és ha ő így, akkor én is így alapon még kényelmetlenebbé tegyem számára a helyzetet. De miután megtörlöm az arcom meg a hajamat a pólóval, inkább csak úgy magam elé tartom a nedves ruhadarabot, mintha pont ez lenne a kényelmes testhelyzet. Pedig én is egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Franco és Carlos miatt is.
- Persze, beszélhettünk volna. Nem vagyok a palotapincsid, hogy utánad koslassak. – Máskor ártalmatlan baráti szurkálódásnak tűnne, amit egy kis adok-kapok után nevetéssel szoktak lezárni, most mégis olyan keserű szájíze van. Sőt, szinte ráförmedek a tőlem megszokott stílushoz képest. Bárki, aki nem elfogult Francoval igazat adhatna nekem, hisz idejöttem első szóra annak reményében, hogy beszélhetünk, mert ki tudja, utána mikor lenne hajlandó legközelebb. Neki meg mi volt az első mozdulata? Az, hogy itt hagyott. De nem vágyom senki szimpátiájára, szimplán csak beszélni akarok vele, normálisan, ultimátumok nélkül. Amúgy fel sem veszem, ahogy az enyelgést emlegeti, totál az a mechanizmus zajlik le, ami gyerekkorunkban, amikor valaki az Ő kedvenc bögréjéből akart inni egy pizsipartin. Azzal a különbséggel, hogy én se a bögréje, se a kisautója, se a barátnője nem vagyok. A szememet forgatva követem Francot, egészen a vendégszobáig, amit az elmúlt hét során láthatóan kényelmesen belakott.
- Nyilván nem. Azt mondtad, siessek, én meg siettem. Ti amúgy is a másik irányba’ laktok. – Ahogy besétálok a szobába és csukom magam mögött az ajtót, kapásból rávilágítok arra, amit már üzenetben is megbeszéltünk. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy megbeszéltük, de Franco ma is a… tompább kések táborát gyarapítja. Mindig is szerencséje volt, hogy valami elképesztően szexi kisugárzása van. Ami nekem persze a vesztem volt, de mindegy. Elkapom a felém dobott törölközőt, megtörölgetem a karjaimat, meg a felsőtestemet, a cipőmet közben lerúgom, aztán csak átdobom az egyik vállamon a törölközőt, a kezemet meg lazán magam mellett tartva kezdek vízgömböt formálni a tenyeremben, rajtam lévő cuccokból finoman nyerve ki a vizet. Praktikusabb így megszárítkozni, mint átöltözni James cuccaiba. Hát tuti hogy azt nem!
- Miről akarok beszélni? – Olyan hitetlenséggel bukik ki belőlem, mintha azt jelentette volna be, hogy ő drága cuccok helyett mostantól a Szcientológiára fog költeni. A szemeim is kissé kigubbadnak, mielőtt bosszúsan összehúznám őket. Hihetetlen, hogy Franco tíz éve a legjobb barátom és a mai napig meg tud lepni azzal, hogy milyen faszságokat képes előhúzni a kalapjából. Most komolyan, annyira nehéz lenne egy kicsit… nem is tudom, próbálkozni? Már épp nyitnám a számat, de ő az első hangnál félbe szakít és csak rátesz még egy lapáttal.
