Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


Oliver St. James


Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Hétf. Feb. 17, 2020 1:15 pm
OliverSt. James

 ◉ ● ◉ ● ◉ ● ◉ ● ◉ ● ◉  

Az élet maga nem egyéb, mint állandó vihar, amely folyamatosan elmos mindent, ami addig volt, pusztaságot hagyva maga után.



Arised from Death

Angol.
Nem véletlenül húzzák rá az emberekre ezt a kifejezést, ahogy Oliverre is. Külsőleg és belsőleg is talping angol – karcos, kiforgatott modorosságával, pontosságával, tea kultúrájával, enyhe akcentusával, metsző tekintetével, még ha az idő picit lazított is a jellemén, ezt a vonását nem tudta levetkőzni az évszázadok alatt.
 
 1692. VII. 25.

Theo James

Boszorkány
a karakterem  keresett



one of the first (dead) witches

Meghalni egyszerű, olyan kibaszott egyszerű, és abban a pillanatban jössz rá, hogy mennyi mindent is veszítettél, meg nem éltél. Emléked elszáll, tested pedig elmorzsolódik darabjaira, rosszabb esetben nyüvek zabálnak fel, jobb esetben csontjaidig égsz és összetörnek, talán a szél beléd kap, és az óperencián túlra visz.  Valakik megsiratnak, könnyek hullnak, hogy aztán egy napon felszáradjanak, és nem leszel más, mint a múlt egy apró kis darabkája, amit elfed a por. Mennyi éve is volt már? Röpke 280 év... Egy idő után már legszívesebben nem számolnám.

Evelyn
boltív alatt a Nap holtan zuhan
Csillogó porcelán voltál, a húgom, a hercegnőm, az a kislány, aki bátyjai kegyeit élvezhette. Valljuk be, arany életed volt mellettünk, mert legszívesebben még a széltől is óvtunk volna. Én is.
Emlékszem, szépen és ártatlanul mosolyogtál, akár a kiolthatatlan, ragyogó nap, barna szemed csillogott, akár egy kis boszorkánynak, végül is, az is lettél, ott volt benned az a huncut kis csintalanság, ami bearanyozza jókedvvel a napot.  És ennyi... emléked tüze skarlátvörösbe borulva parázslott, nem hagyott maga után mást, mint könnyed, a múlttal elszálló hamut.
Hasogatott a fejem, szemem előtt haloványan vibráltak a beszűrődő esti fények, torkom kapart a szomjúságtól. Ott sorakoztunk egymás után katonás rendben a tömlöcben lekötött végtagokkal. Alig éreztem, ahogy a kötél a húsomba mart, annyit feszegettem már. Tekintetem lomhán siklott végig mindenkin. Ez vár ránk? Egy egyszerű kivégzés? Vajon mennyire fáj az élve elégetés? Csontodba harap a tűz, orrodba száll a maró füst, előbb megfulladunk? Volt valami megnyugtató a borzadályban. Talán pont a végzet. És csak reméltem, hogy a füst előbb megöli családom, minthogy a vörös lángnyelvek csontig hatoljanak. Úgy kegyesebb...
Mint madarak, miket szétzilál az orkán, vijjogva röpdöstek vad emlékek foszlányai, és hallgattam a kihalt, kopár, üres pincén át visszhangzó lépteket. Máris?
Azonban szőke férfi tört utat magának, felismertem benne apánk emberét: Damient. Evelyn szeme felcsillant.
Nyeszlett mosoly futotta tőlem, hisz eddig fel sem tűnt húgom rajongása. De mielőtt az idill vagy a szabadság ízét a szánkban érezhettük volna, kegyetlen zaj törte össze a pillanatot.
Gyorsan! Gyorsan! – Apánk hangja hangos és reménnyel volt teli.
Utána Isabellet! – Ellenkezést nemtűrően vágtam közbe, és utasítottam a férfit, aki a két nővel kifelé is igyekezett. – Siessetek! Úgy vigyázz rájuk, mint a szemed fényére, Beaumont! Ne csapjatok zajt!
Megkönnyebbülés sárkányként szállt fel a mozdulatlan levegőben. Megmenekülhetünk. Őszintén szólva, elég kimerítő fogolynak lenni...
De azután nem Damien jött vissza. Még a remény is elégett a tűzforró tűzben, mint a család ott maradt tagjai.
Kivéve két személyt.
És az egyik St. James.