- Mégis hogy kellett volna reagálnom?! Lekapott a heteronak gondolt legjobb barátom, akinek jóformán már az eljegyzését tervezgetik. – Bosszúsan indulok neki a mondatnak, de csak az lesz belőle, hogy totál elcsuklik a hangom, és ha nem szívom vissza a levegőt azonnal, akkor tuti bőgve folytatom. Igyekszem annak a pohár tömény valaminek a bizsergésére támaszkodni, amit megitattak velem odalent, és egy nagy levegővel nyugodtabban nekifutni ismét. Meg mielőtt beszélni kezdenék, kérdezés nélkül rágyújtok idebent arra az egy szál füves cigire, amit felhoztam magammal. Erre most szükségem van. – Tudom, hogy ez most nagyon nehéz lehet neked, de nem igazságos, ahogy velem bánsz. Szükséged van a legjobb barátodra és mindketten tudjuk, hogy az nem James. De nem tudok… nem fogok itt lenni, ha szimpla védekezési mechanizmusként belém törlöd a lábad. – Látszólag sokkal érettebben kezelem ezt az egészet, mint Franco, de valójában csak baromi kétségbeesettnek érzem magam. Rettegek, hogy elveszítem őt, és azzal együtt Nathant, Blaket, a fogadott családomat, annak nyomán pedig idővel minden kapcsolatomat, ami az emberi valósághoz fűz és nem leszek több, mint apám fia. Kicsit túlkombinálom, de egyértelmű, hogy milyen lavinát indítana el, ha Francoval megszakad köztünk a kapcsolat. Egészen látszik is a fejemen, hogy legszívesebben elengedném az egészet, leülnék a földre és csak bömbiznék, amíg fel nem ébredek ebből a rémálomból. Persze nem fogok ilyesmit csinálni. Kirántom a ruhámból a vizet és egy suhintással kapnak belőle a szobában lévő növények, bögre, meg ha nem rácsos, akkor a szemetes is. Jut mindenhova, hogy ne a földön kössön ki a félvödörnyi víz. Aztán újabb sóhajjal az ágyhoz sétálok és leülök Franco mellé. Nem nézek rá, nem fordulok felé, csak ülök ott mellette, néha egy-egy slukkot szívva, hasonlóképpen magam előtt nézve a padlót. Amúgy is bassza meg, hogy egy pólót nem képes felvenni.
- Valljuk be, mindig is készpénznek vettél, ahogy a szüleidet is. Most pedig mindannyiunkat eltolsz. Ha valóban úgy gondolod, hogy nincs miről beszélnünk, akkor én most elmegyek. De kérlek… – Szomorúan nézek fel rá és halkan folytatom. – Menj haza. - Nem érdemlik meg, hogy miattam büntesse őket.

Kicsit köhögöm a víztől, ami az orromba szaladt, kényelmetlenül feszít, fújtatok párat, hátha attól elmúlik az orromból a furcsa érzés. Pillantásom közben leköveti Esmond minden mozdulatát, nézem ahogyan megfeszülnek a bicepszei, szinte meg kell erőszakolnom magamat, hogy el tudjam fordítani a fejemet, a pillantásomat, inkább arra koncentrálok, hogy magamat is kinyomjam a vízből. Zuhatagként ömlenek a cseppek a nadrágomból és a felsőmből, a cipőm igazi csónakként funkcionál, amin alap esetben biztosan jót szórakoznék, nyúlnék is, hogy lerántsam a drága darabot a lábamról, de megakadok a mozdulatsorban, tekintetem beleszalad Esmond meztelen felsőtestének a látványába, letaglóz, szinte érzem a csókunkat a számon. - Pff.. - Fújtatok némán, vagy hát nem is tudom, hogy mennyire némán, mert azért eléggé be vagyok állva, lehet, hogy igazából egészen hangos vagyok, ezt ugye én nem tudom, a kezeimet csípőre teszem, pofátlanul bámulom, mintha amúgy nem tudnám, hogy hogyan is néz ki, mintha nem láttam volna ezerszer így. Most mégis más, olyannyira más, hogy csak baromira örülök neki, hogy túl hideg volt a víz és a farmerem jégcsapként tapad hozzám. Faszért kell így kinéznie?
Dideregni kezdek a rám tapadó póló és nadrág hidegsége alatt, a fogaim össze-össze koccannak, de esküszöm hálás vagyok magamnak, hogy nem engedtem Jamesnek bekapcsolni a medencefűtést, akkor sokkal kínosabb lenne itt állnom, így bámulva. - Mi? - Kérdezek vissza bambán Carl karjának birtokló ívét figyelve, a szemöldököm a magasba szalad, és tudod megint azt a hülye érzést érzem, mint egy hete az autóban, befészkeli magát a mellkasomba. - Eddig is beszélgethettünk volna.- Szúrom oda kelletlenül, mintha amúgy az ő hibája lett volna, hogy nem követett a házba, vagy, hogy nem erőszakoskodott volna, nem pedig én lennék az, aki menekülőre fogta. - Egyébként meg nem én vagyok az akit feltartanak. - Emelem meg a szemöldökömet szúrós pillantással, a tekintetem Carlra vetem, dühösen, undok módon mérem végig, a számat is elhúzom, mintha nem ismerném már hosszú ideje. Esküszöm, hogy nem tehetek róla, sőt eddig egészen jóban is voltunk, de ettől a kézmozdulatától nem tudok rá többé úgy nézni. Kicsit olyan érzés, mintha valamit el akarna venni ami az enyém, vagyis hát érted, nem az enyém, de... mindegy. Ehhez a gondolatmenethez tényleg túlságosan szétszívtam az agyam.
- Most akkor jössz? Vagy enyelegtek még egy kicsit? - Sértődötten fordulok el, mielőtt Esmond egyébként válaszolhatna, én biztosan nem leszek kíváncsi arra, amit ezek ketten leművelnek, nem fogom végignézni, ahogyan Carl ténylegesen lesmárolja.
Határozottan haladok előre, átvágok emberek között, végigcsöpögtetek mindent, ezernyi vízcsepp hullik szerteszét, mintha elszórt morzsák lennének, amiket valakinek fel kell csípnie. Felkocogok a lépcsőn, gálánsan bevágódom a szobába, vagyis a szobámba. - Hoztál nekem otthonról egy-két cuccot? - Pillantok végül Esmond felé a szőnyeg körepéről, ahol aztán taktikus módszerességgel kezdek vetkőzni: előbb a cipőm rúgom le, aztán kiszenvedem magam James vizes farmeréből és pólójából, a szekrényhez lépve lerántom az ott lógó törölközőt és Esmond felé dobom, magamnak meg kihúzok egyet az egyik szekrényből, a derekam köré csavarom. - Hallgatlak amúgy. Miről akarsz beszélni? - Gyűrködöm le magamról az alsónadrágot, aztán felpillantok, egy olyan 'mondjad-akkor-mert-amúgy-mennék' pillantással. - Mármint most komolyan. Én azt hiszem mindent elmondtam akkor, és hidd el, te is elég egyértelmű voltál. Még akkor is ha nem mondtál semmit. - Sóhajtva ülök le az ágy szélére, hogy a zoknikat is lehúzzam magamról. - Nekem nem igazán van mit mondanom, de mondom.. meghallgatlak. - Dörzsölöm meg a hajamat eléggé türelmetlenül, valahogyan nem vagyok rá készen, hogy meghallgassam, nem is akarom, hogy olyan sebeket tépjünk föl, amiket nagyjából sikerült leragasztanom.

Csá? Hát, Franco most sem erőlteti meg magát. Meg sem lepődök rajta, a mindig olyan dús szemöldököm azonban önkéntelenül megemelkedik. Ha annyira csázni akar, mondjuk köszönhetett volna úgy, hogy csá csá. Még az is kevésbé lett volna ilyen érces. Másrészt meg lehet, hogy annyira nem is nyilvánvaló a köztünk lévő feszkó, talán az egész csak az én fejemben érződik ennyire intenzíven. Na meg aztán nem is kapok lehetőséget arra, hogy ezen elkezdjek kattogni, vagy megüljön köztünk a levegő az ő távolságtartása és az én nemtetszésem mentén, mert az én drága jó barátom rátesz még egy kurva nagy lapáttal. Csak hogy biztosan érezzem a törődést.
- Már nem azért, de itt nagyjából mindenki megfelelőbb választás lenne, mint én. – És nem azért, mert probléma lenne odalent, sőt! Jó, kivéve Jamest, ő még nálam is rosszabb választás lenne. Uggh. Egykedvűen jegyzem meg, bele sem megyek, hogy mi a franc van már és a pénz dolgon sem akadok fent. Valljuk be, megszokott dolgok az ilyen faszságok ezekben a körökben, nekem is volt már benne részem, ha éppen velük lógtam. Jelen esetben szimplán csak én vagyok az „áldozat”. Máskor még meg is jegyezném, hogy ha már miattam vastagodott a pénztárcája, akkor remélem legalább egy lattét meg egy subwayes szendvicset én is látni fogok az árából, meg hogy megtanulhatták már volna, ha rólam van szó, ne fogadjanak Francoval, mert ismer, de most még csak a számat sincs kedvem kinyitni, nem még Francoval viccelődni. Amúgy mindig is kilógtam ebből a társaságból, tulajdonképpen közéjük tartozom, hisz egy környéken lakunk, plusz-mínusz pár évvel mindannyian egy idősek vagyunk, hasonló anyagi háttérrel, mégis mindig én voltam az, aki csak alkalomadtán csapódott ide. Azóta sem értem, hogy miért pont engem kell gyötörnie a csajnak, bár lenne egy tippem, hogy bejönnek neki a warlockok. Már ha tud róla persze. Mert abban sem vagyok biztos, hogy ki tudja és ki nem, különösebben nem is érdekel.
Az sem esik túl jól, hogy Franco aztán itt hagy egy csomó időre, de nem is akadok fenn rajta. Most komolyan, mit várjon tőle az ember? Meg aztán a haverjai kivételesen egész normálisak, sőt James kifejezetten hálás, hogy összeszedtem őket egy hete a szórakozóhelyen. Részleteket nem tud, csak futólag említhette neki Franco, hogy vámpírokkal kezdett balhézni. Felteszem nem tiszta állapotában, mert nem nagyon nézem ki belőle, hogy ilyen vallomásokat tenne. Rögtön a kezembe is nyomnak egy pohár italt, amit nem utasítok vissza. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találom jóképűnek ezt a bizonyos Carlt, akit eddig csak látásból ismertem James Instagram képeiről, és aki elég nyilvánvalóvá teszi a szándékait irányomba. Én hülye meg kedvesen beszélgetésbe elegyedek vele, a tőlem megszokott angyali mosollyal, hisz miért lennék bunkó. Az sem hátrány, hogy a jelenléte távol tartja Kianát. Ettől függetlenül eszem ágában sincs ma összekeveredni vele vagy bárki mással. Francohoz jöttem beszélni. Apropó, Franco. Már az is gyanús, ahogy közénk lép, amikor pedig elhangzanak a szavak, szinte tudom, hogy mi következik. Fordulnék felé, hogy meg ne próbálja, de lassú vagyok, igazából fordulni sincs időm csak félig, már az oldalammal vágódok a medencébe.
Magamat már nem tudom menteni, de annyira legalább résen vagyok, hogy minden értékemet kikapjam a zsebemből telekinézissel. Mi a víz alá bukunk, a víz felett vagy harminc centire viszont ott lebeg két telefon, mintha nem ismernék a gravitáció fogalmát. Azzal együtt három szál füvescigi, a gyújtóm, meg a kulcsaim. A saját zsebemből mindent kivágtam, és mentettem Carl telefonját is, amit nem rég még a kezében lengetett, hogy kövessem be Instagramon. Erre figyeltem, de mire Franco a vízbe zuhan, én már a víz alatt vagyok, úgyhogy ha van nála bármi, azt nem mentem. Őszintén szólva, nem is baj. Megérdemli.
Az orrom alatt szentségelve mászom ki a medencéből, de a fejemet megrázva én is nevetek rajta egyet. Amúgy meg mindenki halál jól szórakozik rajta. Én is jól szórakoznék, ha nem azért jöttem volna el a buliba, amiért. Még akkor is, ha egyébként baromi kényelmetlen, ahogy csurom vizesen mindenem rám tapad. Legalábbis a farmer elég kényelmetlenné válik, a felsőtestemre tapadó fehér pólót inkább le is veszem. Kérdés, hogy mennyire volt jó ötlet, előttem Franco, mögöttem Carl… Franco megjegyzése alapján meg másik mögöttem Kiana a medence túloldalán, de eszem ágában sincs odanézni. Kicsavarom a pólómból a vizet. Hidrokinézissel egyszerűbb lenne teljesen szárazzá tenni, de már a levitációval is többet tettem, mint ilyen körökben mások előtt szeretek. Egy laza csuklómozdulattal a medence felől a közeli üvegasztalra szállítom a cuccaimat, meg a srác telefonját is, aztán a most már csak nedves, ám igen gyűrött pólómmal megtörlöm az arcomat, meg a hajamat egy kicsit. Nem leszek tőle száraz, de legalább már nem folyik rajtam a víz.
- Ne fárassz már. – Forgatom a szemeimet. Nem vágyok semmiféle női testek simulására, tudja ő is jól. Nem mondom, hogy nem tűnik fel, ahogy Franco tekintete is végig szalad rajtam, a pólómat igyekszem egy kicsit magam elé tartani önkéntelenül is. Én azonban nem viszonzom a falánk pillantást. Rég megedzettem már magamat, mesterien vagyok képes szűrni Franco látványát hasonló helyzetekben és elhitetni a retinámmal, hogy nincs ott semmi látnivaló. - Kiszórakoztad magad. Akkor most már beszélhetünk? – Kettesben, hallgatóság nélkül, nyilván. Meg mondjuk megszárítkozni sem ártana. Arra azonban tikkelek egyet, amikor megérzem a csupasz derekam köré fonódni Carl karját. Megfordul a fejemben, hogy bevágjam a medencébe, pont úgy, mint ahogy az unokatestvérét akartam kivágni az ablakon... Nem is mondok neki semmit, csak egy udvariasnak szánt, kényelmetlen mosollyal pillantok rá és lépek arrébb, lehetőleg kartávolságon kívülre, miközben arra várok, hogy Franco azt mondja menjünk. Mondjuk túl nagy reményeim nincsenek, ez a helyzet egyre siralmasabb.

Az utolsó pillanatig abban reménykedtem, hogy végül is Esmond nem fog eljönni, hogy nem fog megjelenni és nem kell majd úgy tennem, mintha semmi sem történt volna. Mert nyilván történt valami, és ezt nyilván mindenki jól is tudta: apáék, James, Gina, Esmond és én, csak rajtunk kívül éppenséggel senki nem tudta, hogy mi történt. James nem feszegette, apáéknak nem vettem föl a telefont, Ginat lekoptattam, Esmond meg egyszerűen nem keresett. Baromi egyszerű volt nem írni neki, a nap huszonnégy órájából húszat elfoglalva tölteni, egy pillanatra sem gondolni arra a csókra, aminek következményeként már vagy hatodik napja James pólójában mászkálok, és úgy teszek, mintha minimum otthon lennék.
Felröhögök azon az idióta videón, amit Tyler nézet velünk végig minimum tizedjére a tegnapi napról, vörös szemmel bámulunk bele a kamerába, James valami mondani próbál éppen, úgy támaszkodunk egymáson, mintha a másik megmenthetne a rémes bukástól. Mindannyian figyelünk rá, pedig a szavak összegabalyodnak a szájában, érthetetlenül motyog, sok kötőszót használ és közben a vállamat veregeti. A videó legviccesebb része pedig nyilván az, ahogyan az egyik mondat közepében öklendezni kezd, mi meg csak bambán bámuljuk tovább, mintha a mondata valahogyan úgy folytatódott volna. Menjetek a picsába! Lök a vállunkon egyet, ahogyan a videónak vége, a szája mosolyog, és tudod baromi egyszerű velük lenni, gondolatok nélkül szétszívott aggyal, félrészegen. Örökké tudnék így lenni, itt lenni.
Esmond mégis megjelenik a gyomromba meg kényelmetlen érzés fészkelődik. - Csá. - Köszönök vissza erőltetett könnyedséggel. Az én szemöldököm is felszalad, aztán elnevetem magam. - Megmondtam James! Megmondtam! A húgod kurvára meg akarja dugatni magát. - A pillantásomat elemelem Esmondról, ellépek mellőle, szinte menekülök, befúrom magam James és Tyler közé, a tenyeremet nyújtom feléjük. - Kérem a pénzem. Nem hiszem el egyébként, hogy fogadtál velem. - Nevetek tovább, futó pillantást vetek Esmondra, a tekintetünk találkozik egy másodpercre, de én konokul fordítom a fejem vissza a kezembe landoló bankjegyek felé. Borzalmasan kínos csend ül közénk, James a telefonját nyomkodja, Tyler meg krákog. - Na jól van. Én hugyozok. - Húzódom el, sietősen hagyva őket ott.
Beszélgetésekbe keveredek, elszívok egy sima cigarettát valakivel, akit azt hiszem nem is ismerek, iszom egy pohár valamit, ami után fintorognom kell, hosszú ideig - mondjuk legalább tíz percig - elfoglalom magamat, csak azután indulok vissza, célirányosan keresve a legfeszültebb közeget az egész helyen. Méterekre torpanok meg Esmond mögött, a szemöldököm felszalad a magasba a beszélgető partnere láttán. Carl úgy vigyorog rá, hogy abba az én gyomrom rándul bele kényelmetlenül, túl közel áll Esmondhoz, pontosan be tudnám azonosítani, hogy percek múlva mi fog történni és nem csak azért, mert Carl órákkal ezelőtt legalább hatszor adta a tudtomra, hogy halál kanos, hanem mert bárkinek halál egyértelmű lenne aki ismeri James unokaöccsét. A világ legrámenősebb tagja.
- Tudjátok mi a baj? - Lépek hirtelen közéjük, pofátlanul törve meg a köztük lévő összhangot. Tenyereimet kettejük hátára simítom, kicsit rájátszom a részegségemre. - Ez egy kibaszott medencés parti, és még senki sem vizes. - Nevetek egyet, teljes erőbedobással lököm őket a medence felé, nevetve lépnék hátrább, de valahogyan zuhanok én is. Azt nem tudnám megmondani, hogy löktek-e hátulról vagy bármelyikük belém kapaszkodott-e, de egyszerre csak víz alá bukom, onnan pedig köhögve-nevetve úszom a felszínre. A pillantásom Esmondra csúszik és egy másodpercre, minden olyan, mint régen. Aztán egy hatalmas vízcsepp a hajából a szempilláira gördül, onnan pedig a szája sarkába, és az a másodperc elmúlik ahogyan kívánós érzés ül meg bennem. Krákogok hamisan mosolyogva. Elpillantok a háta mögött. - A barátnőd éppen most veszi le a melltartóját, szóval.. lehet mennünk kellene. - Kihívóan szalad föl a szemöldököm, ahogyan visszapillantok Esmond felé. A vízcseppek még mindig izgatóan gördülnek az arcán. - Hacsak nem vágysz meztelen női testek készséges simulására. - Mászom ki a vízből visszapillantva Esmondra. Ha lenne bennem bármennyi tartás, akkor most elfordítanám róla a pillantásom, valamelyik póló nélküli lányra, csakhogy az Esmondra simuló vizes póló ezerszer izgalmasabb dolgokat sejtet.

Én sem vagyok rendben ezzel az egésszel, de az elmúlt egy hét ide vagy oda, Franco még mindig a legjobb barátom. Igaza van, nem az őrangyalom. Én viszont kicsit mindig is az voltam számára. Mindig azt éreztem, hogy felelőséggel tartozom az egész családjáért, elvégre Washingtonban emberként könnyen aknára lehet lépni. Nem mintha boszorkány vagy bármi másként ne lehetne, de érted a nézőpontomat. Millerék rettentően fontosak voltak számomra mindig is. Szóval az elmúlt hét ide vagy oda, az üzenetváltásaink alapján Franconak nyilvánvalóan szüksége van a legjobb barátjára – amit ő valószínűleg akkor sem vallana be, ha fegyvert tartanának a fejéhez, de én – ismerem, mint a tenyeremet. Vagy legalábbis… azt hittem, hogy úgy ismerem. Aztán kiderült, hogy mégsem. Ugyanolyan nagy titkai vannak előttem, mint neki előtte. Álszentség lenne hát a szemére hánynom, hogy nem mondta el nekem, hogy mi feszíti belülről. Sokat gondolkodtam az utóbbi napokban. Haragudni akartam rá, mert szinte összezúzott aznap. De valóban van jogom sértettnek lenni? Vagy akarok egyáltalán sértett lenni? Persze az vagyok, de amit valóban akarok az az, hogy mellette legyek. Hisz szüksége van rám. A kötelességemnek érzem. Akkor is, ha tudom, hogy ebből ellökés lesz. Sértett voltam, aztán megértettem magammal, hogy pontosan az lehetett az indítéka a titkolózásra, ami nekem. Hisz miért titkolom az életem egyik alappillérét előle, mióta csak ismerjük egymást? Hogy megvédjem a barátságunkat. És magamat. És őt is. De leginkább magamat.
Murphy törvénye hamar fogást talál rajtam, mert épp mikor már azt hiszem, hogy megúsztam egy számomra kellemetlen találkozást és szabad az út a medencéig, hirtelen ismerős női hangon hallom vidáman visszacsengni a fülembe a nevemet. Női… lányi. Igazából fogalmam sincs, hogy mennyi idős James húga, sosem kérdeztem, de kétlem, hogy több lenne tizenhétnél. Na jó, ha úgy teszek, mintha nem hallottam volna, akkor talán elslisszolhatok. Finoman, de sietősen fúrom át magam a tucat emberen, akik még az utamat állják a terebélyes üvegajtó előtt, ami a hátsóudvarra vezet, és igen, a mahagóni padló helyett már majdnem a medence felé kirakott követ érezhetem a talpam alatt, mikor Kiana ujjai a csuklóm köré fonódnak. Én meg kénytelen vagyok megállni. Lehet, hogy Franconak azt írtam, hogy kivágom a csajt az ablakon, ha hozzám szól, de valljuk be, írásban könnyebb mérgelődni. Talán ez az én bajom, hogy túl szelíd vagyok. Az engem körülvevő világhoz képest mindig túl kedves. Akkor is, ha a célpontokat egyébként hivatásszerűen „vágom ki az ablakon”.
Úgyhogy abból a pillanatból végül lesz vagy tíz perc, mire ténylegesen eljutok a medencéig. Beszélgetek kicsit a lánnyal, nincs szívem bunkó módra ott hagyni, ahogy teszem azt Franco tenné. Kár, hogy a tíz éves barátságunk alatt nem sok ragadt rám a modorából. Néha tényleg hasznát venném. De ez fordítva is igaz, sőt! Ami meg a barátomat illeti, a vízhez érve már egészen hamar megpillantom a medence túlsó sarkánál néhány haverjával. Ginát mondjuk nem látom, el is felejtettem megkérdezni, hogy ő is itt van-e. De ha nem lógnak egymás nyakán, akkor valószínűleg nincs. Francot megpillantva előbb mosolyra szalad a szám, aztán rögtön teljesen el is savanyodik az ábrázatom, mint aki valami megakeserű citromba harapott. Nagyot dobban a szívem, elvégre a csókunk óta nem találkoztunk, és bár eddig semmi bajom nem volt, most hirtelen mégis olyan feszélyezetten érzem magamat. A James féle barátai amúgy sem az én társaságom. Tulajdonképpen tök más körökben lógunk. Neki mindig is itt voltak a hozzánk hasonlóan Spring Valley-i gazdaggyerekek, nekem meg… hát azt inkább hagyjuk, hogy milyen körökben mozgok, ha nem Francoékkal vagyok.
- Hello. – Kedvesen, a magam enyhe esetlenségével lépek be közéjük, Franco mellett megállva. Ő is kap az odaerőltetett, apró mosolyból, aztán valahogy megáll a levegőben, hogy valami feszkó van közöttünk. Nem csak úgy halványan érezni lehet, hanem késsel lehetne vágni. – Bocs a késésért. – Felvont szemöldökkel rázom meg a fejem, nem mondom ki, de egyértelműbb nem is lehetne, hogy ki tartott fel. De esküszöm, ha kimondja a nevét és mindenki előtt elkezd itt égetni, belefojtom a medencébe!