Isabelle
kínban van némi hiány
Megházasodni nem egyszerű dolog, pláne érdekházasságban. Mert valljuk be, az elején semmi sem kötött minket össze, te francia voltál, én meg angol, mentségemre legyen szólva, minden tőlem telhetőt igyekeztem megtenni.
Nehéz kéz nehezedett a vállamra, ahogy sorba felállt a család a másikkal szemben.
- Hadd mutassam be a legidősebb fiam, Oliver St. James. - Apám hangja nyugodt volt, sőt, elégedett. Úgy hiszem, meg volt elégedve azzal, amit látott, és a ténnyel, hogy végre bilincset tehet rám.
- A hölgy, pedig a lányunk, Isabella Charpentier.
Csinos, sőt, szép volt. Lába, akár a keze, finom és mézzel csorgatott, egy értő művésznek az ő teste enyhe és szép, bársonyos, szenvedéllyel teli szeme a tengernél is kékebb, haja finom hullámokban omlott alá, mint valami titokzatos lepel.
Eggyel közelebb léptem, megfogtam a vékony kezét, és csókot leheltem rá. Legalább szép lesz a menyasszonyom, abban a pillanatban többet aligha várhattam a kényelmetlen helyzetben.
- Örvendek, kisasszony - ejtettem meg felé egy sármos mosolyt.
- Én nem különben. - Ha szúrni tudott volna a szemével, biztos jó helyre sikerült volna.
~ Majd fogsz ~ mosolyogtam magamban mindentudóan.
Igazából sok meglepetést tartogatott a frigyünk, és te is. Kezdetben nem néztem rád másképp, mint a szükséges rosszra, amit el kell viselni egy életen át, talán, jobb esetben békében, te becsukod a szád, én pedig úriember leszek. Nos... egyikünk sem haladt a forgatókönyv szerint, és mikor már túl késő volt, elfelejtettem milyen volt egyáltalán nélküled élni.
Mégis könnyű volt elhagyni téged, mintha csak mély levegőt vennék, mely hullámokat vert ereimben. Nem léptem be többé az ajtón, de még a város kapuján sem. Nem érdekelt semmi, ami mögöttem maradt, a sivár jövőbe tekintettem vihartól zavart szemmel, és ekképp néztem régi, tiszta fiatalságod tűnt egének messzijét, kárörvendő, torz hörgés fakadt torkomon, mert tudtam te vársz és én nem jövök vissza hozzád, talán soha többé.
Mondanám, hogy elfelejtettelek, majdnem sikerült, de te, mint valami szellem, a nyomomba jártál, ott kísértettél minden sarokban, és ezért menthetetlenül gyűlöltelek. Gyengévé tettél, és kihasználhatóvá, emiatt pedig még távolabb kellett tőled mennem.
Amerika.
Pedig tudom, egy napon a kába utcazaj vad hangjai között suttogásod utat fog törni, és meglátod, hogy akit te férjként utoljára láttál, az nem több egy maroknyi emléknél.

Lei Zi
ketten voltunk s a mérhetetlen idő
Azt hiszem, hálásnak kéne lennem... Te mentettél meg a tűztől és ezzel örökre magadhoz láncoltál. A hála és a menekülés fegyver lett a kezedben, vissza tudtál tartani a családomtól egészen addig, míg már nem akartam menni. Bőrömbe vájtál, húst tapogattál, szívet markoltál. Érintésed puha volt és jéghideg, mint a frissen esett hó. Hajad még a szemednél is feketébb, pont, mint az erőd. Sóhajaid kéjesen szálltak fel, fátylat vonva szemem elé, amitől még talán szépnek láttalak és elfelejtettem emlékezni. Bájos voltál külsőre, de belül férgek ettek.
Elintézted?
Bólintottam mereven, és jött a nő, hogy lerombolja az ellene minden nap felhúzott falakat. Ledöntötte nagy robajjal, kígyóként kúszott mellkasomra, ölelt fojtón körbe, emlékeztetve saját nyomorúságomra. Bár mostani képességeimet ő csiszolta meg, törte meg a jellemet, hogy a szabadságot ízleljem. Más volt, egészen más, mint az eddigi életem, és talán egy pillanatra élveztem. De az íz megfakult, nem oltott már szomjat...
Kínzó lassúsággal pillant rám, némán sugallva, hogy: „lefelé”.
Néma csöndben másodpercek kattogása fülsértőnek tűnik, ahogy letérdelek. Látszik arcán, mennyire élvezi a kimondatlan gyűlöletem. Apró kis színjáték, mert azonnal lazít a szorításon, de sokat mondó, hogy továbbra is lábánál a helyem.

folyt.köv.
Vissza az elejére Go down
 
Oliver St. James
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
I N G O D W E T R U S T ❞ :: Elutasított lapok-
Ugrás: